HATODIK FEJEZET: A KÖNYÖRÜLET HÁZÁBAN

Egy egyszerű sárgásbarna ruhát, fekete kendőt és ugyanilyen színű kesztyűt viselő asszony fogadta a hintóból kiszálló két lányt. Az ismeretlen szürke szeme sokat időzött Anne és Austra alakján. Nagyjából harmincéves lehetett. Arckifejezése elárulta, hogy nem szokott mosolyogni. Kissé fenn hordta meglehetősen hegyes orrát.

Anne kihúzta magát, miközben a háta mögött a lovagok elkezdték lepakolni a hintó tetejére erősített csomagokat.

– Anne vagyok, a Dare-ház hercegnője, Crotheny császárának a leánya – közölte az ismeretlennel. – Ő pedig a szobalányom, Austra Laesdauter. És benned, hölgyem, kit tisztelhetek?

A széles szájú apáca ajka halványan megrándult, mintha valamit nagyon mulatságosnak tartott volna.

– Casita nővérnek hívnak – felelte. Erős virgeniai kiejtéssel beszélt. – Üdvözöllek benneteket a Könyörület Házában!

Casita nővér nem hajolt meg, még csak nem is biccentett. Anne arra gondolt, hogy a nőnek esetleg nincs teljesen rendben a hallása. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Vitellióban teljesen más szokások uralkodnának, mint odahaza. Egy fejedelem leányának csak megadják az őt megillető tiszteletet. Mégis milyen helyre vetette a sors?

Eldöntöttem, hogy mit teszek – gondolta, és megpróbált nem törődni azzal, hogy hirtelen igencsak megkeseredett a szája íze. – Igyekszem a lehető legtöbbet kihozni a helyzetemből.

A kolostor cseppet sem tűnt kellemetlen helynek, éppenséggel nagyon is izgalmas látványt nyújtott. Úgy látszott, mintha magától nőtt volna ki a lakatlan, vadregényes táj sziklái közül. Pontosan ugyanolyan kövekből építették, mint amilyeneket az út két oldalán láttak. A sárgásvörös épületek egy jókora emelkedő tetején álltak, és mellvéddel ellátott fal vette körül őket. A nagyjából téglalap alakú területen egy kisebb falu is elférhetett volna. A fal mentén szabálytalan távolságra egymástól négyszögletes alaprajzú, rozsdavörös cserepekkel fedett, hegyes tetejű tornyok törtek az ég felé. Nem igazán akadt két egyforma magas közöttük.

A nyitott kapun keresztülpillantva Anne felfedezett egy terebélyes, de furcsa módon alacsony lakóépületet a kockakövekkel borított udvar túloldalán. Odabent csupán egyetlen épület emelkedett magasabbra a falaknál. A bordázott kupolát látva a hercegnő úgy vélte, hogy a kápolnához tartozó templomhajó lehet.

A falakat és a tornyokat belepte a borostyán és a kankalin. A megrepedt kockakövek réseiből alacsony olajfák nőttek. Különös módon a kolostor egyszerre tűnt rendetlennek, ám ugyanakkor gondosan karbantartottnak is.

A benti renddel éles ellentétben állt az a tíz alak, akik öszvéreik és taligáik mellett ácsorogtak a kapun kívül. Úgy tűnt, hogy itt vertek tábort. Tetőtől talpig rikító színű rongyokba burkolóztak, az arcukat is átlátszó fehér fátyol takarta. Könnyű gyapjúszövetből feszítettek sátortetőt maguk fölé, ennek árnyékában ücsörögtek vagy guggoltak.

– Szefrik – suttogta Austra.

– Tessék?! – csattant fel Casita nővér.

– A nővér engedelmével – válaszolta Austra. – Éppen most vettem észre az amott táborozó szefriket.

Udvariasan pukedlizett.

– Nem árt, ha vigyázol! – figyelmeztette az apáca. – Ha valaki suttogva beszél, arról azt feltételezik, hogy valami hamisságot forgat a fejében.

– Értem, nővér – válaszolta Austra lényegesen hangosabban. Anne ingerülten megköszörülte a torkát.

– Hová vihetik az embereim a holminkat? – kérdezte.

