NYOLCADIK FEJEZET: ŐSI IRATOK

Stephent egy ütést követő kín ragadta ki az álmok világából.

Igazából még örült is a váratlan fájdalomnak, mert így kiszakadhatott a félelmetes szörnyűségek kavargásából. A rémálomban agancsos szörnyfajzatokat, kibelezett nőket és gyerekeket, tollruhás szörnyetegeket és vigyorgó arcokat látott. Minden folyamatosan változott. A gúnyos pofák állandóan átalakultak. Hol az elrablói vették körül, hol meg Fehér Aspart vagy Desmond testvért látta maga előtt.

Az öröme persze nem tartott sokáig. Miközben aludt, a hátából szivárgó vér a bőrére tapasztotta az ingét, ami ráragadt az egyszerű deszkaágyra. Ahogy felült, felszakadtak a sebek. A fájdalom végigömlött a gerince mentén és belemart a végtagjaiba is.

– Ezt már nevezem! – mondta az ágy fölé hajló szerzetes, amikor Stephen megpróbált felkelni. – Igyekezz!

Tenyérrel hátba verte a novíciust. Az ifjú felhördült, és az éles fájdalom miatt könnyek szöktek a szemébe.

– Ne szemétkedj vele! – hallatszott egy halk hang. – Senki sincs most itt Desmond bandájából.

– Azt én kérem nem tudhatom – morogta az ágy mellett álló alak. Az alacsony, hordómellű férfinak egészen vékony karja volt. A vörös hajú, erősen szeplős szerzetes gyanakvó pillantást vetett a társára. – Ami azt illeti, akár te magad is közéjük tartozhatnál. Én csak annyit tudok, hogy nem árt kemény kézzel bánni az újoncokkal. Nagyon megjárhatja az ember, ha megpróbál barátkozni velük.

Ismét hátba vágta Stephent, igaz, most nem olyan durván, mint az előbb.

Csakhogy már ez is túl sok volt. A novícius felpattant az ágyról, és jó egy fejjel új ellenfele fölé magasodott.

– Takarodj innen! – hörögte. – Ne merj hozzám érni!

A vörös hajú hátrébb lépett, de nem látszott rajta, hogy túlságosan megijedt volna.

– Mi a neved, cimbora? – szólalt meg a másik szerzetes. A nagy fülű, ösztövér fiatalember barátságosan mosolygott.

– Stephen Darige.

– Én Alprin testvér vagyok. Ezt a töpörtyűt meg Ehan testvérnek hívják.

– Ne merészelj töpörtyűnek hívni! – csattant fel a vörös.

– Gozh margens ezwes, mehelz brodar Ehan – szólította meg Stephen.

– Micsoda? – kiáltotta Ehan testvér. – Te tudsz herilanziul? Hogy a csudába beszéled az anyanyelvemet?

– Igazából nem beszélem, csak pár szót tudok.

– Hogy találtad ki, hogy Herilanzba valósi? – tudakolta Alprin.

– A nevéből meg az akcentusából. Értek az ilyen dolgokhoz.

Ami miatt állandóan bajba keveredtem. Most is inkább be kellett volna fogni a számat.

Ehan azonban jókedvűen vigyorgott.

– Hát, még így is jóval többet tudsz mindenki másnál errefelé. Mert sajnos nyilvánvaló, hogy herilanziul csakis az ottaniak beszélnek. Mást nem nagyon érdekel a nyelvünk. Mégis mi okuk volna arra, hogy megtanulják?

Stephen megvonta a vállát.

– Lehet, hogy valamikor Herilanzban lesz dolgom.

– Ne tedd magad nevetségessé! – vigyorgott Ehan. – A hazámban még fél harangig sem bírnád ki. Ha a fagy nem végezne veled, megölne az első gyerek, aki az utadba kerül.

Stephen önkéntelenül is arra gondolt, hogy ha Ehan testvér olyan magas, mint az átlagos herilanzi felnőttek, akkor az ottani gyerekek legfeljebb a térdéig érnének fel. Azonban bölcsen úgy döntött, hogy ezen következtetésének nem ad hangot. Már így is fájt a háta. Inkább csak biccentett.

– Talán igazad lehet – felelte lemondóan, és körülnézett a hálócsarnokban. A tágas helyiséget magas, keskeny ablakok világították meg. A falak mentén ötven egyszerű, fából ácsolt ágy sorakozott. Éppen csak olyan szélesre szabták őket, hogy le ne essen róluk az alvó. Mindegyik végére aprócska, nyitott ládát erősítettek, ahová a szerzetesek belerakhatták a holmijukat. Stephen felfigyelt arra, hogy az ő dobozában nem volt semmi.

– Hol van a holmim? A könyveim, a krétám… a lenyomataim? Hová tűntek?

– Desmond egyik cimborája mindent elvitt. Ha szerencsés vagy és jól viselkedsz, akkor majd visszaadják.

– De hát… hiszen a fratrex…

– Eszedbe se jusson semmi ilyesmi! – figyelmeztette Alprin. – Ha életben akarsz maradni, akkor mindenben engedelmeskedned kell Desmondnak és a talpnyalóinak. Hajlongj előttük, és reménykedj abban, hogy előbb-utóbb rád unnak. Akkor majd rászállnak valaki másra. Nem tudnám megmondani, hogy minderről mennyit tudhat a fratrex. Nem is fontos. Ha ugyanis odamennél hozzá… vagy bárki kívülállónak szólnál… azzal végzetes hibát követnél el.

