ÖTÖDIK FEJEZET: A HERCEGNŐ
– Észrevettek minket! – jajdult fel Austra.
Anne ujjai rásimultak az érdes kéregre, és kikukkantott a tölgyfa mögül. Mögötte nyihogni kezdett tejfölszínű kancája.
– Csend legyen, Fürge! – suttogta. A két leány az Ingujjnak nevezett, lágyan lejtő mező szélén rejtőzködött az erdő árnyékában. Jó ideje szemmel tartották a síkon keresztülügető, minden irányba feszülten figyelő három lovast. A katonák a királyi könnyűlovasság sötétnarancssárga zubbonyát viselték, a nap fénye megcsillant a láncingükön. Nagyjából fél nyíllövésnyi távolságra járhattak.
– Nem is – mondta Anne, miközben Austra felé fordult. – Nem láttak meg minket. Viszont keresgélnek. Azt hiszem, Cathond kapitány vezeti őket.
– Gondolod, azért küldték ki őket, hogy megkeressenek minket? – kérdezte Austra. Még kisebbre húzta össze magát, és aranyfényű haja egyik kósza tincsét elsimította arca elől.
– Erre mérget vehetsz.
– Akkor jobban húzódjunk be az erdőbe. Ha észrevesznek minket…
– Igen… Gondolod, hogy észrevesznek? – töprengett Anne.
– Pontosan erről beszélek. Szóval… – Austra kék szeme úgy elkerekedett, mint az aranytallér. – Ne tedd, Anne!
Anne széles vigyorral a fejére húzta a csuklyáját, hogy eltakarja aranyvörös haját. Utána megragadta Fürge kantárját, a nyeregkápát, és fellendült a hátára.
– Várd ki, amíg eltűnünk, aztán keress meg az Árnyékvárosban!
– Kizárt dolog! – tiltakozott Austra. Ez nehezen ment, mivel nem mert kiabálni. – Tessék neked is itt maradni!
Anne a combjával megszorította a kanca oldalát.
– Gyerünk, Fürge! – parancsolta.
A ló vágtázva tört elő a fák közül, csupán néhány kavargó levelet hagyott maga után. Jó tíz szívdobbanásnyi ideig egyedül a patája tompa dübörgése hallatszott, ahogy újra meg újra elrugaszkodott a nedves talajról. Ekkor azonban felüvöltött az egyik katona. Anne hátrapillantott a válla fölött, és jól látta, hogy igaza volt az előbb. Cathond kapitány üvöltözött ott, vörössé vált arccal. A harcosok megfordultak fehér heréltjeikkel, hogy üldözőbe vegyék.
Anne felkiáltott a boldogságtól, ahogy a szél zabolátlanul végigsimította az arcát. Az Ingujj, ez a hosszú, zöld és lenyűgöző mező tökéletesen megfelelt a versenyzésre. Jobb kéz felől az erdő a tavaszi levelek, a som és a cseresznyevirág ünneplő öltözékében pompázott. Bal felől az Ingujj egy meredek lejtőben végződött. Ynis szigetét mocsaras partszakasz vette körül. A mező széléről lepillantva jól látszottak a széles hátú Rémúr-folyó partot ostromló, aranyló, mézszínű hullámai.
Fürge maga volt a testet öltött mennydörgés. Anne úgy ragyogott, mintha ő lett volna a villámlás. Na most próbálják meg utolérni! Hajrá, gyerünk!
Az Ingujj végighúzódott a sziget déli peremén, majd jobb kéz felé fordulva a magasba emelkedett az ikerhegyek, Tom Woth és Tom Cast felé. Anne azonban nem várt az Ingujj kanyarulatáig, megrántotta a kantárt, hogy Fürge éles ívben bekanyarodjon. Patái fűcsomókat és fekete földdarabokat rúgtak a magasba.
A gyors kanyar után ismét az erdő felé vágtattak. A lány a ló nyakára borulva elkerülte az ágakat, és erősen szorította a combjával, amikor hátasa átugrott egy apró patak felett. Egy hátravetett pillantás elárulta, hogy üldözői az előbb az erdőn keresztül próbáltak meg elévágni, a rengeteg azonban úttalan sűrűségnek bizonyult. A bokrok és a cserjék jócskán lelassítják majd a katonákat.
Ezzel szemben a lány azon az ösvényen száguldott, amit pár évvel korábban perzseltek a fák közé. Egészen jól megtisztították. Anne gyakran vágtatott errefelé. Fürge könnyedén kikerülte a széles törzsű kőriseket és tölgyeket.
A lány felrikkantott, amikor elsuhantak egy félig kidőlt fatörzs alatt. Az óriást a társai tartották meg ebben a helyzetben.
Most már felfelé vágtattak az emelkedőn, és egy jobb kanyar után újra kiértek az Ingujjra. Itt kezdődött a Tom Woth és a Tom Cast felé vezető, magasba tartó kanyarulat. Feljebb haladva jobb kéz felől, a fák csúcsa fölött megjelentek Eslen kastélyának legmagasabb tornyai. A szélben jól látszottak a keskeny zászlók is.