– Férfiak természetesen nem léphetik át a Könyörület Házának kapuját – hangzott Casita nővér válasza. – Amit akarsz, azt persze behozhatod magaddal.

– Micsoda?

– Válaszd ki, hogy mit akarsz, és azt egyetlen forduló során behozhatod magaddal. Minden más itt marad a kapu előtt.

– De a szefrik…

– Mindent elvisznek. Bizony. Pontosan azért vannak itt.

– Ez őrület! – méltatlankodott Anne. – Ezek az én dolgaim!

Az apáca megvonta a vállát.

– Akkor hozd be őket magaddal.

– Ezt meg mégis…

– Anne Dare! – vágott a nővér a hercegnő szavába. – Nagyon messze vagy Crothenytől.

A fiatal lány figyelmét nem kerülte el, hogy az idősebb nő nem használta főúri címeit.

– Crotheny ott van, ahol én vagyok – válaszolta Anne büszkén, és fejével Marl kapitány meg a testőrei felé biccentett.

– Ők nem fognak beavatkozni – jelentette ki Casita nővér.

Anne szigorú pillantást vetett Marl kapitányra.

– Eltűröd, hogy így bánjanak velem?

– A parancsaim kizárják, hogy bármivel is ellenszegüljek a nővérek akaratának – válaszolta a testőrök vezetője. – Utasításomnak megfelelően elhoztalak épségben és egészségesen erre a helyre, hogy átadjalak Szent Cer zárdájának, amit az emberek a Könyörület Házának is hívnak. Eleget tettem a feladatomnak.

Anne tekintete a kapitányról az apácára siklott, majd továbbmozdult a földön fekvő két hatalmas láda felé. Azokban volt minden holmija. Az úticsomagok túl nagyok és súlyosak voltak ahhoz, hogy bármelyiket fel tudta volna emelni.

– Értem – mondta végül. – Marl kapitány, a parancsaid tiltják azt, hogy a rendelkezésemre bocsáss egy lovat?

– Igen, hercegnőm.

– Na és egy kötelet?

A férfi habozni látszott.

– Nem látom be, hogy miért ne adhatnék egy kötelet – mondta nagy nehezen.

– Akkor adj egyet!

* * * * *

Anne felnyögött. Megfeszítette a hátát, és teljes erővel újra nekifeszült a kötélnek. Sikerült egy tenyérnyivel előbbre húznia a ládáit. Lépést váltott.

– Biztosíthatlak afelől, hogy bármi is legyen azokban a ládákban, nem érik meg az erőfeszítéseidet – mondta Casita nővér. – A kolostor falain belül oly kevés dologra van szükség. Egyszerű ruhára, táplálékra, vízre, szerszámokra. Mindezeket megkapod tőlünk. Ha hiú vagy, tartsd meg a fésűdet. Odabent nem lehet sem ékszert, sem díszes ruhát viselni.

– Ez mind az enyém! – vicsorogta Anne összeszorított foggal.

– Engedjétek meg, hogy segítsek neki! – kérte Austra immár vagy hatodszor.

– A ládákban nem a te holmijaid vannak, drágám – figyelmeztette a nővér. – Mindenki csak a saját dolgait hozhatja.

Anne kimerülten felnézett az égre. Egy jó órányi kínszenvedés árán már majdnem eljutott a kapuig. Időközben népes közönsége támadt. Vagy húsz, különböző korú lány figyelte a kínlódását. A legtöbben vele egyidősek lehettek, egyszerű barna apácaruhát és ugyanolyan színű fejkendőt hordtak. A legtöbben hangosan nevettek és gúnyos képet vágva bámulták a hercegnőt. Anne átnézett rajtuk.

Ismét nekifeszült a mellén keresztülvetett kötélnek, ami a ruhán át igencsak durván belemart a bőrébe. Felemelte a lábát, és rálépett a legszélső kockakőre. Azonnal lecsúszott róla.

A szefrik legalább annyira élvezték a látványosságot, mint a helybeliek. Az egyik bebugyolált alak előhúzott egy tamburát, a másik egy aprócska, öthúrú hegedűt és egy parányi vonót.

