NEGYEDIK FEJEZET: AZ IFJÚ SZERZETESJELÖLT

Aspar egy zsarnok erős markában ébredt fel a muzsikára. A magasban vad zene szólt. A dobot egy harkály verte, a pacsirták pedig egyre élesebb, magasan szárnyaló trillázásba kezdtek. Jól hallatszott a kabócák lassan hullámzó, ciripelő kórusa is.

Az erdőjáró kitörölte a szeméből a csipát, megtámaszkodott a keskeny fából ácsolt tartókon és óvatosan felülve köszöntötte a gyorsan felvirradó hajnalt.

Sustorgó szél támadt a zsarnokok között, ahogy azok reggelre kelvén mintha nyújtózkodni próbáltak volna ősöreg, recsegő végtagjaikkal. A nap elé tárták apróbb ágaikat és összedörzsöltek néhány levelet, amitől kellemes, zöld borsra emlékeztető illattal telt meg a levegő.

Odalent Ogre halkan felnyerített. Aspar kihajolt a vadászles széle fölé, és kutató pillantást vetett a mélységbe. Megnyugodva látta, hogy mindkét hátasa ott van, ahol előző este hagyta őket. Innen a magasból olyan aprónak látszottak, mintha két kutya lenne odalent.

A harkály újra dobolt, miközben Aspar megmozgatta a végtagjait, mielőtt lemászott volna. Ezúttal nem véletlenül aludt ilyen sokáig. Örömmel töltötte el, hogy itt lehetett fent, a lombkoronában, amikor felragyogtak a nap első ferde, bronzszínű sugarai és az erdő halkan zümmögve, morogva életre kelt. A zsarnokok, e felséges ősi fák koronája azon kevés helyek egyike volt, ahol nyugodtan megcsodálhatta a napfelkeltét. Az erdő más részein az évszázadok során a tűzvész, a favágók és a betegségek miatt többnyire csak egy, vagy legfeljebb két időtlen vastölgy tornyosulhatott az alacsonyabb fák fölé. Errefelé azonban az ősöreg, titáni termetű birkózók büszkén álltak, ameddig csak a szem ellátott. Izmos karjukkal összefonták, megragadták, és cibálni kezdték egymást. Lombkoronájuk önálló birodalom volt. Ha valaki idefent született, az haláláig leélhette volna itt a teljes életét. A mohával borított résekben összegyűlő harmat lehetett volna az itala, eledeléül a magasban növő gomba, a sok mókus, meg az öreg fák széles koronájában csipogó, repülésre képtelen fürjfélék szolgálhattak volna.

Idefent cseppet sem számított a lenti valóság, az emberek és a szefrik világa.

Vagy legalábbis ilyesmiben hitt kisfiú korában, amikor felfedezte a lombok birodalmát, és megépítette az első vadászleseket. Akkoriban még arról álmodozott, hogy egyszer majd itt él, a magasban.

Csakhogy még a zsarnokokat is ki lehetett vágni, vagy fel lehetett gyújtani. Még egy ilyen időtlen lényt is elpusztíthatott egy éhező szénégető, vagy egy kapzsi nemesúr. Kisfiú korában gyakran volt tanúja az ilyesminek. Élete során kevés alkalommal fakadt sírva, csak a fák miatt zokogott. Így jött rá arra, hogy ha felnő, akkor berkész akar lenni.

Még hogy a Király Erdeje! Az a legény a fogadóban legalább ebben nem tévedett. Őfelsége évente egyszer vagy talán kétszer tényleg idejött vadászni. Aspart a saját erdeje vette körül, amit neki kellett megvédenie.

Mert valami igenis megváltozott idebent. A szefrik persze született hazudozók voltak, ehhez kétség sem férhetett. Ha viszont úgy döntöttek, hogy elmenekülnek az erdőből, és előjönnek a napot sosem ismerő, sötét árnyékai közül, hátrahagyva a rengeteg barlangot, akkor ennek valami igen komoly oka kellett legyen. A szefrik ugyanis kétszer is meggondolták, mielőtt kijöttek volna a napra.

A berkész vonakodva körülnézett, összeszedte a holmiját, és elindult lefelé. Ágról ágra haladt a fa alsó része felé. Eljutott arra a szintre, ahol a legalsó ágak már nem tudtak megbirkózni a saját súlyukkal, ezért egészen a földig hajoltak. Ahol ez az áttekinthetetlen, indákkal teleszőtt útvesztő elérte a talajt, ott az ágak egy része gyökérré változott.

Aspar pontosan ezért hívta zsarnoknak ezeket a fákat. Az árnyékukban, a lassan lefelé is növekedő ágaik között egyetlen más zöld növény sem maradhatott életben, odalent csupán moha és néhány satnya páfrány tengődött.

A szarvas és a jávorszarvas viszont jól elvolt idelent, ahol bőséges eledel várta őket a bokáig érő makkszőnyegben. Itt vadásztak rájuk a különféle, foltos nagymacskák is. Egy ilyen karcsú jószágot meg is pillantott az előbb: az állat gyanakodva figyelt az egyik lenti ág rejtekéből. Nem volt túl nagy, talán háromszor akkora lehetett, mint egy falusi kandúr. Bezzeg a Nyúl-hegységben még mindig szabadon kószáltak az oroszlánok, és errefelé is előfordult, hogy belefutott egy-egy igencsak megtermett párducba. A ragadozók azonban nem háborgatták volna a berkészt.