– De hogyan lehetséges… hogy tehetnek… hogy tehetnek ilyesmit?

Ehan azonban újra hátba vágta, mire a novícius kis híján leharapta a nyelvét.

– Ostoba fajankó! – förmedt rá a vörös hajú. – Ismersz talán engem? Vagy Alprin testvért? Hiszen csak most találkoztunk! Lehet, hogy mi is a banda tagjai vagyunk! Ha mi is közéjük tartoznánk, akkor a vihar és a vér szentjeire mondom, nagyon, de nagyon megbánnád megfontolatlan szavaidat. Iszonyúan megbánnád. Szeretnél életben maradni? Akkor fogd be a szádat! Hallgass, fülelj és tanulj! Ki kell ismerned a többieket!

– De te sem ismersz engem. Ezzel ellentmondasz önmagadnak!

– Te csak most jöttél ide. Ez éppen elég.

– Töpörtyűnek igaza van – mondta Alprin. – Ne számíts arra, hogy bármelyikünk is kedvesen viselkedik veled. Sem mi, sem más nem lesz rendes, ha csak a leghalványabb gyanúja is fennáll annak, hogy valaki figyel minket. Szigorú szabályok vonatkoznak az újonnan érkezettekre. Ezeket még én sem szegem meg túl gyakran.

– Szóval figyelmeztettünk! – mordult fel Ehan. – Már így is többet mondtunk el annál, mint amennyit akartam. De mondok még valamit. Senkiben sem bízhatsz.

Megvakargatta az állát.

– Amúgy a fratrex egy negyed haranggal ezelőtt azt akarta, hogy menj be a scriftoriumba. Fontos fordításokról beszélt.

– A szentek szerelmére! – kiáltotta Stephen. – De a holmim…

– Felejtsd el a dolgaidat! – figyelmeztette Alpin. – Komolyan mondom. Amúgy is esküt tettél a szegénységre.

– De a holmimra a munkám miatt van szükségem. Semmi felesleges, hivalkodó dolog nem volt a ládámban.

– De ott van neked az egész könyves ház – közölte Ehan. – Mégis mi másra lenne még szükséged?

– A jegyzeteimre.

– Ezen nem lehet segíteni – csóválta meg a fejét Ehan, majd Alprin testvér felé fordult. – Ideje távoznunk, már így is bajba kerülhetünk. Egy napra ennyi jótékonyság éppen elég volt. Vár a munka.

– Köszönöm! – biccentett Stephen. – Eh Danka ’zwes.

Ehan halkan elnevette magát.

– Herilanzi beszédet hallottam – kiáltotta jókedvűen. – Mi jöhet még ezek után?

Valóban, mi jöhet még ezek után? – gondolta Stephen. Tor Scathban még azt hitte, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Most meg azon kapta magát, hogy vágyakozva gondol vissza az erdei napokra.

Viszont a scriftoriumban ma munka vár rá. A szörnyű élmények dacára ez a gondolat még mindig izgalommal töltötte el. Igaz, alig egy nappal korábban még csak nem is gondolta volna azt, hogy valaki félhet és izgulhat egyszerre.

* * * * *

– Izomlázad van a rőzsehordástól? – kérdezte leereszkedően a fratrex.

– Sajog a hátam, tisztelendő atyám – válaszolta Stephen. Tisztában volt azzal, hogy ebben a pillanatban hazudott az elöljárójának. Nem számított, hogy milyen óvatosan válogatta meg a szavait. Cseppet sem örült annak, hogy hazugságra kényszerült, de úgy döntött, hogy megfogadja Alprin és Ehan baljós tanácsát. Mindaddig óvatosan fog viselkedni, míg többet meg nem tud a kolostorról és az itt élőkről. A fratrex együtt érző pillantást vetett a fiatalemberre.

– Akkor ma este te viszed ki a vacsorát az őrhelyekre. Jót tesz majd egy kis séta. Ellazítja a görcsölő izmokat.

– Hálásan köszönöm, atyám.

– Nem kell megköszönnöd. De mondd csak, fiam! Találtál bármi érdekeset? Biztosra vettem, hogy felfedeztél valamit.

Rohadt almákra leltem az egyház vedrében – gondolta Stephen keserűen.

– Rábukkantam az Amena Tirson egyik korai példányára – felelte. A fratrex elismerően biccentett.

– Ó, igen! Az a régi földrajzi összefoglaló. Nálunk van az eredeti példánya.

– Azt hiszem, valószínűleg éppen ezt találtam meg. Mondd csak… itt készültek a másolatok róla?

A fratrex vakargatni kezdte az állát, és kissé félrehajtotta a fejét.

– Az a kézirat jó kétszáz éve itt van nálunk. Éppen ezért megkockáztatom, hogy valószínűleg itt készülhettek azok a másolatok, amelyeket a külvilágban láthattál. Miért kérdezed? Talán hibára bukkantál?

– Azt nem mondanám. Igazából…

– Akkor minden rendben van. Nálunk dolgoznak a világ legpontosabb másolói – mondta az öreg, és Stephenre kacsintott. – És persze a legmegbízhatóbb fordítói is! Igaz-e? Nos, akarod végre látni, hogy mit hoztam ide neked?

