TIZENHARMADIK FEJEZET: A HOLLÓ DALA

Muriele döbbenten bámulta a Fekete Márikból és a gyermekmesék világából előbukkanó szörnyfajzatot. Mintha a láz nyilai döftek volna a tüdejébe. Egy pillanatig különös szoborcsoport kimerevedett alakjaiként álltak a kapuval szemben. Neil MeqVren a királyné haldokló lányát tartotta a karjában, míg úrnője a csőrös szörnyeteget bámulta.

Iszonyatos dolog a csodálkozás – gondolta az asszony. Úgy tűnt, hogy többé már nem egészen ura az elméjének.

Ekkor viszont észrevette, hogy Neil megmarkolja a kardját.

– Ne! – kiáltotta. – Állj meg!

Mintha egy álomban járt volna. Senki sem hallotta a kiáltását.

Az ifjú lovag azonban habozott.

– A királynéd vagyok! – jajdult fel Muriele. A borzalomtól majdhogynem remegett. Őrjítő félelem tört rá. – Parancsolom!

Úgy tűnt, hogy a testőre ezt végre megértette. Sarkon fordult, és Fastiával a karjában úrnője nyomába eredt. Tántorogva futottak vissza a fellegvár felé. Ott kerestek menedéket, ahonnan az előbb elmenekültek. A zárt kaput azonban bereteszelték a túloldalon. Innen egyszerűen nem maradt kiút.

Az asszony hátrapillantott. A szörnyeteg nesztelen léptekkel, lassan közeledett. Nem volt sietős a dolga. Már miért is lett volna az?

Ez volt az a pillanat, amikor a királyné rájött arra, hogy az egész világ – Crotheny, a gyermekei, a férje és ő maga is – csupán egy hatalmas, láthatatlan szakadék szélén létezett. Egész életükben a mélység peremén jártak, és még csak nem is tudtak az odalent tátongó szörnyűségről. Most viszont mindenki lezuhant a mélybe. A legalján ott állt az a szörnyeteg. Várta, hogy leérjenek.

Őt várta.

A királyné ekkor nyugodtan körbefordult. Ugyanolyan kevéssé kapkodott, mint az üldözőjük. Meglátta az egyetlen helyet, ahol még menedéket kereshettek.

– Ott a horz! – kiáltotta, és az alacsony fal felé mutatott.

A kertet a fellegvár és a helyőrség közötti részen alakították ki. A kapuja talán csak tizenöt lépésnyire lehetett. Muriele futásnak eredt. A greff azonnal utánaindult. Most már gyorsabban mozgott, mint az előbb. A királyné elképzelte, hogy a szörnyfajzat tekintete belemar a hátába. Szinte már érezte a tarkóján forró leheletét. Csupán iszonyatos rémülete jelezte, hogy még nem háborodott meg teljesen. Továbbra is a szent kert boltíves kapuja felé futott. Talán az égi hatalmak megvédik a menekülőket.

Ahogy átléptek a horz küszöbe felett, Neil lovag mintha visszanyerte volna a tudatát. Gyors, de lágy mozdulattal letette Fastiát a központi szikladarab mellett növő, vastag moharétegre. Előhúzta a kardját, és fürgén megfordult. A horz kapuját nem lehetett bezárni. Nyitva állt mindenki előtt.

– Bújj el, felséges asszonyom! – kiáltotta. – Keresd meg a legsűrűbb bokrokat, és rejtőzz el ott!

Muriele azonban nem figyelt az ifjúra. A greff az előbb még ott volt közvetlenül a hátuk mögött, most viszont nyomát sem látták.

A királynő nem bírta tovább. Összegörnyedt, lábában az izmok begörcsölve felmondták a szolgálatot. Valósággal lángolt a láztól. A lánya mellé zuhant a földre. Megérintette, hogy megvigasztalja, de hideg bőrhöz ért. Fastia szíve már nem dobogott.

Muriele semmit nem tehetett. Zokogva feküdt a mohában és várta a halált.

* * * * *

Neil nekitámaszkodott a kapuoszlopnak. Alig látott valamit. Hová tűnt az a szörnyeteg? Hiszen csak pár lépésnyire járt a nyomukban. Ugyanolyan titokzatos körülmények között tűnt el, ahogy az előbb felbukkant.

