Átalakulás nem biológiai tapasztalóvá
„Az ugyanazon a szinten megmaradó elme nem élhet örökké; néhány ezer év elteltével jobban hasonlítana ismétlődő kazettára, mint egy személyre. A meghatározhatatlanul hosszú élethez magának az elmének is növekednie kell… és amikor naggyá válik, és visszanéz… Milyen közös érzései lehetnek azzal a lélekkel, ami eredetileg volt? A későbbiben minden meglesz, ami eredetileg volt. Viszont mérhetetlenül többé vált.”
(Vernor Vinge)
„A jövő birodalmai az elme birodalmai.”
(Winston Churchill)
Az agyfeltöltésről a negyedik fejezetben számoltam be. A közvetlen agyátvitel forgatókönyve az emberi agy (valószínűleg belülről történő) beszkenneléséből, az összes szembetűnő részlet rögzítéséből és az agy állapotának másfajta – feltehetően sokkal hatékonyabb –, számítógépes formában történő ismételt megvalósításából áll. Kivitelezhető eljárás lesz, és a legvalószínűbb, hogy a 2030-as évek végére megvalósul. Viszont nem egyedül így képzelem a nem biológiai tapasztalóhoz való átmenetet. Inkább úgy történik meg, ahogy az összes többi paradigmaváltás szokott: fokozatosan (de gyorsuló ütemben).
Mint ahogy fentebb rámutattam, a nem biológiai gondolkodásra váltás csúszós emelkedő lesz, de már elindultunk rajta. A testünk továbbra is emberi marad, viszont intelligenciánk alakítható kivetítésévé válik. Másként megfogalmazva, mihelyt magunkba fogadtuk az MNT-gyártást, képesek leszünk tetszés szerint meg- és újraalkotni különféle testeket.
Amellett, hogy megvalósítottuk, egy ilyen alapvető változás vajon lehetővé teszi, hogy örökké éljünk? A válasz attól függ, mit értünk az „élni” és a „meghalni” szavakon. Gondoljunk bele, hogy mit teszünk személyes számítógépes fájljainkkal! Ha régiről új gépre váltunk, nem dobjuk ki az összeset. Inkább átmásoljuk, majd újrainstalláljuk őket az új hardveren. A szoftverünk nem feltétlenül tart ki örök időkig, viszont élettartama lényegileg független, és le van választva arról a hardverről, amelyen fut.
Jelenleg emberi hardverünk összeomlásakor életünk szoftvere – személyes „elmefájlunk” – is vele együtt pusztul el. Viszont abban az esetben, ha birtokoljuk (idegrendszerünk többi részével, belső rendszerünkkel és az elmefájlokban lévő más szerkezetekkel együtt) az agynak hívott mintázatokban kifejezett több billiárdnyi információbyte tárolására és újratárolására szükséges eszközöket, nem lesz többé így.
Elmefájlunk élettartama ekkor már nem függ egyedi hardverek folyamatos életképességétől (például a biológiai test és agy túlélésétől). A szoftveralapú emberek végül jócskán túllépnek a jelen emberének súlyos korlátjain. Túlélnek avilághálón, ha szükségük lesz rá, vagy akarják, testeket – köztük a virtuális valóság változatos birodalmaiban is működő virtuális, holografikus, nanofoglet-jellegűeket, valamint nanobotrajokat és más nanotechnológiai formákat tartalmazó fizikai testeket is – tervezhetnek maguknak.
A XXI. század közepére az ember rendelkezni fog a gondolkodás korlátok nélküli kitágításának képességével. Ez a halhatatlanság egyik formája, bár fontos megjegyezni, hogy az adatok és az információ nem tartanak örökké: az információ élettartama relevanciájától, hasznosságától és hozzáférhetőségétől függ. Ha valaha is próbálkoztunk régi, bizonytalan formátumban, elavult adattárolási formában fennmaradt információ kinyerésével (például egy 1970-es miniszámítógép mágnesszalagjának tekercséből) megértjük, mekkora kihívás a szoftver életben tartása. Viszont, ha rendesen gondoskodunk elmeszoftverünk karbantartásáról, gyakran készítünk másolatokat, az aktuális formátumra és médiumra konvertáljuk, a szoftveralapú emberek elérhetnek egyfajta halhatatlanságot. A század későbbi éveiben legalábbis meghökkenünk majd azon, hogy egy korábbi korban az ember nem készített másolatot legértékesebb, agyát és testét tartalmazó információiról.
