KILENCEDIK FEJEZET: A SZÁMŰZÖTTEK

Anne alig kapott levegőt, amikor Roderick ujja lágyan végigsimította a keblét. Talán csak véletlenül? Az ifjú korábban még semmit ilyesmit nem tett. Ugyanakkor persze igaz volt az is, hogy azelőtt nem műveltek afféle dolgokat sem, mint amilyen az előbb történt. A csókolózás egyre jobban elfajult. A rájuk törő vágy mintha nem érte volna be ezekkel a gyengéd érintésekkel.

Nem bizony. Az ifjú keze ismét hozzáért Anne melléhez. Milyen kellemes volt az érintése! Az előző mozdulat mintha felderítő út lett volna, és az ifjú látni akarta, hogy mit tesz majd a leány. Most azonban a tenyere magabiztosan rásimult a ruha vékony szövetére. A hercegnő érezte, hogy mellbimbói parányi bástyákként merednek a magasba.

Roderick nem tétlenkedett. Újra és újra megcsókolta kedvese nyakát. Az apró harapásokat újabb csókok követték, és most már a nyelvét is használta. Lassan a lány háta mögé került. A lehelete valósággal lángolt Anne tarkóján, miközben egy kézzel még mindig a keblét fogta, a másik pedig lassú, csiklandozó mozdulatokkal végigsimította a hasát. A tenyere lejjebb és egyre lejjebb csúszott. Ilyen lehet az, amikor egy kalandor felderíti az ismeretlen földeket.

Anne már nem bírt tovább ellenállni, megfordult az ölelésben, és vadul szájon csókolta az ifjút. Most már az ő ajka indult felderítő útra Roderick nyakán. Elérte a nyitott inget és a mellkasát. Amikor az ajkuk ismét találkozott, a lány már nem volt többé a maga ura. Az őrjöngő, szenvedélyes csók közben minden erejével magához ölelte a férfit.

Amikor kicsit elhúzódtak egymástól, mindketten úgy lihegtek, mint az állatok. A hercegnő egy pillanatra elszégyellte magát, és egy kicsit meg is ijedt. Ekkor azonban Roderick tenyere lenyűgözően lágyan megérintette az arcát. Az ifjú sötét szeme csupán boldogságot és odaadást ígért.

Körülöttük némaság honolt a temetőben. A falitartóban csupán egyetlen gyertya égett.

A központi csarnokban álltak. Itt szokták felravatalozni az elhunytakat, és az egész nemzetség is ezen a helyen gyűlt össze, amikor megemlékeztek a halottakról. Mostanában senki nem halt meg. Anne ősei másutt voltak, mindenki a saját lakosztályában feküdt. A hatalmas épületben számos helyiség állt az elhunytak rendelkezésére. Roderick érkezése előtt ifjú leszármazottjuk imát mondott, hogy nyugalomra bírja az őseit.

– Még soha nem találkoztam ilyen lenyűgözően szép lánnyal – suttogta a fiatalember. – Amikor először megláttalak, még nem is tűnt fel, hogy ilyen elképesztően gyönyörű vagy. Persze, már akkor is felfigyeltem, hogy valósággal ragyogsz. Csakhogy most…

Nehezen találta a szavakat.

– Valahányszor újra találkozunk, azt látom, hogy egyre nagyobb világosság tündököl benned.

Anne egyszerűen nem tudta, hogy mit is mondhatott volna. Képtelen volt továbbra is elviselni az ifjú szemében lángoló vágyakozást, ezért közelebb bújt hozzá, és arcát Roderick mellére szorította.

– Igaz hát, hogy a szerelem mindenkit szebbé tesz – hallotta meg a suttogó szavakat.

– Tessék? – kapta fel a fejét. Az ifjú szemébe nézett, mert attól tartott, hogy az csupán tréfálkozik vele.

– Tudom, hogy reménytelen, de akkor is ez a helyzet. Szeretlek, Anne.

A hercegnő ezúttal már nem fordult el. Tágra nyílt szemmel nézte, ahogy az ifjú egyre közelebb hajol, résnyire nyitja a száját, és egy hosszú, édes csókot nyom az ajkaira.

