MÁSODIK FEJEZET: AZ ÁRNYÉK HERCEGE

Az okkersárga téglákkal fedett Piato da Fiussa fölött remegett a pokolian forró levegő. Az iszonyatos hőségben még a teret máskor benépesítő galambok és csókák is másutt kerestek menedéket. Eszük ágában sem volt harcba szállni a morzsákért vagy a sajtdarabkákért. Bizonyára attól tartottak, hogy leszállva a forró kőre egyből megsülnének.

Cazio igyekezett követni a madarak példáját, de csak annyival csúszott arrébb, hogy visszakerüljön a márványkút árnyékába. Kényelmesen megvetette a hátát a hideg kövön, miközben a tekintete lassan végigsiklott az üres téren. Mostanra már alig maradt odakint valaki. A helybeliek legcsekélyebb hajlandóságot sem mutattak arra, hogy megmozduljanak valamiért. Pedig korábban rengetegen nyüzsögtek itt, Avella egyik kisebb piacán, de az itt élőknek megvolt a magukhoz való eszük. Délidőben semmi pénzért nem jöttek volna elő az otthonaikból.

A teret ugyanolyan téglából épített két-három emeletes házak vették körbe, mint amilyennel a piacot is lefedték. A falak csupán a déli oldalon vetettek nyomorúságos árnyékot. Ebben a keskeny sávban jutott hely a boltosoknak, a kőműveseknek, az utcai árusoknak, a hatósági embereknek és Avella gyermekeinek. Aki csak tehette, az az árnyékban ült, feküdt vagy görnyedt háttal a falnak támaszkodva, és valahogy megpróbálta átvészelni a nap legmelegebb időszakát.

Az igazán szerencsések Tero Mefio aromás új boraiból kortyolgattak vagy a pincék hűvöséből felhozott fügét rágcsálták. Akinek nem jutott ilyesféle csemege, azok a homlokukat benedvesített rongyokkal törölgetve próbáltak meg dacolni a rekkenő hőséggel. Jó páran ácsorogtak a boltívek alatt vagy a lépcsőházak bejáratában. Izzadó helybeliek szunyókáltak az összes olyan helyen, ahová nem tűzött be a nap.

Nem csoda, hogy errefelé z’onfros carosnak vagyis „kincset érő árnyékoknak” nevezték a delet követő háromharangnyi időt. Bizony, ebben a városban igen sokat ért az árnyék. Néha szó szerint fizetni kellett azért, hogy valakinek ne kelljen a tűző napon tartózkodnia. Avella árnyékai között azonban kevés olyan akadt, melynek értéke vetekedhetett volna Fiussa kútjának enyhet adó hűvösségével.

Cazio pontosan ezen a helyen ücsörgött. A kút fölé tornyosuló, meztelen, virágokkal ékesített istennő mintha az ifjút figyelte volna. Az égi alak lábánál három nimfa kuporgott. A korsóikból előtörő vízsugár nedvessége lágy permetként borította be a pihenő, jóképű legény napbarnított arcát és széles vállát. A márványmedence egész nap kellemesen hűvös maradt. Valamelyik oldalon mindig volt árnyék, nagyjából négy embernek elegendő.

Cazio lusta pillantást vetett a szemközti épület legfelső emeletének ablakaira. Ebben a napszakban a rozsdabarna keretes ablakok kivétel nélkül nyitva álltak. Némi szerencsével időnként felettébb szemrevaló leányzók is felbukkantak, kihajoltak az ablakpárkányon, és arcukat a lágy szellő felé fordították.

Aki keres, az a déli hőségben is talál.

– Nézd csak! – bökte oldalba a cimboráját, Alót. Az ernyedten fekvő alak fél szemmel a magasba sandított. – Ott van Braza daca Feiossa.

Cazio fejével a teret bámuló sötét hajú szépség felé biccentett. A fiatal nő csupán egy gyapjú alsóinget viselt. Sokat lehetett látni a nyakából és a vállából.

– Látom – mondta Alo.

– Megpróbálja felhívni magára a figyelmemet – folytatta Cazio.

– Szeretnéd, mi? A nap is csak azért kelt fel, nehogy megfázz, ugye? Na persze!

