ELSŐ FEJEZET: CSELSZÖVÉSEK

William ismét teletöltötte kedvenc virgeniai borával a kupáját, aztán továbblépett a Haditanács Csarnokának vörös márvánnyal borított padlóján. Nagyot kortyolt az ametisztszínű italból, majd lerakta az edényt a helyiség közepén álló széles, fekete asztalra.

A festmények már megint kihívóan méregették. Az uralkodó dacos elszántsággal próbált meg farkasszemet nézni velük.

A festők aranyozott sávokkal választották el egymástól a fal egyes szakaszait. A falakat elborították a képek. A padlótól a mennyezetig mindent eltakartak összeolvadó, ködös színeikkel, mintha sarat, hamut és vért használtak volna a csatajelenetek megörökítéséhez. Bizonyos értelemben véve tényleg ezt tették. A lenyűgöző méretű freskók William családjának ősi háborúit ábrázolták. Hosszú történetük során ősei jó pár alkalommal könyörtelen küzdelembe bocsátkoztak.

– Jobban érdekelnek azok a régi mázolmányok, mint én? – hallatszott a szép Alis Berrye duzzogó hangja. Az ifjú nő kihívóan elfeküdt egy karosszékben. Kigombolta ruhája mellrészét, hogy jól látszanak keblének rózsaszín bimbói. Már a harisnya sem volt rajta. Egyik meztelen lábát sokat ígérően átvetette a kényelmes bútordarab karfáján. Nagyon csinos, karcsú lába volt. A bőre tejfehéren ragyogott, vörösesbarna haja csak egész kicsit zilálódott össze. A smaragdzöld szemében csillogó vágy éles ellentétben állt elégedetlen hangjával. Alis legalább annyit ivott, mint a szeretője. Az ifjú hölgy a legcsekélyebb mértékben sem hasonlított a falfestményeken látható marcona harcosokra.

Ha egyszer majd megfestik, egészen bizonyos, hogy másfajta színeket használnak, mint az ősi képeken – gondolta William. A szépség csupán abban hasonlított a rég letűnt fejedelmekre, hogy most ő is rosszallóan méregette méltatlan utódjukat.

– Sajnálom, drágám – morogta William. – Már nincs kedvem olyasmihez.

– Felséges uram, megígérhetem neked, hogy újra feltámad a kedved, ha kicsit hozzám bújsz.

– Persze – sóhajtott a férfi. – Biztosra veszem, hogy képes volnál rá. Csakhogy nincs hangulatom hozzá.

– Talán felséged már rám unt? – kérdezte Alis. A hangjából világosan kiérződött a rettegés.

William egy pillanatig némán töprengett. Komolyan elgondolkoztatta a kérdés. A buja, fiatal nő lelkes szeretőnek bizonyult, bár még hiányzott belőle az érettebb asszonyok tapasztalata. Ráadásul Alis nem dédelgetett nagyra törő politikai álmokat, célkitűzései szívet melengetően nyilvánvalóak és naivak voltak. Nem tartóztatta meg magát az italtól sem. Részegen mindenről megfeledkezett, és olyankor egészen elképesztő módon viselkedett az ágyban. Gyakran sikerült meglepnie a férfit, aki felettébb élvezte az ilyen együttléteket.

Nagyon is kedvelte a szép Alis társaságát. Másik szeretője, Gramme nagyon megváltozott az elmúlt néhány esztendő során. Az idősebb nő most már csak a fattyaival törődött. Apjuk lévén természetesen gondoskodott arról, hogy jólétben élhessenek. Kedvelte az apróságokat, mindenekelőtt a kis Meryt. Csakhogy Gramme megszállott makacssággal ki akarta harcolni, hogy a fattyak is felvehessék az uralkodócsalád nevét. Már másról sem tudott beszélni.

Alisnak nem voltak ilyen nagyra törő vágyai. Talán nem is volt annyira okos, hogy észrevegye a kínálkozó lehetőségeket.