Ogre egy savanyú pillantással üdvözölte a gazdáját, ahogy az a magasból leereszkedett a lehullott leveleket borító fekete penészrétegre. Angyal jókedvűen kapta fel a fejét.

– Ne nézzél már így rám, te gazfickó! – mordult Aspar Ogréra. – Tiéd volt az egész éjszaka, kedvedre kószálhattál. Csak nem azt akarod, hogy pányvázzalak ki? Vagy béklyót tegyek a lábadra?

Ogre továbbra is morcos pillantásokkal méregette, de nem tiltakozott, amikor Aspar felült a hátára. Elindultak az útvesztőn át. A fák gyökerei néha egészen a lovak marjáig felértek. Nyugodt ütemben lépdeltek vissza a Királyi Öregút irányába. Ez a széles ösvény jó darabig az alacsony dombgerinceken haladt. Helyenként a töltésre építették, és kővel borították be, így valamivel a gyökerek fölött maradt. A karbantartók ügyeltek arra is, hogy levágják az alacsonyabb ágakat, az Öregúton még szekerek is elférhettek. Aspar szemében a királyi országút felért egy sértéssel, mintha hosszú mérföldeken át húzódó sebet metszettek volna az erdő eleven testébe. Ugyanakkor persze eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy a zsarnokok felfigyeltek volna egy ilyen apró karcolásra.

Délben megszomjazott. Leszállt a nyeregből, és a domboldalon elindult lefelé, arra, ahol emlékei szerint egy patak rejtőzködött. Semmi értelme sem lett volna annak, ha elpocsékolja a tömlőben magával hozott vizet. Ezenfelül a források vize tiszta és hideg, sokkal jobb ízű, mint a falvakban összegyűjtött esővíz.

Hamar megtalálta a vékony erecskét, az omladozó szikla egyik, nem túl mély hasadéka alatt egy apró, homokkal borított fenekű medencében bukkant a felszínre. A csermelynek csak rövid utat kellett megtennie ahhoz, hogy belefolyhasson az Edwin-patakba. A berkész letérdelt a víz mellé, csészét formált a tenyeréből, előrehajolt… aztán megdermedt. Olyan volt, mint egy kőszobor, ahogy megpróbálta megérteni a szeme elé táruló látványt.

A csermely természetes medre nem lehetett szélesebb az alkarjánál, és ahogy általában, most is vidáman csörgedezett benne a víz. A nem túl tág medencében hemzsegtek a parányi, fekete füttyentőbékák. Az apró jószágok megpróbáltak elmenekülni az ember közeléből, féltucatnyian viszont hassal felfelé feküdtek a víz alján.

Ráadásul nem is voltak egyedül. Egy három lépés hosszúságú folyami angolna felpuffadt teteme hevert mellettük. A szemét kék réteg borította. A közelében jó pár megtermett zsémbes béka ücsörgött. Ezek még életben voltak, de látszott rajtuk, hogy valami bajuk van, meg sem próbáltak elmenekülni.

Aspar felpattant, és elhátrált a forrástól. Különös érzés támadt a gyomrában, hosszú erdei szolgálata során egyetlen alkalommal sem látott hasonlót.

Pillanatnyi habozás után elindult lefelé, folyásirányba a parton, oda, ahol a csermely beletorkollott a patakba. A vízben összeért a sok döglött béka.

Lent, a patakban is sok döglött halat látott, akadtak közöttük egészen nagyok is. A víz áramlata nekisodorta őket a páfrányokkal borított partnak, vagy felakadtak a gyökerek és ágak természetes gátján.

Aspar érezte, hogy dermesztő hideg mar a csontjaiba. Elővette a tokból az íját, felrakta rá a húrt, és elindult a patak mentén. Valami megmérgezte a vizet. A benne élő állatok megpróbáltak elmenekülni, és felúsztak az erecskébe, ahol tiszta víz jött a forrásból. Tudta, hogy vannak emberek, akik a fűrészhanga gyökeréből készült méreggel kábítják el a halat, hogy könnyebb legyen kifogni, az a méreg azonban csupán a kisebb, mozdulatlan vizű tavacskákban hatott. Az egész világon nem nőtt annyi fűrészhanga, amennyi elegendő lenne egy teljes patak elpusztításához.

Jó háromszáz lépés után még mindig rengeteg döglött halat látott. Nem állt meg, ment tovább. Újabb háromszáz lépés után már éppen meg akart fordulni, hogy visszatérjen a lovaihoz, amikor észrevette, hogy ismét tiszta a patak vize. Még egy darabig továbbment a partján, mert biztos akart lenni a dolgában, és csak utána indult el visszafelé. Ekkor figyelt fel még valamire: a patak innenső oldalán egészen elszíneződtek, besárgultak a páfrányok. Mintha a békákhoz és a halakhoz hasonlóan ők is a haláltusájukat vívták volna.

Aztán a páfrányok közvetlen közelében megtalálta a lábnyomot.

Az erdei talajt borító vastag avarréteg nem őrzi meg túl jól az efféle jeleket, a patak iszapos partján azonban megtalálta egy mancs lenyomatát. Bár mostanra már víz töltötte ki, és kissé ellágyította a körvonalait, úgy tűnt, hogy valamilyen nagymacskaféle járhatott itt. Csakhogy ezt a nyomot nem vadmacska, még csak nem is párduc hagyta maga után, mert nagyobb volt, mint Aspar tenyere. Még a Nyúl-hegység oroszlánjai sem nőttek ilyen ormótlanra. Ha tényleg egy nagymacska nyomát találta meg, akkor az az állat termetesebb lehetett egy lónál is.