– Ideje feladnod, öszvérek hercegnője! – kiáltotta az egyik lány. – Soha az életbe nem jutsz be velük. Nem számít, hogy milyen megátalkodott szamár vagy. És mégis mi szükséged lenne azokra a ládákra?

A szájtátó lányok harsány nevetéssel jutalmazták a gúnyos megjegyzést. Anne jól megjegyezte magának a hosszú, karcsú nyakú, sötét szemű bajkeverőt. Az ismeretlen haját eltakarta a fejkendő.

A hercegnő nem válaszolt, összeszorította a fogát és elszántan újra nagyot rántott a kötélen. Az előbb vissza kellett mennie, hogy külön-külön vonszolja el a ládákat a csúszós kőburkolathoz. Onnantól kezdve némiképpen egyszerűbb volt a dolga. Sajnálatos módon azonban mostanra már iszonyatosan elfáradt.

Először nem is figyelt fel a váratlanul beálló csendre. A lányok megnémultak. Egy pillanatig azt hitte, azért hallgatnak, mert az előbb ismét megcsúszott. Amikor viszont felemelte a tekintetét, akkor meglátta, hogy mi késztette a többieket hallgatásra.

A fekete ruhás női alak tekintete lángolt. Olyan volt a szeme, mint Szent Fendvének, a háborús őrület patrónusának. Az izzó tekintetű nőt ábrázoló festményt az apja haditanácsának csarnokában látta. Ez a szempár most olyan megdöbbentő erővel meredt a lányra, hogy Anne először nem is figyelt fel a színére. Illetve a színek hiányára, mert az ismeretlen szemgolyóit mintha a legsötétebb éjszakához hasonlatosra festették volna.

A rendkívül sötét bőrű, öreg arcból elképesztő szigorúság áradt. Olyan volt a bőre színe, minta a cseresznyefa, csupán viharszürke fejkendője nem volt fekete. Egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy Anne megrémüljön. Az a szempár semmi jót nem ígért. A kőkemény arc arról árulkodott, hogy a fekete alak semmilyen könyörtelenségtől sem riad vissza.

– Te meg ki vagy? – szólalt meg az öregasszony. – Mégis mit művelsz itt nekem?

Anne felszegte az állát. A félelmetes alak csupán közönséges halandó. Nem félhet tőle jobban, mint az anyjától vagy Errentől.

– Anne vagyok, a Dare-ház leánya, Crotheny hercegnője. A tudtomra adták, hogy csak azon dolgokat tarthatom meg, melyeket be tudok vinni magammal a szobámba. Úgyhogy most éppen ezt teszem. Megkérdezhetem a nevedet, nővér?

Az udvaron ácsorgók egy emberként hördültek fel. Még Casita is felvonta a szemöldökét. Az öregasszony pislogott, ám az arckifejezése semmit nem változott.

– A nevemet nem mondjuk ki, ugyanúgy, ahogy a többi nővér neve sem hangozhat el. Éppen ezért az lesz a legjobb, ha Secula nővérnek szólítasz. Én vagyok a kolostor mestrája.

– Nagyszerű! – válaszolta Anne. Megpróbálta megőrizni a bátorságát. – Hová tegyem a holmimat?

Secula nővér rezzenéstelen arccal figyelte a két fiatal lányt, aztán felemelte a mutatóujját. Anne azt gondolta, hogy a mestra az ég felé mutat.

– A bal oldali torony legfelső szobájába – mondta halkan az idős nő. Anne csak ekkor jött rá arra, hogy a kolostor úrnőjének ujja a legmagasabb toronyra szegeződött.

* * * * *

Éjfélkor a hercegnő egyszerűen összerogyott a torony csigalépcsőjének aljában. Casita nővér helyét átvette egy másik felügyelő. Az idősebb nő Salaus néven mutatkozott be. Austra természetesen ott állt a barátnője mellett, ám kettőjükön kívül egy teremtett lélek sem volt már az udvaron.

– Miért vagy ennyire makacs, Anne? – suttogta a szőke lány. – Ha sikerült volna útközben elszöknöd, úgyis hátra kellett volna hagyni az összes holmidat, akkor meg mégis miért annyira fontos neked ez a két láda?