– Miattam aztán igazán nem kellett volna ennyit erőlködnie a napnak – morogta Cazio, és letörölte az izzadságot a homlokáról, majd hátrasimított egy sűrű, fekete hajtincset. – Persze, én sem voltam magamnál, hogy ilyen korán felkeltem.

Alo ezt már tényleg nem hagyhatta annyiban.

– Milyen koránról beszélsz? Hiszen csak most ébredtél fel! – méltatlankodott a sápadt képű, világosbarna hajú legény. Tizenhat évesen egy esztendővel volt fiatalabb Caziónál.

– Igen, és mire mentem vele? Túl meleg van ahhoz, hogy dolgozzon az ember. Ez azért eléggé egyértelmű.

– Hogy mit mondtál? Komolyan azt a szót használtad, hogy dolgozni? – mordult fel Alo. – Azok az alakok ott az árnyékban, na ők dolgoztak. Egész reggel. Nekem meg már hajnalban fel kellett kelnem, hogy gabonát rakodjak.

Cazio leereszkedő pillantást vetett a cimborájára, aztán szomorúan megrázta a fejét.

– Gabonát lapátolni… az nem munka. Az csak robotolás.

– Már milyen különbség volna a kettő között?

Az idősebb fiú megveregette a kardja csillogó markolatát.

– Jelentős különbség. Egy úriember is végezhet munkát, nagy tetteket hajthat végre. Viszont esze ágában sem volna robotolni.

– Az az úriember akkor szépen éhen hal majd! – vágott vissza Alo. – Sajnos ebben a kosárban csakis olyan étel van, amit verejtékes robottal kerestem meg. Ezek szerint nem kérsz belőle.

Cazio alaposan megnézte magának a kosár tartalmát. Akadt benne kemény juhsajt, egy lapos barna kenyér és kőcserép korsóban bor is.

– Éppen ellenkezőleg – magyarázta a cimborájának. – Nekünk, úriembereknek semmi kifogásunk sincs az ellen, hogy leszüreteljük mások erőfeszítéseinek gyümölcsét. Ez a természet rendje. Ez különbözteti meg egymástól a szolgákat és az urakat.

– Értem, csakhogy én nem vagyok a szolgád! – figyelmeztette Alo. – És még ha az is volnék, akkor sem hiszem, hogy bármi hasznom is volna belőle.

– Ugyan már! Figyelmen kívül hagyod azt, hogy mekkora dicsőség egy úriembert szolgálni. Ezenfelül már most is abban a kiváltságban van részed, hogy itt pihenhetsz az árnyékomban. A kardommal pedig meg is védelek.

– Nekem is van fegyverem.

Az idősebbik fiú tekintete végigsiklott barátja rozsdás pengéjén.

– Persze. Látom – válaszolta a leereszkedéstől csöpögő hangon.

– Nagyon jó kis kard ez.

– És mégis mire akarod használni? – legyintett Cazio. – Mert nézd csak, cimbora! Úgy tűnik, hogy nemsokára elő kell majd húzni a hüvelyéből.

Alo abba az irányba fordult, ahová Cazio nézett.

A Vio aza Vera felől két lovas léptetett be a térre. Egyikőjük elegáns, dupla gombos, vörös bársonyból készült zekét, fekete nadrágot és széles karimájú, hetyke tollakkal díszített kalapot viselt. Gondosan ápolt szakállát rövidre vágták és kunkorodó bajusza is nagy odafigyelésről árulkodott. Társa lényegesen szerényebb öltözéket, egyszerű barna ruhát hordott. Mindketten a kút felé tartottak.

Cazio hátrahajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Mozdulatlanul figyelte a közeledő patkók zaját. A lovak megálltak. Bőr nyikordult, aztán csizmák dobbantak a tér tégláin. Az ismeretlenek leszálltak a nyeregből.

– Ugye nem gond, ha egy kicsit iszom a kút vizéből? – kérdezte egy jókedvű hang.

– Dehogyis, casnar – felelte Cazio. – Ez a kút városi tulajdon. Bárki ihat belőle.

– Pontosan. Te fiú, adj innom!

– Igenis, gazdám – vágta rá az ismeretlen úr szolgája.

– Milyen jó kis árnyékos helyen ücsörögtök – folytatta a férfi rövid töprengés után. – Azt hiszem, oda fogok ülni.