A mutatóujját végig akarta húzni a nyom körvonalán, azonban abban a pillanatban, ahogy hozzáért, mintha fémes ízű folyadék ömlött volna a nyelvére. Görcsbe rándult a gyomra, és majdnem elhányta magát. Gondolkodás nélkül menekülőre fogta, és csupán jó húsz lépés után torpant meg a pataktól. Úgy reszketett, mint akit a hideg ráz.

Még jó darabig elácsorgott volna ezen a helyen, ám ekkor hangokat hallott a távolból, az út irányából, ahol a lovait hagyta.

Futásnak eredt. Sietve és csendben szaladt, amennyire csak tudott. Különös rosszulléte olyan gyorsan csillapodott, ahogyan jött.

* * * * *

Az ismeretlenek négyen voltak. Mire odaért, már meg is találták Ogrét és Angyalt.

– Nézzétek mán! Há’ nem rajtuk van a kerál bélyege? – jegyezte meg éppen az egyikőjük, egy hórihorgas fiatalember, aki valamikor elhagyta a bal első fogát.

– Akko’ inkább haggyuk őket. Semmi jó nem sül ki abbó’, ha magunkkal visszük – vágta rá egy nagy orrú, némileg idősebb, alacsony, elhízott fickó. A harmadik társuk, egy zömök, izmos, vörös hajú alak, nem törődött a vitával. Bezzeg a negyediknek meg lett volna a maga véleménye! Ennek azonban nem tudott hangot adni, mivel már korábban gúzsba kötötték, és felpeckelték a száját.

Ez utóbbi legény nem lehetett több tizenhat évesnél. Az erdőben használhatatlan zekéje és szűk nadrágja elárulta, hogy egy városból keveredett ide. A földön állt egy öreg, sárga kanca mögött, csuklóban összekötött két kezét rövid pányva fűzte a nyereghez.

Az ismeretleneknek ezen kívül még két lovuk volt, egy herélt pej, és egy rőt kanca.

A vörös üstökű az erdőt figyelte. A tekintete kétszer is átsiklott a páfrányok körüli zsombékon kuporgó Asparon, ám semmi jelét sem adta, hogy észrevette volna.

– A kerál szógája nem hagyta volna csak úgy magára a lovait! – méltatlankodott a hórihorgas. – Vagy meghótt a cimbora, vagy a jószág elszökött tőle. Látjátok? Nincsenek kipányvázva.

– Az ilyen lovakat nem kell kipányvázni – válaszolta a nagy orrú. – Lehet, hogy csak elment hugyozni.

– Jó messzire elmehetett – mordult fel a vörös hajú. – Tán nem akarta, hogy a lovai lássák, amint hugyozik?

Aspar még soha nem találkozott velük korábban, ennek ellenére úgy vélte, pontosan tudja, ki lehet ez a három alak. Felettébb hasonlítottak azoknak az útonállóknak a leírására, akik nemrégiben Wisgardhból jöttek le a környékre, hogy a Királyi Öregúton járó kalmárokat zaklassák. A berkész már akkor tervezte, a nyár folyamán majd elkapja őket, ha lesz elég embere.

Várt, mert kíváncsi volt, hogy mit tesznek. Ha nem viszik magukkal a lovait, akkor csupán követi őket egy darabig. Persze az is lehet, hogy máris megtalálta a gyilkosokat, akiket keresett.

A hórihorgas fickó vérvörös, umbrabarna szegélyű zubbonyt viselt. Ezek a színek egészen hasonlítottak a királyi egyenruha borvörös és arany ragyogására.

– Elvisszük űket – jelentette ki a hórihorgas. – Amondó vagyok, hogy vigyük el űket. Még akko is, ha a gazdájuk itt vón valahol a küzelben, akkó is egy jó napnyi járóföldet tehetünk kettőnk közé. Evisszük, evisszük az összes lovat, ű meg kutyagolhat.

Elindult Ogre felé.

– Ne berzenkedj, te dög!

A berkész felsóhajtott, és nyílvesszőt illesztett a húrra. Nem engedhette meg magának, hogy nagylelkűsködjön ezekkel az alakokkal.

Ogre természetesen nagyban megkönnyítette a dolgát. Az égimeszelő éppen csak odalépett mellé, amikor a hatalmas jószág felágaskodott, és iszonyatos erővel mellbe rúgta. Mintha villám csapott volna a gazfickóba. A hórihorgas alak még hanyatt sem zuhant, amikor a nagy orrú cimborája már döbbenten bámulhatta a combjából kiálló nyílvesszőt.

Aspar alábecsülte a tűzfejűt. A vörös fickó gyors volt és éles szemű. A gyorsabb lövést ugyan a berkész adta le, ám a keze enyhén még mindig remegett a patakparti rosszullét miatt. Másodjára eltévesztette a célt… és ugyanakkor megpendült a vörös hajú íjhúrja is.

A berkész kővé dermedve figyelte a csalóka lassúsággal közeledő, halálos pontossággal kilőtt nyílvesszőt. Csupán az elméje tréfálta meg azzal, hogy ilyen lomhának láttatta a közeledő halált, képtelenségnek tűnt elugrani előle.

A lövedék azonban súrolt egy szőlőindát, megpattant rajta, és ujjnyival elsuhant a férfi arca előtt.

– A Pusztítóra! – káromkodott Aspar. Ez közel volt.