Az éjszaka során nem ez volt az első alkalom, amikor arra gyanakodott, hogy megháborodott. A lába remegett és a gyomrában forró, beteges hullámok kavarogtak.

– Csődöt mondtam, apám – suttogta. – Hallgatnom kellett volna a figyelmeztetésre. Semmi keresnivalóm nincs itt.

Lieryben tudta magáról, hogy kicsoda. Lieryben egyetlen alkalommal sem tévedett ekkorát. Itt hibát hiba után vétett, és mindegyik szörnyűbb volt az előzőnél. Repedések támadtak meggyőződése és magabiztossága falain. Aláásta az erejét, amit Fastia iránt érzett. Egy igaz lovag nem érezhetett volna olyasmit. Elbizonytalanodott és habozott tőle. Ez a bizonytalanság James úr és Elseny halálát okozta. Cserbenhagyta a királynét, pedig felesküdött arra, hogy megvédi. Ráadásul a lelke legmélyén azzal is tisztában volt, hogy újra cserbenhagyná az úrnőt, ha ezzel meg lehetne menteni Fastiát. Nem számított, hogy mire tett esküt. Nem számított, hogy mennyire méltatlan volt ez a gondolat.

Nem szolgált rá arra, hogy levegő legyen a tüdejében.

A követ súroló nyílvessző hangja riasztotta fel. Teljesen elfeledkezett halandó ellenfeleikről. Már megint hibázott! Káromkodva megpróbált fedezéket keresni a gerenda mögött, és körülnézett.

A hídon két vagy három szefri íjász állt. Valaki előbukkant a hátuk mögött a fellegvárból, és kihasználva a lövészek fedezetét, elindult a horz felé.

A közeledő páncélos alak nem volt más, mint a néhai Vargus Farre. Amikor megpillantotta Neilt, felüvöltött és előhúzta a hátára erősített tokból hosszú, kétkezes kardját. Most már rohant a bejárat felé.

Az ifjú harcos, bár állni is alig tudott, elszánt arccal összeszedte minden erejét, és kilépett, hogy elállja az ellenség útját.

– Te nem Ashern vagy! – hördült fel a közeledő hamis lovag.

– Nem tudom, ki az az Ashern – válaszolta Neil. – Egyvalami azonban biztos. Én vagyok a halál keze.

– Magadon érezted a greff tekintetét. Lázas betegség gyötör. Kimerített a menekülés és a küzdelem. Tedd le a fegyvert és fogadd el az elkerülhetetlent!

Neil döbbenten érezte, hogy az idegen ajánlata a lelke mélyén nagyon is csábítónak tűnik. Most szépen leteszi a fegyvert, és hagyja, hogy az ellenség levágja a fejét. Mert utána már többé nem fog hibázni, végre megbékélhet.

De nem. Férfiként fog meghalni. Bár ez nem jelentett sokat, de akkor is.

– Majd ha a tenger felszáll az égre. Csakis akkor – mondta.

– Az a nap már nincs is annyira messze, mint azt gondolnád – vágta rá az idegen Vargus szájával, majd felemelte a kardját és lesújtott.

Neil hárította a támadást, de megtántorodott tőle. Megpróbálta eltalálni ellenfele vállán a helyet, ahol páncél két része találkozott. Nem sikerült. A kardja hangosan csattanva lesiklott az acélról.

Vargus ismét meglendítette a fegyverét. Neil időben arrébb mozdult. A penge ugyan elkerülte, de ismét megszédült. Mielőtt kitisztult volna az elméje, a visszarántott kard lecsapott a hátára. A láncing és alatta a vastag bőrvért felfogta a fegyver élét. Hangos reccsenéssel szakadtak szét a gyűrűk, a vértezet nem állt ellen a csapás iszonyatos erejének. A lovag térdre rogyott. Vargus úr megpróbálta állba rúgni. Neil azonban egy kézzel megragadta a páncélba burkolt lábat, és a magasba döfött Hollóval.

Nem volt túl erős a döfése. Holló élesen felcsendült, amikor ismét megkarcolta a vértet, de nem sikerült megsebesítenie az ellenséget.