– Úgy vélem ez esetben téved az úr – válaszolta barátságosan Cazio. Továbbra sem nyitotta fel a szemét. – A kúttal ellentétben ugyanis az árnyék nem része a köztulajdonnak. Ahogy a casnar is láthatja, Fiussa istennő árnyékában leltem enyhülést. Jó uram figyelmét nyilván nem kerüli el az sem, hogy e mennyei hölgy egyértelműen engem tüntetett ki a kegyeivel.

– Én csupán két arcátlan taknyos sihedert látok, akik nem ismerik a jó modort.

Alo majdnem felpattant, de a barátja megragadta a karját.

– Casnar, én csak azt ismerem, amire megtanítottak – válaszolta halkan.

– Tán csak nem azt akarod, hogy móresre tanítsalak?

Cazio kissé kihúzta magát.

– Mórest emleget a derék uraság? Sajnos nem ismerem ezt a kifejezést. Mivel azonban te, jó uram, szemmel láthatóan tisztában vagy e különös csengésű szó jelentésével, ezért úgy vélem, éppen felajánlottad nekem, hogy bővíted nyelvtani ismereteimet.

– Ja, vagy úgy! – hördült fel az ismeretlen. – Most már értem. Te vagy itt a falu bolondja.

Az ifjú halkan elnevette magát.

– Dehogy! De még ha én magam volnék is a legnagyobb bolond, e dicső cím máris kicsúszott a kezemből, mihelyst keresztüllovagoltál a kapunkon.

– Na ebből elég legyen! – csattant fel a férfi. – Takarodj az árnyékból, vagy a szolgám kiporolja az irhádat!

– Ha rám uszítod, akkor nemsokára a saját kezeddel moshatod az ingedet. Na de mondd csak, casnar, jól értettelek? Akkor ezek szerint nem vagy elég ügyes ahhoz, hogy leiskolázz? Kérlek, magyarázd el nekem, mi is az a móres, amiről az előbb beszéltél.

– Nem viselkedhet ily arcátlanul az, kinek az oldaláról kard lóg – vágott vissza az ismeretlen. Halkan, fenyegetően beszélt.

– Arcátlan volnék? Vagy tán túl nagy az arcom? Akkora, mint egy falitábla, amelyre ezzel írhatok? – kérdezte az ifjú és a kardjára mutatott. – Bizony, ez a krétám. Tollnak is használhatom, ha előtte megfelelő tintába mártom. Persze vannak íratlan szabályok is, mint ahogy rajtam sem láthatsz egyetlen jelet sem. Vagy talán azt gondolod, hogy eddig bárkinek is sikerült volna bőrömbe metszenie a jelét? Netán felfedezted rajtam, hogy a dessrata mestere vagyok? Üzletet akarsz kötni velem? De hát ez remek! Megtanítod nekem, mi is ez a móres, én pedig megmutatom, hogyan kell használni a kardot.

– De még mennyire, hogy móresre tanítalak! De még mennyire! Mamresre mondom, ellátom a bajodat!

– Ez nagyszerű! – válaszolta Cazio, aztán lassan feltápászkodott. – Javaslom azonban, hogy mielőtt nekikezdenénk az oktatásnak, állapodjunk meg, hogy mindketten a szokásoknak megfelelő módon fizetünk az oktatásért. Nekem ugye fogalmam sincs arról, mennyit illik adni, ha kitanulom a mórest, viszont úgy hallottam, hogy mestro Estenio egy aranyregaturt kér, ha valaki próbára teszi tudását a vívóiskolában.

Az ismeretlen alaposan megnézte magának Cazio kopott bőrzekéjét és igencsak viseltes bársonynadrágját.

– De neked nincs is annyi pénzed! – vicsorogta.

Az ifjú felsóhajtott, benyúlt fehér inge gallérja alá, és előhúzott egy medált. Az aranyérmét egy dühöngő vadkan képe ékesítette. Apja vagyonából mostanra nagyjából már csak ennyi maradt. A medál legalább három regaturt ért.

Az idegen megvonta a vállát.

– És ki vigyáz a tétekre? – kérdezte.

Cazio levette a nyakából a láncot, és odadobta az ellenfelének.

