TIZEDIK FEJEZET: FELZENG A KÜRT

Desmond már jóval azelőtt felfigyelt az érkezőre, hogy Stephen kiért volna a nyílt mezőre. Az ifjú szerzetes azonban pontosan tudta, hogy ez így lesz. Az áruló elhallgatott és gonoszul elvigyorodott.

– Lewes, Ovlic! – parancsolta. – Figyeljétek a környéket! A berkész is itt van valahol. Veszélyes a fickó, ha képes volt megölni Topant és Aligernt.

Az arcán még jobban szétterült a vigyor.

– Mert azt ugye nem nagyon hinném, hogy sokat segítettél neki a gyilkolásban. Ugye igazam van, Stephen testvér?

– Nem, ebben nem tévedsz – vágta rá az érkező derűsen. Megállt, összefonta a karját a mellén, és megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha nem is aggódna. Desmond meglepődve félrehajtotta a fejét, utána viszont megvonta a vállát.

– Úgy látom, hogy megbolondultál. Ennek igazán örülhetsz, figyelembe véve mindazt, amit tenni fogok veled.

– Ostobaság volt, amit a berkészről mondtál – folytatta Stephen mosolyogva. – Ugyan sikerült megölnie Topant és Aligernt, ám Topan előtte még halálosan megsebezte. Úgyhogy most egyedül foglak megölni benneteket.

– Ez nagyszerű – biccentett Szívhunyt. – Mindjárt kezdheted is a mészárlást, addig azonban érezd otthon magadat. Ülj le, ha gondolod. Még van ez az apróság, amit el kell intéznem, mielőtt kezelésbe veszlek.

Lewes és Ovlic felé fordult.

– Valószínűleg hazudott a berkészről – mondta, majd visszafordult a lány felé.

– Nem kell megismételned ezt az egész halandzsát! – kiáltotta Stephen magabiztosan. – A szédoszt nem érdekli, hogy beszélsz-e közben vagy sem.

Desmond elkomorodott.

– Lehet, hogy ez így van. A sötét szenteknek viszont fontos a megfelelő szertartás.

– A sötét szentek halottak! – figyelmeztette Stephen. – Látom, hogy semmit nem tudsz. Úgy kántálsz itt, mint egy watau orvosságos asszony. A szédoszok megőrizték a lényegüket, a régi erő lenyomatát. Tényleg ott rejtőzik bennük a hatalom, ám ennek az erőnek nincs tudata.

Most már olyan hangnemet használt, mintha egy buta kisgyerekkel beszélt volna.

– Ez pedig azt jelenti, hogy nem hallják a hangodat.

Desmond megpróbált újabb vigyort erőltetni az arcára, de nem igazán sikerült neki.

– Olyan dolgokról beszélsz, amiről szemernyi fogalmad sincs! – csattant fel.

– Nagyon jó! Mindjárt elnevetem magam – közölte Stephen. – És ezt éppen egy ilyen fajankó mondja! Mi az, amit nem értek? Lélektolvajokat teremtesz! Éppen az előbb indítottad útra Seigeriek testvér lelkét, hogy ellopja valakitől a testét. Most meg éppen Ashernt indítanád ugyanebből a célból. Csak nem a királynő testőrségének lovagjaira pályázol? Jól látom, Ashern testvér nyakában egy hajtincs lóg? Szükség is van rá, ha meg akarja találni a hozzá tartozó testet. Ugye igazam van?

– Lewes, hallgattasd el, amíg dolgom van! – hördült fel Desmond. Gyorsan felemelte a mutatóujját. – Viszont nehogy megöld!

A hatalmas termetű szerzetes elindult az ifjú felé.

– Éppenséggel te vagy az, aki nem tudja, hogy mit művel! – jegyezte meg Stephen az ellenfelei vezetőjének. – A tudásod igencsak töredékes, a nagy része nem több puszta babonánál. Ezért még mindig szükséged van rám.

– Persze. Te meg ugye hajlandó volnál segíteni nekünk – gúnyolódott Szívhunyt. – Tudod, valamiért ezt nem hiszem.

– Hívd vissza Lewest! – csattant fel Stephen. – Állítsd meg, különben használni fogom… ezt itt.

A tarisznyájából előhúzta azt a kürtöt, amit a berkész a Nyúl-hegységből hozott le d’Efbe.

Desmond szeme résnyire szűkült.