– Nagyon is, Pell fratrex – bólintott Stephen. Az öreg elöljáró megkopogtatott egy cédrusfa dobozt.

– Itt van benne.

Ez a tok is nagyjából úgy nézett ki, mint az, amelyikben az Amena Tirsont őrizték, csupán egy kicsivel tűnt nagyobbnak. Meglehetősen újnak látszott. Amikor azonban az öreg félrehúzta a fedőlapot, elég volt egyetlen pillantást vetni a tartalmára, hogy kiderüljön, az bizony igencsak régi dokumentum lehet.

– Ólomfóliák – suttogta Stephen olyan halkan, mintha magában beszélt volna. – Valamilyen szent irat?

– Könnyű volna azt gondolni, bizony. De nézd csak ezt az évszámot! Ez az irat jó kétszáz esztendővel korábban keletkezett annál, hogy a Hegemónia és az egyház eljutott volna ebbe a térségbe.

– Így igaz – bólintott az ifjú. – Ólomra már azelőtt is csak igen komoly okok miatt írtak, hogy az egyház szabályozta volna a használatát. Például a korai viteliaiak jóval a Sacaratum és az egyház megerősödése előtt is ólomlapokra karcolták a halottaknak szánt üzeneteket.

– Bizony ám! A hallottaknak szóló üzeneteket – helyeselt a fratrex. – Legkorábbi egyházi doktrínáink szerint az elhunytak szellemei legjobban az ólomról tudnak olvasni. Az egyház érkezése előtti korszakokban azonban csupán rövid üzeneteket karcoltak ólomra. Átkokat meg könyörgéseket. Manapság sem ismeretlen az ilyesmi. Csupán a második nagy szervezeti megújulás után rendelték el, hogy a szenteknek szánt szövegeket ily módon kell lejegyezni. Őket ugyanis az elhunytak szolgálják.

Az idős szerzetes töprengett egy darabig.

– Csakhogy ez az irat jóval a második megújulás időszaka előtt keletkezett. Nézd meg a saját szemeddel!

Stephen a szürke lapok felé hajolt. Jobban megnézte a különös betűket, és a szíve azonnal hevesebben dobogott. A háta ugyan továbbra is sajgott, de egy pillanatra kis híján megfeledkezett a fájdalomról.

– Az egész szöveg ezzel az írásmóddal készült – állapította meg. – Akkor ez egy könyv. Olyan, mint az egyház megszentelt dokumentumai.

– Felismered a nyelvet?

– Kézbe vehetem?

– Persze.

Stephen felemelte az első súlyos ólomlapot. Ahogy az ujjával megérintette, már úgy érezte, mintha az ólom ízével telt volna meg a szája. Enyhén remegni kezdett a keze.

Vajon ki karcolhatta fémbe ezeket a jeleket? Mit érezhetett a szerző, amikor hozzálátott az első oldalhoz? Stephen úgy érezte, mintha rázúdult volna az óceán egyik rettenetes erejű hulláma. Feltárult előtte az idő mély szakadéka. Megmámorosodott, de kicsit meg is ijedt. Hunyorogva alaposabban is megnézte magának az apró jeleket.

– Elég vastag patinaréteg borítja a lemezt – morogta, miközben megpróbálta letörölni a betűket eltakaró vékony, fehér réteget. – Hol találták?

– Szent Donwys régi kápolnájában, Huma gyepűjén. Legalábbis így hallottam.

– Nem nagyon törődtek vele – állapította meg Stephen. – Párás helyen tárolták.

A homlokát ráncolva alaposabban is megnézte magának a fémlapokat.

– Azt hinné az ember… Lehet, hogy elásták a földbe?

– Ezt azért nem hinném – válaszolta a fratrex. – Viszont bármi is történt a múltban, most már itt van nálunk, és mi vigyázni fogunk rá. Éppenséggel ez volt a másik oka annak, hogy egy olyan képzett testvért hívtunk ide, mint amilyen te vagy. Őszintén szólva jobban örültem volna, ha nem egy novíciust, hanem egy tapasztaltabb szerzetest küldenek ide. Ugyanakkor viszont biztosra veszem, hogy rászolgálsz az egyház bizalmára.

– Minden tőlem telhetőt megteszek majd, tiszteletre méltó atyám.

– Persze. De mondd, mit gondolsz róla? Azt még én is látom, hogy vadhiai nyelven írták. Csak hát…

– Bocsáss meg, tiszteletre méltó atyám! – vágott a szavába óvatosan, alázatos mosollyal a novícius. Nem felejtette el, hogy korábban többször is megintették az önteltsége miatt. – Nem volt alkalmam alaposabban is szemügyre venni a dokumentumot, de úgy vélem, hogy nem egészen ez a helyzet.

– Tényleg?

– Kétségtelen, hogy hasonlít rá, de…

Összevont szemöldökkel, némán olvasni kezdte az első sort.

– De ugye vadhiai írásjeleket alkalmaztak? – tudakolta a fratrex.

– Igen. De nézd csak meg például ezt a sort itt! Mintha azt írták volna ide, hogy Dhyvhubh khamy, „az istenek figyelmébe”. Vadhiai nyelven azonban ezt úgy mondták volna, hogy Kanmi Udhe Dhivhi. Nézd csak! Az ősi croatani nyelv a szavak végét is ragozta. A vadhiai viszont már elhagyta a ragokat. Úgy vélem, hogy a szöveget egy mindeddig ismeretlen nyelvjárásban írták. Talán a vadhiai egyik rendkívül régi dialektusában.

