TIZENHARMADIK FEJEZET: TALÁLKOZÁS A TÓ PARTJÁN

Cazio tenyere Caspator markolatgombján nyugodott, miközben könnyed mozdulattal nekitámaszkodott egy gránátalmafának. A tavacskában szendergő lány az előbb észrevette. Felhördült, és egészen állig süllyedt a vízben.

Milyen kár.

Bár karcsú, hófehér teste csupán elmosódva látszott a víz mélyéből, ám a nyaka nagyon is formásnak tűnt. Most meg már ebben a kellemes látványban sem gyönyörködhetett.

Az ifjú elmosolyodott, majd előhúzta a kardját, és a hegyével felemelte a tó partján száradó ruhákat.

– Hálás köszönetem – szólalt meg ünnepélyes hangon, miközben arcát az ég felé emelte. – Mélységes hálával tartozom neked, Erenda úrnő, szerelmesek nagy pártfogója, hogy ily nagyvonalúan teljesítetted kívánságomat.

– Na nehogy már azt hidd, hogy én fogom teljesíteni a kívánságodat! – csattant fel a vízben ülő lány. – Tűnj el innen, de most azonnal! Nem érdekel, hogy ki vagy!

A kiejtése legalább annyira különös és szívdobogtató volt, mint a hajának ragyogó színe. Caziónak egyre jobban tetszett a titokzatos lány. Ebben persze talán szerepet játszott az a kellemetlen tény is, hogy hetek óta most látott először ifjú nőt. Z’Acatto társaságában Orchaevia grófnő vendégszeretetét élvezték. A hölgy a férfiak társaságát kedvelte, ezért nem alkalmazott cselédlányokat. A legközelebbi falu pedig jó egynapi járóföldre feküdt a kastélytól. Ki hitte volna, hogy éppen itt, alig négymérföldnyi kényelmes sétányira új otthonától, váratlanul rámosolyog majd a szerencse.

– Te pedig ne hidd azt, hogy a rabszolgád vagyok, szép hölgy – válaszolta Cazio. – Semmi okom arra, hogy engedelmeskedjek a parancsaidnak.

Figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– Mégis mit képzelsz magadról? Honnan veszed a bátorságot, hogy eldöntsd, éppenséggel mi jár a fejemben? Jobb, ha tőlem tudod, hogy az előbb csendes magányomban éppen erre sétáltam. Közben így szóltam úrnőnkhöz, Erendához: „Csodálatos úrnőnk, e világ tele van csúnya és fájdalmas dolgokkal. Bizony mondom, hogy a szenvedés földjén járunk. Hányattatásaim során kénytelen voltam hátat fordítani a világnak. Így történhetett, hogy én, Cazio Pachiomadio da Chiovattio, ki egykoron rajongtam az életért, most csak megkeseredetten járom az utamat.” Bizony, pontosan így imádkoztam hozzá. A fohászomat pedig ilyen módon fejeztem be: „Ó, Erenda úrnő, ha végtelen hatalmadnál fogva, ha csak egy pillanatra, ha csak egy szívdobbanásnyi időre is elém tárnád a világ legtökéletesebb, leggyönyörűbb teremtményét, akkor visszatérne az erőm, és képes lennék elviselni azt a nagy terhet, amit a hozzám hasonló férfiemberre helyezett a sors.” Na és mit hallottam a következő pillanatban? Víz csobogását. Megpillantottam ezt a tavacskát, és ott várt benne az, akiért imádkoztam.

Nem is lehetett volna teljes mértékben hazugságnak nevezni, amit előadott. Már jó ideje folyamatosan női társaság után sóvárgott, bár eddig még nem kezdett el fohászkodni a szerelem úrnőjéhez. Legalábbis nem ilyen hagyományos formában.

A lány a tóban még ádázabb képet vágott.

– Lehetséges, hogy a vitelliai lányok az átlagosnál is ostobábbak? Vagy rólam gondolod azt, hogy fafejű vagyok, csak, mert egy másik országból származom?

– Még hogy ostoba volnál? Dehogy! Látom a szemedben megcsillanó, tiszta értelmet. Mondjuk kissé óvatlanul viselkedtél, amikor egy olyan tavacskában fürödtél, melynek partján gyakran megpihennek az útonállók, és a hozzájuk hasonló, felettébb kétes hírnévnek örvendő, alantas söpredék. Biztosra veszem, könnyelműségednek csupán az az oka, hogy nem ismered a környéket.

– Rohamosan gyarapszik a tudásom – vágott vissza a lány. – Csupán most érkeztem, és máris megismerkedtem egy alantas alakkal.