Akkor viszont eltolta magától.

– Holnap elmegyek innen – szólalt meg durván. Érezte, hogy mindjárt elbőgi magát.

– Ezt meg hogy érted?

– Az apám elküld minket Cal Azrothba. Az anyámat, a nővéreimet, a fivéremet… és engem. Azt hiszi, hogy veszélyben vagyunk. Micsoda ostobaság. Mégis, mitől lennénk nagyobb biztonságban azon a helyen?

– Holnap? – kiáltotta Roderick a fájdalomtól elfulladó hangon. – Mennyi időre?

– Nem tudom. Talán hosszú hónapokra. Egészen addig, míg véget nem ér ez az ostobaság Saltmark miatt.

– De hát ez rettenetes! – suttogta az ifjú.

– Nem akarok elmenni – ismerte be Anne. Most már ő simogatta meg a kedvese arcát. – Még van egy kis időnk. Csókolj meg újra, Roderick! A holnap miatt pedig csak akkor fájjon a fejünk, ha már felvirrad a reggel.

Az első csók még egészen lassú és tartózkodó volt. Néhány szívdobbanásnyi idővel később azonban a mohó hódító visszafoglalta mindazt a területet, amit az előbb megszerzett. Vakmerően továbbnyomult előre. Anne boldogan felkacagott, amikor Roderick a mutató és a hüvelykujja közé fogta az egyik mellbimbóját. Egészen meglepődött. Mégis ki gondolt volna valami ilyesmire?

Az ifjú ekkorra már kifűzte a mellény zsinórjait. Az ajka végigsiklott a szövet és a bőr hosszú határvonalán. Nedves és bizsergető volt az érintése. Közeli, de egyben mégis mintha a messzeségből jött volna. Ez azonban cseppet sem csökkentette le az értékét, éppenséggel még izgalmasabb lett tőle.

Anne mellénykéje teljesen szétnyílt.

Az ifjú keze megérintette a térdét, végigsiklott a harisnyáján, majd egy pillanatra megállapodott a combja csupasz bőrén. Anne úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. Felnyögött, és rátört a félelem. Ez az érzés azonban különbözött minden korábbi ijedelmétől. Számos dolog keveredett benne, ám úgy tűnt, hogy Roderick nagyon is tudta, mit tesz. Annyira magabiztosan viselkedett.

Ráadásul szerelmes volt Anne-ba. Most mondta, az előbb.

Az ifjú mozdulatlanná merevedett. Hatalmas, ragyogó szemével ismét a hercegnő tekintetét kereste.

– Abbahagyjuk? Hacsak a legcsekélyebb mértékben is kételkedsz, Anne, akkor szólj!

– Abbahagynád, ha megkérnélek rá? – lihegte a lány.

– Igen.

– Mert kicsit bizonytalan vagyok… Viszont egyelőre nem akarom azt, hogy abbahagyd.

Egy hatalmas mosoly volt a válasz.

– Szeretlek, Anne Dare.

– Én is szeretlek – válaszolta. Éppen csak hogy felfogta, mit is mondott, amikor Roderick ismét erősen magához ölelte. A tehetetlenség elnyelte a lányt. Úgy érezte, semmi olyan nem történhet, ami miatt bárki is szemrehányást tehetne neki. Semmi.

És egyébként is már tizenöt éves volt! Mégis hány lány marad szűz ilyen idősen?

Ekkor azonban Roderick összerezzent, felpattant, és a kardja után kapva megpördült.

– Fiatalember! – csattant egy ismerős hang. – Már így is éppen elég nagy ostobaságot követtél el! Ne önts olajat a tűzre!

Anne felült, és a ruhájával megpróbálta eltakarni a mellét.

– Ki van ott? Erren?

Valóban. Erren lépett be az ajtón. Mögötte pedig – a szentek irgalmazzanak! – Fastia állt.

– Mi csak… – kezdte volna Roderick.