Ez megfelelt Williamnak. Néha már úgy érezte, hogy az életében olyan nagy szerepet játszó két okos nőszemély talán több is a kelleténél.

– Dehogyis! – mosolygott Alisra. – Boldogsággal töltöd el a szívemet.

– Akkor nem kéne végre ágyba bújnunk? Már éjfél is elmúlt. Álomba ringatlak, ha nincs kedved az enyelgéshez.

– Menj csak előre, szép hölgyem! – válaszolta kedvesen a király. – Hamarosan követlek.

– Felséged hálószobájába?

William ingerült arccal hátat fordított a szeretőjének.

– Miért kérdezel ilyen ostobaságokat? A királyi hálószobában az az ágy van, amit kizárólag a feleségemmel osztok meg. Ne ringasd magad hamis illúziókba, Alis, csak azért, mert a királyné nincs a városban.

A fiatal nő elsápadt, amikor rájött, hogy milyen hibát követett el.

– Bocsánatodért esedezem, felséges uram! Akkor majd meglátogatsz a lakosztályomban?

– Már mondtam, hogy utánad megyek.

Alis nagy nehezen feltápászkodott, felszedte a földről a harisnyáját, majd odament a királyhoz. Lábujjhegyre állva gyors csókot nyomott a férfi ajkára. Egy pillanatra elmosolyodott és lesütötte a szemét. Így annyira aranyos, annyira vonzó volt, hogy az uralkodó elbizonytalanodott. Talán mégis magához kellene ölelnie? Csak hát William tisztában volt azzal, hogy már túl sokat ivott, és egyébként is pocsék volt a hangulata.

– Jó éjszakát, felség! – suttogta a nő.

– Jó éjszakát, Alis!

Nem fordult a távozó, karcsú alak után, hanem inkább alaposabban is szemügyre vette a termet díszítő leghatalmasabb festményt.

A tengernyi hadsereg élén álló Genia Dare úgy tündökölt, mint egy szent. A legendás női alak mögött egy félelmetes szkaszloi erődítmény elmosódott árnyalakja magasodott az égre. Az ősi erősség egykor rég pontosan azon a helyen állt, mint ma Eslen kastélya. A sötétvörös fellegvár előtt sorakozó terjedelmes, alaktalan, fekete foltokról nem lehetett volna könnyen megmondani, hogy mit is ábrázolnak.

– Na most mit tegyek? – suttogta az uralkodó. – Mi volna helyénvaló?

Lassan körbefordult, és sorra vette a festményeket. Ott volt a tengeregyházai csata. A komor hullámok felett szénfekete viharfelhők sötétlettek. Utána szemügyre vette a Woorm gázlójánál tomboló küzdelmet megörökítő képet, és végül Carwen ostromát is. Nem volt olyan festmény a csarnokban, amelyik ne a Dare család egyik elszánt, magabiztos tagját ábrázolta volna a seregei élén.

Jó száz évvel korábban azonban ugyanezeket a falakat még a reiksbaurgok diadalát ábrázoló képek ékesítették. A régi festményeket levakarták és bemeszelték. A helyükre újak kerültek.

Ami egyszer megtörtént, az akár meg is ismétlődhet.

William megremegett. Elbizonytalanodva arra gondolt, hogy talán ideje volna alászállnia a mélységbe. Valamikor régen az apja levitte magával a fellegvár föld alatti börtöneibe, és megmutatta fiának azt a szörnyűséget. A lent lapuló lény puszta gondolata legalább annyira felzaklatta, mint a reiksbaurgok győzelmének lehetősége. Esze ágában sem volt már lemenni a sötétbe.

Ehelyett inkább visszatántorgott az asztalhoz, és kiterített rá egy térképet. A széles tekercs négy sarkát réznehezékekkel fogta le. A súlyok kosfejű viperákat ábrázoltak. A kígyók készen álltak arra, hogy lesújtsanak az áldozatukra.