– Látom rajtad, hogy egyenes ember vagy – magyarázta. – Vagy legalábbis az leszel, ha majd kiterítem a testedet. A halottak ugyanis nem szoktak ravaszkodni. Pont olyanok, mint a tömeg, amit már senki sem szórakoztat. A sokaság is feloszlik és a hulla is így tesz.

Előhúzta a kardját.

– Bemutatom jó barátomat, Caspatort – biccentett oda a férfinak. – Mi ketten nagy örömmel megtanítunk a dessrata nemes művészetére.

A férfi pengéje is kisiklott a hüvelyből. Hasonlóan Caspatorhoz, az ő fegyvere is hosszú, keskeny pengéjű vívótőr volt. A kezét félig zárt markolatvédő takarta el.

– Nem szoktam elnevezni a fegyvereimet! – csattant fel. – Éppen elég, hogy büszke lehetek a saját nevemre. Minato Sepios daz’Afinio vagyok.

– Figyelemre méltó név. Mégis mi szükséged volna kardra, ha egyszer így hívnak? Csupán néhányszor kell elismételned és az ellenfeled állva elalszik. Mit néhányszor? Már kétszer is túl sok.

– Védd magad, gazfickó! – hördült fel daz’Afinio, és vívóállást vett fel.

Cazio azonban savanyú képet vágott és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.

– Jaj, ne már! Kezdjük az alapokkal. A megfelelő testtartás mindennél fontosabb. Látod, jó uram? Rossz helyen van a lábad. Túl keskeny az állásod és túlságosan is előrehajolsz. Így csak akkor állunk, hogyha balról jobbra akarunk vágni. A jobb lábad ujjai pedig ebbe az irányba…

Daz’Afinio bömbölve támadásba lendült.

Cazio könnyedén oldalra táncolt előle.

– Hűha! – kiáltotta. – Ez volt ám a támadás! Csak hát valójában ezt kellett volna tenned.

Kissé megemelte a karját és balra szökkent. Daz’Afinio azonnal a magasba rántotta a pengéjét, hogy kivédje a magasból lezúduló vágást, ám erre a támadásra sosem került sor. Az ifjú pengéje megvillant, miközben jobb lábbal villámgyorsan előbbre lépett. Caspator hegyével könnyedén megbökte az idősebb férfi karját. Gondosan ügyelt arra, hogy a szúrással ne ontson vért.

– Ugye figyeltél? Ügyesen eltereled az ellenfeled figyelmét egy mozdulattal, aztán…

Daz’Afinio dühösen összeszorította az ajkát, és elszántan előrevetette magát. Nagy erejű csapások sorát zúdította fürge ellenfelére. Többször laposan Cazio felé döfött és ügyetlenül, a pengéket keresztezve megpróbált közelebb kerülni az ifjúhoz.

Cazio jókedvű nevetéssel nyugtázta a ziháló idegen erőfeszítéseit. Vagy elhárította a pengéjét, vagy egyszerűen oldalra lépett. Az óramutató járásának megfelelően körbetáncolta a támadóját. Daz’Afinio ekkor döntő támadásra szánta el magát. Előreszökkent és megpróbálta keresztüldöfni az ifjú szívét. Cazio leguggolt, és így a penge csupán a levegőt döfte át a feje fölött. Caspator hegye ekkor már felfelé mutatott. Az őrjöngő idegent viszont tovább sodorta előre a lendülete, így majdnem felnyársalta magát a párbajtőrrel. A seb ezúttal sem volt túlságosan mély. Caspator érintése után viszont egy árnyalattal megváltozott az idős úr bársonyzubbonyának színe.

– Ez bizony a pertumum perum praisef – tájékoztatta Cazio a sebesültet.

Daz’Afinio ekkor megpróbálta lemetszeni kihívója kézfejét. Cazio a saját pengéjével állította meg a vágást, majd egy könnyed csuklómozdulattal félresodorta az útjából, és ellentámadást indított. Az idősebb férfi kénytelen volt hátraszökkenni, mert csak így kerülhette el a rázúduló csapást.

– Ennek aflukam en truz volt a neve.

Az idegen pengéje félresodorta a párbajtőrt, és daz’Afinio újra előrelendült. Cazio hárította a szúrást, megtorpant, majd keresztüldöfte ellenfele combját.

– Prismo hárítás – magyarázta. – Com postro en utave. Meglehetősen nehéz visszavágás, de hatásos.