– Eme megjegyzésed sebet ütött a szívemen – panaszolta Cazio gyászos hangon.

– Távozz, hogy fel tudjak öltözni!

– Nem tehetem – válaszolta az ifjú bánatosan. – A szívem nem engedi. Addig semmiképp, míg meg nem tudom nevedet.

– A nevem… Fiene.

– Milyen lenyűgöző!

– Persze. Na most már tudod, hogy hívnak, úgyhogy mehetsz.

– Valósággal dalol e név. És a szívem bekapcsolódik e kórusba. Mely távoli országból hoztad el a szépséged hozzánk, hölgyem?

– Lieryből, te otromba fajankó. Hajlandó vagy végre eltűnni innen?

Cazio csak pislogott.

– De hiszen, te rám mosolyogtál, Fiena.

– Fiene. E-vel a végén. És nagy nyavalyát mosolyogtam! Vagy ha mégis, akkor kizárólag kínomban, mert elképedtem tőled. És egyébként sem így kell kiejteni a nevemet, hanem úgy, hogy Fíí-en-ah.

– Nem akarod megtudni az én nevemet?

– Már mondtad. Kesunak hívnak, vagy valami ilyesminek.

– Ca-szíí-óóónak – javította ki az ifjú.

– Caziónak. Cazio, most már menj innen!

Az ifjú lelkesen bólintott, majd leült egy fűzfa bütykös gyökerére.

– Hát persze hogy távoznom kell – bólogatott. A tekintete visszatért a levetett ruhákhoz, és hirtelen rájött arra, hogy milyen holmikat lát. – Csak nem apáca vagy?

– Á, dehogy! – felelte a lány. – Találkoztam eggyel, eltettem láb alól, és felvettem a ruháját. Mégis mit gondolsz, te fajankó? Nem gyanús neked, hogy ott van a Kegyelem Háza fent, a hegy tetején?

Cazio felkapta a fejét, és körülnézett.

– Itt van egy apácazárda a közelben?

– A hegy túloldalán.

– Egy egész ház tele hozzád hasonló, gyönyörű nőkkel? Nem is gondoltam volna, hogy Erenda úrnő ennyire kedvel.

– Pontosan, egy egész házra való. Igyekezz, és udvarolj nekik egy kicsit – bólogatott a lány. – Mindegyik anyaszült meztelen, pont úgy, mint én.

– Á, lehet, hogy csak az időmet vesztegetném azzal, ha odasietek – válaszolta Cazio. Megpróbált szomorú képet vágni. – Biztosra veszem, hogy már láttam a zárda legcsodálatosabb tagját. Felmehetnék körülnézni odaát, de utána úgyis vissza kellene jönnöm ide. Jut eszembe, te tulajdonképpen mit keresel itt? Egy halk hang azt súgja a fülembe, hogy nem kellene itt pancsikálnod.

– Csak nem útonálló vagy? – kérdezte váratlan ingerültséggel a lány. – Valamilyen akasztófavirág?

– Állok szolgálatodra! – lelkendezett Cazio. – Ha durva útonállóra van igényed, akkor szívesen eljátszom e szerepet.

– Olyan úriemberre van igényem, aki hagyja, hogy felöltözzek.

– Ez az úriember hagyni fogja – biccentett Cazio, és végigsimította a ruhákat.

– Nem tudok úgy felöltözni, hogy közben bámulsz.

– De hát egy istennő akarta úgy, hogy megpillantsalak. Mégis ki vagyok én, hogy szembeszálljak az égiek akaratával?

– Nagy nyavalyát pillantottál meg, de nem engem – javította ki a lány, ám a hangjába némi bizonytalanság vegyült. – Nyakig merültem a vízbe.

Cazio lapos pillantást vetett a tó felé.

– Beismerem, nem gyönyörködhettem zavartalan látványodban. A hullámok talán eltakarták a körvonalaidat. Most elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem is vagy annyira gyönyörű, mint amilyennek gondoltalak?

– Fügét! – kiáltotta a lány. – Nem tűröm, hogy bárki is ilyesmivel gyanúsítson! Tessék, győződj meg arról saját szemeddel, hogy hibátlan az alakom!

E szavakkal tényleg megmozdult, és elkezdett kiemelkedni a vízből, de a hullámok csupán csak a szegycsontját nyaldoshatták, amikor megvetően felhördült és visszasüllyedt.

– Ugye az előbb már kérdeztem, hogy tényleg ennyire ostobának tartasz?

Cazio lehajtott a fejét.