– Még mindig ébren vagy? – mondta egy enyhén gunyoros hang. – Még mindig rossz a kedved?

– Robert?! – csattant fel William. Gyorsan megfordult. Megingott és majdnem elesett. Elkáromkodta magát.

– Rosszul vagy?

– Dehogyis. Csak mostanában hamar a fejembe száll az ital. Egy pohár bor is elég ahhoz, hogy összeakadjanak a lábaim. A szentek nevére kérdezem, te meg hol jártál az elmúlt kilenc nap során?

Robert halványan elmosolyodott.

– Ha már tudni akarod, Saltmarkban voltam.

– Micsoda? Az engedélyem nélkül? Mégis miért?

– Úgy véltem, az lesz a legjobb, ha nem tudsz utazásom céljáról – felelte komor arccal az öccse. – Olyan ügyben jártam el, amit te valószínűleg felettébb – hogy is szoktad mondani – helytelennek tartanál.

Zordan elmosolyodott.

– Ugye emlékszel arra, hogy kineveztél miniszterelnöknek?

– Lesbeth miatt keltél útra?

Robert ujja végigsimított a bajuszán.

– Részben.

Kellett egy kis idő, hogy William összeszedje minden bátorságát. Végül nagy nehezen kinyögte a kérdést:

– Meggyilkolták?

– Nem, életben van. Még azt is megengedték, hogy találkozzam vele.

William belekortyolt a borba.

– Hála legyen Szent Anne-nek! – suttogta. – Milyen váltságdíjat akarnak?

– Ihatok én is egy kortyot? – kérdezte Robert halkan.

– Szolgáld ki magadat.

Robert az asztalon álló üvegre pillantott, és ingerülten felhördült.

– Nincs semmi más? Valami, amit kicsit délebbre érleltek a nap sugarai? Fel nem foghatom, hogy bírja a gyomrod ezt a savanyú löttyöt.

William az italos szekrény felé biccentett.

– Találsz ott egy frissen felbontott üveget abból a híres-nevezetes vörösborból, amit annyira szeretsz. Tero Galléból hozták.

– Vin Crové?

– Pontosan.

Türelmetlenül nézte, ahogy az öccse előszedi az üveget és tölt magának egy keveset a vérvörös folyadékból. Robert megkóstolta az italt.

– Na, ez már sokkal jobb. Legalább a borászaidnak megvan a magukhoz való esze.

– Hogy a pokolba lehetsz ennyire nyugodt, amikor elrabolták a húgunkat?

– Ne merészeld kétségbe vonni az érzéseimet! Igenis aggódom Lesbethért! – csattant fel az ifjabbik férfi.

– Bocsánat… Ostobaságot beszéltem. Kérlek, mondd el mit sikerült megtudnod.

– Ahogy azt már említettem, a húgunk jól van. Megengedték, hogy találkozzam vele. Szeretettel üdvözöl.

– Hol van? Hol tartják fogva?

– Austrobaurg hercegének fogja.

– De hogyan? A szentek nevére kérdezem, mégis hogyan? Utoljára akkor látták Lesbethet, amikor kilovagolt az Ingujjtól keletre. Hogy a pokolba tudták elrabolni erről a szigetről?

– Austrobaurg ezt nem volt hajlandó elárulni.

– Közben megérkezett Lesbeth vőlegénye is. Még egy napja sincs. Magánkívül van.

– Komolyan? – kérdezte Robert. A szemében különös fény lángolt.

– Gyerünk már! Folytasd! Mit akar a herceg?

– Mégis mire számítasz? Váltságdíjat.

– Mennyit?

– Hajókat akar. Egészen pontosan húsz hajót.

– Húsz vitorlást? Nem mondhatunk le húsz hajónkról, hiszen küszöbön áll a háború. Éppen Saltmark ellen.