Az ormótlan kard markolatgombja hatalmas erővel zúdult Neil feje irányába. Az ifjú kifordult, így a csapás csupán a vállát érte. A kulcscsontja mintha perzselő tűzbe borult volna. Úgy vélte, hogy alighanem megrepedhetett.

Vargus lába ismét meglendült. Neil rongybabaként repült be a horzba. Ellenfele pillanatnyi habozás nélkül követte. Úgy tűnt, hogy a szenteket a lehető legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, mi történik a MeqVren család ifjú sarjával.

Neil vért köpve feltápászkodott. A fájdalom miatt mintha vörös fátyol borult volna a szemére. Némán figyelte a közeledő lélektolvajt. Az ellenség olyan lassan jött, hogy úgy tűnt, két lépése között egy teljes nap is eltelik. Neil ekkor meghallotta a tenger zúgását, és sós víz fröccsent az ajkára. Újra a vízparton állt az apja mellett. Az idősebb férfi kezét szorította.

– Veszíteni fogunk, apsza? Meghalunk?

És akkor tisztán és világosan, mintha a beszélő ott állt volna közvetlenül Neil mellett, meghallotta a felzendülő hangot.

– A MeqVren család sarja vagy, te gyerek. A pokolba is! Nehogy ilyen hamar feladd!

Neil kihúzta magát és teleszívta a tüdejét levegővel. Úgy érezte, mintha lángoló szél tört volna rá.

* * * * *

Amikor Muriele meghallotta a dalt, nagy nehezen felemelte a fejét. Az ének egészen halkan kezdődött. Alig volt erősebb egy suttogásnál. Csakhogy valaki gyermekkora nyelvén dalolt.

Mi, Etier meuf, eyoiz’etiern mrem

Crach-toi, frennz, mi fiveut-toi dein

A Vargus Farre előtt álló Neil lovag énekelt.

Én, az apám és az őseim mind itt vagyunk.

Károgjatok hollók, mert ízletes a húsunk.

Egyre hangosabban énekelt, pedig már az is csoda volt, hogy nem esett össze.

Vargus két kézzel ragadta meg súlyos kardját, és meglendítve hatalmas csapást mért jóval alacsonyabb ellenfelére. Neil azonban megvető nyugalommal hárította az ütést, és a dal még jobban felerősödött.

A vízen és a parton szent az adott szavunk.

Károgjatok hollók, mert ízletes a húsunk.

Az ifjú fegyvere megvillant. Miközben tovább zengett a dal, fém csattant a fémen. Vargus megtántorodott és hátrébb lépett, Neil azonban habozás nélkül követte. A magas, szőke harcosra újabb ütés zúdult. Nem látta, hogyan találták el. Ellenfele most már üvöltve folytatta az éneket.

Lándzsa, kard és gálya, örökké tart harcunk!

Károgjatok hollók, mert ízletes a húsunk.

Vargus úr összeszedte magát, és kemény ellentámadást indított. Eltalálta az ifjú harcos oldalát. A szétszakadó láncing hangos reccsenéssel szétnyílt, és az így keletkezett résből vér fröccsent. Az ifjú lovag azonban mintha észre sem vette volna a sérülést. Tovább énekelt. A dal ritmusát a hangosan zengő csapások adták. Újabb és újabb, iszonyú ütés érte Vargus mellvértjét.

Arra születtünk, hogy csatában haljunk.

Károgjatok hollók, mert ízletes a húsunk.

Neil szavait már alig lehetett érteni. Muriele végre felismerte, hogy mi történt. A testőrét őrjöngő dühroham fogta el. Megszállta a csaták őrülete.

Vargus Farre képtelen volt visszavágni. Megtántorodott, és összerogyott a záporozó csapások alatt. Neil úgy használta a kardját, mintha egy husángot forgatott volna. A lélektolvaj páncélján szikrát hányt az acél. Holló éle könyökben átszelte Vargus karját. A következő ütés bezúzta a sisakot. A skerni ősatyák haláldala még akkor is őrjöngve szólt, amikor az egykori Mester acélba zárt holtteste már mozdulatlanul feküdt. Végül utoljára csattant az acél. Neil leengedte a fegyvert, és lassan az úrnője felé fordult. A királyné szeme elé még sosem került ilyen félelmetes látvány.