– Tényleg? Vajon milyen régi lehet? A dátum alapján azt gondolnám, hogy a Fekete Bolond uralma idején készülhetett. Az ő birodalmában a vadhiai volt a hivatalos nyelv.

– Lehet, hogy csak egy másolattal van dolgunk. Nézd csak, hogy mit írtak ide a dátum alá!

– Az ott egy q betű. Már, ha jól értelmezem a vonalait.

– Igen, egy q betű – bólintott Stephen. – A Fekete Bolond majdnem egy évszázadon át uralkodott. Az uralma korai időszakában szokássá vált, hogy az írnokok vagy a fordítók a dátum alá vésték az azonosító jelüket.

Keserűen elmosolyodott.

– A fejedelem tudni akarta, hogy egészen pontosan kit kell megbüntetnie, ha valaki rossz munkát végzett. Aztán persze vereséget szenvedett, és a terület a Hegemónia uralma alá került. Az új államot elkísérte az egyház is. Az írástudók módszereit összhangba hozták az egyházi előírásokkal.

– Ezek szerint úgy véled, hogy egy régebbi mű másolatát tartjuk a kezünkben?

– Lehetséges. Persze az is elképzelhető, hogy a szöveget valamilyen irodalmi nyelven vésték lemezre. Nagyjából úgy, ahogy napjainkban vitelliai vagy croatani nyelven írott szent szövegeket használunk.

– Kénytelen vagyok beismerni, hogy ez már meghaladja a tudásomat – bólintott a fratrex. – Könnyen lehet, hogy neked van igazad.

– Ugyanolyan könnyen előfordulhat, hogy tévedek – vágta rá gyorsan Stephen. – Hiszen az előbbi elképzelésemet csupán néhány szóra alapoztam. Ha azonban alaposabban is tanulmányozhatom a szöveget, akkor valószínűleg majd biztosabb véleményt alakíthatok ki.

– Mit gondolsz, mikorra tudnád lefordítani az egészet?

– Erre nem tudok pontos választ adni, tiszteletre méltó atyám. Ha teljesen ismeretlen nyelvjárásban írták, akkor a megfejtése igen kemény diónak bizonyulhat.

– Persze. Kilenc nap elég lesz rá?

– De, atyám! – csattant fel Stephen, aztán gyorsan összeszedte magát. Udvariasan folytatta: – Megpróbálhatom. Ennyire sürgős volna?

Az idős férfi megvonta a vállát.

– Nekem ugyan nem az. Ennek ellenére tekintsd a tudásod próbájának. Az első próbatételnek. Ha képes vagy lefordítani a megadott határidőre, akkor talán minden más novíciusnál hamarabb járhatod végig a szentélyeket.

A szentélyek említése elég volt ahhoz, hogy Stephen hátába újra belemarjon a fájdalom. Vajon mit szól majd Desmond testvér, ha meghallja, hogy így kivételeznek az újonccal?

– Tiszteletre méltó atyám, nem vágyom arra, hogy megkülönböztetett bánásmódban legyen részem. Természetesen igyekezni fogok a fordítással. Ha ezért hozattál ide, akkor nem fogok csalódást okozni.

– Egy percig sem gondoltam volna, hogy csalódnom kell benned – bólintott az idős férfi, de aztán lényegesen élesebb hangon folytatta: – Ugyanakkor viszont nem fogom eltűrni, hogy megkérdőjelezd a döntéseimet. Ha azt mondom, készen állsz arra, hogy elzarándokolj a szentélyekhez, akkor erre csakis azért kerül sor, mert valóban alkalmas vagy rá. Érted, amit mondok? Szó sincs arról, hogy bárki is megkülönböztetett bánásmódban részesítene.

Gyors pillantást vetett az ólomlapokra.

– Hónapok óta hiába próbáltuk megfejteni ezt a szöveget. Most meg százig se tudtam volna elszámolni, és te máris fényt derítettél a szöveg egyik titkára. Egyértelmű, hogy ez a szentek akarata. Kilenc napod van a munkára. Világos és egyértelmű kinyilatkoztatás lesz, ha sikerrel jársz, de az is, ha csődöt mondasz. Érted ugye?

– Világos és egyértelmű, tiszteletre méltó atyám?

– Pontosan – bólintott a fratrex, és kedélyesen az ifjú vállára csapott. A fájdalom hulláma ismét végigsöpört Stephen hátán. – Jaj, de kis érzékeny valaki! Akkor nem is tartanálak fel. A szentek legyenek veled!

– Amiképpen teveled is, tiszteletre méltó atyám! – válaszolta Stephen.

Bár a kolostor vezetője távozott, a szavai mintha még mindig ott lebegtek volna a novícius feje fölött. Az utasítás egyértelmű volt, mintha ólomba metszették volna, de a pontos jelentését ugyanolyan kevéssé tudta volna megragadni, mint ebben a pillanatban a különös irat tartalmát.

Világosan és egyértelműen ki fog derülni a szentek akarata. Ha Stephen sikerrel jár, akkor zarándokútra indulhat a szentélyekhez. Bekerülhet a beavatottak közé. Erre a megtiszteltetésre egyébként legalább egy évig vagy talán annál is tovább kellett volna várnia. Persze a nagy dicsősége nem fog sokáig tartani. Szívhunyt Desmond valószínűleg azonnal agyon fogja verni.