Előrelendült, ahogy a tűzfejű is. Mindketten vesszőt illesztettek a húrjukra, miközben a szűk ösvények mentén futni kezdtek a fatörzsek között. Párhuzamosan indultak, és fokozatosan közeledtek a másikhoz.

Az útonálló szerzett előnyt, gyors volt, és szemlátomást biztos kezű lövész.

Húszlépésnyire lehettek egymástól, amikor a rabló másodszor is lőtt. Telibe találta Aspar mellét, a nyílvessző azonban lepattant a zubbony alatt viselt bőrpáncélról. A berkész is próbálkozott, de újfent elhibázta. Utána egy sűrű bokrokkal telenőtt, fás szakasz következett, ahol már nem láthatták egymást.

Amikor maguk mögött hagyták a sűrűt, már csak tizenkét lépésnyire voltak egymástól. Aspar hirtelen megállt, oldalra fordult, és lőtt. Csak egy hajszállal volt gyorsabb a másiknál, de ennyi elégnek bizonyult.

A vörös hajú gazfickó lövedéke jó lábnyira eltévesztette a berkészt. Aspar ugyanis célba talált, keresztüllőtte ellenfele jobb vállát.

Az útonálló olyan éles hangon rikoltott fel, mintha kibelezték volna, és elejtette az íját. Aspar öt hosszú ugrással odaért hozzá. A fickó megpróbálta előrántani a vadászkését, a berkész ezért keményen belerúgott a könyökébe.

– Ne mozdulj, és életben hagylak! – mordult rá.

Amikor Aspar hátrarántotta a sebesült és az ép kezét, a vörös ismét felsikoltott. Az erdőjáró lemetszette az ínból készült íjhúrt az elejtett fegyverről, és megkötötte vele a férfi csuklójánál. Az oldaltáskájából előhúzott egy hosszú kötelet, és a hurkot a foglya nyakába akasztotta.

– Előre! – parancsolt rá. Közben gyanakodva szemmel tartotta a környéket, mert a többieket kereste.

Az égimeszelő még mindig a földön feküdt, amikor odaértek a lovakhoz. Ogre nem érte be annyival, hogy felrúgta: a pej mellső lábai még most is a magasba emelkedtek, és a fekvő alakra zúdultak. Vér borította be a lábszárát. A nagy orrú útonálló is a földön hevert, és guvadt szemmel bámulta a vörös tócsát.

Már majdnem odaértek hozzájuk, amikor a vörös hajú lába megbicsaklott, és a férfi összeesett. Becsukta a szemét, és hörögve kapkodott levegő után.

Aspar levágta a sárga kanca kantárját, és megkötötte vele a nagy orrút is. A hórihorgassal már nem törődött. A fickó bordáit a ló beletiporta a tüdejébe, így a rabló a saját vérébe fulladt bele.

A gúzsba kötött fogoly fiú egész idő alatt morgó és vinnyogó hangokat adott ki magából, de Aspar csak akkor méltatta figyelemre, amikor biztos lehetett abban, hogy a rablóktól már nem fenyegeti veszély. Óvatosan kirángatta a szájából a pecket.

– Íhá thanka thuh, mean froa – kezdte a legény. Hangosan zihált, és erős akcentussal beszélte az almanni nyelvet. – Mikel thangs. Ya Ih bida thuh, unbindan mih.

– Beszélem a király nyelvét! – förmedt rá Aspar, bár jól értette a fiú karattyolását.

– Ó, én is! – válaszolta a fogoly. – Csak azt gondoltam, idevalósi lehetsz.

– Az is vagyok. De mivel nem vagyok ostoba, ezért megtanultam a király nyelvét, akárcsak mindenki, aki őt szolgálja – vágott vissza Aspar. Nem értette, hogy mitől lett ennyire ingerült. – Ezenkívül Virgenia a hegyek túloldalán van, ezért az ottani nyelvjárás ugyanannyira elterjedt mifelénk, mint az összes többi.

– Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. Igazából azt akartam mondani, hogy köszönöm, szépen köszönöm. Le tudnád szedni a kezemről a kötelet?

A berkész a csomóra pillantott. Nem tűnt túlságosan bonyolultnak.

– Talán igen – felelte.

– Igen? Akkor kiszabadítasz?

– Miért is kötöttek meg?

– Azért, hogy ne szaladjak el. Kiraboltak és foglyul ejtettek. Te valószínűleg az életemet mentetted meg.

– Valószínűleg.

– Amiért is, ahogy azt már említettem, felettébb hálás vagyok.

– Miért is?

A legény pislogott.

– Hát… izé… mivel úgy vélem, hogy még sok a teendőm hátralévő életem során. Igen értékes…

– Nem ezt kérdeztem – vágott a szavába Aspar. Olyan lassan beszélt, mintha egy kisgyerekkel lett volna dolga. – Miért hoztak magukkal, miután kiraboltak?

– Úgy vélem azért, hogy váltságdíjat kaphassanak értem.

– Miért gondolnák rólad azt, hogy sokat érsz?

– Azért, mert én… – A fiú elhallgatott, és gyanakvó képet vágott. – Te is olyan vagy, mint ők, igaz? Csak egy másik útonálló. Ezért nem engedsz szabadon. Azt hiszed, hogy pénzt zsebelhetsz be értem.

– Nézz már meg jobban, te fiú! – mordult fel Aspar. – Az öltözékem színe és a jelvényeim nem mutatják meg neked, hogy én vagyok a király főberkésze? Komolyan mondom, felettébb ostobán viselkedsz. Mégis miért kezdesz el sértegetni egy fegyveres embert, miközben meg van kötve a kezed?