Amikor az üldözői ismét kibukkantak a fák közül, már kétszer annyira le voltak maradva, mint amikor a hajsza elkezdődött. Ráadásul mostanra már csak ketten maradtak. Anne elégedett arccal sarkantyúzta meg a lovát. Megkerülte Tom Woth lankáját, és újra a sziget déli pereme felé vette az irányt. Ez a vágta már nem jelentett igazi kihívást. Amikor majd odaér a Kígyóhoz, akkor üldözői nem lehetnek vakmerősége tanúi. Milyen kár!
– Jó kislány vagy, Fürge! – kiáltotta, és hagyta, hogy a ló lassítson egy kicsit. – De aztán nehogy megriadj itt nekem, hallod? Bátornak kell lenned! Utána majd megpihenhetsz. Keresek neked valamilyen csudafinom csemegét, ígérem!
A szeme sarkából ekkor mozgásra lett figyelmes. Felhördült. A harmadik lovas csodával határos módon majdnem hogy a menekülő mellett bukkant elő. Ráadásul rögtön mögötte valaki más is feltűnt. A vörös köpenyes legény egy sötétbarna hátason lovagolt.
Anne arca lángra lobbant a döbbenettől.
– Hé! Tessék megállni! Most azonnal!
Felismerte Cathond kapitány hangját. Vadul zakatolt a szíve, ám ennek ellenére jókorát csapott a kantárral Fürge nyakára.
Megkerülték a lankát. Tom Woth és Tom Cast így együtt egy gömbölyded asszony két keblére hasonlítottak. Anne nyílegyenesen bevágtatott a keblek közötti mélyedésbe.
– Lassíts már, te átkozott bolond! – süvöltötte Cathond. – Szakadék van a túloldalon, semmi más!
Ezzel melléfogott, a másik oldalon rengeteg dolog várt a menekülőre. Először is a lenyűgöző kilátás, a zöldellő dombok, aztán pedig a folyó és a déli láp a mélységben. A hegyek közül kirobbanva egy csodálatos és rémisztő pillanaton keresztül úgy tűnt, hogy a lábai előtt hever az egész világ.
– Ugrás, Fürge! – kiáltotta Anne, amikor átvetették magukat a semmi határán. Hirtelen a ló mind a négy lába a levegőben volt. Most már semmit sem tehetett. A hátborzongató félelem olyan erővel csapott le a lányra, hogy a nyelvével is érezte az ízét.
A pillanat mintha az örökkévalóságig tartott volna. Anne ráhasalt a ló nyakára, és mindkét kezével belemarkolt Fürge sörényébe. Néhány szívdobbanásnyi időre a világ nem volt más, mint a ló, a nyeregből áradó olaj és bőr szaga, meg a levegő süvítése. A menekülő hasát mintha csiklandozó tollpihékkel tömték volna ki. Felsikkantott a gyönyörrel teli félelemtől. A következő pillanatban a ló patái már a Kígyó hátán csattogtak. Ez a keskeny ösvény kanyarogva haladt lefelé a sziget meredek partszakaszán.
Fürge majdnem túllendült az ösvényen. Hátsó lábai ügyetlenül értek földet, utána viszont azonnal magára talált. A Kígyó peremén mozogva gyorsan haladt lefelé. Néha megcsúszott, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és máris újra ugrott. Anne körül elmosódott a világ. Egyszerűen képtelen volt megkülönböztetni egymástól a félelmet és a szédítő boldogságot. Fürge megbotlott, és majdnem kivetette a lovasát a nyeregből. A feje veszélyesen megközelítette a sziklás talajt. Ha felbukik, akkor biztos halál vár mindkettőjükre.
Na és, ki fél tőle? – gondolta a lány. – Ha meghalok, akkor annyi. Gyönyörűen távozom.
Nem úgy, mint a nagyanyja, aki beteg kutyaként, lassan elenyészett az ágyában, megsárgult, és kellemetlen szagot árasztva magából. Olyan halált sem akart, mint amilyen elragadta Fiene nagynénit, a szerencsétlen nő elvérzett szülés közben.
Ekkor azonban Anne már tudta, hogy nem fog meghalni. Fürge patái most már kevésbé meredek lejtőn csattogtak lefelé, a kanca egyre biztosabb ugrásokkal haladt. A Kígyó aljában növő, hatalmas fűzfák vidáman integettek. Mielőtt bevágtatott volna rejtekadó árnyékuk közé, még egy gyors pillantást vetett a háta mögé, ahol jól látszott üldözői körvonala. Megtorpantak a fennsík peremén, nem mertek utánaugrani.
Persze hogy nem!
Sikerült elmenekülnie, legalábbis egyelőre. Ha szerencsés, akkor a nap hátralevő részére is lerázta őket.
Fürge lába erősen remegett, Anne ezért leszállt a hátáról, hogy hátasa kifújhassa magát. Egy örökkévalóságnyi idő kell ahhoz, hogy az őrök valamelyik megszokott útvonalon lejussanak ide. Ráadásul ellenőrizniük kell majd a környék mind a húsz ösvényét. Anne rámosolygott a fűzfák bütykös törzsére. Körülnézett, majd elindult kelet felé, az Árnyék-Eslen, a halottak városa felé.