Érdeklődve figyelte, ahogy ellenfele kezéből kiesett a fegyver. Daz’Afinio térdre rogyott, és elsápadva próbálta meg a kezével elszorítani a vérző sebet.

A győztes elegánsan meghajolt a falak árnyékában tapsoló nézők felé. Őszinte örömmel fedezte fel, hogy a szép Braza daca Feiossa is lelkesen ujjongott. A lányra kacsintott és egy csókot dobott felé, azután visszafordult a legyőzött úriemberhez.

– Ha nem tévedek, jó uram, a magam részéről befejezettnek tekinthetem az oktatásodat – mondta udvariasan. – Most akkor megtanítod nekem, hogy mi is az a móres?

* * * * *

Az ajtó megremegett és rozsdásan nyikorgó hangon tiltakozni próbált, amikor Cazio felrántotta. Az ajtószárny azonnal megroggyant, mert a zsanérok már nem tudtak megbirkózni a súlyával. A homályba burkolózó porticóban mocorgás támadt. Valószínűleg egy patkány szaladt végig a repedezett kockaköveken.

Az ifjú nem törődött sem a makacskodó ajtóval, sem a menekülő állattal. Határozott léptekkel elindult otthona belső udvara felé.

Akárcsak a palota többi részében, itt is leírhatatlan rendetlenség uralkodott. A gaz már jó ideje átvette az uralmat a kert fölött, és a hosszú indáknak immár nem állhatott ellen sem az épület, sem a kerteket övező fal. Az udvar közepén álló, rézből kovácsolt teknő és a napóra az oldalára dőlve feküdt. Nagyjából két évvel ezelőtt dőlhetett ki.

Az egész épületben csupán egyetlen gondosan rendben tartott rész akadt. Az udvart borító kövezetről itt eltakarították a szemetet. Kellett a hely, ahol zavartalanul gyakorolhatott a ház ifjú ura.

Egyik oldalon egy kisebb labda lógott a magasból. Mellette, az igencsak megviselt gyakorlóbábu felszínén még valamennyire ki lehetett venni a különböző létfontosságú szerveket, a különösen sérülékeny pontokat jelölő rajzokat és megjegyzéseket. A tinta mostanra már igencsak kifakult. A vívópástként szolgáló udvarrész melletti márványpadon hangosan horkolva aludt valaki.

Az elhanyagolt külsejű férfi talán ötvenéves lehetett. Az arcát durva, fekete és ősz borosta borította. Az arca egyik felén hosszú, fehér sebhely húzódott. Nem csak az öltözékét, de igencsak megnőtt haját is elhanyagolta. Kopott, barna bőrzekéjén látszott, hogy rendszeresen vörösborral locsolták. A kényelem szavára figyelve, lemondott a nadrág viseléséről. Bal keze lelógott a földre, félig nyitott tenyere mellett egy üres üveg állt a kövön.

– Z’Acatto.

Az alvó megmoccant.

– Z’Acatto!

– Tűnj innen, vagy megöllek! – hörögte, ám közben nem nyitotta ki a szemét.

– Hoztam ennivalót.

Ez már éppen elég volt ahhoz, hogy a fekvő alak résnyire nyissa a szemét. Cazio felé nyújtotta a vászonzsákot. Z’Acatto véreres, vizenyős szemmel bámulta az adományt.

– Van benne sajt, kenyér és fokhagymás kolbász.

– És az egészet mégis mivel mosnám le, he? – kérdezte az öreg. A tekintete majdhogynem szikrát vetett.

– Hát ezzel – vigyorgott az ifjú, és a háta mögül előhúzott egy kerámiaedényt. Z’Acatto felült, és ivott. A következő pillanatban viszont harsányan felvonyított, és nagyot köpött. Az edényt hatalmas erővel a falhoz vágta, éles szilánkokkal terítve be a környéket.

– Megmérgeztél!

– Víz a neve – javította ki Cazio. – Vannak helyek, ahol gyakran ilyesmi hull az égből. A fű véleménye szerint tápláló folyadék.

– A pokolban itatják vele az elkárhozottakat! – méltatlankodott z’Acatto.

