Első fejezet
A hat korszak

„Mindenki a saját látásának a korlátait véli a világ korlátainak.”

(Arthur Schopenhauer)

Nem tudom, mikor eszméltem rá a szingularitásra. Úgy vélem, fokozatos ráébredés volt. Az alatt a közel fél évszázad alatt, melynek során elmélyedtem a számítástechnikában és a hozzá kapcsolódó technológiákban, mindvégig próbáltam megérteni annak a folyamatos felfordulásnak az értelmét és célját, amelynek oly sok szinten szemtanúja voltam. Fokozatosan körvonalazódott előttem egy átalakító esemény, amely a XXI. század első felében fog bekövetkezni. Ahogyan az űrben egy fekete lyuk drámaian megváltoztatja az eseményhorizontja felé gyorsuló anyag és energia mintázatát, a jövőnkben közelgő szingularitás is egyre jobban átalakítja az emberi élet minden intézményét és aspektusát, a szexualitástól kezdve a spiritualitásig.

Tehát mi is a szingularitás? Egy jövőbeli korszak, melyben a technológiai változás üteme olyan gyors lesz, a hatása pedig olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul. Noha ez a korszak se nem utópisztikus, se nem disztópikus, át fogja alakítani azokat a fogalmakat, amelyekre támaszkodva értelmet adunk az életünknek, az üzleti modellektől kezdve az emberi élet hosszáig, beleértve magát a halált is. A szingularitás megértése meg fogja változtatni a múlt jelentőségéről és a jövőnk lehetséges elágazásairól alkotott elképzeléseinket. Teljes megértése szükségképpen megváltoztatja az ember felfogását általában az életről, de a saját életéről is. Azokat, akik megértik a szingularitást és reflektálnak a saját életükre gyakorolt hatásaira, „szingularitáriánusoknak” fogom nevezni.^{7}

Megértem, sokan miért nem fogadják el annak a nyilvánvaló következményeit, amit én a gyorsuló megtérülések törvényének neveztem el (az evolúció inherens gyorsulását, és a technológiai evolúciót mint a biológiai evolúció folytatását). Nekem is negyven év kellett, hogy meglássam, ami végig itt volt az orrom előtt, és még ma sem mondhatom, hogy teljes megnyugvással töltenek el lehetséges következményei.

A közelgő szingularitás mögött rejlő kulcsgondolat az, hogy az ember alkotta technológia változásainak üteme gyorsul, a képességei pedig exponenciálisan nőnek. Az exponenciális növekedés csalóka dolog. Szinte észrevétlenül kezdődik, majd váratlan dühvel kirobban – mármint akkor váratlan, ha az ember nem figyel a pontos pályájára (lásd: A lineáris és az exponenciális növekedés ábrát később).

Gondoljuk végig a következő példát: egy tó gazdája otthon akar maradni, hogy gondozza a tóban élő halakat, és gondoskodjon róla, hogy a víz felszínét ne borítsák be a tavirózsák levelei, melyekről azt mondják, néhány naponként megduplázódik a számuk. Hónapokon át türelmesen várakozik, ám mindig csak kis liliomfoltokat lát, amelyek látszólag nem terjednek észrevehetően. Mivel a tavirózsa csak a tó felszínének egy százalékát borítja be, a tulajdonos úgy gondolja, nyugodtan elmehet nyaralni a családjával. Ám amikor néhány hét múlva hazatér, megdöbbenve látja, hogy a vízililomok levelei az egész tavat befedték, és az összes hala elpusztult. Mivel a növény néhány naponként megduplázta levelei számát, az utolsó egy hét terjeszkedése elég volt ahhoz, hogy az egész tavat befedje. (Hét duplázással 128-szorosára nőtt a kiterjedése.) Ilyen az exponenciális növekedés.

Vagy gondoljunk Garri Kaszparovra, aki 1992-ben még lenézően nyilatkozott a számítógépes sakk szánalmas állapotáról, ám az évenként megduplázódó számítási kapacitás lehetővé tette, hogy mindössze öt évvel később legyőzze egy számítógép.^{8} Egyre gyorsabban nő azoknak a területeknek a listája, ahol a számítógépek képességei meghaladják az emberét. Emellett a számítógépes intelligencia egykor szűk alkalmazási területei is fokozatosan bővülnek, egyre több tevékenységet ölelve fel. Például ma már a számítógépek elektrokardiogramokat és orvosi képeket diagnosztizálnak, repülőgépeket vezetnek, automatizált fegyverek taktikai döntéseit vezérlik, pénzügyi döntéseket hoznak és hiteleket bírálnak el, és sok egyéb feladatot is átvettek, amik egykor az emberi intelligencia közreműködését igényelték. Ezeknek a rendszereknek a teljesítménye egyre inkább többféle mesterséges intelligencia (MI) integrálásán alapul. Ám amíg egyetlen MI is hibázik bármelyik ilyen területen, a szkeptikusok mindig úgy fognak mutogatni arra a területre, mint a saját teremtményeink képességei fölötti emberi felsőbbrendűség inherens bástyájára.