– Ez csodálatos volt, lovacskám – szólalt meg. – Még csak fel sem merült bennük, hogy kövessenek minket!
Elsimította a haját az arcából.
– Megyünk, megkeressük Austrát, és elbújunk a sírok között. Ott leszünk egész nap. Ezek meg nem is gondolnak arra, hogy ott keressenek minket.
A vére még mindig olyan hangosan lüktetett a fülében, ráadásul Fürge is erősen zihált, hogy a lány csupán akkor hallotta meg a közeledő lovast, amikor az előbukkant a háta mögötti kanyarulatból. Megpördült, és kővé meredve bámulta a férfit.
A vörös köpenyes fickó volt az a deres hátán, az, aki később bukkant elő. Talán tizenkilenc éves lehetett. Meglehetősen magas volt, és szőke haja érdekes ellentétben állt sötét szemével. Hátasa majdnem olyan erősen zihált, mint Fürge.
– Szent Tarn nevére mondom, ez volt ám a vágta! – kiáltotta lelkesen. – Micsoda őrület! Figyelj rám, te legény, komolyan mo…
Döbbenten elhallgatott, és alaposabban is megnézte magának Anne-t.
– Te nem is fiú vagy – nyögte ki végül.
– Szemed, mint a sasé – válaszolta Anne ridegen.
Az ismeretlen tekintete azonban a lány szemére tapadt.
– De hiszen te Anne hercegnő vagy!
– Tényleg? És neked mégis mi közöd hozzá?
– Azt mondjuk nem tudnám megmondani. Azt hittem, hogy a királyi lovasok egy tolvajt vagy vadorzót üldöznek. Gondoltam, akkor már csak a játék kedvéért is segítek nekik. Most viszont nem értem a helyzetet.
– Biztosra veszem, hogy az anyám uszította rám őket. Alighanem elfeledkeztem valami unalmas ostobaságról, amit meg kellett volna csinálnom – mérgelődött Anne. A kengyelbe dugta a lábát, és fellendült a nyeregbe.
– Állj már meg! Hová ilyen sietve? – méltatlankodott az ifjú. – Éppen csak hogy elkaptalak. Nem jár ezért valamilyen jutalom?
– Annak számít, ha újra lehagylak? – gonoszkodott Anne.
– Az előbb sem sikerült leráznod – emlékeztette az ismeretlen. – Végig a nyomodban voltam!
– Dehogy voltál a nyomomban! Odafönt először haboztál egy kicsit.
Az ifjú megvonta a vállát.
– Le merném fogadni, hogy te már jártál erre korábban is. Én ma lovagoltam először Eslenben.
– Akkor legyél büszke magadra – vicsorgott a lány, és megfordult, hogy távozzon.
– Várj már! Azt sem akarod tudni, hogy ki vagyok?
– Már mégis miért érdekelne a neved? – vágott vissza a hercegnő.
– Azt nem tudom, számomra viszont igenis fontos, hogy te ki vagy.
– Na jó, egye fene! Mi a neved?
A fiatalember leszállt a nyeregből, és meghajolt.
– Dunmroghi Roderick.
– Remek! Dunmroghi Roderick. Én Anne Dare vagyok, és ma nem is láttál engem.
– Na az lett volna még a szerencsétlenség – válaszolta az ifjú.
– Pofátlanul vakmerő vagy.
– Te pedig pofátlanul csinos, Anne hercegnő. Csodálatosan lovagolsz és Szent Tarn kedvel téged. Ha viszont azt mondod, hogy nem láttalak, akkor nem is láttalak.
– Remek!
– De… izé… miért is kell azt mondanom, hogy nem láttalak?
– Mondtam már, az anyám…
– A királyné…
Egy dühös pillantás volt a válasz.
– Igen, a királyné, hogy a szentek éltessék! Engem pedig mentsenek meg tőle.
Összevont szemöldökkel meredt az ifjúra.
– Tulajdonképpen honnan is tudod, hogy ki vagyok?
– Láttalak az udvarban. Egy kilenccel ezelőtt kaptam meg a lovagi rózsát.
– Ó! Akkor tehát Roderick úr a neved.
– Bizony, te is ott voltál a nővéreiddel együtt.
– Feltételezem, hogy olyan voltam mellettük, mint a rút kiskacsa a hattyúk között.
– A vörös hajadra figyeltem fel – ellenkezett Roderick. – Nem a sárga tollacskáidra.
– El is higgyem! Nem a szeplőkre, meg erre a fertelmes ormányra?
– Nem kell gyalázni magadat azért, hogy bókokat csalj ki belőlem – figyelmeztette Roderick. – Tetszett nekem az orrod, már az első pillanattól kezdve csinosnak találtam. Örülök, hogy van lehetőségem elmondani.
Anne a szemét forgatva felnézett a magasba.
– Az előbb viszont azt gondoltad rólam, hogy fiú vagyok.
– Mert úgy öltöztél, mintha az volnál, és férfinyeregben ülsz a lovadon. Viszont innen testközelből egyetlen pillantás is elég volt ahhoz, hogy átlássak a szemfényvesztésen – magyarázta homlokát ráncolva a lovag. – Miért is vagy nadrágban?
– Próbáltál már női ruhában lovagolni?