– Ebben az esetben nem árt, ha elkezdesz hozzászokni. A legcsekélyebb mértékben sem kételkedem abban, hogy a túlvilágon Ontro nagyúr és Mefita úrnő vendégszeretetét élvezed majd. Ezenfelül nem volt pénzem borra.

– Hálátlan gazfickó! Nem törődtél mással, csak azzal, hogy megtöltsd a hasadat.

– Meg a tiédet! – figyelmeztette Cazio. – Egyél!

– Ugyan már! – morogta az öreg. Lassú, megfontolt mozdulattal visszatelepedett a padra. – Én csak…

Hirtelen szimatolni kezdett. A homlokán elmélyültek a ráncok, és gyanakvó képet vágott.

– Gyere csak közelebb!

– Inkább betartanám a három lépés távolságot – válaszolta hűvösen az ifjú. – Talán már hallottál arról, hogy a vizet nem csak ivásra használjuk. Például mosakodni is lehet vele.

Z’Acatto azonban már fel is pattant, és vérben forgó szemekkel elindult a hazatérő felé.

– Érzem a bor illatát a leheletedben! – vádaskodott. – Tavalyi vino dac’arva, mégpedig Trosciából.

– Ne beszélj már képtelenséget! – ellenkezett Cazio. – Escarrai bor volt.

– Ugyan már! A kettő teljesen ugyanaz! – bömbölte az idős férfi. Úgy hadonászott a karjával, mintha megőrült volna. – A zöld fene tíz éve elpusztította Escarrában a szőlőket. Térden állva kellett könyörögniük, hogy új tőkéket kapjanak Trosciából.

– Érdekes, majd igyekszem nem elfelejteni. Ami az italt illeti, az a bor nem az enyém volt. Alo kínált meg vele, és mostanra már mind elfogyott. Inkább egyél valamit.

– Hogy egyek? – méltatlankodott az öreg. – Végül is miért ne?

Visszatántorgott a padhoz, leült, és beletúrt a zsákba. Előhalászta a kenyeret, leszakított belőle egy darabot, és enni kezdett. Ez persze nem tartotta vissza attól, hogy tovább beszéljen:

– Hány csetepatéba keveredtél ma?

– Úgy érted, hogy hány alkalommal párbajoztam? Csupán egyszer. Pontosan emiatt fáj a fejem. Annyira meleg volt, és ráadásul nincs a városban elég idegen. Így nem lehet pénzhez jutni.

– Ne nevezd párbajozásnak, amit művelsz! – mérgelődött z’Acatto. – Csak hadonászol a pengéddel. Ostoba módon elpocsékolod mindazt, amire megtanítottalak. Úgy viselkedsz, mint egy szajha!

– Valóban így gondolod? – fortyant fel Cazio. – Ha már ennyire okos vagy, áruld el nekem, hogy akkor mégis miből kellene megélnünk? Mi máshoz értünk? Te csak fitymálod az ételt, amit hoztam, pedig biztosra vehetjük, hogy ezen kívül más nem kerül eléd az asztalra. És ha már itt tartunk, mégis miféle bort szoktál inni, ha sikerül szereznünk? Azzal a pénzzel fizetsz érte, amit belőlem nyaggatsz ki!

– Az apád sosem süllyedt volna ilyen mélyre!

– Az apámnak ott voltak a birtokai, te vén bolond! A szőlőhegyei, a gyümölcsösei meg a gulyái. Csak aztán úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha kardot ránt, és a ti híres-nevezetes szabályaitokat betartva, párbajban mossa tisztára a nevét. Ez azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy a vagyona így a gyilkosára szállt, nem pedig a drágalátos fiára, énrám. Ősi címünkön kívül apám csupán egyetlen dolgot hagyott rám: téged.

– Meg ezt a házat.

– Persze. Nézz már körül!

– Egy ilyen palotával pénzt is lehetne keresni! – emlékeztette z’Acatto. – Kiadhatnád bérbe.

– Az otthonomról beszélsz! – bömbölte Cazio. – Itt fogok élni. Úgy szerzek pénzt, ahogy az jólesik.

– Az életedbe kerül majd az ostobaságod! – csattant fel az öreg.

– Mégis hogyan? Ki tudna legyőzni? Senki. Az elmúlt két év során még csak hozzám méltó ellenféllel sem találkoztam. Amikor kardot rántok, semmit sem kockáztatok. Ne akard elhitetni velem, hogy veszélyes, ha párbajozok! A legtisztább tudomány az, amit csinálok.