– Ti csak egymásnak estetek volna, mint két vadkecske. Igen, jól láttam – vágott a szavába Erren jeges nyugalommal.

– Anne, azonnal öltözz fel! – csattant Fastia hangja. – Most rögtön! Édes szentek szerelmére! Az őseink házában?

Volt valami furcsa a hangjában. Nem egyszerűen csak düh érződött ki belőle, Anne azonban képtelen volt rájönni arra, hogy mi járhatott a nővére fejében.

– Anne semmiről sem tehet – próbálkozott újra Roderick. Addigra viszont már a hercegnő is magához tért.

– Hogy merészeltetek utánam jönni? – kiabálta. – Hogy mertetek követni? Ez csak rám tartozik, és senki másra! Senkinek semmi köze ahhoz, hogy kit szeretek!

– Ebben akár igazad is lehetne – válaszolta Erren. – Viszont a királyságnak igenis beleszólása van abba, hogy kivel fekszel össze. Sajnálom, de ez a helyzet.

– Igen? Tényleg? Na és akkor mi a helyzet az apámmal? Ő az összes ribancot lefekteti, aki csak…

– Csend legyen, Anne! – üvöltötte Fastia.

– …a szeme elé kerül a palotában. Nem! Nem fogok hallgatni, Fastia! Nagyon sajnálom, de az én ereimben forró vér folyik. Nem hűltem ki annyira, mint ti ketten!

– Ó, dehogynem. Csendben maradsz! – válaszolta a nénje. – Ami pedig téged illet, Dunmroghi Roderick, az lesz a legjobb, ha most köddé válsz. Most még távozhatsz, mielőtt ez a kis kalamajka elfajulna, mert akkor az egész udvar értesülne róla.

Roderick dacosan felemelte a fejét.

– Engem aztán nem érdekel az udvar véleménye. Semmi rosszat nem tettünk. Anne meg én. Csak a szívünk szavára hallgattunk.

– Az emberek szíve nem a lábuk között van. Ha ott lenne, akkor igaz volna, amit mondtál – válaszolta Erren hűvösen.

– El ne menj, Roderick! – mondta Anne. Nem is annyira kérésnek, mint inkább parancsnak tűnt a szava. Az ifjú megragadta a kezét.

– Most elmegyek. De ezzel még nincs vége! Még hallani fogsz rólam.

Kihívóan ránézett Errenre és Fastiára, majd egyetlen szó nélkül távozott. Még csak nem is fordult hátra.

Anne megpróbálta keresztüldöfni a tekintetével a két idősebb nőt. Lázas igyekezettel gyűjtögette az érveit, miközben odakint elhalkult Roderick lovának dobogása. Az ifjú elügetett az ólomtéglákkal fedett úton.

Úgy tűnt, hogy Fastia nem volt teljesen önmaga ura. Egészen különös képet vágott. Meglehetősen ijesztőnek tűnt.

A következő pillanatban harsányan felkacagott. Erren is elvigyorodott, és a fejét csóválta.

– Mennybéli szentek! – nyögte ki Fastia nagy nehezen. – Mégis, miről kapartad le ezt az alakot?

– Nincs itt semmi nevetnivaló! Ti meg mit röhögtök?

– De annyira nevetséges az egész! Tényleg azt hiszed, hogy te vagy az első, aki itt, a sírok között keresett magának egy kis kalandot? Úgy véled, hogy iszonyúan körmönfont voltál? És ez a Roderick. Mit is mondott? „Hagyjuk most abba?” Ó, édes szentek! Te meg tényleg elhitted, hogy abba fogja hagyni? Vagy éppenséggel azt, hogy eszedbe jutott volna erre kérni?

– Egész idő alatt figyeltetek minket?

Fastia mostanra már összeszedte magát, de még mindig rázkódott a nevetéstől.

– Dehogyis. Nem leskelődtünk egész idő alatt. Csak onnantól, amikor már érdekessé vált a dolog.

– Nem volt hozzá jogod, te jé-jé-jégszívű ribanc!