– Te vagy a főberkész?

– Nem szoktam hazudozni.

– De én nem ismerlek. Honnan tudhatnám, hogy igazat beszélsz? Lehet, hogy megölted a főberkészt, és elloptad a holmiját.

Aspar legszívesebben elvigyorodott volna, de gyorsan ráharapott a szája szélére.

– Jogos észrevétel – ismerte be vonakodva. – Csak hát én a király szolgája vagyok, és eszem ágában sincs, hogy áruba bocsássam a lenyúzott irhádat, vagy bármi mást. Amúgy te ki vagy?

A fiú kihúzta magát.

– Stephen Darige, a Chavel-foki Darige családból.

– Tényleg? Én Fehér Aspar vónék, Fehér Aspar egyszemélyes családjából. Mi keresnivalód van a Király Erdejében, Chavel-foki Darige? Ki mondta, hogy gyér’ ide?

– Fú, micsoda rímelő szójáték! Még szerencse, hogy most hallom először – válaszolta a fiú savanyú képpel. – A Királyi Öregúton haladtam, ahogy arra mindenkinek joga van, méghozzá ingyen.

– Dehogy ingyen! Ha kereskedő vagy, akkor vámot kell fizetned.

– Az apám kalmár, én viszont nem vagyok az. Útra keltem d’Ef kolostorába, ott leszek majd szerzetesnövendék. Útközben kaptak el ezek az akasztófavirágok.

Aspar alaposan megnézte magának a legényt, aztán előhúzta a vadászkését, és elmetszette a csomót.

– Köszönöm – nézett rá Stephen, és dörzsölgetni kezdte a csuklóját. – Mitől gondoltad meg magad? Vallásos ember vagy?

– Nem – felelte Aspar, és a földön fekvő sebesültekre mutatott. – Pap volnál? Értesz a köpölyözéshez?

– Raleghben jártam iskolába. Be tudom kötni a sebeket, és a helyükre tudom tenni a csontokat.

– Na akkor mutasd meg, hogy mit tudsz! Szedd ki a nyílvesszőket ebből a két fickóból, és ügyelj arra, hogy legalább az egyik ne vérezzen el! Élve volna rájuk szükségem, hogy beszélni tudjanak.

Aspar körbemutatott.

– Vannak még többen is, vagy ez volt az egész banda?

– Csak őket láttam.

– Remek! Nemsokára jövök.

– Hová mész? – kérdezte Darige.

– A királyt szolgálni. Jövök hamar.

* * * * *

Aspar óvatosan lopakodva tett meg két mérföldet az országúton. Biztos akart lenni abban, hogy nem járnak arra kószáló banditák. Visszatérve fellovagolt egészen az Edwin-patakig. További nyomokat keresett, de semmit sem talált. Az az élőlény alighanem a patakban gázolhatott. Kellő idő elteltével talán megtalálhatta volna a csapását, ám ebben a pillanatban nem ért rá az ilyesmire. A fiú amúgy őszintének tűnt, csak hát az ember sosem lehetett túlságosan hiszékeny. A berkész egyre inkább úgy érezte, rendkívül fontos volna kiderítenie, pontosan kit és miért mészároltak le a Taff-pataknál.

Visszasietett a várakozókhoz. Stephen éppen akkor kelt fel a földről, úgy tűnt, csúnyán elhányta magát.

– Na mondjad, Chavel-foki Darige! Mi történt?

Stephen a hórihorgas útonálló felé intett.

– Meghalt – nyöszörögte.

Aspar nem akarta kiröhögni a fiút. A nevetés teljesen önkéntelenül tört elő a száján.

– Mi az… mi olyan mulatságos?

– Te vagy az. Még szép, hogy meghalt. A Végzet szemére mondom, nézz már rá!

– Figyelj már… – kezdte volna Stephen, de aztán kiguvadt a szeme, könnyezett és fájdalmasan összegörnyedt. Úgy tűnt, hogy újra elhányja magát, végül azonban csak felegyenesedett. – Még sosem láttam halottat. Legalábbis ilyet nem.

– Hát, halottakból pedig jóval több akad, mint élőből – vágta rá Aspar. Ekkor azonban eszébe jutott saját első halottja, ezért barátságosabb hangvételben folytatta: – Ne is törődj vele. Mi van a másik kettővel? Gondoskodtál róluk?

– Én… megpróbáltam az egyiket… – dadogta Stephen lesütött szemmel.

– Nem kellett volna rád bíznom őket. Ostobaságot csináltam.

– Megpróbáltam! Csak hát… izé… a vér…

– Ahogy azt az előbb mondtam – mérgelődött Aspar –, én voltam az ostoba! Fel kellett volna ismernem, hogy korábban még nem csináltál ilyesmit. Nem téged hibáztatlak.

– Ó! – mondta Stephen. – Gondolod, hogy ők is meghaltak?

– Azt azért erősen kétlem. Az izmaikba lőttem, látod? Nem a belső szerveikbe.

– De miért? Azt hittem, te nem riadsz vissza a gyilkosságtól.

– Már mondtam, hogy ki kell kérdeznem őket.

– Vagy úgy.

– Na kezdjük elölről. Kötést tudsz-e vágni? Képes lennél rá?

– Már le is vágtam.

– Remek! Na lássuk csak! Talán meg tudjuk menteni ezt a két fickót Halál anyótól, és akkor talán nem kell majd kiokádnod a következő ebédedet. Rendben?