Na, de mi lesz akkor, ha csődöt mond? Ebben az esetben mit üzennek a szentek a fratrexnek?

Félresöpörte a kételyeit. Egy dologban azonban biztos lehetett. Ezeket az ősi szavakat több mint ezer esztendeje senki sem olvasta. Nem számít, hogy mit hoz a holnap, nem fog törődni a lehetséges veszélyekkel. Igenis lefordítja a szöveget!

Papírt és faszenet keresett, meg egy ecsetet, hogy megtisztíthassa a fémbe metszett írásjeleket, azután kevert magának egy kevés tintát.

* * * * *

Egy haranggal később már nem is emlékezett a fratrexre, Szívhunyt Desmondra, de a fájdalomra és a büntetés fenyegetésére sem. Lassanként ugyanis kezdte felfogni az ősi írnok gondolatait.

Ekkor már tudta, hogy egy mindeddig ismeretlen nyelvjárásra bukkant. A szavak sokban hasonlítottak a vadhiaira, a szórend azonban, és az egyes elemeket összekötő, a kifejezéseket értelemmel megtöltő nyelvtan lényegesen ősibbnek tűnt. Sokkal inkább a rég letűnt Cavarum nyelveire emlékeztette.

Amikor felhangzott a vecsernyére hívó harang, Stephen még mindig a kézirat fölött görnyedezett. A fémlapok mellé fektetett papíron már jó pár lefordított sor látszott. Munka közben áthúzta az első, hibásnak bizonyult próbálkozásait és helyükre odaírta a valószínűbbnek tűnő változatokat. Kihúzta magát, megropogtatta nyakát és megdörzsölte a szemét. Utána viszont ismét a jegyzetei felé fordult.

Hozzá akart látni a következő rejtvény megfejtéséhez. Rábukkant néhány igére, amelyeknek tisztázni akarta a pontos ragozását. Nem volt egyértelmű az alany és a tárgy viszonya sem. Ideje volt végre a már meglevő darabkákból összerakni egy átfogóbb képet, éppen ezért elővett egy üres papirost, és elkezdte letisztázni az eddigi szöveget. A végeredmény így nézett ki:

Az istenek figyelmébe.

Ukel Kradh dhe’Uvh uralmának harmincnyolcadik esztendejében vetettem papírra e sorokat. (Ez a kifejezés a Fekete Bolond egyik címe volt. Vadhiai nyelvjárásban azt jelenti, hogy „a félelem büszke szíve”. Nem ugyanabban a dialektusban írták, mint a dokumentum többi részét. S. B.) Rettenetes vészt hozó sorok következnek. Csakis te olvashatod el, nagyuram, és senki más. Szédók ura, olvasd hát, mit tudni lehet a (zéhedunmara: elátkozott istenek? Szentségtelen démonok?) uralma alatt álló (noybhubh: szentélyek? Oltárok? Templomok?) -ról. Olvashatsz most a Felfaló Anya, a Szent Vágy, az Őrült Nagyúr, a Belülről Kifordított Villámlás (vath thadathun: szédoi ösvényeiről? Zarándokútjáról?), valamint az ő rokonságukról és nemzetségükről. Megtudhatod, miként kell elnyerni kegyüket (Uwdathez: átkozott?) legyen mindenki más, ki rajtad kívül e sorokra pillant! És (átkozott?) az is, ki e szavakat leírta.

Stephen hátán végigfutott a hideg. A szentek szerelmére, mégis, mibe keveredett már megint? Még csak hasonló ősi szöveggel sem találkozott korábban.

Persze kevés írásos emlék vészelte át a Rémurak háborújának korszakát. Az ősi feljegyzések jelentős része szentségtelen, gonosz dolgokat örökített meg. A legtöbbet az egyház elpusztította.

Ha ezek az ólomlapok a régi, tiltott dolgok közé tartoznak, akkor vajon hogyan kerülték el a pusztulást? Talán azért, mert senki nem tudta elolvasni őket? Micsoda ostoba feltételezés! Amikor a Hegemónia elhozta a békét északra, a seregeket elkísérte az ókori világ néhány legnevesebb tudósa is. Ezenfelül a különös könyv nyelve egészen közel állhatott az akkori nyelvjárásokhoz, így valószínű, hogy a korszak bármelyik tudósa könnyedén képes lett volna arra, amit Stephen most csak komoly erőfeszítések árán ért el. Az elterjedt, hasonló nyelvekből kiindulva könnyedén lefordíthatták volna a feljegyzést.

Lehet, hogy a könyv azért nem pusztult el, mert elrejtették. Az is előfordulhatott, hogy éppenséggel Stephennek volt igaza, és elásták. Lehetséges, hogy jobbágyok leltek rá kint, a mezőn. Átadták Szent Donwys szerzeteseinek, akik úgy vélték, hogy valamilyen magasztos, egyházi szövegre bukkantak. Éppen ezért befogadták a könyvek házába.

Függetlenül attól, hogy a vékony ólomlapok hogy kerültek ide, Stephen növekvő bizonyossággal érezte, jobb lett volna, ha ez a kötet megsemmisül. Biztosra vette, hogy pontosan ez a sors vár a szentségtelen szövegre, ha az egyház megtudja, hogy mit őrzött oly sokáig a szent könyvek között.