* * * * *

– Nyitva vannak a kapuk – morogta Stephen, mikor átlovagoltak a Cal Azroth belseje felé vezető, egymást követő csapóhidakon.

– Tudom, hogy meglepő, de én is látom – mordult rá Aspar. – Hallgass el egy pillanatra, és fülelj!

A szerzetes bólintott, és becsukta a szemét. Aspar nem hallott mást, csak a saját légzését, és a kimerült lovak zihálását. Annyira jó volt, hogy Winna ott ült a háta mögött! Ugyanakkor persze erősen aggódott a lány miatt. Miután sikerült visszaszereznie, többé már nem akarta elveszíteni.

Csakhogy Fend itt volt. Érezte a bűzét.

– Hallom, ahogy acél csattan acéllal – jelentette Stephen rövid hallgatózás után. – Valaki énekel. Azt hiszem, hogy lír nyelven, ettől eltekintve viszont teljes a csend.

– Fend nem szokott zajongani – vicsorogta Aspar. A feltámadó szél Cal Azroth felől fújt. Az ősz illata úszott benne. – Ti ketten itt maradtok, és megvárjátok, hogy visszajöjjek!

– Eszünk ágában sincs! – vágta rá Winna.

– Harcolni fogunk – figyelmeztette Aspar. – Csak a terhemre lennétek.

– Szükséged lesz Stephen fülére és az én riasztásomra – válaszolta a lány a legnagyobb lelki nyugalommal. – A múltban már mindketten megmentettük az irhádat, Fehér Aspar. Senki sem állíthatja azt, hogy nem lesz újra szükséged a segítségünkre.

A berkész csípős válaszra készült, amikor Stephen felhördült.

– Mi az? – kérdezte Aspar.

– Nem hallod?

– Nem. Nekem csak közönséges fülem van.

– Újra szól a kürt. Visszatér a hangja.

– Talán csak egy másik hangszer.

– Dehogy! – tiltakozott a szerzetes. – Ugyanaz szól!

– Visszhang itt? Az lehetetlen – mondta az erdőjáró.

– Ó, nem! – csóválta meg a fejét Stephen. – Egyszerű a magyarázat. Itt az idő. Közeledik a Hangakirály. Válaszol a hívásra, és a kürt zúgása is visszatér vele.

Az ifjú szemén látszott, hogy fél, de a hangja nyugodt maradt.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha igyekszünk, berkész. Az egész világ sorsa forog kockán, nem csupán a királynő élete.

– Állj már meg egy pillanatra! – tiltakozott Aspar. – Gondolkozz! Fend és a szefrik odabent vannak. Lesben állnak. Megölik azt, aki belép a kapun. Óvatosan és megfontoltan kell lecsapnunk rájuk, különben semmire sem megyünk.

Stephen komoly arccal bólintott. Mintha elfogadta volna az idősebb férfi tanácsát. A következő pillanatban azonban hatalmasat rúgott Angyal oldalába. A ló vágtatva elindult a nyitott kapu felé.

– Faljon fel a Pusztító, és utána szarjon halomba! – hördült fel Aspar. Most már ő sem habozott. Ogre véknyába nyomta a sarkát, és követte a forrófejű ifjút.

Közvetlenül Stephen nyomába vágtatott be a fellegvár holttestekkel borított udvarára. Pontosan az történt, amire számított. Több íj húrja is pendült. A kapuszárny mögé ugratott Ogréval, és lesiklott a csődör hátáról.

– Szállj le! – parancsolta Winnának. – Ogre nagyszerű harcos. Meg fog védeni. Maradj itt, ahol nem lőhetnek meg.

– Igen – suttogta a lány. Megszorította a kedvese kezét. – Vigyázz, szerelmem!

– Jah. Persze hogy vigyázok.

Aspar lövésre kész íjjal a kezében kirohant a kapuszárny mögül. Pontosan tudta, hogy az utolsó összecsapásuk után már csak öt használható nyílvesszője maradt. Talán tizenöt lépést haladhatott, amikor a magasból bevágódó nyíl hangos csattanással, közvetlenül a lába mellett hasadt szét az udvar kövén. Aspar megtorpant, nyugodtan megfordult, és megkereste a bástya szélén álló árnyalakot. Vett egy mély levegőt, és nem kapkodta el a célzást. A nyílvessző éppen abban a pillanatban hagyta el a húrt, amikor ellenfele második lövése feltépte az erdőjáró karján a bőrt. Azonnal továbbmozdult, nem nézett a magasba. Pontosan tudta, hogy eltalálta az ellenséget.