De az is lehet, hogy Hanza az ellenség, ha a szentek elfordultak tőlünk.

– Ó, a herceg nem a mi húsz hajónkra vágyik. Éppenséggel a Gyász-szigetek húsz hajóját akarja. A tenger fenekén. Elsüllyesztve.

– Micsoda? – bömbölte William. Az üvegkupát őrjöngve hozzávágta a falhoz. Vicsorogva nézte, ahogy szanaszét repül az ezernyi bíborszínben tündöklő szilánk. – Hogy mit akar ez a gazember? Szent Kokas tökeire, hogy merészeli?

– A herceg nagyravágyó férfiú. Hanza urai rajongani fognak érte, ha közli velük, hogy elpusztított húsz ellenséges hajót.

– Még hogy ő pusztította el őket? Azt akarja, hogy a gályáim Saltmark zászlója alatt hajózzanak? Te tényleg komolyan arról beszélsz, hogy a herceg az én hajóimra akarja kitűzni a lobogóját? Az én tengerészeimmel szeretné elvégeztetni a piszkos munkát?

– Pontosan ezt követeli tőlünk, felséges uram – válaszolta Robert. Könyörtelenül éles hangon folytatta: – Ha nem engedelmeskedünk neki, akkor majd kénye-kedve szerint meghágja a húgunkat, és utána odaveti az emberei elé. Azok meg addig fognak lovagolni Lesbethen, míg el nem törik a gerince.

– Szent Mihály nevére! – káromkodott William és lerogyott a székbe. – Hová fajult ez a világ? Nem maradt már becsület?

– Becsület? – fortyant fel az öccse. Keserűen felnevetett. – Jól figyelj, William…

– Tudod, hogy nem tehetem meg.

– Hogy mi…? – hördült fel Robert. A megdöbbenéstől egyszerűen elállt a szava. Utána viszont felüvöltött: – Te képmutató seggfej! Hiszen Lesbeth életéről van szó!

– Én pedig egy birodalom ura vagyok. Nem tehetem kockára a trónom becsületét a testvérem kedvéért. Nem számít, hogy mennyire szeretem a húgomat.

– Na nem! – vicsorogta Robert. Olyan halkan folytatta, hogy alig lehetett hallani a hangját. Vádló ujja tőrként meredt a bátyjára. – Nem, William! Én magam fogom elsüllyeszteni azokat a hajókat! Hallod, amit mondok? Akár puszta kézzel, ha kell! Lesbethet is el kellett volna küldened a többiekkel együtt. De nem, te engedelmeskedtél szeszélyes húgunknak. Megengedted neki, hogy itt maradjon, mert találkozni akart Safnia hercegével. Azt hiszem ideje felhívnom a figyelmedet arra, hogy éppenséggel ez a herceg juttatta Austrobaurg karmai közé.

– Micsoda? – hördült fel William. Tágra meredt szemmel fordult öccse felé. Biztosra vette, hogy félreértette Robert szavait.

– Az előbb azt mondtam, Austrobaurg nem volt hajlandó elmondani, hogyan rabolta el a húgunkat. Csakhogy a kémeim választ adtak erre a kérdésre. Közben gyilkolnunk kellett, és kínzást is alkalmaztunk. Biztosra veszem, hogy nem szeretnéd megismerni a részleteket. Austrobaurgnak is megvannak a maga ellenségei. Néhányan egészen közel állnak hozzá. Sajnos nem annyira, hogy elmetszhetnék a torkát. Egyelőre még nem. Viszont így is sikerült megtudnom azt, amit tudni akartam. Lesbeth safniai hercege számos alkalommal járt Hanzában. Nem csupán jól ismerik odaát, de a szövetségesüknek tartják. Jó pénzt kapott Hanzától. Levelet írt Lesbethnek és elhívta a Rovy-fokhoz. Azt állította, hogy megrongálódott a hajója és kénytelen volt azon a helyen tábort verni. A húgunk odasietett, a herceg helyett azonban egy hanzai korvettet talált.