– Én vagyok a fafejű. Már így is tudom, hogy a szépséged egyszerűen hibátlan.

A lány a szemét forgatva felpillantott az égre, de aztán bátran az ifjú szemébe nézett.

– Nekem jegyesem van, jó uram – mondta. – Éppen ezért nem törődöm azzal, hogy tökéletesnek vagy tökéletesen rondának tartod-e az alakomat.

– Hoppá! Akkor ezek szerint mégsem vagy apáca.

– Azért küldtek ide, hogy megfelelő oktatásban részesüljek. Ez minden.

– Dicsértessék az éjszakai égbolt, és a föld alatti világ minden ura és úrnője! – fohászkodott Cazio. – Mert így legalább a remény halvány parazsa éghet a szívemben.

– Már hogy a reményé? Arra gondolsz, hogy te meg én? – kérdezte kacagva a lány. – Ilyesmiben ne is reménykedj. Sosem leszek a tiéd, legfeljebb csak, ha megölsz, és ocsmányságokat követsz el holttestemmel. Utána viszont felkészülhetsz a halálra, mert lesújt rád a jegyesem, Roderick keze.

– Roderick? Micsoda idétlen név! Csak egy pattanásos és kétszínű alakot hívhatnak így.

– Jegyesem nemes és jószívű. Sosem élne vissza úgy egy hölgy szorult helyzetével, mint te.

Cazio ingerülten tapasztalta, hogy valósággal lángra lobbant a füle.

– Mégis micsoda férfi az ilyen? – kérdezte. – Egy igazi férfi ugyanis képtelen volna levenni tekintetét elbűvölő arcodról.

– Jah, hogy téged az arcom érdekel. Akkor egészen biztosan nem fog zavarni, ha felöltözöm. A fejkendőm ugyanis nem takarja el az arcvonásaimat.

– Semmi kifogásom nem lehet, ha megígéred, hogy picit még itt maradsz és beszélgetsz velem – válaszolta Cazio beletörődően. – Érzem ám, hogy annyira nem sietsz vissza.

A lány összevonta a szemöldökét.

– Legalább hátat fordítanál?

– Természetesen, hölgyem.

Pontosan ezt is tette. Nem törődött azzal, hogy milyen elbűvölő lehet a tavacskából kiemelkedő női test, és a vászon suhogásával sem, ahogy Fiene elkezdett öltözni. A lány olyan közel állt Cazióhoz, hogyha megfordul, akkor meg is tudta volna érinteni. Csakhogy ez a lány nagyon ijedősnek tűnt. Hiba lett volna elsietni a dolgot.

Jól hallotta, hogy Fiene felkapta a ruhákat a földről, és elindult visszafele a víz irányába.

– Milyen nap van ma? – kérdezte.

– Megfordulhatok végre?

– Nem fordulhatsz meg!

– Menzodi napja van – válaszolta az ifjú.

– Akkor még három nap. Remek! Köszönöm.

– Milyen három nap?

– Hoztál magaddal ennivalót? – tudakolta a lány ahelyett, hogy válaszolt volna.

– Sajnos semmi nincs nálam.

– Nem baj. Hé, még ne fordulj meg! Még nem öltöztem fel.

Cazio elvörösödött, és türelmetlenül topogni kezdett a lábával.

– És még azt sem árultad el, hogy mit keresel idekint – kiáltotta. – Biztos valamilyen csibészségre készülsz, ugye?

Nem kapott választ.

– Megfordulhatok? – kérdezte. – Betartottam a szavamat.

Mivel a lány továbbra sem válaszolt, Cazio megfordult. Éppen időben, hogy megláthassa, hogy az ismeretlen eltűnik a hegy oldalán.

– Hazudós szépség! – kiabálta Fiene után.

A lány egy pillanatra újra előbukkant, integetett, és egy csókot dobott az ifjú felé. Utána viszont eltűnt. Cazio arra gondolt, hogy utánarohan, de aztán úgy döntött, hogy inkább marad, ahol van. Ha ez a fehérszemély az ilyen fogócskában leli a kedvét, akkor hívja Ontro nagyurat játszótársul!

Felsóhajtott, megfordult, és elindult vissza Orchaevia grófnő udvarháza felé. Persze arra odafigyelt, hogy megjegyezze a környék jellegzetességeit.

* * * * *

A nap mintha egy tökéletes alakú aranyérme lett volna fent az égen. Cazio pontosan egy órával napnyugta előtt pillantotta meg újra az udvarházat. Minden oldalról jó száz versonyi szőlő vette körül. Az épületeket csupán egyetlen keskeny, kanyargós úton lehetett megközelíteni.