– Állj meg, Lewes! – parancsolta. Ellépett a lány mellől, és üres kezét oldalra tartva mutatta, hogy már nem fenyegeti a fekvő alakot. – Azt meg hol szerezted?

– Kicsivel több időt kellett volna a könyvtárban töltened ahelyett, hogy azokat a hullákat belezgetted volna! – vicsorgott Stephen. – Tudod, hogy mi van a kezemben? Szerintem igen.

– Valami, aminek nem lenne szabad itt lennie. Valami, ami nem lesz sokáig a tiéd.

– Nincs is rá túl sokáig szükségem. Csak egyetlen pillanatig.

Desmond megrázta a fejét.

– Még te sem gondolhatod rólam, hogy ennyire ostoba volnék. A szükséges szertartás…

– Ugyanolyan lényegtelen, mint az előbbi halandzsád. Bármelyik szédosz képes felszabadítani a kürt erejét. Bárki megfújhatja. Nézzük csak! Itt van a szédosz, és akad egy zenész is!

– Ha tényleg tudod, hogy mi van a kezedben, akkor eszed ágában sem lesz használni! – mondta Desmond. – Nem segít rajtad, ha idehívod őt.

– Nem mered kimondani a nevét? Én bátrabb vagyok. A Hangakirályról beszélünk, az agancsos nagyúrról! A Csalán uraságról. Ha pedig már amúgy is szóba hoztad, mi történik majd, miután idehívtam, akkor beismerhetem, hogy tényleg nem vagyok tisztában ezzel. Csak hát ez rád is igaz. Lehet, hogy megöl mindannyiunkat. Persze a Khwrn kódex szerint azt nem éri bántódás, akinél a kürt van. Azt hiszem, hajlandó vagyok a kockázatvállalásra, hiszen ahogy azt az előbb bevallottad, felettébb kellemetlen dolgokat készülsz velem tenni.

Olyan magabiztossággal emelte a szájához a kürtöt, mintha valóban létezett volna egy Khwrn kódex nevű kézirat.

– Várj már! – kiáltotta Desmond némi kétségbeeséssel a hangjában. – Várj egy pillanatig!

– De hát te odavagy a sötét szentekért. Nem örülsz, hogy találkozhatsz eggyel?

– Nem, vele. Még nem! – vágta rá Desmond félrehajtott fejjel. – Nem tudsz mindent, Stephen testvér! Sok mindent. Ha most felébreszted, ha kihívod az erdőből még azelőtt, hogy végrehajtottuk volna az előkészületeket, akkor több vér szárad majd a kezeden, mint amennyiről én valaha is álmodtam.

Stephen megvonta a vállát.

– Akkor talán nem kéne felkeltenünk.

– Mit akarsz? – kérdezte az ellenfele. A hangja elárulta, hogy hajlandó alkudozni.

– A lányt. Engedd el!

– Ismered tán ezt a szajhát?

– Még sosem láttam ezelőtt. Ennek ellenére nem fogom végignézni, ahogy megölöd. Engedd el, és hagyd, hogy mindketten távozzunk innen!

– Hol van a berkész?

– Már mondtam, meghalt.

Szívhunyt megrázta a fejét.

– Valószínűleg Fend után eredt. Ők ketten régi cimborák.

Lewes csupán pár lépésnyire állt. A teste megfeszült, mintha ugrani készülne. Stephen az ajkához emelte a kürtöt, és a mutatóujjával megfenyegette az óriást.

A szédosz tetején álló félmeztelen Ashern testvér megköszörülte a torkát.

– Seigereik mostanra már valószínűleg kinyitotta a kaput – mondta. – Lehet, hogy már nincs szükség a segítségemre.

Desmond keserűen elnevette magát.

– Te valójában mindig is egy gyáva féreg voltál, Ashern testvér. Rád vár a legfontosabb feladat. Neked kell megölnöd a királynét, ha a többiek csődöt mondanak. A nő csak benned bízik.

– Ha belefújnak a kürtbe, senkit sem fogok tudni megölni – védekezett Ashern testvér. – Seigereik már kinyitotta a kaput, és hamarosan bent lesz Fend csapata is. Még csak fél harangot sem kellett lovagolniuk, a sötétség dacára is odaérhettek. Biztos, hogy elintézik a királynét.

– De lehet, hogy nem is az igazi kürt van nála! – mordult fel Lewes. – Talán valami gulyástól lopta útközben!