Anne holtfáradt tekintettel nézett a barátnőjére.

– Azért, mert útközben én magam döntöttem úgy, hogy lemondok róluk, Austra. Az volt az utolsó saját döntésem. Többé már nem vagyok önmagam ura, mindent eldöntöttek a fejem fölött. Mi más maradt volna meg számomra, mint ez a pár holmi?

– Voltam odafent és szétnéztem a szobában. Képtelenség felvinni oda a két ládát. Senki sem fog segíteni neked. Hagyd itt az egyiket!

– Soha!

– Anne…

– Mi van akkor, ha az egyiket neked adom? – kérdezte a hercegnő Austrától.

– Én sem segíthetek neked.

– Nem úgy értettem. Neked ajándékozom az egyik ládát, és mindazt, ami benne van.

– Értem – bólintott a szobalány. – Később majd mindent visszaadok neked.

– Nem. A láda tartalma tényleg a tiéd lenne, Austra. Örökre.

Austra a szájához kapta a kezét.

– Nekem még soha nem volt semmim se, Anne! Nem hiszem, hogy bármit is megtarthatnék.

– Ugyan már! – legyintett a hercegnő.

A kettejük mellé kirendelt, idősebb nő felé fordult.

– Salaus nővér. Az egyik ládámat a barátnőmnek, Austrának ajándékozom. Lehetséges ez?

– Ha komolyan gondolod, akkor igen.

– Komolyan gondolom – hangzott a válasz. Anne megkopogtatta a kisebbik ládát. – Ez a tiéd. Van benne két díszruha, harisnyák, egy tükör és fésűk…

– Az a tükör, aminek a foglalatát opálok díszítik? – kiáltotta Austra. Alig kapott levegőt.

– Igen, azt hoztam el.

– Azt nem ajándékozhatod el.

– Pedig pontosan ezt tettem. Na most akkor, ideje választanod. Felcipeled a holmidat a szobánkba, vagy lent hagyod, hogy elhordják a szefrik? Én ugye már döntöttem. Most rajtad a sor.

* * * * *

Nagyjából napkelte előtt egy órával lépték át a szobájuk küszöbét. Sikerült felvonszolniuk a ládákat a legfelső emeletre. Salaus nővér egy meggyújtott gyertyával és két egyszerű szabású, világosbarna ruhával várta az érkezőket.

– A reggeli pontosan hét harangkor van – magyarázta. – Nehogy elkéssetek róla!

Elkomorodott, és fürkésző pillantást vetette a két novíciára.

– Még csak hasonlót sem láttam ahhoz, amit ma éjjel műveltetek. Nem tudom, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e kettőtöknek. Egyetlen novíciánk sem viselkedett még így. Abban biztosak lehettek, hogy mindenki figyelni fog rátok.

Az apáca távozása után Anne és Austra összenézett. Egy darabig némán bámulták egymást, majd önfeledt, harsogó kacagásban törtek ki.

– Mindenki figyelni fog rátok – ismételte meg Austra az idős nő utolsó szavait. Egészen jól tudta utánozni a nővér erős, vitelliai akcentusát.

– Ez van, ezt kell szeretni. Legalábbis azt hiszem – vonta meg a vállát Anne. Körülnézett a kamrájukban. – Szent Loy, hát tényleg itt fogunk lakni?

A torony legfelső szintjét négy lakóhelyiségre osztották fel. Nagyjából ötlépésnyi távolság választotta el egymástól a falakat. Felnézve jól látták a tetőszerkezet gerendáit, fölöttük pedig a kúp alakú tető sötét mélységét. A félhomályban galambok turbékoltak. Nem csupán a padlón, de a két deszkaágyon is madártollak és hívatlan lakótársaik ürülékének megszáradt pöttyei látszottak. A két ágyon kívül semmilyen más bútor nem volt idebent. A nappali fény egyetlen parányi ablakon szűrődhetett be a kamrába.

– Csak leheletnyivel jobb, mint a tömlöc egyik cellájában – méltatlankodott Austra.