Maga az udvarház lenyűgözően terjedelmes, fehér falú, vörös tetejű építmény volt. Bőven jutott hely a belső udvarnak, és a nyugati részen kialakított kissé vidékies, fallal körülvett horznak is. Hátrébb istállók, a gazdasági udvar és a palackozóház sorakozott. Ez utóbbi helyen erjesztették a mustot és töltötték üvegbe a bort.

Cazio két sor szőlő között indult el lefelé. Lusta mozdulatokkal időnként csippentett az ametisztszínű gyümölcsből. Egy-egy fürt már lepottyant a földre, és rohadni kezdett. Édes, borra emlékeztető illat szállt fel belőlük.

Egyre csak a lány járt az eszében. Azt mondta, hogy Lieryből jött. Milyen ország az a Liery? Biztosra vette, hogy valahol északon lehet. Arrafelé sok embernek van ilyen sápadt bőre, és ennyire furcsa színű haja.

Gondolataiba merülve, váratlanul az udvarház kapuja előtt találta magát. Egy határozott arcélű, sárga harisnyát és szilvakék zekét viselő szolgálófiú felismerte az érkezőt. Azonnal beengedte a vörös kővel kirakott belső udvarra. Belépése után egyből meghallotta a reszelős női hangot.

– Cazio, drága kis dellóm! – zengett az üdvözlés. – Merre jártál? Majdnem lemaradtál a vacsoráról.

Az ifjú meghajolt.

– Jó estét, casnara Orchaevia grófnő. Nagy örömömre szolgál, hogy bejárhattam a birtokodat körülvevő, gyönyörű tájat.

A grófnő az udvart övező fal eresze alá állított, hosszú asztal végén ült. A középkorú asszonyság szépen kigömbölyödött, mivel mindig is nagy örömét lelte az asztalára kerülő, fejedelmi étkekben. Kerek képe úgy ragyogott, mint egy porcelántál. Apró, tompa orra fölött smaragdzöld szempár ragyogott. Az arcán mintha rózsák nyíltak volna. Cazio nem is emlékezett arra, amikor az úrnő ne mosolygott volna.

– Már megint csavarogtál? Bárcsak ennél tartalmasabb szórakozást is találnál mifelénk, mert akkor nem kellene a világ végéig kószálnod.

– Nagyon is kedvemre való a séta – válaszolta a vendég. – Segít megőrizni az erőnlétemet.

– Hát, egy fiatalembernek fontos is az erőnléte – biccentett a grófnő. Az asztalon sorakozó, válogatott ínyencségek felé mutatott. – Kérlek, csatlakozz hozzám, itt az estebéd ideje.

– Ezer örömmel! Mostanra már igencsak megéheztem.

Cazio odahúzott egy bőrborítású széket. Leült, és megnézte, hogy miből válogathat. Úgy döntött, hogy egy fügével kezd. A gyümölcsöt felvágva, virág alakúra bemetszve szolgálták fel. A környék jellegzetes, száraz, sós sonkáját adták mellé. A háttérből előbukkanó szolga sötétvörös bort öntött a vendég kupájába.

– Z’Acatto veled volt? – tudakolta a grófnő. – Egész nap nyomát se láttam.

– Kerestétek a borospincékben? – nézett rá Cazio. – Többnyire ott lehet megtalálni.

– Hát, ha ott van, akkor maradjon is odalent – zsörtölődött a hölgy, majd kanalával felvett egy puha, olívaolajjal és fokhagymával átitatott sajtdarabkát. Az egészet rákente egy pirított kenyérszeletre. – Az igazán drága borokhoz úgysem fér hozzá. Azt hiszi, nem jöttem rá, hogy a legjobb italokat keresi.

Érdeklődve a fiú felé fordult.

– Aztán ma merre jártál?

Cazio egy fél fügével nyugat felé mutatott.

– Hűha! Meglátogattad a Kegyelem Házát!

– Fogalmam sincs arról, hogy úrnőm miről beszél – válaszolta Cazio ártatlanul. Belekortyolt a borba. – Csak fát meg birkát láttam.

Nem sikerült meggyőznie a gyanakvó asszonyságot.

– Komolyan el akarod hitetni velem, hogy egy hozzád hasonló ifjú és jóképű dello nem fogott szimatot? Talán nem vetted észre, hogy ott van az orrod előtt egy fiatal hölgyekkel teli kolostor? Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig tart, míg eljutsz oda.

Cazio megvonta a vállát, majd felkapott egy érett, fekete olajbogyót.