Ez a könyv viszont amellett fog érvelni, hogy az információalapú technológiák néhány évtizeden belül fel fogják ölelni az összes emberi ismeretet és jártasságot, és végső soron elsajátítják az emberi agy mintafelismerő képességeit, problémamegoldó eszköztárát, illetve érzelmi és erkölcsi intelligenciáját is.

Noha az agy sok szempontból lenyűgöző, komoly korlátai is vannak. Masszív párhuzamosságát (százbillió idegsejtek közötti kapcsolat működik benne egyidejűleg) kihasználva gyorsan felismerjük a finom mintázatokat, ám a gondolkodásunk rendkívül lassú: az alapvető idegsejt-tranzakciók több milliószor lassabbak, mint a jelenlegi elektronikus áramkörök, és ettől az új információ feldolgozására rendelkezésre álló fiziológiai sávszélességünk rendkívül korlátozott a teljes emberi tudásbázis exponenciális növekedéséhez képest.

A mi 1.0-s verziójú biológiai testünk hasonlóképpen törékeny és miriádnyi hibalehetőségnek van kitéve, nem is beszélve a nehézkes karbantartási rituálékról. Míg az emberi intelligencia néha képes kreativitásában és kifejezőerejében szárnyalni, az emberi gondolatok nagy része nem eredeti, hanem kicsinyes és behatárolt.

A szingularitás lehetővé fogja tenni, hogy meghaladjuk biológiai testünk és agyunk korlátait. Uralkodni fogunk a sorsunk fölött. A kezünkbe kerül a halandóságunk. Olyan sokáig élhetünk majd, amilyen sokáig csak akarunk (ami nem ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy örökké fogunk élni). Teljesen érteni fogjuk az emberi gondolkodást, és hatalmas mértékben ki fogjuk terjeszteni és tágítani a hatókörét. Ennek a századnak a végére intelligenciánk nem biológiai része billiószor billiószor erősebb lesz, mint a támogatása nélküli emberi intelligencia.

Jelenleg ennek az átmenetnek a kezdeti szakaszaiban vagyunk. A paradigmaváltás gyorsulása (az a sebesség, amivel megváltoztatjuk az alapvető technológiai megközelítéseket), illetve az információtechnológia kapacitásának exponenciális növekedése kezdi elérni a „görbe térdét”, azt a pontot, ahol az exponenciális trend észrevehetővé válik. Nem sokkal ezután a pont után a trend gyors ütemben kirobbanóvá válik. A technológiánk fejlődésének sebessége – és ez a technológia megkülönböztethetetlen lesz önmagunktól – ennek a századnak a közepe előtt olyan meredek lesz, hogy gyakorlatilag függőlegesnek fog tűnni. Szigorúan matematikai szempontból a növekedés üteme még mindig véges lesz, de olyan szélsőséges, hogy az okozott változások szinte szét fogják szakítani az emberi történelem szövetét – legalábbis így fogja látni a régimódi biológiai emberiség.

A szingularitás lesz a biológiai gondolkodásunk és létezésünk technológiával való egybeolvadásának a csúcspontja, aminek eredményeképpen olyan világ születik, amely megmarad emberinek, ám meghaladja biológiai gyökereinket. A szingularitás után nem lesz különbség ember és gép, a fizikai és a virtuális valóság között. Ha valakiben felmerül a kérdés, hogy mi marad egyértelműen emberi ebben a világban, akkor a válasz ennyi: az, hogy a mi fajunk az, amelyik inherensen fizikai és szellemi hatóköre aktuális határainak a kitágítására törekszik.

Ezeknek a változásoknak a kapcsán sok elemző arra koncentrál, hogy az átalakulás eredményeképpen szerintük elveszítjük emberi mivoltunk valamilyen létfontosságú aspektusát. Ez a nézőpont azonban annak a félreértéséből fakad, hogy milyenné válik a technológiánk. Minden gépből, amivel mindmáig találkoztunk, hiányzik az emberi biológiai jellemzők finomsága. Noha a szingularitásnak sok arca van, a legfontosabb következménye az, hogy a technológiánk előbb utoléri, majd nagymértékben meghaladja mindannak a kifinomultságát és rugalmasságát, amit a legjobb emberi jellemzőknek tartunk.

Az intuitív lineáris nézet, szemben a történelmi exponenciális nézettel

„Amikor létrejön az első transzhumán intelligencia, és belekezd rekurzív önfejlesztésébe, valószínűleg alapvető diszkontinuitás következik be, aminek a jellegét még csak el sem tudom kezdeni megjósolni.”

(Michael Anissimov)

Az 1950-es években Neumann János, a legendás információteoretikus azt mondta: „a technológia egyre gyorsuló fejlődése… azt a látszatot kelti, mintha fajunk történetének valamiféle lényegi szingularitásához közelednénk, amelyet elérve nem folytatódhat az emberi élet az általunk ismert formájában.”^{9} Neumann két fontos megállapítást tett itt: gyorsulás és szingularitás. Az első szerint az emberi fejlődés exponenciális (azaz egy állandóval újra és újra megszorozva növekszik), nem pedig lineáris (azaz egy állandót újra és újra hozzáadva növekszik).