Az lesz a legjobb, ha most egyből Pell fratrex elé áll. Semmi értelme nem lenne folytatnia a munkáját.

– Fivérem?

Stephen majd kiugrott a bőréből. Nem ismerte a néhány lépésnyire álló szerzetest.

– Bocsánat, nem figyeltem.

– Pell fratrex téged bízott meg azzal, hogy kividd az őrtornyokba a figyelők estebédjét.

– Jaj! Hát persze!

– Akarod, hogy a helyére tegyem? – kérdezte az ismeretlen és a kézirat felé biccentett.

– Ó… nem kell. Éppen ezen dolgozom. Lefordítom a fratrexnek. Nem hagyhatnám itt az asztalon, hogy holnap reggel késlekedés nélkül folytathassam a munkámat?

– Dehogyisnem! – válaszolta a szerzetes.

– Stephen Darige vagyok – folytatta bizonytalanul az ifjú.

– Sangen testvér, szolgálatodra. Én ügyelek itt a polcok rendjére. Az egyik vadhiai kéziraton dolgozol?

– Több is van belőlük?

– Persze. Az elmúlt néhány év folyamán jó párat kaptunk belőlük.

– Tényleg? Valamennyi Szent Donwys kolostorából jött?

– Jóságos egek, dehogyis! Mind a négy égtáj felől – legyintett Sangen, de aztán elkomorodott, mintha az eszébe jutott volna valami. – Jobb volna, ha igyekeznél. Pell fratrex felettébb türelmes elöljáró, de ha megbíz valamivel, akkor azzal nem szabad késlekedni.

– Hát persze – biccentett Stephen. Felkapta a kész oldalt és a jegyzeteit. – Ezeket magammal viszem, hogy lefekvés előtt még kicsit csiszolgassam őket. Ugye nem baj?

– Dehogyis! Jó éjszakát kívánok, Stephen testvér! – legyintett Sangen, aztán halkabban folytatta: – Vigyázz, nehogy eltévedj az őrtornyok felé vezető úton! Azt mondják, hogy a déli ösvény, az, amelyik az erdő szélén halad, hosszabb ugyan, de sokkal kellemesebb… Ha akarod, elmondom, hogyan találsz oda.

– Köszönöm! – válaszolta Stephen. – Nagyon örülnék neki.

* * * * *

A hátborzongató nyugtalanság azonnal visszatért, amikor kilépett a félhomályba. A világító bogárkák a világnak búcsút mondó kísértetekként emelkedtek a magasba. A novícius legszívesebben odasietett volna a fratrexhez, hogy beszámoljon mindarról, amit felfedezett.

Természetesen a legkevésbé sem félt az átoktól. Bármilyen pogány istenség megtorlásával is fenyegették az olvasót, az már rég meghalt vagy a szentek fogságába került. A Fekete Bolondot is legyőzték, több, mint egy évezred telt el a halála óta. Az ólomba metszett átok így a legcsekélyebb mértékben sem izgatta.

Csak hát az a kézirat, amelyik ilyen félelmetes átokkal kezdődött, jó eséllyel olyan dolgokról szólt, melyekről jobb lett volna nem olvasni. Valószínű már az is éppen elég nagy bajt jelentett, hogy valaki egyáltalán fémbe karcolta a baljós sorokat.

Ugyanakkor viszont Stephen nem lehetett egészen bizonyos a dolgában. Lehet, hogy csupán elpusztult szörnyfajzatok felsorolására bukkant. Azt sem tudta volna kizárni, hogy az ólomlemezek olyasfajta dolgokról szólnak, melyek az egyház hasznára válhatnának.

Mindaddig, míg nem tudhatta biztosan, hogy a felfedezett szöveg menthetetlenül gonosz, egyszerűen nem engedhette meg, hogy bárki is elpusztítsa.

Folytatni fogja az olvasást. Ha közben esetleg egyértelműen szentségtelen és veszélyes szövegrészre bukkan, akkor majd habozás nélkül a fratrex elé áll.

Ebben a pillanatban azonban egészen más dolgok miatt aggódott. Sangen testvér lehet, hogy segíteni akart. A tanácsát megfogadva Stephen esetleg elkerülheti Desmondot és a pribékjeit. Ugyanakkor viszont megtörténhetett volna az is, hogy a könyvtáros egyenesen a bajkeverők csapdájába küldte. Egyszerűen nem lehetett biztos a dologban.

Kétségek között kellett elindulnia. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha minden eshetőségre készen áll.

Meglepő módon valamiért arra gondolt, milyen jó volna, ha ebben a pillanatban Fehér Aspar is itt lenne mellette. A berkész ugyan meglehetősen mogorva alak volt, de érződött rajta, hogy képes megkülönböztetni a jót a rossztól.

És ugye ott volt még a figyelemre méltó tény, hogy Szívhunyt Desmond meg a könyörtelen cimborái igencsak pórul jártak volna, ha szembeszállnak Asparral. Stephen nagyon szívesen végignézte volna, ahogy a berkész ellátja a bajukat.

Persze legalább ugyanennyire valószínűnek tűnt, hogy Fehér Aspar kigúnyolta volna a fiút, amiért az ennyire nyámnyila. Elkényeztetett sihedernek nevezte volna. A novícius kihúzta magát. Tudta ugyan, hogy nem képes legyőzni az ellenségeit, de szilárdan eltökélte magát, hogy nem fog meghunyászkodni előttük. Akkor sem győzhetik le, ha beledöngölik a földbe! A testét megtörhetik ugyan, de az elszántságát soha!