– Talán majd holnap elnézek arrafelé.

A grófnő megfenyegette az ujjai között tartott sült fogolycombbal.

– Rosszat ne halljak felőled! Tudod, mégiscsak a szomszédaimról van szó. Minden évben meghívom őket egy szerény kis ünnepségre. Szegényeknek ez az egyetlen engedélyezett örömük.

– Tényleg? – kérdezte az ifjú. Az olajbogyó magját beleejtette egy kis tálkába, majd érdeklődve a körteszeletekkel és kemény juhsajttal teli tálca felé fordult.

– Nézze meg az ember, most már bezzeg odafigyelsz Orchaevia néni szavára! Ugye-ugye?

– Ugyan már! – legyintett Cazio. Kinyújtotta és lustán keresztbe tette a lábát.

– Ja, ha téged nem érdekel a kolostor… – nevetett hamiskásan a grófnő, és alaposan belekortyolt a poharába.

– Na jó, csak a rend kedvéért tételezzük fel, hogy halványan azért érdekel a dolog. Mikor is kerül sor erre az ünnepre?

– Fiusanal ünnepén, Seftamenza első napján – válaszolta mosolyogva a grófnő.

– Három hét múlva.

– Természetesen téged nem hívhatlak meg rá – folytatta hamiskás mosollyal az asszony. – Persze elképzelhető, hogy a szervezésbe becsúszhat valamilyen apró kis döccenő, hogyha ezen múlik két fiatal boldogsága.

– Nincs itt szó semmilyen boldogságról! Ezenfelül pedig három hét múlva talán már itt sem vagyok.

Orchaevia szomorúan megcsóválta a fejét.

– Sajnos Avellában még nem csitultak el a kedélyek. Elég sokáig eltart e kellemetlen ügy.

– Arra gondoltam, hogy elutazom Furonessóba – válaszolta Cazio.

A grófnő majdnem félrenyelte a bort.

– Ebben a melegben? Mégis miért?

– Berozsdásodott a kardom.

– Mindennap gyakorolsz az őreimmel!

Cazio megvonta a vállát.

Az úrnő gyanakodva bámulta, majd váratlanul boldogan felkacagott.

– De még mennyire, hogy itt fogsz maradni! – rikkantotta lelkesen, miközben nyúlmájpástétomot kent a következő kenyérszeletre. – Látom rajtad! Megpróbálod elhitetni magaddal, hogy nem is vagy egy bizonyos valaki foglya.

Cazio kezében megdermedt a vajas fürjtojás.

– Úrnőm, az ég szerelmére, te meg mégis miről beszélsz?

– Láttam én, hogy milyen képet vágtál, amikor megemlítettem azt a kis ünnepséget – magyarázta mosolyogva a grófnő. – Ahogy a semmibe meredt a tekinteted. Ne próbáld meg felültetni Orchaevia nénit, ha szerelem illata száll a levegőben. Ne tagadd, szerelmes vagy!

– Ez már azért tényleg nevetséges! – méltatlankodott a fiatalember. Kezdett ingerültté válni. – Tegyük fel, hogy tényleg találkoztam ma valakivel. Ugye nem gondolod komolyan, hogy az illető ilyen könnyen elcsavarta a fejemet! Az ilyesmi csak a kedvenc szerelmes történeteidben fordul elő, grófnő, nem pedig a valóságban.

– Nincs olyan fiatalember, aki ne hinne szilárdan abban, amit mondtál. Aztán egyszer csak, puff! Utoléri a sors – válaszolta az asszony, és nagyot kacsintott. – Holnap pontosan arrafelé fogsz kószálni, mint ma. Nekem elhiheted.

* * * * *

Anne felébredt a sötétben. A hegyoldalról persze megfigyelte, ahogy elment az a különös alak, mivel azonban nem bízott meg benne, ezért a barlangban aludt. Az ifjú nem tűnt különösebben veszélyesnek. Eszébe sem jutott, hogy megfenyegesse a lányt, csupán hencegett egy kicsit, és pöffeszkedő kakas módjára viselkedett. Anne ennek ellenére úgy érezte, nem árt az óvatosság.

Felkelt, nagyot nyújtózkodott, megállapította, hogy pontosan hol is van, majd óvatosan elindult vissza, a külvilág felé. A gyomra hangosan korgott. Amikor leengedték Mefitis szentélyébe, kapott ugyan enni, ám az étel ott maradt a kút aljában. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy visszamenjen érte. Majd akkor indul el a kolostorba, ha már nem tehet mást. Mielőtt lefeküdt volna aludni, arra gondolt, hogy esetleg jobb lett volna, ha nem áll meg félúton. Egészen haloványan elképzelhetőnek tartotta, hogy a nővérek felnyitják a kút fedelét, és ellenőrzik a foglyot. Igaz, ha semmi ilyet nem tettek az elmúlt hat nap során, akkor meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy éppen ma támadna fel bennük az érdeklődés.