– Cheiso herceg? Ezt tette? Van rá bizonyítékod?

– Saját fülemmel hallottam a bizonyítékokat. Megbízom a forrásaimban. És persze még itt van ez az apróság.

Előhúzott valamit az övéről lógó táskából. William felé dobta az apró fémdobozkát. A király elkapta.

– Mi ez?

Robert torkából különös hang tört elő. William döbbenten bámulta az öccse arcán végigfutó könnycseppeket.

– Az egyik ujja van benne, hogy légy átkozott! – hörögte Robert, és felemelte a jobb kezét. Begörbítette a mutatóujját. – Ez az ujja rajta a gyűrűm párjával. Nyolcéves korunk óta viseljük. Tizenöt éves korunk óta már nem is tudtuk lehúzni az ujjunkról.

William felnyitotta a dobozkát. Egy karcsú, már teljesen megfeketedett ujj volt benne. Az aranygyűrűt tölgyfalevél vésettel díszítették.

– Könyörület szentjei! – kiáltott fel a király. Remegő kézzel bezárta a dobozt. – Ki tette ezt Lesbethtel? Azzal a csodálatos, aranyszívű, örökké mosolygó lánnyal.

Most már az ő szemében is könnycseppek csillogtak.

– Robert, nem tudtam. Tényleg. Én…

– Ne próbálj meg vigasztalni, Wilm! Szerezd vissza a húgunkat, vagy én fogom!

Az uralkodó keresett magának egy másik kupát. Innia kellett, hogy borba fojthassa feltörő indulatait. Hogy valamivel kiolthassa a szívében fellobbanó őrjöngő harag lángját.

– De mégis hogyan, Robert? – vicsorogta. – Ha megtesszük, amit kérnek, azzal magunk ellen fordíthatjuk az összes szövetségesünket. Még Liery is ellenünk fordulhat. Lehetetlen!

– Nem az! – vágta rá az öccse. Még mindig remegett a hangja a felindultságtól. – Egyáltalán nem. Ne felejtsd el, hogy titokban jó pár hajót felküldtünk a Saurga-tengerre. Igaz?

– Nem őrizték túl jól azt a titkot.

– Az nem számít. Csak az a lényeg, hogy az útra kelő hajók pontos számát csak mi ketten tudjuk. A legénységgel nem lesz gond. Tudom, hol keressek embert. Ezek a tengerészek nem tesznek fel felesleges kérdéseket és befogják a szájukat, ha elég jól megfizetjük őket.

William egy hosszú pillanaton át mozdulatlanul meredt az öccsére.

– Biztos, hogy igaz?

– Kétség sem férhet hozzá. Kezünkben a megoldás. Valóra válik Austrobaurg nagy álma, háborús hősnek tartják majd. Csakhogy így övé az egész felelősség. Liery tengerjáró nagyurai semmiről sem értesülhetnek, titokban marad a szerepünk. Továbbra is a szövetségeseink lesznek. Személyesen irányítom az egészet, William. Tudod, hogy mennyire szeretem Lesbethet, kerülni fogom a kockázatot. Semmi olyat nem teszek, amivel veszélybe sodorhatnám az életét. Ahogyan a királyságunk biztonságát sem tenném kockára.

William ismét a borban keresett menedéket. Tudta, hogy nemsokára az ital kerekedik felül. A világ már most is elcsitult, ellaposodott körülötte, mintha egy újabb festmény került volna fel a falra. Részegen talán nem lett volna szabad döntéseket hoznia. Persze az is lehet, ilyen kérdésekben pont így kell dönteni.

– Legyen így – suttogta. – A részletektől viszont kímélj meg!

– Úgy lesz – vágta rá Robert.

– Ami Cheiso herceget illeti, tartóztasd le, és zárjátok be a Vénlány-toronyba. Reggel majd elszámolok vele.