– Az úrihölgyek mindig is szép ruhában lovagolnak.
– Persze, csak éppen női nyeregben. Mit gondolsz, meddig maradtam volna meg a lovam hátán, ha női nyeregben jöttem volna le a Kígyón?
Halk nevetés volt a válasz.
– Jogos, amit mondasz.
– Sajnos ezt csak te gondolod így. Amíg kicsi voltam, senkit nem zavart, hogy mit csinálok. Mindenki azt gondolta, hogy imádnivaló vagyok. Néhányan „cuki kis Anne hercegnőnek” hívtak. Amikor viszont házasuló sorba kerültem, egyből minden megváltozott. Most titokban kell kiszöknöm otthonról, ha így akarok lovagolni. Anyám szerint egy tizenöt éves nő nem viselkedhet úgy, mint egy kisgyerek. Én…
Elakadt a szava, és a következő pillanatban már gyanakvó képpel nézett le az ifjúra.
– Nem azért küldtek, hogy udvarolj nekem, igaz?
– Hogy mi van?! – hördült fel Roderick. Úgy tűnt, hogy őszintén meglepődött.
– Anyám semminek sem örülne jobban annál, mint ha hozzáadhatna valakihez. Ha lehet, egy unalmas, kövér, vén fajankóhoz – vicsorgott Anne, de aztán alaposabban is megnézte magának az ifjút. – Csakhogy te se ilyen, se olyan nem vagy.
Roderick meglehetősen savanyú képet vágott.
– Én aztán semmi mást nem tettem, hercegnő, mint megpróbáltam őszintén bókolni neked. Azt igencsak nehezen tudnám elképzelni, hogy az anyád az én nemzetségemből keresne férjet számodra. Mi ugyanis nem vagyunk sem szemérmetlenül gazdagok, sem lihegő talpnyalók. Így aztán nem is kedvelnek minket az apád udvarában.
– Nocsak, neked aztán az van a szádon, ami a szíveden, igaz? Bocsánatot kérek, Roderick lovag. Majd ha eltöltöttél egy kis időt az udvarban, akkor látni fogod, hogy milyen kevés itt a becsület és a hűség. Talán akkor megbocsátasz nekem.
– Egy mosolyodért cserébe azonnal mindent megbocsátok.
Anne ingerülten érezte, hogy a szája két sarka önmagától elindul felfelé. Egy pillanatra különös, bizsergető érzés öntötte el a hasát. Pont ilyen volt, amikor a Kígyón vágtatott lefelé.
– Na látod. Többet ér ez a királyi kegyelemnél is – biccentett az ifjú, aztán felült a lovára. – Jól van. Örülök, hogy találkoztunk hercegnő! Remélem, még beszélhetünk egymással.
– Most itt hagysz?
– Nem ezt akartad? Ezenfelül lassacskán dereng, hogy milyen nagy kellemetlenség származhatna abból, ha rábukkannának kettőnkre, ahogy itt vagyunk az erdőben, mégpedig erénycsősz nélkül.
– Semmi erkölcstelent nem cselekedtünk! – háborgott Anne. – És nem is fogunk. Persze, ha félsz…
– Én aztán nem félek! – vágott a szavába Roderick. – Csak ügyelek a jó híredre.
– Ez igazán kedves tőled. De figyelj, tudok én vigyázni a jó híremre. Azért persze köszönöm.
– Ezzel most mit akartál mondani?
– Nem bízom benned, lehet, hogy szólsz valakinek arról, hogy láttál. Attól tartok, a mai napra kénytelen leszek szolgálatra kötelezni téged. Te leszel a testőröm.
– Hogy én milyen szerencsés vagyok! Csak egy hete hordom a rózsát, és máris egy királyi hercegnőt kísérgethetek! Őszinte örömmel engedelmeskednék, szép hölgyem, de sajnos nem maradhatok itt egész nap. Nekem is vannak kötelességeim, tudod.
– Te mindig azt teszed, amit tenned kell?
– Nem éppen mindig, ebben az esetben viszont nagyon is. Tudod, én nem vagyok valami elkényeztetett hercegnő.
– Szó sincs kényeztetésről! – mordult fel Anne, és mozgásra ösztökélte a lovát. – Na most akkor jössz vagy sem?
– Hová megyünk?
– Az Árnyékvárosba. Oda, ahol a nagyapáim alszanak.
* * * * *
Egy darabig némán léptettek, Anne közben többször is új kísérője felé sandított. A lovag egyenes háttal, könnyed testtartással, büszkén ült a nyeregben. Rövid ujjú lovaglózubbonyt viselt, amiben jól látszott karcsú, izmos karja. Oldalról nézve az orra egy sólyom csőrére emlékeztetett.
Ez volt az a pillanat, amikor a hercegnő töprengeni kezdett. Az ifjú az volt, akinek mondta magát? Mi van, ha orgyilkos, tolvaj vagy haramia… esetleg egy hanzai kém? Különös kiejtéssel beszélt, és látszott, hogy van benne némi északi vér.
– Dunmrogh – mondta a lány. – Az egészen pontosan merre is található?
– Lent délen. A Kürtladhi királyság egyik gréfsága.
