MÁSODIK FEJEZET: EGY MÁSIK FOGADÓBAN

– Először természetesen a királynénak kell meghalnia. A terveinkre ő jelenti a legnagyobb veszélyt.

A férfi kulturált, enyhén sziszegő hangon beszélt. A király nyelvét használta, és csupán halványan érződött, hogy valahonnan délről származhatott. A szavait meghallva, Lucoth úgy érezte, mintha egy kígyó csúszott volna végig a hátán. Hirtelen olyan félelem tört a fiúra, hogy attól tartott, mindjárt felfedezik a szíve dübörgése miatt.

De hát csak egy egér vagyok – gondolta –, egy kis egér.

Az emberek tényleg így hívták. A valódi neve Dunhalt MaypHinthgal volt, ám egyedül az anyja szólította Dunhaltnak. A parányi városkában, Odhfathban, mindenki más Lucoth, vagyis egérke néven emlegette.

A férfi kijelentését száraz csend követte. A magasban, a tetőgerendákon rejtőzködő fiú innen nem láthatta a lent ülők arcát. Csupán annyit tudott, hogy hárman vannak, és a hangjukból ítélve mindannyian férfiak. Tudta róluk, pénzt adtak MaypCorgh kocsmárosnak azért, hogy használhassák a Fekete Kokas fogadó hátsó szobáját. Lucoth tapasztalata szerint ez azt jelentette, hogy idebent valami titkos dologról kívánnak tanácskozni.

A legény már korábban is hallgatózott az ilyen találkozók során. Megállapodtak MaypCorgh kocsmárossal, aki szólt a fiúnak, ha kiadta a hátsó szobát. Dunhalt azelőtt elsősorban csempészeket és útonállókat figyelt meg. Nem ritkán hallott olyasféle dolgokat is, melyek miatt MaypCorgh uramnak szép pénz ütötte a markát. Ennek egy részét persze továbbadta a fiúnak.

Ezek itt azonban nem voltak sem csempészek, sem útonállók. Lucoth már korábban is fültanúja lehetett egy gyilkosság előkészítésének, csak akkor nem egy királynéról volt szó. Annyira izgatottá vált, hogy már nem is félt. Gondosan odafigyelt a másik férfi szavaira.

– Tehát a királyné – mondta a mélyebb, recsegő hang. Mintha hatalmasat sóhajtott volna. – Ennyire egyértelmű a prófécia?

– Kétségtelenül – válaszolta az előbb beszélő társa. – Ha majd üt az óra, akkor Eslenben nem lehet vérből való királyné.

– Na és mi a helyzet a leányokkal? – kérdezte a harmadik. Olyan kiejtéssel beszélt, amihez hasonlót Lucoth addig még sosem hallott, pedig ő aztán jó pár felettébb furcsa tájszólást ismert. Odhfath városa a keresztúton feküdt. Kelet felé haladva az ember egy idő után Virgeniába ért. Nyugaton volt Paldh kikötője, északra Eslen, majd még tovább, Hanza irányába vezetett az út. Dél felé indulva pedig el lehetett jutni a szemkápráztató kereskedőkaravánoktól nyüzsgő, Vitelliai Öregútra.

– Leányok nem örökölhetik a trónt – válaszolta a mély hangú.

– Sokan mozgolódnak azért, hogy törvényes legyen a leányági örökösödés – figyelmeztette a legelső. – Ezek szerint akkor mindegyiknek meg kell halnia. A királynak, a királynénak és a női leszármazottainak. A terveink sikere csakis ily módon garantálható.

– Fontos lépésről beszélünk – hallatszott a harmadik vonakodó hangja. – Innentől kezdve már nincs visszaút.

– A Hangakirály ébredezik – válaszolta halk, lágy hangon a legelső. – Az emberiség kora véget ér. Ha nem tesszük meg a szükséges lépéseket, akkor a többiekkel együtt az enyészet vár ránk. Ez nem történhet meg.

– Egyetértek – biccentett a második.

– Ahogy magam is – tette hozzá a harmadik. – Azonban ügyeljünk a körültekintő viselkedésre, legyünk óvatosak. Közeleg az óra, de még nem jött el a kellő pillanat!

– Persze – válaszolta az első.

Lucoth megnyalta az ajkát. Azon töprengett, hogy vajon milyen jutalom járhat a királyné megmentéséért, vagy éppen az egész királyi család életéért.

Mindig is arról álmodozott, hogy bejárja a nagyvilágot, és szerencsét próbál. Elég bölcs volt azonban annak felismerésére, hogy egy útra kelő, tizennégy éves legényre csúnya végzet vár az országúton, ha nem csörög pénz a zsebében. Egy csúnya, és valószínűleg közeli vég.

Az évek során összegyűjtött egy kis pénzt. Jobban belegondolva, ennyi talán elég is lesz ahhoz, hogy útra keljen.