Mert ennél többre nem futotta az erejéből. Kénytelen volt az elszántságában vigaszt találni. Erősen remélte, hogy a makacssága nem kerül majd az életébe.

Mintha a gondolataiban olvastak volna, az erdőből halk, de határozott hang hallatszott.

– Nicsak-nicsak! Hát te mégis hová tartasz, apró ember?

Stephen mélyen beszívta a levegőt, és megpróbálta összeszedni minden bátorságát, mert a fák közül Szívhunyt Desmond lépett ki a fűre. A szemében gonosz fények csillogtak.

A következő pillanatban azonban a novícius rájött valami fontosra. Desmond testvér nem hozzá beszélt. Sőt mi több, valójában még észre sem vette Stephent. A novícius gyorsan menedéket keresett egy szénakazal mögött, és óvatosan lesett ki a rejtekhelyéről.

Szívhunyt falkája Ehan testvér körül ólálkodott.

– Ne nevezz kisembernek! – mérgelődött Ehan.

– Annak nevezlek, aminek akarlak. Mégis mit meséltél annak az újoncnak, Ehan testvér? Remélem, hogy nem zaklattad fel.

– Semmi olyat nem mondtam neki, amit már ne tudott volna – válaszolta elszántan a vörös hajú.

– És azt honnan tudod, hogy mi jár a fejében? Talán máris összebarátkoztál vele? Nagy cimborák lettetek?

Ehan dacosan a magasba emelte az állát.

– Állj ki ellenem, Szívhunyt! Csak te meg én. A kutyáid nélkül.

– Cimborák, hallottátok, hogy minek nevezett benneteket? – kérdezte Desmond.

– Kutyáknak! – ismételte meg Ehan. – A nagy bestia nyomában lihegő kis szukáknak!

A szerzetesek elindultak a zsákmányuk felé. Ehan azonban váratlanul maga is mozgásba lendült. Nyílegyenesen Desmondra vetette magát.

Nem ért oda hozzá. Az egyik csuklyás alak meglendítette kinyújtott karját, és nyakon találta a vörös hajú szerzetest. Ehan alól kicsúszott a lába. Hatalmas csattanással hanyatt zuhant a fűbe. Ezt még Stephen rejtekhelyén is jól lehetett hallani.

A rejtőzködő alig kapott levegőt. Jól tudta, hogy nem lenne szabad beavatkoznia, az ösztönei azt üvöltötték, hogy maradjon veszteg. Csakhogy mintha távolról magán érezte volna a berkész tekintetét. Fehér Aspar ugyan meglehetősen faragatlan alak volt, ám számos gyenge pontja ellenére sem lett volna hajlandó tétlenül nézni ezt az aljasságot.

– Átkozott, gyáva disznók! – üvöltötte Stephen. Nem gondolta volna, hogy valaha ilyet kiállt, igencsak megdöbbentette a saját vakmerősége.

A többiek azonnal felkapták a fejüket. Desmond és négy társa rohanva elindult Stephen felé. Hárman egymás mellett közeledtek, kettő pedig a szénaboglyát megkerülve megpróbált az ifjú háta mögé kerülni.

Stephen gyorsan elhátrált onnan. Egy pillanatra menedéket talált az illatos széna halma mögött. El is futhatott volna, csakhogy ellenfelei gyorsan közeledtek. Gyorsabban annál, amennyire ő rohanni tudott volna. Biztosra vette, hogy utolérnék.

Ehelyett inkább belemarkolt a felhalmozott szénába, és minden ügyességét összeszedve elindult fölfelé. Már majdnem eljutott a boglya tetejére, amikor mozdulatlanná dermedt, és némán figyelte maga alatt az üldözőit. A két csoport tagjai találkoztak, és most őt keresték.

– A szalmakazal takarásában bizonyára elfutott a fasorig – szólalt meg az egyikük.

– Keressétek meg! – parancsolta Desmond. Stephen ekkor már jól látta kínzója arcát. A férfi körül ugyanis váratlanul halvány ragyogás támadt, mintha izzó ködbe burkolózott volna.

Könyörgöm, Szent Tyw, ne engedd meg nekik, hogy felnézzenek a magasba – imádkozott némán az ifjú.

Talán a szent bizonyult megértőnek, vagy az is lehet, hogy a szerzeteseknek nem jutott eszükbe ez az egyszerű megoldás, mert nem néztek fel, hanem szétszóródtak, és futva elindultak a fák felé.

Egyelőre megmenekült, de üldözői gyorsan odaérnek majd a patak partjához. A fűzfákon túl széles, nyílt legelő húzódott. Hamar fel fogják fedezni, hogy nem arra ment.

Stephen átmászott a kazal túloldalára és lecsúszott a földre.

Ehan mellett csupán két szerzetes maradt. Az egyik lefogta az alacsony alakot, míg a másik megragadott egy jókora vászondarabot, talán egy erős zsákot.

Az utolsó pillanatban vették észre az érkezőt. Stephen állba rúgta az Ehant leszorító gazfickót. Érezte, ahogy ellenfelének összecsapódtak a fogai. A másik szerzetes viszont bömbölt, mint egy bika, és meglendítette a zsákot.