Fastia nem válaszolt. Anne már meg is bánta meggondolatlan szavait. Mégis, mikor láthatta utoljára nevetni a nővérét? Most még az sem számított, hogy Fastia a húga kárára nevetett. Anne önbizalma semmivé foszlott.

Fastia némán bólintott. Olyan volt, mint aki éppen eldöntött valamit.

– Gyere csak velem egy picit, Anne. Erren, volnál szíves itt várni?

– Hát persze.

Odakint meglehetősen hűvös volt a levegő. Árnyék-Eslen ezüstösen ragyogott. Fastia kisétált az udvar közepére, majd felnézett a félholdra. Tágra nyílt szeme furcsán csillogott. Anne nem lehetett egészen biztos abban, hogy a nővére éppen sírt-e.

– Azt hiszed, hogy haragszom rád emiatt, Anne? – kérdezte végül halkan az idősebb lány. – Tényleg úgy véled, hogy én képtelen volnék megérteni, amit érzel?

– Senki sem tudhatja, hogy mit érzek.

Fastia felsóhajtott.

– Csupán részben igaz, amit mondasz, Anne. Amikor először hallasz meg egy új dalt, akkor azt hiszed, hogy az a világon elsőként a te füledben zendült fel. Nem számít, hogy hány száj énekelte már korábban. Azt gondolod, hogy én nem ismerem a forró vágyakozást, Anne? Úgy véled, hogy én sosem éreztem a perzselő szenvedélyt? Soha sem hittem azt, hogy szerelmes vagyok?

– A viselkedésed alapján nem.

– Azt hiszem, tényleg fegyelmezett vagyok. Csakhogy jól emlékszem arra, amikor ugyanazt éreztem, amit most te. Életem legizgalmasabb pillanatai jutnak az eszembe.

– Aztán férjhez mentél.

Az ifjabbik lány legnagyobb megdöbbenésére Fastia lemondóan bólintott.

– Igen. Ossel nagy hatalmú uraság. Jó szövetségesünk. Mindent összevetve derék ember.

– Veled azonban nem bánik rendesen – puhatolózott Anne.

– Az a legcsekélyebb mértékben sem számít. Egyvalamit azonban meg kell értened, kishúgom. Mostanra már tövissé, a húsomban gennyező szálkává vált mindaz a szenvedély, mindaz a vágyakozás és gyönyör, amit akkor éreztem, mikor olyan idős voltam, mint most te. Őszintén bánom…

Tehetetlenül széttárta a karját.

– Nem is tudom szavakba önteni, amit érzek.

– Én viszont igen! – csattant fel Anne. – Ha soha nem tapasztaltad volna meg azt, hogy milyen csodálatos is lehet a szeretet, akkor most nem szenvednél olyan iszonyatosan a férjed oldalán.

Fastia egy pillanatra összeszorította az ajkát.

– Könyörtelen szavak, de a lényegre tapintottál.

– De ha szerelemből házasodtál volna meg…

Az idősebb nő arcán fellángolt a harag.

– Anne, mi nem köthetünk szerelmi házasságot! Ellentétben férfi rokonainkkal, az esküvő után nem áll módunkban házon kívül hajszolni a szerelmet. Ez az inga csupán az egyik irányba lendül ki. Be kell érnünk az apróbb örömökkel. Ott vannak a gyermekeink, a könyveink, a hímzés és a ránk váró feladatok. Semmiképpen sem szabad viszont…

Miközben beszélt, a keze rémült, zavarodott madárként mozgott a levegőben. Végül valamennyire megnyugodott, összefonta a karját a mellén.

– Anne, ha tudnád, hogy mennyire irigyellek, és közben milyen nagyon szánlak. Hiszen te pontosan olyan vagy, mint én. Amikor majd a hideg valóság szilánkokra zúzza az álmaidat, akkor ugyanúgy megkeseredsz, mint én magam. Tudod, tisztában vagyok azzal, hogy mit gondolsz rólam! Évekkel ezelőtt rájöttem, akkor, amikor kizártál a szívedből.

– Micsoda? Még hogy én? De hát akkor csak egy kislány voltam. Te zártál ki a szívedből! Amikor hozzámentél ahhoz a fajankóhoz.