Ennek ellenére ideje volt valamit kezdeni az éhséggel. Lehet, hogy a környéken talál almát vagy gránátalmát.

Egy darabig némán figyelt a barlang kijáratánál, alaposan körülnézett, mielőtt elindult volna lefelé. Könnyedén megtalálta a tavacskát. Többször is megkerülte, de más nem volt a partján. Utána viszont elindult, hogy ennivalót keressen.

Dél körül már készen állt arra, hogy feladja és visszatérjen a szentélybe. Talált ugyan néhány gyümölcsöt, de képtelen volt rájönni arra, hogy mik lehetnek. Az ismerős fajták meg éretlennek tűntek. Felfedezett ugyan egy nyulat, meg egy csomó mókust is, de fogalma sem volt arról, hogyan kapja el őket, illetve miként gyújthatna tüzet, ha sikerülne megfogni egyet. Austrának sajnos igaza volt. Anne csupán álmodozott, amikor arról beszélt, hogy majd vadászik és gyűjtöget a szökése után. Szerencse, hogy nem tudta lerázni magáról az őreit.

Rosszkedvűen elindult vissza, a barlang felé.

Már a tó partján járt, amikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Azonnal lekuporodott egy bokor mögé. Összerezzent, mert közben rettenetes zajt csapott. Utána óvatosan kilesett a levelek mögül.

Cazio visszajött. Ma fehér inget és sötétvörös nadrágot viselt. A kardját egy közeli olajfa törzséhez támasztotta. Egy jókora pokrócra telepedett. A kosarából meg… fürge kézzel körtét, sajtot, kenyeret és borospalackot vett elő.

– Ma viszont hoztam ételt – szólalt meg anélkül, hogy hátrafordult volna.

Anne habozott. Elég messzire állt az ifjútól ahhoz, hogy Cazio ne érhesse utol, ha most futásnak ered. Hiszen valójában nem is ismerte, csak annyit tudott róla, hogy öntelt öszvérként szokott viselkedni. Ugyanakkor viszont nem fordult meg, miután Anne megkérte erre, pedig a lány meztelen volt.

Már csak egy pillanatig töprengett. Előbújt a bokorból és odament a pokróc széléhez.

– Te aztán kitartó vagy – állapította meg.

– Te pedig éhes – válaszolta az arcátlan alak. Felállt és meghajolt. – Tegnap nem volt alkalmunk rendesen bemutatkozni. Cazio Pachiamadio da Chiovattio vagyok. Örök hálára köteleznél, ha egy időre élvezhetném a társaságodat.

Anne savanyú képet vágott.

– Igazad van, tényleg éhes vagyok.

– Ez esetben Fiene casnara, telepedj ide mellém.

– Úriember módjára fogsz viselkedni?

– Minden tekintetben.

Anne gyanakodva letelepedett a pokróc túlsó végére. Mohó tekintettel nézett végig a kettőjük között heverő ételeken.

– Egyél, kérlek – unszolta Cazio.

A lány odahajolt, felvett egy körtét, és beleharapott. Annyira édes volt az érett gyümölcs. A leve végigfutott az állán.

– Próbáld meg, milyen az íze sajttal! – javasolta vendéglátója. Vörösbort töltött egy kupába. – A környék egyik legjobbja a caso dac’uva.

Anne elvett egy sajtdarabkát. Az édes illatú, kemény ételnek kellemesen pikáns íze volt. Jól illett a körtéhez. Az ételt egy korty borral öntötte le. Cazio is enni kezdett, bár ő sokkal megfontoltabban rágta meg a falatokat.

– Köszönöm – mondta végül a lány. Ekkor már a kenyérből is evett, és a kupában sem maradt túl sok bor. Az ital melege barátságosabbá tette.

– Részemről a boldogság, hogy újra láthatlak – válaszolta Cazio.

– Félrevezettél! Valójában nem is vagy gazfickó! – vádaskodott Anne.

Az ifjú megvonta a vállát.

– Néhányan ezzel talán nem értenének egyet, ám fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy én semmi ilyesmit nem állítottam magamról. Csupán felajánlottam, hogy viselkedhetek úgy is.

– De akkor mégis mi vagy? A kardod mutatja, hogy nem lehetsz közönséges pásztor. Talán vándor?