A halhatatlanságnak ez a formája ugyanaz az elképzelés, mint a ma ismert fizikai ember örök élete? Egy bizonyos szempontból igen, hiszen jelenlegi énünk sem állandó anyaggyűjtemény. Friss kutatások kimutatták, hogy tartós ideig fennmaradónak gondolt idegsejtjeink hetek leforgása alatt megváltoztatják az őket alkotó alrendszereket, például a sejttubulusok struktúráját. Csak az anyag- és energiamintázatok tartanak ki, viszont azok is fokozatosan változnak. Az emberi szoftver mintázata ehhez hasonlóan fog megmaradni, fejlődni és lassan átalakulni.
De tényleg én leszek az elmefájlomon alapuló, sok számítási anyagon keresztül vándorló, bármely egyedi médiumot túlélő személy?
Ezzel a felvetéssel a tudatosság és személyiség Platón párbeszédei óta vitatott (és a következő fejezetben vizsgálandó) kérdéseihez térünk vissza. A XXI. század során ezek a kérdések udvarias filozófiai viták helyett életbevágó, gyakorlati, politikai és jogi szembenállások témái lesznek.
Egy kapcsolódó kérdés: kívánatos-e a halál? A halál „szükségszerűsége” mélyen bevésődött az emberi gondolkodásba. Ha tényleg elkerülhetetlen, ésszerűsítésén, sőt megnemesítésén kívül nem marad más választásunk. A szingularitás technológiája rendelkezésünkre fogja bocsátani a lehetőségeket, amelyekkel az embert valami nála nagyobbá fejleszthetjük, ennélfogva többé már nem kell bizonygatnunk magunknak, hogy az élet főként a halál ellenpontjaként nyer értelmet.
Az információ élettartama
„– Ezt a rémületes pillanatot – folytatta a Király – soha, de soha nem felejtem el!
– Pedig el fogod felejteni – így a Királynő –, ha föl nem írod a jegyzetfüzetedbe.”
(Lewis Carroll: Alice Tükörországban – ford. Révbíró Tamás)
„Ha a mondás igaz, csak a halálban és az adókban lehetünk biztosak – de a halálban ne legyünk túl biztosak!”
(Joseph Strout, idegtudós)
„Nem tudom, uram, de akármi is lesz belőlük, biztosra veszem, hogy meg fogja adóztatni.”
(Michael Faraday válasza
a Brit Királyi Kincstár hivatalnokának arra a kérdésére, hogy milyen gyakorlati haszna lehet az elektromágnesesség bebizonyításának)
„Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.”
(Dylan Thomas – Nagy László fordítása)
Életünk, történelmünk, gondolataink és adottságaink információvá alakításának lehetősége felveti az információ élettartamának kérdését. Apámmal közös tulajdonságom, hogy mindig tiszteltem a tudást; gyerekként is igyekeztem mindenféle információt begyűjteni.
Hátterénél fogva apám azok közé tartozott, akik megőrzik az életüket dokumentáló összes képet és hangot. Ötvennyolc évesen bekövetkezett, idő előtti halálakor megörököltem máig kincsként őrzött archívumait. Megvan a Bécsi Egyetemen 1938-ban írt, Brahms zenei szótárunkhoz való hozzájárulását elemző, egyedi meglátásait tartalmazó doktori disszertációja. A tizenévesen az osztrák dombokon adott híres hangversenyeiről szóló, ügyesen elrendezett újságkivágások is megmaradtak, akárcsak a Hitler uralma alóli menekülést anyagilag támogató amerikai zenei patrónushoz és a patrónus által írt sürgető levelek. (E kivándorlásra közvetlenül a kristályéjszaka előtt került sor; az 1930-as évek végén bekövetkező európai események utóbb már lehetetlenné tették az ilyesmit.) Ezek a darabok emlékek miriádját, többek között fényképeket, lemezre és szalagra felvett zenéket, személyes leveleket, sőt még számlákat is tartalmazó, soktucatnyi öregedő dobozban találhatók.