– Micsoda véletlen, hogy éppen az a berkész volt az útitársam, aki nem csupán a saját szemével látta a Hangakirályt, de bemerészkedett a birtokára is. Fend egészen biztosan mesélt nektek erről. Az a szefri ugyanis éppen ezért ment oda, a kürtért. Gondoljátok, hogy megtalálta?

Stephen vakmerően kockáztatott. Ellenfelei arca elárulta, hogy röptében sikerült elkapnia a verebet.

Lewes egy kicsit közelebb lépett.

– Állj meg, Lewes! – parancsolta Szívhunyt. – Igaza van, akárcsak Ashern testvérnek. A királyné és a lányai nemsokára halottak lesznek. A berkész egy szál maga nem ölhette meg Fendet és valamennyi emberét. Végrehajtottuk, amit akartunk. Nem kell megölnünk ezt a kis ribancot.

Az övéről leakasztott egy baljós fénnyel ragyogó kést.

– Elvágom a kötelét.

Stephen figyelmeztetően az ajkához érintette a kürtöt.

Nem számított arra, hogy az ellenfele ilyen elképesztően gyors. A kés elmosódva szelte át a levegőt, és utána égető fájdalom hasított Stephen vállába. Felhördült a kíntól.

A hördülését zengő hang követte. Az egész világ megtelt a zajjal.

Stephen persze egyáltalán nem akart belefújni a kürtbe. Egyébként sem hitte, hogy bármi következménye lenne annak, ha mégis belefújna. Biztosra vette, hogy babonás ellenfele nem meri megkockáztatni a sötét szentek haragját.

Ráadásul fogalma sem volt arról, hogyan is kell megszólaltatni egy kürtöt. Persze látott már kürtösöket, és azzal is tisztában volt, hogy eltérően az oboától vagy cölöpflótától, a zenésznek az ajkával is kellett csinálnia valamit. Nem zendülhetett volna fel ez a hang csak azért, mert levegő áramlott a hangszerbe.

A sötét égben áradó, tiszta hang azonban meghazudtolta az előző gondolatmenetet. Egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Nem számított, hogy térdre rogyott, hogy vér fröcskölt a karjából, a kürt egyre hangosabban zengett. Mintha az utolsó csepp levegőt is kiszívta volna Stephen tüdejéből. Úgy tűnt, hogy a sziklák és a fák is továbbadták a dallamot, az égbolt megremegett. A kürt akkor sem némult el, amikor Lewes testvér az ifjú szerzetesre vetette magát, és kitépte a kezéből a hangszert. A kürtszó egyre erősebbé vált. Az ereje a tomboló vihart is megszégyenítette volna, ráadásul a bömbölés még tovább fokozódott.

A kürtszó kioltotta a világ összes hangját.

Lewes testvér ütésétől Stephen a földre zuhant. Összeszorította a fogát, és kirántotta a kést a karjából. Majdnem elájult az iszonyatos fájdalom miatt. A hátára gördült, és bizonytalan mozdulattal maga elé tartotta a pengét. Védekezni próbált.

Lewes testvér viszont igencsak különös módon viselkedett. Úgy tűnt, hogy talált valahol egy pálcát, amit most két kézzel belenyomott a jobb szemébe. Vajon mi üthetett belé?

A kép csak akkor állt össze, amikor a második nyílvessző a szerzetes szívébe fúródott. Stephen értetlenkedve bámulta a nyilat rángató Lewest. Az áruló döbbenten mormogott valamit, és összeesett.

– Aspar! – kiáltotta Stephen. A kürt úgy zengett, hogy még a saját hangját sem hallotta.

Kezében a késsel nagy nehezen feltápászkodott. Megpróbált nem törődni a karjába hasító fájdalommal. Sikerült. Úgy érezte magát, mint amikor a zarándokút során érzéketlenné vált a teste. Komor arccal elindult Desmond felé.

Az áruló őt figyelte. Stephen csupán a szeme sarkából látta, hogy Aspar most már Owlicra támad. A kürt hangja azonban lassan mintha elhalkult volna.

– Ostoba bolond! Te világbarma! – bömbölte Szívhunyt. – Háborodott! Mit tettél?

Stephen nem válaszolt. Miután elveszítette a kürtöt, úgy érezte, mintha a legdermesztőbb téli levegővel telt volna meg a tüdeje. Tudta, hogy Szívhunyt meg fogja ölni, de nem zavarta ez a felismerés. Magasba emelte a kést, és futásnak eredt az áruló felé. Nem törődött vérző karjával.