– Valami olyasmi – hangzott a válasz.

– Akkor nem erről a környékről származol?

– Avellai vagyok.

Anne erre semmit sem mondott. Nem tudta, hol van ez az Avella és nem is érdekelte.

– Vidékre jöttél nyaralni? – kérdezte inkább. Az ifjú azonnal elvigyorodott.

– Valami olyasmi – ismételte meg. – Bár ez a nyaralás eddig cseppet sem volt érdekes.

– Ne feledkezz el arról, hogy jegyesem van! – figyelmeztette Anne.

– Persze, legalábbis ezt állítod. Nem hiszem, hogy sokat jelentene, mert ha végre alaposabban is megismersz…

– Akkor bizonyára azt fogom hinni, hogy ostoba szamár vagy, ha továbbra is ilyeneket mondasz! – mérgelődött a lány.

Cazio mindkét kezét a mellére szorította.

– Telibe talált a nyíl! – kiáltotta. – Keresztüldöfted vele a szívemet.

Anne elnevette magát.

– Neked aztán nincs is szíved Cazio, vagy ha van, akkor sem túl hangos a szava! Azt hiszem, más részeid sokkal célratörőbbek.

– Szóval úgy véled, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire megismertél? – kérdezte az ifjú. – Ez a te híres jegyesed, ő talán ékesebb szavú, mint én?

– Nagyságrendekkel. Gyönyörű leveleket ír, és minden szava költészet – lelkesedett Anne, de aztán elbizonytalanodott. – Vagy legalábbis ez volt a helyzet, amikor még szólhatott és írhatott hozzám.

– És elmondta, hogy a hajad úgy tündököl, mint Shaum legritkább vörös sáfránya? Szóba hozta a szemedben tündöklő, kápráztató színeket? Ismeri-e kebled leheletét annyira, mint a sajátját? – tudakolta Cazio. A tekintete zavarba ejtő lánggal égett.

– Nem lenne szabad ilyesmiket mondanod – morogta Anne. Úgy érezte, mintha váratlanul kiüresedett volna a bensője. Még csak az arcára sem emlékszem. Ennek ellenére igenis szerette Rodericket. Ebben biztos volt.

– Mikor láttad utoljára? – jött a következő kérdés.

– Majdnem két hónappal ezelőtt.

– Biztos vagy benne, hogy még a jegyese vagy?

– Hát ezt meg hogy érted?

– Úgy értettem, hogy az a férfi, aki szó nélkül tűri, hogy a kedvesét csak úgy elhurcolják egy négyezer mérföldnyire lévő kolostorba, az talán nem is olyan nagy odaadással rajong érte, mint mások tennék.

– Micsoda… vond vissza, de azonnal! – kiáltotta Anne. Elöntötte a pulykaméreg. Felpattant, és kis híján elfeledkezett arról, hogy az előbb hazudott egy kicsit. Valójában nem volt senki jegyese sem, Roderick nem hozta szóba a házasodást. Anne csupán azért emlegette a jegyeseként, hogy tompítsa Cazio érdeklődését.

– Nem kívántalak megsérteni! – vágta rá gyorsan az ifjú. – Ha túlságosan is messzire merészkedtem, bocsánatot kérek. Ahogy te magad is mondtad, ostoba öszvér módjára szoktam viselkedni. Gyere, igyál még egy kis bort.

Az eddig megivott bor éppenséggel nem maradt hatás nélkül. Anne ennek ellenére visszatérdelt és elfogadta az újabb teli kupát. Úgy döntött, továbbra is az a helyénvaló, ha hideg pillantással méregeti az arcátlan alakot.

– Gondoltam valamire – szólalt meg Cazio egy idő múlva.

– Az agyad ugye nem kapott izomlázat a váratlan erőfeszítéstől?

– Mi van már? Hiszen bocsánatot kértem! – emlékeztette az ifjú.

– Jól van na. Mi jutott az eszedbe?

– Feltételezem, hogy a szeretőd azért nem írt neked, mert a kolostorban tilos a levelezés.

– Még csak azt sem tudja, hogy hol vagyok. Hiába is írt volna, mert attól tartok, hogy az én levelem viszont soha nem jutna el hozzá.

– Megismered a keze írását?

– Mint a sajátomat.

– Ez nagyszerű! – biccentett Cazio. Fél könyökre támaszkodott, és a borospoharát felemelte a napfénybe. – Megírod neki a leveledet, lepecsételed, én gondoskodom arról, hogy ez a bizonyos Roderick meg is kapja. Ha válaszol, az eljut hozzám, én pedig eléd helyezem. Egy olyan helyre, ahová szeretnéd.