Ehelyett megfordult, és az ifjú szerzetes nyomába eredt. Stephen máris nagy bajba keveredett. Angyalt oldalba találták egy nyíllal, és levetette a hátáról az ifjút. Stephen megpróbált felkelni. Kész csoda, hogy még élt, mert körülötte csak úgy pattogtak a kövön a nyilak. Aspar észrevette az egyik íjászt. Habozás nélkül rálőtt. Valószínűleg csak kisebb sebet ütött, ám az ellenség átmenetileg harcképtelenné vált.

A többi merénylő fedezékbe húzódott. Elbújtak a túloldali kapu mögé. Aspar ötöt vagy hatot számolt. A fal túloldaláról felhangzó zaj viszont elárulta, hogy ott is harcol valaki.

– Keress magadnak fedezéket! – üvöltött Stephenre, miközben egy újabb nyílvesszővel visszakényszerítette a kapuszárny mögé a szefriket. Futásnak eredt az ajtó felé, közben újabb nyilat illesztett a húrra. Ellenfelei nem nehezítették meg a dolgát. Úgy tűnt, hogy valami elterelte a figyelmüket. A berkész azonban nem tudhatta, hogy mi zavarta meg őket.

Az egyik gyilkos elkövette azt a hibát, hogy kidugta a fejét. Aspar okot adott neki arra, hogy megbánja a meggondolatlan döntést. Stephen közben végrehajtotta az utasítást. A kaputól nem messze, a fal tövében hasalt. Az ifjú valamire mutatott. Valamire Aspar háta mögött.

– Berkész! – üvöltötte a szerzetes.

Aspar pillanatnyi habozás nélkül megpördült és oldalra vetette magát. Fend állt előtte. A szefri mindkét kezében kést tartott. Zavarba ejtő arckifejezése miatt nem volt egyértelmű, hogy boldog-e, vagy éppenséggel dühöng. Aspar védekezően felemelte az íjat, az ellenfele azonban túl közel volt ahhoz, hogy rálőjön. A két kés megvillant, és a berkész felé lendült.

Aspar botként használva az íjat megpróbált védekezni. A szefri jobb keze azonban elkerülte a farudat, és a kés belemart ellenfele alkarjába. Aspar erejéből csupán egy gyenge ütésre tellett. Fend ugyan nem sebesült meg, de egy pillanatra meghátrált. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy az erdőjáró előhúzza a tőrét és a fejszéjét.

Fend most már jóval óvatosabban viselkedett. Kissé előrehajolva, oldalra mozgott Aspar körül. Ellenfele vele együtt fordult. Feszülten figyelte a szefrit.

– Megöregedtél, Asp – gúnyolódott Fend. – Lomha vagy. Most már nem kihívás végezni veled.

– Akkor miért hátulról támadtál rám? – kérdezte Aspar.

– Ó, még láthattál volna a halálod pillanatában. Akkor tudhattad volna, ki ölt meg – vigyorgott a gyilkos, majd gyors pillantást vetett Winna felé. – Milyen szaftos kis húsdarab. Majdnem olyan édes, mint Qerla. Bizonyára ő is megcsal téged.

– Ma begyűjtöm a másik szemedet is, Fend – válaszolta Aspar dermesztő mosollyal.

– Ezt azért nem hiszem, vénség. Viszont nyugodtan próbáld meg, ha akarod.

Az erdőjárót olyan mély és pusztító harag fogta el, mintha jéggé dermedt volna a lelke. Elképesztő nyugalom szállta meg, amikor is halk nevetést hallott. Igencsak meglepődött, mert rájött arra, hogy ő nevetett.

– Ezt meg mégis mire fel? – tudakolta Fend.

– Úgy próbálsz meg felbőszíteni, mintha egy rémült kisfiú volnál.