– Nagyszerű! – sóhajtott fel Anne. – Milyen szerencse, hogy hercegnő vagyok, és nem csupán egy közönséges gréfnő. Akkor vajon hová zártak volna?

– Azért annyira nem is szörnyű idefent. Felfigyeltél arra, hogy pont olyan, mint a mesékben? Te vagy a toronyba zárt hercegnő. – Austra ellenkezése meglehetősen ingatag lábakon állt. – Ugye ismered Rafquin történetét?

– De még mennyire! Úgyhogy most habozás nélkül nekiállok kötélhágcsót fonni pókselyemből. Így ha majd Roderick ideér…

Austra azonnal elkomorodott.

– Anne!

– Csak tréfáltam, galambocskám – bizonygatta a barátnője. Ennek ellenére odament az ablakhoz, és kikukucskált rajta. – Nézd csak! Felkel a nap.

A látóhatár halvány vonalát lassacskán vékony aranyréteg fedte le. Végül maga a nap is előbukkant. A fényében jól látszott a kolostort körülvevő táj: a végtelenbe nyúló, lágyan hullámzó legelők, a göcsörtös olajfák és a karcsú cédrusok. Nagyjából félúton a látóhatár felé sűrű erdőt pillantott meg a kígyózó folyócska két partján. A ciprusok és a fűzfák során túl már nem lehetett jól kivenni a dolgokat. A zöld és sárga színben pompázó messzeség végül egybeolvadt az ég kékjével.

– Igenis ki fogom bírni itt! – suttogta a hercegnő. – Amíg látszik a látóhatár, addig mindent kibírok.

– Ideje próbára tenni az elszántságod – hallotta Austra hangját. A barátnője az egyik egyszerű, durva anyagból szabott apácaruhát nyújtotta Anne felé.

* * * * *

– Na, megérkezett az öszvérek hercegnője! – mondta a hosszú nyakú lány, amikor Anne és Austra beléptek a refektóriumba.

Anne füle lángra lobbant, amikor az étkezdében ülők kacagni kezdtek. Biztosra vette, hogy őt gúnyolják ki vitelliai nyelven.

– Úgy tűnik, hogy máris kiérdemeltem egy becenevet – szólt oda Austrának.

Az étkezde egy tágas és rendkívül szellős építmény volt. Nem voltak falai, mivel lapos mennyezetét minden oldalról karcsú, nyitott boltívek tartották. A hosszú, egyszerű asztalok jól illettek volna egy falusi házba. Kevés üres helyet láttak, így Anne azt az asztalt választotta, ahol a legkevesebben ültek.

Egy erőteljes felépítésű, határozott állkapcsú, egymáshoz közel ülő szemű fiatal nővel szemben ült le. Austra a hercegnő mellé telepedett. Anne ekkor felfigyelt arra, hogy a többieknek már felszolgálták a reggelijüket. A mély tányérokban zabkása volt, amit valamiféle túróval vagy talán joghurttal ízesítettek.

Az asztalnál ülő többi lány csupán a szeme sarkából pillantott a két újoncra. Némák maradtak. A kellemetlen csendet végül a nagydarab leányzó törte meg. Anélkül, hogy felnézett volna a tányérjából, virgeniai nyelven szólalt meg:

– Tudjátok, mindenki önmagát szolgálja ki. A tűzhelyen ott van az a fazék.

Anne abba az irányba nézett, ahová a lány mutatott. A tűzhely mellett két világosbarna ruhát viselő novícia kavargatta az ételt.

– Majd hozok két tányérral, Anne – szólalt meg gyorsan Austra.

– Nem fogják megengedni – figyelmeztette a lány.

– Hát ezek tényleg semmit nem tudnak? – méltatlankodott valaki az asztal mellől.

– Te sem ismerted a szabályokat, amikor megérkeztél, Tursas – felelte a nagydarab lány, utána visszafordult Anne felé. – Nem árt, ha igyekeztek. A maradékot mindjárt kiviszik a kecskéknek.

– Mégis hová kerültem? – suttogta Anne. – Az apám…

– Igyekezz mihamarabb elfeledkezni a származásodról. Felejtsd el. Igyekezz, különben Secula mestra majd gondoskodik arról, hogy megbánd a makacsságodat. Már így is éppen eléggé ostoba módon viselkedtél. Fogadd meg a tanácsomat!