– Komolyan megtennéd? De miért?

– Ha az a fickó valóban úgy odavan érted, ahogy azt gondolod, akkor válaszolni fog a leveledre. Ha szerelmes beléd, akkor lóhalálában idejön, hogy láthasson. Ha viszont elfelejtkezett rólad, akkor egyiket sem teszi. Ebben az esetben joggal reménykedhetek.

Anne döbbenten bámulta az ifjút. Egészen elképesztette ez az ajánlat. Ennek ellenére gyorsan rájött az ötlet gyenge pontjára.

– Ha tényleg rád bíznám a levelemet – mutatott Caziora –, akkor semmi nem akadályozna meg abban, hogy eldobd, és utána azzal vádold meg Rodericket, hogy hűtlenül nem válaszolt.

– Csakhogy a tiéd lesz az adott szavam. Megígérem, hogy eljuttatom hozzád a válaszlevelet. Feltéve, ha jön válasz. Esküszöm atyám nevére és jó kardom, Caspator pengéjére.

– Ennek ellenére sem tudnám a hűtlenség bizonyítékának elfogadni a válaszlevél hiányát.

– Amit mondtam, megmondtam. Az ajánlatom érvényes – legyintett könnyedén az ifjú.

– Újra kérdezem. Miért is?

– Ha kettőnk kapcsolata valóban nem lehet ennél mélyebb, akkor legalább azt akarom, hogy ne kételkedhess a becsületemben – válaszolta Cazio. – Ezenfelül ez a szívesség nem kerül nagy erőfeszítésembe. Elmegyek egy közeli faluba, és egy maroknyi pénzt nyomok a cuveitur markába. Csupán annyit kell tudnom, hogy merre található ez a Roderick.

– A jövőben nem lesz egyszerű, ha találkozni akarunk – figyelmeztette Anne. – Ezenkívül pedig nincs semmim, amivel írhatnék.

– Valami majd csak az eszünkbe jut.

Anne elgondolkozott. Ekkor már tisztában volt azzal, hogy nem csupán Rodericknek küldhetne üzenetet, de az apjának is. Figyelmeztethetné az uralkodót. Beszámolhatna a látomásairól, és arról, hogy a jóslatok szerint milyen veszély vár Crothenyre.

– Láttad a kolostort? – kérdezte.

– Még nem. A hegy túloldalán van, igaz?

– Igen. A szobám a legmagasabb torony legtetején van. Megírom a levelet, követ teszek rá, és kidobom. Talán összeeszkábálhatunk valamilyen szerkezetet, amivel feljuttathatod hozzám a válaszleveleit. De az is lehet, hogy újra találkozhatunk ugyanitt. Ha úgy alakul a helyzet, akkor előtte majd üzenek neked.

Felemelte a fejét, és a fiú szemébe nézett.

– Vagy talán túl sokat kívánok tőled?

– A legcsekélyebb mértékben sem – válaszolta Cazio.

– De nem kell folytatni a vándorutadat?

– Ez idő szerint nagyon is jól érzem magamat a környéken.

– Akkor hát ismét köszönetet kell mondanom – bólintott a lány. – Nem is reménykedtem olyan becses dologban, mint amit felajánlottál. Meg foglak jutalmazni érte.

Egy pillanatig tényleg azt hitte, hogy Cazio elvörösödött. Az ifjú azonban gyorsan megvonta a vállát.

– Semmiség az egész. Nem kérek jutalmat. Tökéletesen elegendő, hogy barátok vagyunk.

Felemelte a poharát.

– A barátságunkra!

Anne mosolyogva koccintott vele.

* * * * *

Cazio arcán fanyar mosoly ült, miközben átszelte az Orchaevia udvarházát övező szántóföldeket. Elégedett volt önmagával. Lehetséges, hogy ezen a környéken senki sem akadt, aki méltó lett volna a kardjára, ám most mégis igazi kihívással szembesült. Persze nem volt szerelmes! A grófnőt megszédítették bolond, romantikus meséi. De őt nem! Viszont a lány becserkészése izgalmas feladatnak tűnt. Sokkal édesebb lesz a csók, ha majd Fiene megadja magát. Az ifjú hölgy méltó volt arra, hogy komoly erőfeszítéseket tegyen miatta.

Na de mi lesz, ha ez a Roderick mégiscsak beállít? Hát Caspator az úrfit is megtaníthatja néhány fontos leckére. Bizony! Az még izgalmasabb volna!