Fastia a melle előtt összeszorította a két tenyerét.

– Talán igen, de nem szándékosan tettem. Az első néhány év iszonyúan nehéz volt. Utána meg…

Megvonta a vállát.

– Utána meg úgy tűnt, hogy ez lesz a legjobb. Előbb-utóbb neked is bekötik a fejedet, és elmész innen. Valószínűleg soha többé nem találkozunk.

Anne egy hosszú pillanaton át némán bámulta a testvérét.

– Ha ez mind igaz… úgy értem…

– Akkor mégis miért követtelek ide?

– Pontosan! Miért nem hagytál békén?

– Nem figyeltél rám az előbb? Elmondtam neked, hogy mi késztetett cselekvésre. Csakhogy voltak más okaim is. Ez a Roderick… igazi álnok kis kígyó. Egy cselszövő család kétszínű gyermeke. Ha valami módon teherbe ejt, az szörnyű következményekkel járhatott volna.

– Ez nem igaz! Roderick egyáltalán… tényleg nem olyan. Nem is ismered! Engem pedig nem érdekel a családja!

– Az lehet. Bárcsak engem se érdekelne! Csakhogy anyánkat és apánkat nagyon is érinti az ügy. De még mennyire! Anne, próbáld megérteni, hogy számomra nem maradt más, mint a kötelességeim teljesítése! Nem engedhetem meg magamnak, hogy ölbe tett kézzel figyeljem a dolgok elfajulását. Most persze pokolian érzed magad, de a meggondolatlanságod később sokkal, de sokkal súlyosabb következményekkel járhatott volna. Ráadásul nemcsak te szenvedtél volna, hanem a királyság is. Tudom, hogy ezzel most még nem foglalkozol, de akkor is ez a helyzet.

– Ó, fügét! – csattant fel Anne. – Micsoda ostobaság! Ezenfelül ő meg én… mi soha… úgy értem, hogyan is ejthetett volna teherbe, hiszen mi soha…

– Éppen arra készültél, Anne. Talán nem is hiszed el, de akkor is arra készültél.

– Ebben nem lehetsz biztos.

– Anne, kérlek. Tudod, hogy igazat mondok. Ha nem léptünk volna közbe, akkor a szüzességedet a sírok között hagytad volna.

A fiatalabbik lány dacosan kihúzta magát.

– Beárulsz anyánknak?

– Erren már jelentett neki. Ránk vár.

– Micsoda? – nézett fel Anne, és elöntötte a rémület.

– Anyánk küldött minket érted.

– Mit fog csinálni? Mit tud tenni? Már így is száműzetésbe megyek. Cal Azrothban nem láthatom Rodericket.

– Ezekre a kérdésekre nem tudom a választ, Anne. Akár hiszed, akár nem, próbáltalak megvédeni. Ami azt illeti, Lesbeth is a te pártod fogta.

– Lesbeth beszélt rólunk? Elárult?

Fastia csúnyán nézett rá.

– Ó, szóval akkor Lesbeth is tudott a dologról? Felettébb érdekes.

Anne úgy vélte, hogy a nővére hangjába némi fájdalom vegyül.

– Persze, számíthattunk volna rá. De nem. Anyánk csak kikérte a véleményét az ügyben. Akárcsak az enyémet.

– Hűha!

Fastia elsimította Anne haját az arcából.

– Gyere, hozd rendbe magadat! Anyánk minél tovább vár, annál dühösebb lesz.

Anne csüggedten bólintott.

* * * * *

Útközben megpróbálta csokorba gyűjteni az érveit. Elindultak fel a dombra. Keresztülügettek a kastély kapuján. Az Árnyékvárosból viszonylag hamar felértek az anyja lakosztályába. Anne megpróbálta dühbe lovalni magát. Újra és újra elismételte, hogy mennyire igazságtalanul bántak el vele.

Amikor azonban beléptek az anyja fogadószobájába, és megpillantotta a királynét, egy pillanat alatt kiszáradt a szája. Mintha egy uralkodó trónusa lett volna az a karosszék.