Desmond gyors pillantást vetett a megkötözött nőre, majd egy vadmacskát is megszégyenítő fürgeséggel megragadta a még mindig gyengén remegő, első áldozat fölé görnyedő Ashern testvért. Szíven szúrta a társát. A következő pillanatban azonban Desmondot egy nyílvessző a mellkasa közepén találta el. A szerzetes felhördült, és hanyatt zuhant.

Stephennek csupán egy pillanata maradt a döntésre, ennek ellenére is pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Továbbrohant, és vállal nekiugrott a haldokló, kiguvadó szemű Ashernnek. Letaszította a dombról. Utána térdre rogyott az áldozat mellé. A szerencsétlen még mindig saját kiontott beleit bámulta.

– Bocsáss meg nekem! – kiáltotta, és a ragyogó kést beledöfte a haldokló kék szemébe. Azután teljes súlyával ránehezedett.

– Ha már benyomtuk a pengét – szólalt meg öt szívdobbanás múlva, az Ulh anatómiai gyűjteményét idézve –, akkor jól mozgassuk meg, hogy szétroncsoljuk az agyat. A beavatkozást gyors halál követi.

Mozgatni kezdte a kést, és úgy érezte, mintha felnyögött volna valami odalent a föld mélyén.

Abban a pillanatban nézett fel, amikor Desmond megütötte. Érezte, ahogy összetörik az orra, és vér önti el a torkát. Miközben legördült a szédosz oldalán, már semmi mást nem érzett. Desmond arcán gyilkos düh lángolt, ahogy áldozata nyomába eredt. Kettétörte a melléből kiálló nyílvesszőt. Gyors mozdulattal ellépett a következő lövés elől, aztán már ott tornyosodott Stephen fölött. Megragadta a gallérjánál és elhajította. A szerzetes újra elrepült. A domb túloldalán vágódott be a talajba.

Ha idejön, takarásban lesz – gondolta Stephen. – Aspar nem tudja eltalálni arról a helyről, ahol most van. Desmond megöl, mire a berkész ideérne.

Az áruló már ott állt mellette, és hatalmasat rúgott az oldalába. Stephen felhördült. Az orrát nem tudta légzésre használni, és a szája tele volt vérrel.

– Elegem van belőled, Stephen Darige! – sziszegte az áruló. – Nagyon elegem van már belőled!

A sérült ekkor vette észre, hogy valamit még mindig a kezében tart. Megpróbált elhátrálni, mert tudta, semmi esélye sincs Szívhunyt megsebesítésére. Az áruló túl gyors volt, Stephen ráadásul nem értett úgy a késdobáláshoz, mint az ellenfele.

Vagy esetleg mégis? Hiszen az előbb látta, amint Desmond felemelte a kezét, és egy csuklómozdulattal elhajította a fegyvert. Bár a dobás gyors volt, mint a villám, Stephen mégis fel tudta idézni magában a mozdulat minden parányi részletét. Elképzelte, ahogy a saját kezével is elvégzi ugyanezt a mozgássort.

Szívhunyt lenéző arckifejezéssel közelebb lépett. Áldozata meg sem próbált felkelni. Ugyanakkor viszont felemelte a kezét, és eldobta a kést.

Biztosra vette, hogy nem talált, az áruló mégis megtorpant, és tágra nyílt, hitetlenkedő szemmel a szegycsontjához kapott. A kés nyele közvetlenül a nyílvessző csonkja mellett állt ki a hasából.

Stephen felpattant. Őrjöngő diadalérzet öntötte el, ellenfele azonban még nem adta fel a küzdelmet. Iszonyatos ökölcsapása egy pörölynek is dicsőségére válhatott volna. Stephen ennek ellenére sem hátrált meg. Átölelte az árulót.

Szívhunyt két kézzel megragadta az ifjú nyakát, és fojtogatni kezdte. A világ elszürkült, ahogy a szerzetes ujjai belemartak a sebesült nyakába. Stephen közben némán csodálkozott magában. Desmond hogy lehet ennyire ostoba? Vagy talán készül valamire?

Valószínűbbnek tűnt, hogy nem, az áruló egyszerűen magánkívül volt a haragtól. Stephen ekkor megragadta a kés markolatát, és lefelé húzta.

– Ó, a szaros életbe! – hördült fel Szívhunyt, miközben a belei kiömlöttek a talajra. Elengedte Stephent, és hátrálni kezdett. Három lépés után lerogyott a domboldalra. Két karjával megpróbálta befogni a hasán tátongó nyílást.