Lelki szemével már látta a sok aranyat. Micsoda lehetőség! Halmokban áll majd az arany, de az is lehet, hogy bárói rangot kap. Esetleg egy hercegnő kezét, vagy éppen mindezt együtt!

Persze a jó hírt nem köti majd MaypCorgh kocsmáros uram orrára, de nem ám! Igen nagy volt ugyanis a valószínűsége annak, hogy az öreg megpróbálná megzsarolni ezeket itt, lent. Márpedig az is helytelen lett volna. Akkor jár el helyesen, ha nesztelenül kioson a tetőtérből, megvárja a holnap reggelt, és alaposan szemügyre veszi ezeket a fickókat, hogy majd jó személyleírást adhasson róluk. Utána fogja az összekuporgatott pénzét, vesz egy szamarat, és elindul Eslenbe. Ott majd valahogy eléri, hogy fogadja az uralkodó, és részletesen beszámol őfelségének arról, amit most hallott.

Ez volt az a pillanat, amikor váratlanul ráébredt arra, hogy a három férfi elhallgatott odalent. Elhessegette az ábrándképeket, és inkább az összeesküvőkre összpontosított.

Az első beszélő lassan felemelte a fejét. Az árnyék miatt Lucoth nem láthatta tisztán, de úgy érezte, mintha megperzselte volna a pillantásával.

Ez persze lehetetlen volt. Nem mert levegőt venni, hanem mozdulatlanul várta, hogy elmúljon ez a rémisztő pillanat.

– Nagyon hangosan dobog a szíved, fiú – hallotta a férfi bársonyos, lágy hangját.

Lucoth azonnal mozdult. Úgy érezte magát, mintha egy rémálomba került volna. Ismerte a fogadó tetőgerendáit, mint a saját tenyerét. Ennek ellenére mintha útvesztőbe keveredett volna. Csupán néhány lépésnyi távolságot kellett volna megtennie ahhoz, hogy biztonságos helyre kerüljön. Valahogy mégis úgy tűnt, hogy most sokmérföldes út vár rá. Az elméje egy része még nem adta fel a küzdelmet. Egy hang ezt suttogta a fejében: menj át a fal túloldalára, és ugorj le! Ezeknek itt meg kell kerülniük a fél házat. Mire kiérnek, te már messze jársz. Elég időt nyersz ahhoz, hogy a kisegér elbújhasson abban a városban, ahol született.

Valami arcul ütötte. Nem kapott túl nagy pofont. Nem tudhatta, hogy mivel dobták meg, ám annak örült, hogy nem valami gyilkos dologgal.

Ekkor fogta fel, hogy amivel megdobták, valósággal rásimult az arcára. Nem volt ideje arra, hogy ezzel a kellemetlenséggel foglalkozzon. A szarufákon mászva átjutott a szomszédos helyiség fölé. Lehuppant a földre, és a nyitott ablak felé fordult. Megszédült, és különös ízzel telt meg a szája. Valamiért öklendezni kezdett.

Már kiért az utcára, amikor megpróbálta kitapogatni, hogy mi tapadt az arcára. Először képtelen volt felfogni a helyzetet, mert az ujjai egy tőr markolatán siklottak végig. Ennek meg semmi, de semmi értelme nem volt…

Aztán csak rájött arra, hogy igenis van egy magyarázat. Akkor simul az arcához a markolat, ha a penge benne van a torkában. És benne is volt. Érezte a tőr hegyét, a légcsöve belsejében.

Ki ne húzd onnan – gondolta –, ha kihúzod, vérezni fog… Futásnak eredt az utcán. Közben azonban képtelen volt levenni a kezét a nyakából kiálló dologról. Azzal sem ment sokkal többre, amikor megpróbált rájönni arra, hogy mi történhetett vele az előbb.

Minden rendben lesz – gondolta. – Nem találták el a verőeremet, nem lesz semmi baj. Megkeresem az öreg Lóvágót, aki majd kiveszi. Össze fogja varrni a sebhelyet. Minden rendben lesz!

Valami tompán puffant az utcán a háta mögött. Megfordult, és megpillantott egy ember alakú árnyékot, ami rohanva közeledett.

A fiú is futni kezdett.

Most már jól érezte a nyakában a lüktetést. Valami kezdte elzárni a torkát. Elhányta magát. Olyan fájdalom csapott le rá, hogy lángba borult az egész bal oldala. Tántorogva még megtett pár lépést.

Szentek, könyörgöm, segítsetek! Néma leszek, mint a sír! – szerette volna mondani, ám a hangját megakasztotta a torkába szegezett tőr.

Ekkor valami hátba vágta. Nagyon hideg volt. Talán háromszor, vagy négyszer ütötték meg. Az utolsó érintés egészen haloványra sikeredett. Ilyen lehetett egy csók. Közvetlenül a koponyája tövében érezte meg.

– Szép álmokat, fiú! – hallott egy kedves hangot. Mintha egy szent szólította volna meg. Ettől egy kicsit jobban érezte magát.