Az életünkre vonatkozó feljegyzések megőrzése iránti hajlamot szintén tőle örököltem, így az övéivel együtt több száz személyes papírokkal és aktákkal teli ládám van. Apám csak kézi írógéppel és indigóval támogatott termékenységét nem lehet összehasonlítani az enyémmel. Az én gondolataimat összes permutációjukban visszaadó számítógépek és gyors nyomtatók segítik.
Dobozaimban őrizve a digitális média változatos formái is megtalálhatók: lyukkártyák, papírszalagtekercsek, különféle méretű és formátumú digitális mágneses szalagok és lemezek. Gyakran tűnődöm azon, mennyire marad hozzáférhető ez az információ. A sors iróniája, hogy a könnyű hozzáférés fordítottan arányos a létrehozásához használt technológia fejlettségi szintjével. Az idő nyomait ugyan magukon hordó, de remekül olvasható papírdokumentumok a legegyszerűbbek. A bakelitlemezek és az analóg magnók csak egy kicsivel jelentenek nagyobb kihívást. Bár szükség van valamilyen alapberendezésre, nem nehéz egyet találni és használni. A lyukkártyákban valamivel több a kihívás, de lehet még lyukkártya-olvasót találni, és a formátumok egyáltalán nem bonyolultak.
A digitális lemezen és szalagon tárolt információ kinyerése messze a legmegerőltetőbb. Tekintsük át a nehézségeit! Minden egyes médiumhoz pontosan ki kell találnom, milyen lemez- és szalagmeghajtót, vajon 1960 körüli IBM 1620-at vagy 1973 körüli Data General Nova I-et használtak hozzá. Ezt követően, mihelyt összegyűjtöttem a szükséges berendezéseket, a szoftveres szintekkel is foglalkozni kell: megfelelő operációs rendszerrel, lemezmeghajtókkal és alkalmazásokkal. Belefutva a hardver- és szoftverszintek jelentette megannyi egyedi problémába, azt sem tudom, kit hívjak fel segítségért. Egy mai rendszert is épp elég nehéz működtetni, nem beszélve azokról, amelyek ügyfélszolgálatát (ha valaha is létezett olyan) már évtizedekkel ezelőtt szélnek eresztették. Még a Számítógép-történeti Múzeum legtöbb berendezése és kijelzője sem működik már hosszú évek óta.{596}
Tételezzük fel, hogy sikeresen elhárítottam az összes akadályt! Viszont még így is figyelembe kell vennem azt a tényt, hogy a lemezen lévő tényleges mágneses adatok valószínűleg megrongálódtak, az öreg számítógépek pedig jobbára hibaüzeneteket generálnának.{597} De az információ tényleg elszállt? A válasz: nem teljesen. Annak ellenére, hogy a mágneses pöttyök talán már nem olvashatóak az eredeti berendezésen, a megfakult részek – az öreg könyvek lapjainak szkennelésekor a képek feljavítására használt módszerekre emlékeztető eljárásokkal – megfelelően érzékeny műszerekkel felerősíthetőek. Ugyan nagyon nehéz megszerezni, de az információ még ott van. Kellő odaadással éstechnikatörténeti kutatással ki is nyerhető. Ha okunk van azt hinni, hogy ezek a lemezek óriási értékű titkokat tartalmaznak, valószínűleg sikeresen visszanyerhetjük a rajtuk tárolt információkat.
A puszta nosztalgia viszont aligha ösztönöz eléggé bárkit is, hogy nekivágjon az ijesztő feladatnak. Mivel nagyrészt előre éreztem a problémát, az öreg fájlok zömét kinyomtattam papíron. Viszont, mivel a papírra rögzített másolatarchívumoknak is megvan a maguk problémasora, az összes információ papíron őrzése sem megoldás. Ha a kezemben tartom, még százéves kézírást is jól el tudok olvasni, azonban megtalálni az óhajtott dokumentumot több ezer szegényesen elrendezett mappában idegesítő és időigényes vállalkozás. A jó mappa megtalálása akár egy egész délután eltarthat, a tucatnyi nehéz iratdoboz mozgatása miatti ránduláskockázatokról nem is beszélve. Mikrofilmmel és mikrofilmlemezzel a nehézségek egy része enyhíthető, de a jó dokumentumot még mindig meg kell találni.