– Csodálkoztam, hogy ez miért nem jutott az eszedbe – mondta Stephen. Újra térdre rogyott.

– Nem láttam a haragtól. A szentek szerelmére, Darige, te aztán tudod, hogyan dühíts fel! – sziszegte a haldokló, felakadó szemmel. – De hiszen megöltél. Engem… Egy olyan kis féreg, mint te!

– Nem kellett volna elárulnod az egyházat! – vágott vissza az ifjú. – Nem kellett volna megölnöd Pell fratrexet!

– Ugyanolyan bolond vagy, mint amilyen voltál, Stephen testvér – válaszolta Szívhunyt.

– Tudom, hogy az egyház más tagjai is benne vannak – legyintett Stephen. – Te is parancsokat kaptál valakitől. Áruld el nekem, hogy kitől! Desmond testvér, gyónj! Tudom, hogy már bánod sok tettedet!

– Bánom, hogy nem öltelek meg, amikor megpillantottalak – ismerte be a haldokló.

– Dehogy! Emlékezz arra az éjszakára a domboldalon!

Úgy tűnt, hogy az áruló aludni készül. Ha a gyomrán keresztbe rakott karjai közül nem ömlött volna a sötétvörös folyó, akkor azt lehetett volna hinni róla, hogy mindjárt lefekszik megpihenni. Pislogott egyet.

– Sosem kaptam esélyt – suttogta. – Azt hittem, hogy jobbá tesznek. Ehelyett csak megrontottak.

Felkapta a fejét, mintha felfigyelt volna valamire.

– Itt vannak! – hördült fel. – Értem jöttek.

– Áruld el nekem, hogy kik voltak az uraid! – makacskodott Stephen.

– Hajolj ide hozzám, és a füledbe suttogom – válaszolta Desmond. A szempillái döglődő molylepkeként verdestek.

– Inkább nem. Még mindig elég erős vagy ahhoz, hogy megölj.

– Hát, valami mégiscsak ragadt rád – biccentett az áruló, aztán hanyatt dőlt. – Igazán örülök annak, hogy életben maradtál, mert így szemtanúja lehetsz, hogy mit tettél a világgal. Remélem, élvezni fogod a pusztulást, Stephen testvér.

– Ezt meg hogy érted?

– Itt vannak! – kiáltotta Szívhunyt. Borzasztó rémület csengett a hangjában, meggörbült a teste. – Már csak a hamu maradt. Bolond voltam, amikor azt hittem, hogy ennél több lehet belőlem. Hatalmas nagyurak!

Az utolsó két szót már sikította. Megdermedt, az arca iszonyatos szenvedésről árulkodott. Stephen mozdulatlanul ülve figyelte. Zihálva próbált levegőhöz jutni. Várta, hogy mikor ér véget ez az őrület.

* * * * *

Aspar nyakon lőtte a makacskodó szerzetest. Kihasználta, hogy ellenfele megtántorodott, és az utolsó nyílvesszővel a szívét vette célba.

Most már csupán az árulók vezetője volt hátra. A gazember az előbb eltűnt a domb mögött Stephennel. A berkész futva a nyomukba eredt.

A meglőtt ellenfele azonban egyszerűen nem volt hajlandó feladni. Félúton a domb felé érte utol, és a kezében tartott karddal villámgyorsan Aspar felé vágott. A berkész elugrott az acél szürke csíkja elől, majd előrevetette magát, hogy a fegyver pengéjén belülre kerüljön. Keresztet formált a tőréből és a két nappal korábban az egyik faluban szerzett fejszéjéből. Lenyomta velük a kardot, aztán a fejszét éllel előre felrántotta a magasba. Eltalálta vele a szerzetes állát. A csont hangos reccsenéssel eltört. Ellenfele a kard markolatával vágott vissza. Olyan erővel, hogy Aspar hanyatt zuhant.

A szerzetes ezúttal döfni próbált. Lassabb volt, mint korábban. A berkész félreütötte a pengét, és felülve belevágta a tőrét az áruló ágyékába. Amikor a sebesült meggörnyedt, Aspar visszarántotta a pengét, és most már a szívét vette célba. Ezzel végre sikerült megállítania. Az erdőjáró felmordult, és a fájdalomtól eltorzult arccal megpróbált felkelni. Utána viszont ismét futásnak eredt. Winna még mindig megkötözve hevert a domb tetején.