Kürtladh, töprengett a hercegnő. Megpróbálta felidézni magában a Birodalom Csarnokában kiállított térképet. Ha emlékezete nem hagyta cserben, akkor az az ország valóban dél felé feküdt.
Áthaladtak a Cer-csatorna fölött átívelő kőhídon. Elviselték a hídoszlopokba metszett, viharvert kőarcok szigorú pillantását. Ismét csend támadt. Anne úgy érezte, hogy valamit mondania kellene, de egyszerűen semmi olyasmi nem jutott az eszébe, amivel továbbvihette volna a társalgás fonalát.
– Eslen nagyobb annál, mint amilyennek gondoltam – mondta végül Roderick.
– Ez itt körülöttünk nem Eslen. Eslen csupán a palotának és a városnak a neve, a szigetet Ynisnek hívják. Most lent vagyunk az árterületen, az Ynis és a Rémúr-folyó közötti sík vidéken.
– És az Árnyékváros?
– Várj csak egy picit… Ott láthatod.
A lány ujja a fák között feltáruló nyílás felé mutatott.
– Szent Tarn öklére! – hördült fel Roderick, ahogy megpillantotta odalent az elhunytak városát.
A külső részek nem is voltak különösebben fényűzőek. Egymást követték a nádfedeles vagy zsindelyes, szerény faházikók. Közöttük nem kövezték ki az utcákat. Némelyik igen jó állapotban volt, látszott, hogy tulajdonosaik rendben tartották az udvarokat is. Más épületek viszont a bennük fekvő csontvázakra hasonlítottak. A megroggyant tetőket a mélybe húzták a kúszónövények, a tövises bokrok és az évek során felhalmozódó falevelek súlya. Némelyik tetőt már átszakították a bent növő fák.
A halottaknak otthon adó város területén öt körkörös csatornát alakítottak ki. Miután áthaladtak a legkülsőn, már igényesebb, vakolt kőházak között lépdeltek tovább. A háztetőket pala borította, és kovácsoltvas kerítés szegélyezte az udvarokat. Errefelé már kikövezték az utakat és az utcácskákat. A nyeregben ülve Anne és Roderick nem láthattak túl sokat a lenti dolgok közül, ám az még így is egyértelműnek tűnt, hogy a város középpontja felé közeledve egyre magasabb és pompásabb épületek között folytatódott az útjuk. A halottak otthonának szívében kupolák és tornyok törtek az ég felé.
– Dunmroghban is találhatóak fejedelmi síremlékek – mondta Roderick. – De semmi olyasmi, ami erre hasonlítana. Kiket temettek el azokban az apró, szegényes külsejű házakban?
– A szegényeket – vonta meg a vállát Anne. – Eslen hegyre épült városából minden családnak megvan itt a maga kijelölt része, a vagyoni helyzetüknek megfelelően. Egyedül rajtuk múlik, hogy mit építenek a telekre, és hogy tartják karban. Ha rájuk mosolyog a szerencse, akkor akár beljebb is költöztethetik az őseik maradványait. Ha egy családnak sírhelye van a harmadik csatornán belül, akkor kijjebb hozhatják a halottaikat, ha esetleg elszegényednek.
– Azt akarod mondani, hogy valakit itt temetnek el, aztán egy évszázaddal később egy koldus kunyhójában találhatja magát?
– Persze.
– Ez eléggé tisztességtelennek tűnik.
– És ahhoz mit szólsz, hogy férgek rágják meg a szemedet? Az is a halál velejárója – vágta rá Anne savanyúan. Roderick felnevetett.
– Ebben mondjuk, igazad van.
Megmoccant a nyeregben.
– Hát, akkor láttam a várost. Ideje indulnom.
– Máris?
– Egy harangnál több kell ahhoz, hogy visszatérjek a fellegvárba?
– Abban biztos lehetsz!
– Akkor már rég el kellett volna indulnom. Melyik a legrövidebb út?
– Mi lenne, ha erre megpróbálnál magadtól rájönni?
– Ne tedd ezt velem, ha azt akarod, hogy valaha is találkozzunk még! Az apám azonnal visszaküld az egyik kisebb birtokunkra, jó négyszáz mérföldnyire ide, ha elhanyagolom a kötelességeimet.
– Szent Loyd nevére kérdezem, mégis miért gondolod azt, hogy újra találkozni akarok veled?
Válasz helyett az ifjú közelebb léptetett hozzá a lovával. Acélos tekintete Anne szemébe mélyedt. A lány hátán hirtelen végigfutott a pánik hidege, amitől szinte megdermedt.
Amikor az ifjú közelebb hajolt és szájon csókolta, akkor sem tudta volna megállítani, ha akarta volna.
Csakhogy nem is akarta.
Az egész nem tartott sokáig, ajkuk csupán egy rövid, csodálatos, zavarba ejtő pillanaton át ért össze. Semmi ilyesmire nem gondolt, amikor annak idején azon töprengett, hogy milyen lehet a csókolózás.
Még a lábujjai is belebizseregtek.
Csak pislogott, aztán halk hangon így szólt:
– Menj végig ennek a csatornának a partján addig, amíg el nem érsz egy olyan útra, amit ólomtéglákkal fedtek be. Ott fordulj balra. Az út felvezet egészen a hegyre.