– Én még mindig sokkal jobban vívok, mint te! – ellenkezett z’Acatto. – Kétség sem férhet ahhoz, hogy én vagyok a világ legcsodálatosabb dessrata mestere, ám akadnak azért még néhányan, akiknek tudása és képessége megközelítheti az enyémet. És megtörténhet, hogy egy napon összefutsz valamelyikőjükkel.

Cazio jeges pillantást vetett az idősebb férfira.

– Éppenséggel a te kötelességed felkészíteni az ilyen összecsapásra. Gondoskodj róla, hogy készen álljak, ha felbukkannak azok a mesterek. Ha nem ezt teszed, akkor engem is ugyanúgy cserbenhagysz, mint annak idején az apámat.

A vénség lehajtotta a fejét. Komor arcán még jobban elmélyültek a ráncok.

– A fivéreid már lezárták a múltat – válaszolta halkan.

– Persze, ehhez kétség sem férhet. Tengerre szálltak, és hagyták, hogy a szél menekülés közben cafatokra tépje ősi nevüket. Csakhogy én, Cazio nem kérek ebből! Diuvóra mondom, bennem még a da Chiovattiók vére folyik!

– Nem láttam apád gyilkosának az arcát – suttogta z’Acatto.

– Nem érdekel, hogy ki volt az. Apám ostoba okok miatt olyasvalakivel párbajozott, akivel nem kellett volna. Nem követem el ugyanezt a hibát, és nem is búslakodom miatta. Ugyanakkor viszont arra sem vagyok hajlandó, hogy megtagadjam nemesi származásomat. Küzdelemre születtem. Győzni fogok, és visszaszerzem azt, amit az apám elveszített. Bizony hogy ezt teszem.

Z’Acatto megragadta az ifjú ingujját.

– De okosnak hiszi magát valaki! Azt gondolod, hogy tiéd a világ. Te gyerek, Avella csak egy porszem. Te pedig semmit nem tudsz. Azt mondod, hogy helyreállítod atyád birtokait? Akkor kezdd ezzel a házzal! Kezdd azzal, ami már a tiéd!

Cazio félresöpörte az öreg kezét.

– Nekem aztán semmim sincs! – kiáltotta. Z’Acatto némán figyelte, ahogy az ifjú kirohant az utcára.

Cazio kint megtorpant. Megbánta, hogy ilyen durván beszélt az öreggel. Z’Acatto ugyan megérte a pénzét, de akkor is ő volt az, aki ötéves kora óta ott állt a kis Cazio mellett. A fegyvermester nevelte fel. Nem tagadhatta volna le, hogy voltak szép emlékeik is.

Csakhogy mostanában meglehetősen nehézre fordult a sorsuk.

Éjszaka Avella sötétebb volt egy mély barlangnál is, Cazio azonban úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Könnyedén megtalálta az északi városfalat. Olyan magabiztosan mozgott a homályban, mint a saját otthonában határozott léptekkel közlekedő vak.

Felment a lépcsőn, és megállt a holdfényben fürdőző bástyán. Az ezüstös derengésben jól látta a szőlőhegyeket, az olajfák ligeteit és Tero Mefio lágyan hullámzó dombjait. Itt dobogott egész Vitellio szíve. Több mint egy harangon át bámulta a tájat. Várta, hogy kitisztuljon a feje.

Bocsánatot fogok kérni az öregtől – gondolta. – Hiszen van még egy csomó olyan titok, amit nem árult el nekem. Z’Acatto mindent tud a vívásról.

* * * * *

Elindult hazafelé. Már a házuk mögötti sikátorban járt, amikor megérezte, hogy bizsereg a tarkója. A jobb keze Caspator markolatára csúszott.

– Ki jár ott? – kiáltotta.

Az éjszaka sötétjében jól hangzott a téglához súrlódó bőrtalpak hangja. Négyen, de talán öten is mozogtak körülötte.

– Gyávák! – mondta hangosan, aztán halkabban még hozzátette: – Mamres nagyúr köp rátok!

Caspator a legcsekélyebb nesz nélkül csusszant ki a hüvelyéből. Cazio némán várta a támadóit.