– Rehta csak tudja – jegyezte meg a másik lány. – A mestra büntetésből…

– Csend legyen, Tursas! – csattant fel Rehta.

Anne először arra gondolt, hogy dacosan semmibe veszi a hallottakat, az utolsó szót azonban a korgó gyomra mondta ki. Úgy érezte, hogy az ebédlőben mindenki őt bámulja. Égő arccal odament a fazékhoz, és szedett magának a zabkásából. Keresett egy kanalat is, hogy legyen mivel ennie. Austra is ezt tette, majd követte őt.

A meglehetősen gyanús külsejű eledel meglepően ízletesnek bizonyult. Anne hideg vizet ihatott, és sóvárogva gondolt arra, hogy milyen jó is lenne egy szelet kenyér. Már a kásája felénél járt, amikor felpillantott és új ismerősére, Rehtára nézett.

– Köszönöm a jó tanácsot – mondta.

– És most mi történik majd? – érdeklődött Austra. – Mivel töltitek a napotokat?

– Kihallgatásra jelentkeztek a mestránál – válaszolta Tursas. – Megkapjátok a neveteket és a beosztásotokat. Tanulni és szolgálni fogtok.

– Odavagyok a boldogságtól – mondta Anne gúnyosan.

A novíciák nem válaszoltak.

* * * * *

A mestra egy apró, sötét kamrában várt rájuk. Az ablaktalan helységben egyetlen olajlámpás világított. Az ősöreg apáca egy parányi íróasztal mögött ülve hosszú időn át némán fürkészte a lányokat. A tekintete végül az asztalon heverő, vaskos könyvön állapodott meg.

– Austra Laesdauter. Mostantól ezen a helyen Persondra nővér lesz a neved. Téged pedig, Anne Dare mostantól Ivexa nővérnek hívnak.

– De hát ez a szó azt jelenti, hogy…

– Az egyház nyelvén e szóval jelöljük a nőstény borjút. Pontosan azokat az erényeket jelképezi, melyeket elvárok tőled. Azt, hogy engedelmes legyél, és kerüld a bajt.

– Úgy érted, hogy olyan legyek, mint a buta jószág.

A mestra félelmetes tekintete Anne arcán állapodott meg.

– Ne akarj itt bajt keverni, Ivexa nővér – mondta halkan. – Ritka kiváltság és felbecsülhetetlen értékű lehetőség, ha valaki a Könyörület Házában kap kiképzést. Igen jó véleménnyel vagyok Erren úrnőről, aki beajánlott téged hozzánk. Ha csalódást okozol nekem, akkor azzal Errenben is csalódni fogok. Meglehetősen felzaklatna, ha kiderülne, hogy Erren sem megbízható.

– Minden tőlem telhetőt megteszek a siker érdekében – válaszolta Anne hűvösen.

– Ez nem látszik rajtad. Már az érkezésed pillanatától kezdve felelőtlenül viselkedsz. Remélem, hogy többet nem lesz panasz rád. Megtörténhet ugyanis, hogy egy napon majd távozhatsz a kolostorból. Ha esetleg visszatérsz a világba, akkor a viselkedéseddel tanúbizonyságot teszel az itt eltöltött idő hasznáról. Ha csúfosan kudarcot vallasz, azzal gyalázatot hozol rám, rendünk valamennyi nővérére, és magára a Sötétség Úrnőjére. Ha viszont kellő idő elteltével arra a következtetésre jutok, hogy képtelen volnál megfelelő módon képviselni minket a külvilág előtt, akkor megígérhetem neked, hogy soha többé nem távozol innen.

E szavakat meghallva Anne hátán végigfutott a hideg, a rátörő pániktól összeszorult a torka. Hirtelen elbizonytalanodott. Végre megértette, hogy milyen messzire elkerült otthonról. Átfutott az elméjén, hogy Secula mestra számos módon valóra válthatja a fenyegetését. Kapásból kettő is az eszébe jutott, és egyik sem tűnt túlságosan kecsegtetőnek.