Roderick fejével Árnyék-Eslen felé biccentett.
– Valamikor szeretném látni a többi részét is.
– Gyere vissza két nap múlva, a déli harang idején. Lehet, hogy itt találsz.
A fiú elmosolyodott, biccentett, és egyetlen további szó nélkül elügetett.
Anne mozdulatlanul, dermedten ült a lova hátán, a csatorna fekete vizét bámulta. Felidézte magában, hogy milyen volt, amikor a fiú szája hozzáért az ajkához. Szerette volna megragadni ezt az emléket, hogy megvizsgálja. Meg akarta érteni az ifjú minden szavát és tettét.
Hiszen nem is ismerte!
A közeledő patkócsattogás miatt hevesebben kezdett dobogni a szíve. Remény és rémület töltötte el. Lehet, hogy Roderick visszatért? Amikor azonban felpillantott, Austrát látta meg maga előtt. Arany fürtjei a válla mögött táncoltak, és szikrát szórt a tekintete.
– Ez meg mégis kicsoda volt? – kérdezte.
– Egy lovag – válaszolta Anne.
Austra egy pillanatig mintha töprengett volna a válaszon, de aztán újabb szúrós pillantást vetett Anne-re.
– Te meg miért viselkedsz így? Megint a Kígyón jöttél le, igaz?
– Észrevett téged bárki is? – kérdezte Anne.
– Nem. Viszont nem kéne elfeledkezned arról, hogy én vagyok a társalkodónőd, Anne. Ez igen nagy kitüntetés számomra, hiszen az ereimben nem folyik nemesi vér. Ha bármi is történne veled…
– Az apám kedvelte az apádat, Austra. Nem számít, hogy nem volt nemes. Gondolod, hogy képes volna elzavarni téged?
Ekkor azonban már felfigyelt az Austra szemében megjelenő könnycseppekre.
– Austra! Mi a baj?
– A nővéred, Fastia – válaszolta halkan a lány. Pislogott a könnyek miatt. – Te nem értesz semmit, Anne.
– Mi az, amit nem értek? Hiszen együtt nőttünk fel. Ötéves korunk óta ugyanabban az ágyban aludtunk. Mióta csak meghaltak a szüleid és apám téged választott ki arra, hogy a társalkodónőm legyél. Amióta az eszemet tudom, mindig így fogócskáztunk az őrökkel. Akkor most meg miért kezdtél el sírni?
– Azért, mert Fastia megmondta, hogy nem lehetek tovább a társalkodónőd, ha a jövőben is ilyen zabolátlanul viselkedsz! Ha nem fogod vissza magadat, akkor majd olyan cselédlányt kapsz, akinek több esze van, mint nekem. Bizony, erről beszélt.
– A nővérem csak meg akart ijeszteni téged. Ezenfelül mindketten kockázatot vállaltunk, Austra.
– Te tényleg nem érted, hogy mi a helyzet! Te hercegnő vagy, én egy cseléd! A családod gyönyörű ruhákba bújtatott és olyan figyelmesen bánt velem, mintha nemesi származású volnék. Csakhogy van egy szomorú tény, amit mindenki tud. Valójában én egy kis senki vagyok!
– Nem! – csattant fel Anne. – Ez nem igaz! Nem fogom megengedni, hogy bármi is történjen veled, Austra. Soha! Mindig is itt leszel velem, mi ketten összetartozunk. Úgy szeretlek, mint a tulajdon nővéremet.
– Csitt, te! – válaszolta a szőke lány szipogva. – Hallgass már!
– Na, gyere, most azonnal elindulunk visszafelé! Beosonunk, amíg az a sok fafej kint keres. Megígérem neked, hogy ezúttal nem csípnek fülön minket.
– A lovasok…
– Nem tudtak elkapni. Befogják a szájukat, mert szégyellik magukat. Csak akkor fognak árulkodni, ha anyám vagy Fastia kikérdezi őket. Téged amúgy sem vettek észre.
– Fastiát cseppet sem érdekli, hogy a bűntársad voltam-e vagy egyszerűen csak leráztál.
– Fügét Fastiának! Nem olyan hatalmas ám ő, mint amilyennek gondolod. Na gyere, menjünk!
Austra biccentett és a ruhája ujjával kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Na és mit tesz majd az a lovag, akinek sikerült elkapni téged?
– Ő is befogja majd a száját – bizonygatta Anne. – Csendben marad, ha nem akarja elveszíteni a fejét.
Elkomorodott.
– Hogy mert Fastia ilyen hangnemben beszélni veled? Valamit tennem kell ellene. Bizony… és már tudom is, hogy mit.
– Mire gondolsz?
– Odamegyek Virgeniához, és mindent elmesélek neki. Ő majd segíteni fog. Ebben biztos vagyok.
Austra ismét döbbenten pillantott a barátnőjére.
– De hát… Azt hittem, hogy visszamegyünk, fel a hegyre.
– Nem tart sokáig.
– De…
– A te kedvedért teszem – magyarázta Anne a barátnőjének. – Gyere már! Légy bátor!
– Egy harang múlva már úton leszünk visszafelé?