– Persze – válaszolta Stephen halkan.

Aspar letérdelt a vörös hajú mellé. A fickó eszméletlenül hevert, de még lélegzett. A nyílvessző beékelődött a vállcsontjába, így némi vagdalózás kellett ahhoz, hogy kimozdítsa onnan. Aspar hozzáfogott, mire a bandita nyöszörögni kezdett.

– Mit akarsz megkérdezni tőlük? – nyögte ki nagy nehezen Stephen.

– Tudni akarom, hogy mit csináltak pár nappal ezelőtt – mordult fel Aspar. Megmarkolta a nyílvessző szárát, és lassan mozgatni kezdte.

– Engem raboltak ki.

– Hol?

– Két nappal ezelőtt.

– Nem azt kérdeztem, hogy mikor, hanem azt, hogy hol?

A nyíl kijött a sebből. Szépen rajta maradt a hegye. Aspar Stephen rongydarabját belenyomta a sebbe.

– Tartsd szorosan! – parancsolta. A fiú fuldokolva felhördült, de engedelmeskedett. A berkész talált egy másik kötést, és elkezdte vele bepólyázni a sérülést.

– Hol is történt? – kezdte újra. – Tartsd szorosan!

– Két napnyi járóföldre ide, a Királyi Öregúton – válaszolta Stephen.

– Pontosan hol? Wexdal vagy Forst közelében?

– Nem tudom.

– Figyelj, átkeltél a Tombolón, mielőtt elkaptak volna?

– Az egy folyó? Nem vagyok biztos benne.

– Igen, a Tomboló az egy folyó. Egészen biztosan észrevetted, van rajta egy ősrégi kőhíd. Most már elengedheted.

Stephen felemelte mind a két kezét. Ránézett az ujjait borító vérre, aztán a tekintete a semmibe meredt.

– Várjunk csak. Ugye a Pontro Oltiumora gondolsz?

– Arra gondolok, amit éppen mondtam. Te meg mit karattyolsz itt?

– Ez óvitelliai nyelven volt – magyarázta Stephen. – A Hegemónia nyelvén. Ezer éve ők építették azt a hidat, meg ezt az utat is. A Tomboló folyó neve alighanem az Oltiumo elkorcsosult emlékét őrzi.

– Ezt mégis honnan veszed?

– Mielőtt útra keltem volna, megnéztem a térképeket. A Hegemónia térképeit.

– Mégis miből gondoltad azt, hogy az ezer évvel ezelőtt készített térképek bármi hasznodra is lehetnének?

– A Hegemónia jobb térképeket tudott készíteni, mint manapság szoktak. Pontosabbakat. Vannak róluk másolataim, ha kíváncsi vagy rájuk.

Aspar hosszasan bámulta a fiút, majd megcsóválta a fejét.

– Papok – morogta. Az ő szájából ez úgy hangzott, mintha káromkodott volna. – Nézzük meg a másikat is.

A nagy orrú könnyebb esetnek bizonyult. A nyíl egyenest áthatolt a combja izmain anélkül, hogy akárcsak megérintette volna a csontot.

Ha a hórihorgas meg a bűntársai a Tombolótól keletre kapták el Darige-t, akkor egyszerűen lehetetlen lett volna, hogy a Taff-patak közelében járjanak. Szóval akkor erről ennyit. Ezek szerint mégis útra kell majd kelnie a Taffhoz, ha eldöntötte, hogy mit tegyen ezekkel a szerencsétlenekkel.

Akárhogy is dönt, azzal legalább egy napját el fogja pocsékolni. Nem mintha bármi mást tehetne. Kivéve persze, ha megöli a két foglyot, az ifjú papot pedig elzavarja, hogy járja a maga útját. Milyen csábító gondolat.

– Segíts felültetni őket a lovukra! – mordult fel, miután ellátták a sebesülteket.

– Hová megyünk?

– Majd meglátod.

– Arról van szó, hogy… késve érek el a kolostorba.

– Komolyan? Mindjárt sírva fakadok.

– Miért… mi okból vagy velem ennyire ingerült, főberkész? Semmi rosszat nem követtem el ellened. Nem az én hibám, ami történt.

– Te meg mégis milyen hibáról beszélsz? Miért is volnál fontos? Ugyebár egy szál magadban keltél útra Virgeniából. Csak te meg a térképeid, igaz?

– Így van.

– De miért? Milyen könyv ültette a bogarat a füledbe?

– Presson Manteo volt az. Majdnem száz évvel ezelőtt, amikor is papírra vetette az Amvionnomot. Azt írta, hogy…

– Rohadtul nem számít, hogy mit írt, hát nem érted? Átkozott módon nem vált a javadra.

– Hát most már én is belátom, hogy ostobaságot követtem el – mondta Stephen. – De ez még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy miért vagy ennyire mérges rám.

Tényleg! Aspar mélyen beszívta a levegőt. A gyerek amúgy nem tűnt megátalkodott bajkeverőnek. Csak éppen akkor is olyan terhet jelentett, amire a berkésznek most nem lett volna szüksége. És a kioktató hangvétele, meg a finomkodó kiejtése sem segített abban, hogy különösebben megkedvelje.

– Minden évben belefutok egy-kettőbe a fajtádból – magyarázta ingerülten. – Tejfelesszájú nemesúrfik, akik elindulnak tombolni kicsit a nagyvilágban. Többnyire nekem kell elásni a holttestüket.

– Úgy érted, hogy terhet jelentek számodra?