– Winn! – kiáltotta a berkész. A lány mögött jól látta az összegörnyedve fekvő utolsó árulót. Stephen néhány lépéssel arrébb unott arccal figyelte az eseményeket. A legény karjából ömlött a vér, de úgy tűnt, hogy ezenfelül nem volt komolyabb baja.

Winna mozdulatlanul nézett a megmentőjére. Meglepően nyugodt volt a tekintete. Aspar odatérdelt mellé, elmetszette a köteleket, majd egy hördüléssel magához ölelte és kitépte a szájából a rongyot.

–Winna…

Beszélni akart, de képtelen volt folytatni. Úgy érezte, mintha lenyelt volna valami rettentő dolgot, és az elakadt a torkában. Miért folyt valami az arcán? Felnyílt volna a seb a homlokán?

A lány halkan zokogott. Odaszorította az arcát Aspar nyakához. Jó darabig némán álltak így.

Végül a berkész lassan eltolta magától a kedvesét.

– Winna, bántottak téged? Lehet, hogy…

– Nem nyúltak a testemhez – suttogta a lány. – Persze gyakran emlegették, hogy mit csinálnának velem. Ő azonban nem engedte meg. Fend. Azt mondta, hogy tisztán kellek neki. Előtted akart elszórakozni velem. Meghalt?

– Nem. Fend még él. Még nem halt meg. Winna?

– Tudtam, hogy megtalálsz.

– Szeretlek, Winna. Ha meghaltál volna…

Az ifjú nő letörölte a könnyeket az arcáról, és amikor megszólalt, már újra a kocsmáros talpraesett, rendíthetetlen leánya beszélt.

– De nem haltam meg! – csattant fel. – Ahogyan te sem! Szóval akkor így állunk, és én is szeretlek. Viszont a királyné meg fog halni, ha nem teszünk valamit!

– Engem csak az érdekel, hogy te megmenekültél! – vágta rá Aspar dühösen. – Persze Fendet meg fogom ölni, de először is, a Tomboló nevére mondom, biztonságos helyre viszlek.

– Ne beszélj ostobaságokat! Együtt vágtunk bele ebbe, Aspar. Együtt is csináljuk végig.

– Igaza van – szólalt meg a hátuk mögül Stephen. – Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt.

– De azon már túl vagyunk! – tiltakozott Aspar.

– Nem! – ellenkezett Stephen. – Még nem! Nem biztos, hogy segíteni tudunk majd Cal Azrothban, de akkor is meg kell próbálnunk.

– Átkozottul bátran harcoltál, te legény – válaszolta Aspar. – Büszkék vagyunk rád! Csak hát nézz magadra, alig állsz a lábadon. Ha nem kötjük be a karodat, mindjárt elvérzel.

– Akkor kössétek be! – döntött Stephen. – Utána indulunk.

A berkész tekintete ide-oda cikázott a két elszánt fiatal között. Hatalmasat sóhajtott. Belátta, hogy kisebbségbe került.

– Winna! Nem te szoktál mindig arról beszélni, hogy kerüljük a meggondolatlanságot? – kérdezte. A lány válaszul felszegte a fejét, és Stephen szemébe nézett.

– A nevem Winna Rufoote – mutatkozott be.

– Stephen Darige, szolgálatodra – válaszolta a szerzetes, majd dühös pillantást vetett Asparra. Szólhattál volna! Legalább nem méltatlankodott. Aspar zavarba jött, és úgy érezte, hogy lépre csalták.

– Veled is ugyanolyan kiállhatatlanul makacs, mint velem? – kérdezte Winna a szerzetest.

– Nem tudom. Azok alapján, amilyennek megismertem, nem igazán tudnám elképzelni, hogy bárki mással ádázabb megátalkodottsággal viselkedhetne, mint velem – válaszolta Stephen.

– Pedig elképesztően makacs tud lenni – bólintott Winna. – Csakhogy bennem emberére talált. Összeillünk mi ketten.

Lábujjhegyre állt, és megcsókolta a berkészt.

– Ugye összeillünk, szerelmem?

Aspar úgy érezte, mintha lángra lobbant volna az arca. Töprengve nézett maga elé.

– A fészkes fenébe! – mérgelődött. – Jól van, útra kelünk. De azt teszitek, amit én mondok! Jah?

– Hát persze – bólogatott Winna.

– Gyűjtsük be a lovakat! Szükségünk lesz rájuk.