– Persze.
A szőke lány határozottan felszegte az állát.
– Akkor induljunk.
Átléptettek a belső csatornák fölött is, és eljutottak a királyi városrészbe. Itt az utcákat ólomtéglákkal borították be, felületüket elsimította és kifényesítette a karbantartók cipője és seprűje. A szentek kőszobrai lapos vagy enyhe dőlésű tetőket tartottak. Mindent beborítottak a rózsaszín virágú kankalin és az ajisterkarom vastag indái. Az épületek belsejét pecsétek és erős acélzárak óvták az illetéktelenektől.
Az utolsó kört éjsötét, ragyogó csillagokkal ékesített fal vette körül. A fekete márványból épült bástya halványan csillogott a napfényben. A fal tetejéről kovácsoltvas lándzsák meredtek a magasba. A kapukat a hosszúkás, elszánt arcú Szent Under és a rózsakoronát viselő, könnyes szemű Szent Dun őrizte.
Ezenkívül állt ott egy magas, középkorú fickó is, aki a halottakat őriző paplovagok komor, szürke egyenruháját viselte.
– Jó estét, Anne hercegnő! – szólalt meg.
– A lehető legjobb estét neked is, Len lovag! – válaszolta Anne.
– Feltételezem, hogy már megint engedély nélkül jöttél át ide – folytatta a lovag, miközben levette a sisakját. Befont, barna haja olyan arcot vont keretbe, amit akár kőből is faraghattak volna. A lovag lapos képe szigorú volt, és szegletes, mint egy tégla.
– Ezt meg mégis miért mondod? Talán itt járt anyám vagy Fastia? Utánam érdeklődtek?
A lovag halványan elmosolyodott.
– Ugyanúgy nem mesélhetek az ő látogatásukról, ahogy nekik sem mondhatom el azt, hogy te itt jártál. Azzal megszegném az eskümet. Nem beszélhetek arról, hogy ki járt itt, vagy hogy mit csinált. Amivel te persze tisztában vagy, különben nem ide járnál rosszalkodni.
– Akkor most elküldesz?
– Tudod jól, hogy nem küldhetlek el. Lépj be, hercegnő!
– Köszönöm, Len úr.
Miközben a lányok átléptettek a kapun, Len lovag megkondította a rézharangot. A felséges halottak ebből tudhatták, hogy látogatóik érkeztek. Anne érezte, hogy enyhe remegés támad a gyomrában. Ez világosan a tudtára adta, hogy magára vonta a szellemek figyelmét.
Majd meglátod, Fastia – gondolta elégedetten. – Majd meglátod.
* * * * *
Anne és Austra egy kisebb udvar előtt szálltak le a nyeregből, és kikötötték a lovaikat. Ez volt az a hely, ahol otthonra találtak a Dare nemzetség elhunytjai. Az alacsony oltáron friss és elhervadt virágok hevertek. A gyertyák egy része csupán félig égett le, míg másokból a csonk sem maradt meg. A kancsókból mézsör, bor és tölgysör illata áradt.
Anne meggyújtotta az egyik gyertyát, és miután mindketten letérdeltek, elmondta az imádságot. A térde alatt hideg és kemény volt az ólom. Valahol a közelben váratlan hangzavar támadt: egy szajkó pörölt egy hollóval. Anne énekelni kezdett:
Hozzátok szólok, szentek,
kik atyáimat s anyáimat őrzitek,
Szent Under, te vagy a védelmező,
Szent Dun, te vagy a megóvó
Halk léptekkel fogok járni,
hogy őseim aludhassanak,
Vagy, ha úgy döntenek, felébredjenek.
Áldás rátok! Vigyázzatok az elhunytakra,
Mutassatok meg engem nekik!
Az se baj, ha csak álomnak látnak.
Sacaro, Sacarum, Sacarfum.
Megfogta Austra kezét.
– Menjünk! – suttogta.
Megkerülték azt a fenséges épületet, ahol a nagy- és a dédszülei csontjai pihentek. Éjszakánként odabent gyülekeztek nagybácsijai és nagynénjei. Legkisebb öccse, Awieyen ott játszadozott kőből faragott bölcsőjében. Elhaladtak a vörösmárvány oszlopsorral szegélyezett udvarház mellett, és maguk mögött hagyták a ragyogó bronzzal fedett boltíveket. Nem álltak meg a nemesi udvarház mellett sem, ahol harmad- és negyed-unokatestvérei bizonyára a haláluk után is ugyanolyan cselszövésekbe bonyolódtak, mint amikor még éltek. Alighanem most is arra vágytak, hogy bekerülhessenek előkelőbb rokonaik közé.
Egészen addig nem álltak meg, míg meg nem pillantották maguk előtt a horz málladozó kőfalait és az elvadult, egymástól távol álló fákat.