Aspar megvonta a vállát.

– Na menjünk! Elviszlek egy biztonságos helyre.

– Mondd meg, hogy merre kell indulnom. Inkább egyedül megyek. Megmentetted az életemet, tovább már nem akarok a terhedre lenni.

– Amúgy is oda kell vinnem a foglyokat – válaszolta a berkész. – Nyugodtan velem jöhetsz.

A lova felé fordult, hogy felüljön.

– Őt nem temetjük el? – mutatott Stephen a hórihorgasra. Aspar megállt, és rövid töprengés után odament az elhunyt banditához. Tízlábnyira behúzta az erdőbe, majd a karját keresztbe fonta a mellén.

– Na, ezzel meg is volnánk! – mondta megjátszott jókedvvel. – Így temet a berkész. Erdei temetés. Akarsz imádkozni?

– Persze. Megvan ugye a kidolgozott szertartásrend…

– Majd útközben elmondod. Sötétedés előtt oda kell érnünk.

* * * * *

Ahogy a legtöbb pap – és serdülő legény –, Darige sem tudta akár csak egy pillanatra is befogni a száját. Egy harangnyi idő sem telt el, és máris túltette magát azon, hogy összeszidták. A legeszementebb témákról fecsegett. Beszélt arról, hogy milyen rokonságban állt az almanni nyelv a hanzaival, meg Virgenia nyelvjárásairól, de szóba kerültek bizonyos csillagok erényei is. Hosszú, kimondhatatlan és tökéletesen helytelen néven emlegette a fákat, a madarakat és a hegyeket. Látszott rajta, hogy sokra tartja magát. Ráadásul állandóan meg akart állni, hogy nézelődhessen.

– Ott van még egy! – kiáltotta az elmúlt két harang alatt immár ötödik alkalommal. – Tudnál várni egy pillanatra?

– Nem tudnék – vágta rá Aspar.

– Ne már! Csak egy pillanatig tart! – tiltakozott a fiú. Lecsusszant a nyeregből, és az időközben visszaszerzett táskájából előhúzott egy nagy tekercs papírt. Leválasztott a tetejéről egy lapot, az övtáskájából pedig egy faszéndarabkát szedett elő. Ezután odasietett az országút szélén álló, derékmagasságú kőhöz. A Király Öregútja mentén mindenfele lehetett ilyen állóköveket látni. A szögletes oszlopoknak két kezet faragtak az oldalára. A legtöbbet már kifordították a földből az alattuk növő gyökerek, és olyanok voltak, mint a sárban fekvő szuvas fogak.

– Ezen még mindig látszik az írás!

– Na és akkor mi van?

A fiú rásimította a papirost a kőtömb oldalára, és elkezdte feketére festeni a széndarabkával.

– A Végzet szemére mondom, te mégis mit csinálsz?

– Nyomatot készítek. Akkor majd később is tanulmányozhatom. Látod? Így jól kivehető az írás.

A magasba tartotta a papírt. Aspar észrevette, hogy azon jól látszott nemcsak a kő szemcsés lenyomata, meg a moha nyoma, de bizony jó pár szögletes írásjel is.

– Ősi vitelliai nyelv – közölte Stephen diadalittasan. – A kő két meddixség határát jelölte. Rá van írva, hogy milyen messzire van a következő és az utolsó őrtorony.

Elkomorodott.

– De errefelé a Vér Nyomának hívják ezt az utat. Vajon mit jelenthet ez a név? A térképeken a Vio Caldatum elnevezés szerepel.

– Neked csupa ilyesmivel van tele a fejed? – méltatlankodott Aspar.

– Erre van tehetségem… az ősi nyelvekre, meg a történelemre.

– Hasznosnak tűnik.

– Akinek nincs múltja, annak nem lesz jövője – válaszolta Stephen lelkesen.

– A múlt halott és a Vér Nyoma csupán egy vén babona.

– Hoppá! Szóval ezek szerint már hallottad ezt a nevet! Helyi néphagyomány? Miről szól?

– Biztosra veszem, hogy nem akarod tudni.

– Most mondtam, hogy hallani szeretném.

– Pedig nem kellene. Csak a babonás vénasszonyokat érdekli.

– Ez akár igaz is lehet. Csak hát néha az egyszerű nép megőrzi azt a primitív bölcsességet, amit a művelt tudósok már elfelejtettek. A valós történelem darabkáit az egyszerű hagyományok köntösébe öltöztetik, és szórakoztató módon adják elő, hogy megérthessék a közönséges emberek is. Mivel nem tudnak minden felfogni, ezért itt-ott megváltoztatják a hagyományt, ám ezek a legendák még így is megőrzik az igazság néhány morzsáját. Csupán egy eszes és tanult főre van szükség, hogy kibogarásszuk a tényeket.

Aspar felnevetett.

– Büszke vagyok, hogy én is az egyszerű néphez tartozom.

– Nem állt szándékomban lekicsinylően nyilatkozni rólad. Kérlek, legyél olyan jó, és meséld el nekem, mit kell tudni a Vér Nyomáról!

– Csak ha most azonnal visszaülsz az átkozott lovadra, és végre elindulhatunk.

– Ó… persze, természetesen.

A szerzetesjelölt óvatosan feltekerte a papírját, elhelyezte egy vászontokban, majd visszaült a lóra.