Arról álmodoztam, hogy fogom a több százezer lemezt, és beszkennelem egy masszív személyes adatbázisba, és így lehetőségem nyílik hatékony, kortárs keresési-kinyerési módszerekkel dolgozni rajtuk. Még egy elnevezésem is van erre a vállalkozásra – DAISI (Document and Image Storage Invention – Dokumentum- és képtárolási találmány) –; hosszú évekig gyűjtöttem hozzá az ötleteket. A számítógép-úttörő Gordon Bell (a Digital Equipment Corporation korábbi főmérnöke), a DARPA (Defense Advanced Research Projects Agency) és a Long Now Alapítvány az ezt a kihívást kezelő rendszereken dolgoznak.{598}
A DAISI részt fog venni az összes dokumentumszkennelés és türelmes katalogizálás kifejezetten csüggesztő munkájában. A DAISI-álom valódi kihívása viszont meglepően komoly: hogyan lehetséges az archívumom több évtizedes fennmaradását és hozzáférhetőségét biztosító helyes hardver- és szoftverrétegek kiválasztása?
Saját archiválási szükségletem természetesen csak mikrokozmosza az emberi civilizáció által folyamatosan gyűjtött, exponenciálisan bővülő ismeretbázisnak. Ez az egész faj által megosztott ismeretbázis különböztet meg minket más állatoktól. Más állatok is kommunikálnak, de nem halmozzák fel és fejlesztik tovább az ismeretek növekvő bázisát, hogy aztán továbbadják azt a következő generációnak. Mivel értékes örökségünket – ahogy az orvosiinformatika-szakértő Bryan Bergeron nevezi – „eltűnő tintával” írjuk, civilizációnk hagyatéka, úgy tűnik, nagy veszélyben van.{599} Ismeretbázisaink növekedésével a veszély is exponenciálisan növekedőnek látszik. Az információtároláshoz használt hardver- és szoftverszintek új szabványaihoz való alkalmazkodás gyorsuló tempója csak tovább súlyosbítja a problémát.
Az agyban tárolt információnak van egy másik értékes raktára is. Memóriánk és képességeink ugyan múlékonynak tűnhetnek, de az ingerületátvivőanyag-koncentrációk, idegsejtek közötti kapcsolatok és más releváns idegrendszeri részletek óriási mintázataiba kódolva tárolják az információt. Ez az információ a legértékesebb, és ez az egyik oka annak, hogy annyira tragikus a halál. Mint ahogy már tárgyaltuk, az agyunkban eldugott több ezer billió információbyte-hoz végül ugyanúgy hozzá tudunk majd férni, képesek leszünk folyamatosan archiválni, mint ahogy meg is fogjuk érteni őket.
Elménk más médiumra másolása számos – a következő fejezetben tárgyalásra kerülő – filozófiai kérdést vet fel, például hogy „tényleg én vagyok, vagy valaki más, akinek éppen sikerült az összes gondolatom és tudásom birtokába jutnia?” Tekintet nélkül arra, hogy hogyan oldjuk meg ezeket a kérdéseket, az információ és agyi információfeldolgozás tárolása magában hordozza „örök életünk” (vagy legalábbis hozzánk nagyon hasonlóan cselekvő entitások örök életének) lehetőségét. De tényleg ez a következmény?
Szellemi szoftverünk korszakokon keresztül a túlélés miatt kérlelhetetlenül össze volt kapcsolva a biológiai hardverrel. Azzal a képességgel, hogy információfeldolgozásunk összes részletét tárolni tudjuk, és újraformálhatjuk, tényleg szétválna egymástól halandóságunk két aspektusa. Viszont, mint láttuk, a szoftver nem feltétlenül marad fenn örök időkig, és még annak is félelmetes akadályai vannak, hogy nagyon sokáig megmaradjon.