Az elmúlt évek során a két lány valóságos kis ösvényt taposott a mélyben megbújó sírkamrához. Ahogy növekedtek, az út is egyre jobban kiszélesedett. Természetesen egyetlen ágat sem vágtak le, csupán félretolták, arrébb nyomták az útjukból a sűrű bokrok lombjait. A vad szentek nem panaszkodtak és nem is büntették meg lázzal vagy kelésekkel a vakmerő behatolókat. Úgy tűnt, hogy a védelmezőket a legcsekélyebb mértékben sem zavarta ez az apró változás. Ugyanígy nem haragudtak azért sem, hogy a lányok bizonyos óvintézkedéseket tettek a titkuk megőrzése céljából. A legfontosabb helyekre szőlőindákból összefont függönyt akasztottak vagy éppen arrébb raktak néhány szikladarabot.
Anne amúgy is biztosra vette, hogy a sírt azért nem fedezte fel senki, mert ez volt Virgenia akarata. Az úrnő több, mint kétezer éven át háborítatlanul pihent. Csakis Anne és Austra előtt mutatta meg magát, mintha csupán a két lányt fogadta volna a bizalmába.
Így aztán, miután az út végét négykézláb tették meg, Anne ismét ott állhatott az ősi királynő szarkofágja mellett.
Hosszú időn át hiába próbálkoztak azzal, hogy még jobban kinyissák a kőkoporsó fedelét. Az sem segített nekik, amikor egy fából faragott emelőt is elhoztak ide. Egy idő múlva Anne amúgy is arra a meggyőződésre jutott, hogy nem is volna szabad belenéznie a koporsóba, és attól kezdve inkább már nem is feszegették a kőlapot. A vékony nyílás azonban továbbra is ott volt.
– Na most akkor – mondta a hercegnő. – Itt van nálad a metszőtű és a fémlap?
– Könyörgök, miattam nehogy megátkozd Fastiát! – jajveszékelt Austra.
– Eszem ágában sincs megátkozni a nővéremet – válaszolta Anne. – Legalábbis nem nagyon. Csak mostanában már kiállhatatlanul viselkedik! Hogy mert megfenyegetni téged? Rászolgált a büntetésre.
– Valamikor ő is a játszótársunk volt – emlékeztette a szőke lány. – A barátunknak tartottuk. Virágból, bóbitkákból és pitypangból gyönyörű vállkendőt font nekünk.
– Mikor volt az már? Mostanra megváltozott. Más ember lett belőle, mióta férjhez ment, és megtették az úrnőnknek.
– Akkor kívánd azt, hogy újra olyan legyen, mint amilyen régen volt. Nehogy rontást tegyél rá, kérlek szépen!
– Ó, csak néhány kelésre gondoltam – magyarázta Anne. – Vagy egy-két himlőhely is jól mutatna azon a szép arcán… Jól van na, csak tréfáltam! Add ide a tűt!
Austra a hercegnő kezébe nyomta a parányi, papírvékonyságú ólomlapocskát és a vasból kovácsolt tűt. Anne rárakta az ólmot a koporsó fedelére és ezt írta:
Ősanyám, kérlek, vidd el ezt a kérést Szent Cerhez! Könyörögj hozzá a nevemben, és kérd meg arra, hogy a nővérem, Fastia ne fenyegesse többé a cselédemet, Austrát! Azt is szeretném, ha Fastia olyan kedves lenne, mint amilyen fiatalabb korában volt.
Töprengő pillantást vetett a fémlapra. Az alján még jócskán maradt üres hely.
És Dunmroghi Roderick szíve forduljon felém. Ne aludhasson úgy, hogy ne rólam álmodjon!
– Micsoda? Ki az a Dunmroghi Roderick? – kiáltotta Austra.
– Nem ér, te leskelődtél!
– Még szép! Féltem, hogy keléseket kívánsz Fastia arcára!
– Láthattad, hogy semmi ilyet nem tettem, te kis kotnyeles – nevetett Anne, és intett a barátnőjének, hogy menjen már arrébb.
– Azt éppen nem! Viszont azt akartad, hogy valami fiú szeressen beléd – emlékeztette Austra.
– Az a fiú már lovag.
– Az, aki végig a nyomodban járt a Kígyón? De hát csak most találkoztál vele! Mi történt, csak nem beleszerettél?
– Ne beszélj már butaságokat, hogy szerethettem volna bele? Abból viszont semmi baj nem lehet, ha ő lesz szerelmes belém.
– A tünvérmesékben az ilyesmi mindig nagyon rosszul végződik, Anne.
– Ami azt illeti, Cer amúgy sem fog törődni a kéréseimmel. Ő azt szereti, ha megátkozhat valakit.
– Akár egy átokkal is felérhet, ha valaki esetleg beléd szeretne! – vágott vissza Austra.
– De tréfás ma valaki. Talán szeretnéd átvenni az udvari bolond, Kutyakalap helyét?
Anne a vékony ólomlapot becsúsztatta a szarkofág nyílásán.
– Tessék, kész is vagyunk. Indulhatunk vissza.
Amikor felállt, egy pillanatra mintha megszédült volna. Egy szívdobbanásnyi ideig nem tudta megmondani, hogy hol is vannak. Elöntötte a forróság a mellét, a mellkasában megkondult egy aranyból öntött harangocska. Megtámaszkodott a szarkofágon, de igazából nem is érezte a hideg követ.
– Anne? – hallotta Austra aggódó hangját.
– Semmi baj, csak elszédültem egy pillanatra. Már jól vagyok. Gyere, induljunk vissza a palotába!