Eltalálta, és a fájdalom ismét végighullámzott a megkorbácsolt ifjún. Nagyon is fájt az ütés. Mintha egy teli zsákkal ütötték volna meg. Ellenfele valószínűleg tényleg egy gyümölcsös zsákot lengetett. Stephen térdre rogyott. Érezte a szájában a vér ízét.

Mire valamennyire magához tért, azt érezte, hogy Ehan rángatja.

– Kelj már fel, te fajankó! Bármelyik pillanatban itt lehetnek!

Stephen nagy nehezen feltápászkodott. Előbbi áldozata mozdulatlanul feküdt a földön. Nem volt egyedül, a másik is mellé került. A szerzetes halkan nyöszörgött.

– Gyere már! – kiáltotta Ehan, és futásnak eredt. Stephen bizonytalanul követte. A következő pillanatban máris fürgébben szedte a lábát, mert a hátuk mögül felhangzott Desmond falkájának az üvöltése. Azt akarták, hogy megálljanak. Igen csúnya dolgokkal fenyegették a két menekülőt, ha nem engedelmeskednek.

Ehan nyomában eljutott az erdő szélére, ahol a bokrok közé vetették magukat. Ágak martak a bőrébe, miközben többször is megbotlott a kiálló, de láthatatlan sziklákban. Végül elérték a felfelé vezető ösvényt.

Ekkor már úgy érezte, mintha lángra lobbant volna a tüdeje. Az a súlyos zsák az előbb eltalálta az egyik veséjét. Most már nemcsak a lélegzetvétel járt pokoli fájdalommal, iszonyatos kín lángolt az oldalában is.

Végre kijutottak egy tisztásra. Semmit sem látott a koromsötétben, de úgy tűnt, Ehan tudta, hogy hová megy.

A novícius már azt hitte, képtelen lesz továbbmenni, de ekkor a társa megragadta a karját, és lehúzta maga mellé a földre.

– Azt hiszem, lemaradtak – lihegte. – Várunk itt egy kicsit. Figyeljük, hogy jönnek-e, odalent bármikor elkaphatnak minket. Lehet, hogy eszük ágában sem volt feljönni ide utánunk. Minek pocsékolnák az erejüket?

– De-de-de akkor mi-mi-miért szaladtunk el? – dadogta Stephen. Minden egyes lélegzetvétel iszonyúan fájt.

– Nem futottam volna el, ha nem avatkozol közbe – magyarázta Ehan. – Csakhogy akár meg is ölhettek volna minket. Nagy baj lesz abból, ha Desmond legközelebb bármelyikünket is elkapja. Viszont addigra valószínűleg már lecsillapítja a cimboráit.

– De hát nem ölhetnek meg csak úgy – tiltakozott Stephen.

– Tényleg? Tényleg ezt gondolod, drága cimborám? – kérdezte Ehan. – Alig két hónappal ezelőtt már megöltek egy novíciust. Eltörték a gerincét, és utána bedobták egy kútba. Azt a látszatot keltették, mintha baleset érte volna. Ezek a gazemberek nem ismerik a tréfát. Iszonyatos ostobaságot követtél el. Nagy szerencsénk volt, hogy csak Inest és Dyonis maradt ott mellettem, ők ketten még semmit sem kaptak a szentektől. Ha bármelyik másik gazember maradt volna ott, akkor mi már halottak volnánk.

Ehan elhallgatott egy pillanatra.

– De akárhogy is… Eh Danka ’zwes, jah. Köszönöm. Azt tetted, amit jónak láttál. Rendesebb legény vagy annál, mint amilyennek tartottalak. Ostoba, de a helyén van a szíved.

– Nem bámulhattam ölbe tett kézzel! – méltatlankodott Stephen.

– Idővel majd sor kerül arra is – válaszolta Ehan komoran. – Jobban jársz, ha elfogadod a szabályokat.

– De hát, ha mi összefognánk…

– Felejtsd el! Figyelj csak, egy idő múlva amúgy is leszállnak rólad. Már egy jó év is eltelt azóta, hogy utoljára leálltak szemétkedni velem.

– Azért szálltak rád, mert beszéltél velem.

– Jah, azt hiszem, így van.

Stephen némán biccentett. Utána még jó darabig ültek a sötétben. Megvárták, míg elcsitult a mellükben tomboló vihar. Csak akkor tápászkodtak fel, amikor már egyikőjük sem zihált.

– Na, jól van – mondta a vörös hajú szerzetes. – Erre tudunk visszatérni a hálócsarnokba.

Stephen övéről azonban még mindig ott lógott az elemózsiával teli zsák.

– Ezzel még el kell mennem az őrtornyokba.

– Valószínűleg éppen ott várnak rád. Lesben állnak.

– A fratrex bízott meg ezzel a feladattal.

– Az őrséget adó testvérek megértik, hogy milyen helyzetbe kerültél.

– A fratrex bízott meg ezzel a feladattal – ismételte meg Stephen. – Engedelmeskedem neki.

Ehan válaszul mormogott valamit az anyanyelvén. Olyan halkan és gyorsan beszélt, hogy Stephen egyetlen szavát sem értette.

– Hát legyen! – csattant fel végül a szerzetes. – Látom ám, hogy megátalkodott bolond vagy. De várj, megmutatom neked a hátsó utat.