– Élvezem a helyzetet – válaszolta a szefri. – Nem annyira…

Nem fejezte be a mondatot, hanem előrevetette magát. Aspar azonban észrevette, hogy rövid párbeszédük alatt a szefri testtartást váltott. A bal felől lecsapó kést a saját tőrével hárította, miközben a fejszével megpróbált lesújtani Fend másik csuklójára. A penge bőrbe hasított, néhány csepp vér fröccsent a homályba. Fend azonban még mindig gyorsnak bizonyult, a vágás ezért nem volt mély.

A szefri fürgén kimozdult Aspar elől, de máris visszatáncolt, és jobb kézzel vágott. A balját most nem használta. Aspar nem ugrott neki, hanem oldalra lépett, és megpróbálta szétrúgni Fend jobb bokáját. Csizmája hangos csattanással talált célba. A szefri megtántorodott. Aspar már ugrott is, de Fend nem próbálta meg visszanyerni egyensúlyát, hanem továbbgördült a földön. Amikor felpattant, már csak az egyik kezében volt fegyver.

A berkész ennek örülhetett volna, de aztán észrevette, hogy a másik kés markolata az ő lábából áll ki.

– Már a szemed se a régi – hördült fel. Lehajolt, és kitépte a fegyvert a sebből. Nagyon fájt, de combjának izomzata meglehetősen sokat kibírt. Lehet, hogy a seb nem is vérzik majd annyira.

Ellenfele tőrét az övébe csúsztatta, és újra Fend felé indult.

Az orgyilkosból még mindig magabiztosság áradt. Fürge táncba kezdett Aspar körül. A berkész lassan, megfontoltan követte. Amikor Fend újra támadott, bal kézzel megragadta Aspar fejszét tartó kezének csuklóját. A férfi hagyta, elhitette az ellenfelével, hogy már ennyire lelassult. Amikor azonban a szefri ujjai megszorultak a csuklóján, vadul oldalra vetette magát, és így elkerülte a szívét megcélzó döfést. Kiszabadult a keze és a fejsze is. Éle mélyen belemart Fend vállába. Csont reccsent. A gyilkos felhördült, és hátraszökkent. A szeme döbbenten kitágult.

– Jah, azt hiszem, ma megöllek Fend – bólintott Aspar. – Eljátszottad az esélyedet, amikor eldobtad a kést. Hibáztál.

Óvatosan elindult a szefri felé.

Ismét összecsaptak. A gyilkos most már másként küzdött, mint az előbb. Kétségbeesetten, sőt talán ijedten. Közvetlen közelről próbáltak meg találatot bevinni. Amikor elhátráltak egymástól, mindketten számos új sebből véreztek. Aspar sérülései nem voltak komolyak, de Fend bordái között lyuk tátongott. Nem elég mély, hogy meghaljon miatta, de alighanem igencsak fájhatott.

– Miért ölted meg Qerlát, Fend? – kérdezte a berkész. – Miért kellett meghalnia? Sosem jöttem rá.

Fend elvigyorodott. A sötétben valósággal ragyogott a foga.

– Nem tudod? Hát ez nagyszerű – köhögni kezdett. – Hogy te milyen szerencsés, vén fajankó vagy. Bizony ám, a szerencse fia.

– Jah. Nagyon szerencsés vagyok. Na most akkor megmondod vagy sem?

– Azt hiszem, inkább nem.

Aspar megvonta a vállát.

– Ez volt az egyetlen, amit akartam tőled. Már az életeden kívül. Azt hiszem, beérem azzal is.

– Azért én sem vagyok egészen szerencsétlen – figyelmeztette Fend. – Nézd csak, mi van a szép hölgyeddel.

Ez annyira régi trükk volt, hogy Aspar nem is akart bedőlni neki. Csakhogy ekkor meghallotta Winna sikolyát. Azonnal megpördült, és térdre rogyott. Pontosan tudta, hogy az ellenfele nem fog kihagyni egy ilyen remek alkalmat. Fend második kése elsüvített a feje fölött, de Aspar már nem is törődött a szefrivel. A kapun keresztül ugyanis a greff lépett be az udvarra, és Winna felé tartott. Ogre kaparni kezdett a lábával, és készen állt arra, hogy összecsapjon a szörnnyel.