Jelentsen bár az információ akármit – egy személy érzelmi archívumát, az ember–gép-civilizáció felhalmozott ismeretbázisát vagy az agyunkban tárolt elmefájlokat –, mégis: mit várhatunk a szoftverek végső élettartamával kapcsolatban? Csupán ennyi a válasz: az információ csak addig marad meg, amíg valaki törődik vele. DAISI-projektemből levont következtetésem, hogy több évtizednyi fontolgatást követően sincs még jelenleg, és nem is valószínű, hogy lesz olyan hardver- és szoftverszabványkészlet, amely alapján bármilyen szinten okunk lenne bízni a tárolt információ több évtizeddel későbbi (ésszerűtlen fáradozás nélküli) hozzáférhetőségében.{600} Archívumom (és bármely más információbázis) fennmaradásának egyetlen módja, ha folyamatosan javítják, illetve a legutóbbi hardver- és szoftverszabványokhoz igazítják. Ha egy archívumról nem veszünk tudomást, végül ugyanúgy hozzáférhetetlen lesz, mint a régi 8 colos PDP–8 floppylemezeim.
Az információ „életben maradásához” változatlanul állandó karbantartásra és támogatásra lesz szükség. Legyen szó adatról vagy tudásról, az információ csak akkor marad meg, ha azt akarjuk, hogy megmaradjon. Bővítésekkel is csak addig élünk, amíg törődünk magunkkal. A betegségek és az öregedés szabályozására vonatkozó ismereteink már vannak annyira fejlettek, hogy hosszú távú egészségünket leginkább az élettartamunkhoz való hozzáállás befolyásolja.
Civilizációnk ismerettárháza nem pusztán önmagától marad fenn. Az elődeinktől ránk maradt kulturális és technológiai örökséget folyamatosan újra fel kell fedeznünk, értelmeznünk és formálnunk. Ha senki sem törődik vele, az összes információ elszáll. Jelenlegi bedrótozott gondolataink szoftverré fordítása nem feltétlenül tesz majd minket halhatatlanná. Átvitt értelemben egyszerűen csak a saját kezünkbe adja azokat az eszközöket, amelyekkel meg tudjuk határozni, hogy meddig akarunk élni és gondolkodni.
MOLLY 2004: Tehát azt mondod, hogy csak egy fájl vagyok?
MOLLY 2104: Igen, azonban nem statikus, hanem dinamikus fájl. De mit értesz azon, hogy „csak”? Mi lehet fontosabb?
MOLLY 2004: Hát, mindig kidobom a fájljaimat, még a dinamikusakat is.
MOLLY 2104: Nem lett minden fájl egyenlőnek teremtve.
MOLLY 2004: Feltételezem, hogy ez igaz. Kétségbe voltam esve, amikor elvesztettem a doktori disszertációm egyetlen példányát. Hat hónap munkája veszett oda, és kezdhettem elölről az egészet.
MOLLY 2104: Á, igen, szörnyű volt! Jól emlékszem rá, pedig több mint egy évszázada történt. Azért volt kétségbeejtő, mert énem részét jelentette. Gondolataimat és kreativitásomat abba az információfájlba fektettem be. Úgyhogy gondolj csak bele, mennyire értékesek a te – az én – felhalmozott gondolataid, élményeid, adottságaid és történeted!
…a hadviselésre: a távirányítású, robotikus, robusztus, miniatürizált, virtuálisvalóság- környezettel segített eszközök paradigmája
Azzal, hogy a fegyverek intelligensebbek lettek, kibontakozott a kevesebb áldozattal járó katonai küldetések felé mutató trend. Noha ez a részletesebb, valósághűbb tévéhíradókat figyelve talán másként tűnik. A második világháború és a koreai háború néhány nap leforgása alatt több tízezer emberéletet követelő csatáiról csak alkalmi, szemcsés híradófelvételek készültek. Manapság szinte az összes ütközetet az első sorból nézhetjük. Minden háború összetett folyamat, de az áldozatok számát nézve egyértelmű az általános elmozdulás a precíziós, intelligens hadviselés felé. Ez a trend hasonló az orvostudományban kezdődőhöz – a betegségek elleni intelligens fegyverek sokkal kevesebb mellékhatással hajtják végre különleges küldetéseiket. A kortárs médiatudósításokból ugyan nem úgy tűnik, de a trend a járulékos veszteségek esetében is hasonló (emlékezzünk vissza a második világháború közel ötvenmillió civil áldozatára!).