– Igazán sokat én sem tudok – kezdte a berkész, amikor már ismét elindultak. – Régen történt, akkor, amikor a démoni szkéoszok uralták a világot. Úgy bántak az emberekkel, mintha ebek lettek volna. Addig futtatták őket ezen az útvonalon, míg a talpukról csontig kopott a bőr és a hús. A démonok fogadásokat kötöttek, hogy melyik szerencsétlen bírja a legtovább, és addig űzték a rabszolgáikat, míg valamennyi meg nem halt a versenyben. A legendák szerint annyi vér szivárgott bele a feltépett talpakból, hogy az egész út rozsdavörös lett az elejétől a végéig.

– Szkéoszok? Úgy érted, hogy szkaszloiok?

– Én csak elmondtam egy mesét.

– Persze, világos. De ugye te is látod, hogy benne van az igazság magva! Ti szkéoszoknak hívjátok őket, míg lír nyelven echeszl a nevük, Kürtladhban pedig saszl. Az ősi időkben a szkaszloi kifejezést használták. Létező lények voltak, a történelemtudomány ebben a legcsekélyebb mértékben sem kételkedik! A legelső virgeniaiak vezették a hatalmukat megdöntő seregeket. A szentek segítségével irtották ki őket.

– Jah, ismerem ezt a történetet. Csak még sosem találkoztam szkéosszal.

– Mert az összes meghalt.

– Akkor mit számít, hogy hiszek-e bennük, vagy sem?

– Ez azért nem igazán felvilágosult hozzáállás.

Aspar megvonta a vállát.

– Az jár az eszemben – töprengett Stephen, miközben végigsimította borostás arcát –, hogy ez az út tényleg a szkaszloioké lehetett-e, mielőtt vitelliai lett volna?

– Miért ne? Ha már amúgy is hiszel az ilyesmiben, akkor nem árt, ha tudod, hogy az emberek szerint kísértetjárta hely az út. Az öregek úgy tartják, hogy fehér ködre emlékeztető alvek háborgatják az utazókat. Ezek a látomások olyan iszonyatosan gyönyörűek, hogy aki megpillantja őket, az egyből belehal. A szefrik szerint az ilyen kísértetek a szkéoszok éhes szellemei. A falusiak mindenféle dolgot hagynak kint számukra. Néhányan kérésekkel fordulnak hozzájuk, a legtöbben viszont próbálják elkerülni őket.

– Mit tesznek ezek az alvek?

– Ellopják a gyerekeket. Kórt okoznak, megrontják a termést. Gonosz szavakat suttognak a férfiak fülébe, és szörnyűséges cselekedetekre veszik rá őket. Képesek megállítani a szívedet azzal, hogy beledugják ködös ujjukat. Én persze soha egyetlen alvet sem láttam, így aztán…

– …nem is hiszel benne. Igen, berkész uram. Azt hiszem, kezdelek kiismerni téged is, meg a világnézetedet is.

– Werlic? Tényleg? Remek! Na most, ha nem járna különösebb kellemetlenséggel számodra, be tudnád fogni a szádat egy időre? Előfordulhat, hogy alvek vagy uttinok vagy búghinnok somfordálnak körülöttünk. Ha jár a szád, esélyem sincs arra, hogy meghalljam őket.

Csodával határos módon Stephen ettől kezdve csendben maradt. Miközben továbbléptettek, az ifjú a kőről készült lenyomatot tanulmányozta. Egy pillanattal később viszont Aspar már meg is bánt a kérését. Sokkal jobb lett volna, ha útitársa mégiscsak továbbfecseg, mert a beálló csendben eszébe jutott az a patak, benne a sok halott béka, és a földet felsebző nyom a sárban. Kénytelen volt belátni, hogy az erdőben igenis létezhetnek olyan lények, amelyekkel még sosem találkozott a lombok alatt eltöltött hosszú évei során.

Ha ilyen különleges szörnyfajzatok is létezhetnek, akkor miért ne bukkanhatna elő maga a Hangakirály is?

Eszébe jutott egy régi dal. Gyermekkorában a szefrik között énekelték. Egy körjáték része volt, aminek a végén mindenki úgy tett, mintha meghalt volna. Már nem igazán emlékezett a játék részleteire, a dal viszont annál jobban megmaradt a fejében.

Cinceg, cöncög a határ,

Rézpeták ma itt az ár,

A Hangakirály erre jár.

Csiripel és csicsereg, de nem madár,

Arra járnak mind a rémek, hol ő jár,

A sok greff és mantikór az égen száll.

Dilli, dalli és juhé, itt a rettentő végzet!

Hogyha meglát a Hangakirály,

Biztos felfal téged.

Errefele, arrafele, fuss gyerek!

Gyere ide, befele, ha még lehet!

Mert ő kiköp és széthasítja az eget!

– Ez meg mi volt? – kérdezte Stephen.

– Micsoda? – mordult fel az erdőjáró. Összerezzent, ahogy kiragadták az emlékei közül.

– Amit énekeltél.

– Dehogy énekeltem.

– Azt hittem, hogy énekeltél.

– Ugyan már, felejtsd el!

– Ahogy kívánod – válaszolta Stephen, és megvonta a vállát. Aspar halkan felmordult és átvette a kantárt a másik kezébe. Bárcsak ő is ilyen könnyedén elfelejtkezhetne a múltról! Ehelyett egy másik dal szövege is az eszébe jutott, amit gyakran hallott Dzseszptől.

Dörgés és jajszó, hangosan és metszőn,

Csontfényű szarv ragyog túl a hegytetőn,

A vadon és a vizek tövisgúnyás ura

Úgy jár, mintha a világ megdermedt volna.