– Ülj le! – parancsolta Muriele. Anne engedelmeskedett. Az anyja így folytatta: – Nagyot csalódtam benned. Azt gondoltam, hogy a magad módján valamennyi lányom közül neked van a legtöbb eszed. Azt hiszem, csúnyán bolondot csináltam magamból.

– Anyám, én…

– Tartsd a szádat, Anne! Mi olyat mondhatnál, ami enyhítené haragomat?

– De hát szeret! És én is szeretem!

A királyné felhorkant.

– Persze. Lefogadom, hogy odavan érted.

– Oda bizony!

– Na, jól figyelj rám, lányom! – zárta le a vitát a királynő. Kicsit előbbre hajolt. – Engem… ez… nem… érdekel.

Szavaival arcul csapta a hercegnőt. Utána viszont hátradőlt a karosszékben, és így folytatta:

– A királyság legtöbb alattvalója ölni tudna azért, hogy úgy élhessen, mint te. Gyilkolnának a kiváltságaidért. Hiszen te hírből sem tudod, hogy mi az az éhség, vagy a szomjúság. Szép ruhákban jársz, és van hol aludnod. Ha csak egy parányi kelés jelenne meg habtesteden, máris rohanna a birodalom legkiválóbb orvosa, hogy minden tudását beleadva enyhítse a kínodat, és meggyógyítson. Elkényeztetett, neveletlen, elkapatott kölyök vagy. Ráadásul a legcsekélyebb mértékben sem értékeled azt a sok jót, amiben részed van. Csakhogy tudnod kell, kedves lányom, hogy komoly ára van ennek a sok kiváltságnak. Ez az ár nem más, mint a felelősség.

– Úgy érted, hogy a boldogságom ára?

Muriele lassan lehunyta a szemét.

– Látod, a leghalványabb fogalmad sincs arról, hogy mégis miről beszéltem. Idővel azonban rájössz, Anne. Bizony ám!

A királyné szavaiból kiérződő, megingathatatlan bizonyosságtól Anne szíve jéggé dermedt.

– Ezt meg hogy érted, anyám?

– Erren úrnő a kérésemre megírt egy levelet. Gondoskodtam a hintóról, a kocsisról és a kísérőkről. Holnap reggel indulsz.

– Úgy érted, hogy Cal Azrothba? De nem hajóval megyünk?

– Mi azzal. Neked viszont nem Cal Azroth az úti célod.

– Én hová megyek?

– Tanulás vár rád. Ugyanaz, mint Errenre. Meg fogod tanulni a legfontosabb dolgokat, amire egy úrnőnek csak szüksége lehet.

– Mint Erren? – hördült fel Anne. – Te most… te most zárdába küldesz engem?

– Mégpedig egy különlegesbe.

– Anyám, ne tedd! – kiáltotta pánikba esve a lány.

– Mégis mitévő legyek veled? Nem hagytál más választást.

– Könyörgöm, ne küldj el!

– Nem maradsz ott örökké, csak amíg meg nem tanultál néhány leckét. Addig élsz ott, míg képes nem leszel megbecsülni a javaidat. Be kell látnod, hogy ebben a világban nem csupán a vágyaid számítanak. Nem kell beállnod apácának, ám természetesen, ha úgy döntesz, akkor a negyedik évben leteheted a fogadalmat.

– A negyedik évben? A könyörületes szentek szerelmére, anyám!

– Anne, fejezd be a jajveszékelést! Ma éjjel már éppen elég szégyent hoztál magadra!

– De hát ez annyira igazságtalan! – üvöltötte Anne. Lángra gyúlt az arca.

– Az élet már csak ilyen.

– Annyira gyűlöllek!

Muriele felsóhajtott.

– Remélem, hogy ez nem igaz.

– De igenis az! Gyűlöllek.

– Ez van – válaszolta az anyja. – Akkor ezek szerint nekem meg ezt az árat kell megfizetnem. Indulj és csomagolj! Nem javaslom, hogy magaddal vidd a díszesebb ruháidat!