HARMADIK FEJEZET: A FEGYVERNÖK

A felhők ledörzsölték a holdat az égről. A dermesztő tengeri szélben fogvacogtatóan hideg lett. Neil már nem is érezte a lábán meg a kezén az ujjait. Beszívta a sós tengervíz szagát. A tengerpartot korbácsoló szél és hullámok zúgásán kívül semmit sem hallott, a képzelete azonban éles képeket vetített elé. Valahol az éjszakában ott lapult az ellenség. A napkeltét az acél csattogása fogja köszönteni. A hullámok alól felhangzik majd a hideg, nyughatatlan draugok elnyújtott gyászzenéje. Ezek a cápafogú, halott, de mégis eleven lények várakozva nyitják ki szájukat, hogy belemarhassanak az élők húsába. Neil MeqVren húsába.

– Mindjárt itt a hajnal – suttogta az apja. Az idős férfi odafeküdt Neil mellé a homokra. – Állj készen!

– Bárhol lehetnének – mondta valaki más. Neil úgy vélte, hogy talán Odscher nagybácsi hangját hallotta.

– Dehogyis. Csupán két helyen jöhetnének ki a partra a hajóikból. Itt, vagy a Tejparton. Mi itt vagyunk, ők meg biztos odamentek.

– Állítólag a vejhendek képesek éjszaka is menetelni. Ugyanúgy látnak a sötétben, mint bálványaik, a trollok.

– Ők is csak annyira látnak a sötétben, mint mi – ellenkezett Neil apja. – Ha nincsenek a hajóik fedélzetén, akkor pontosan azt teszik, amit mi is… a napkeltét várják.

– Engem aztán nem érdekel, hogy mit csinálnak – morgolódott valaki más. – Álmukban sem gondolhatták volna, hogy várnak rájuk a MeqVren klán harcosai.

Már, aki megmaradt belőlünk – gondolta Neil. Amikor napnyugta előtt megszámolta a csapatot, csupán tizenketten voltak. Bizony, tizenketten. Az előző reggelen harmincan keltek útra.

Összedörzsölte a két tenyerét, hogy egy kis meleget varázsoljon beléjük. Ekkor egy erős kéz záródott az ujjai köré.

– Készen állsz, fiam? – suttogta az apja.

– Igen, apsza.

Nem láthatta az idős férfi arcát, de bizsergett a fejbőre, mert megértette az apja ki nem mondott gondolatait is.

– Hiba volt, hogy elhoztalak ebbe a csatába.

– Voltam én már korábban is háborúban, apsza.

– Így igaz. És én büszke voltam rád. Egyetlen másik MeqVren sem akad, és tudtommal a többi klán gyermekei sem mondhatják el magukról, hogy csupán tizenkét évesek voltak, amikor megölték az első ellenségüket. Azóta eltelt egy teljes esztendő. Bizony. Csak most…

– Veszíteni fogunk, apsza? Meghalunk?

– Ha ez a szentek akarata, akkor legyenek átkozottak.

Az apja megköszörülte a torkát, és halkan énekelni kezdett.

Harca születtünk, és arra, hogy meghaljunk.

Károgjatok hollók, mert ízletes a húsunk.

Neil megborzongott, mert megismerte a MeqVren klán halotti énekét. Az apja azonban a vállára csapott.

– De mi nem fogunk itt meghalni, te legény! Majd jól meglepjük őket.

– Akkor a báró uraság szépen megfizet minket. Igaz, apsza?

– Ez az ő háborúja. A báró szavatartó ember. No de most már lapuljunk, mert közel a hajnal.

Kivilágosodott az égbolt. A MeqVren nemzetség tizenkét harcosa mozdulatlanul várakozott a dűne mögött. Neil azon töprengett, hogy mégis mi a fészkes fenének kell ez az átokverte sziget a bárónak, vagy éppen a vejhendeknek. Olyan sziklás és kemény a talaj, hogy még a birka sem él meg rajta. A fiú visszafordult a tenger felé. Az ég már elég világos volt ahhoz, hogy jól láthassa hosszú, karcsú hajójuk orrát, a faragott lófej körvonalait.

Kicsit lejjebb a parton pedig egy másikat. És még egyet.

De a MeqVreneknek csak egyetlen hajójuk volt!

Megrántotta az apja zekéjének ujját.

– Apsza…

Ekkor valami felszisszent, és hátba vágta az idős férfit, aki furcsa hangon felsóhajtott. Azután üvöltés támadt, és nyílzápor zúdult a felpattanó MeqVrenekre. A szárazföld felől háromszoros túlerő támadt rájuk. Neil becsukta a szemét, aztán felpattant, hogy csatlakozzon a társaihoz. Annyira átfagyott, hogy nem is érezte a lándzsa nyelét. Rápillantott a fegyverre. Még ott volt a kezében.

Ekkor találta el a nyílvessző. Ugyanakkorát csattant, mint amivel az apját is meglőtték, csupán a süvítése volt egy kicsivel élesebb.

* * * * *

Neil felült az ágyban, és a mellére szorította a kezét. Olyan hangosan zihált, mintha négy mérföldön át rohant volna. Úgy érezte magát, mint aki éppen zuhan.

Hol vagyok?

A bizonytalanság csupán néhány szívdobbanásnyi ideig tartott. Gyorsan felismerte a hajó hullámzását, és a saját kabinját. Megnyugodott, miközben kétujjnyival a szíve alatt kitapintotta a parányi, ráncos sebhelyet.

Nyolc év telt el, de a rémálmaiban minden ugyanolyan eleven volt, mint akkor a parton.

Nyolc év bizony!

Jó pár percen át mozdulatlanul ült, és a fedélzeten dolgozó tengerészek hangját figyelte. Nem merte volna magát ismét az álom gondjaira bízni.

Felkelt, hogy megborotválkozzon. Ma a lehető legjobban akart kinézni. Kifente a borotvát, és határozott, nyugodt mozdulatokkal eltávolította a borostát. Egyetlen karcolás nélkül sikerült megborotválkoznia. Az éles pengével rövidebbre vágta a homlokába nyúló, búzaszínű tincseket.

A tengerparti csapda emlékének Fekete Máriája elhalványult, és átvette a helyét az izgalom. Eljött hát a nagy nap! Ma végre megláthatja Thornrathot!

Megmosta az arcát, egy pillanatra becsukta kék szemét, és felment a fedélzetre.

* * * * *

A Rovy-fokot kora délután érték el. Egy teljes harangig vitorláztak a bal kéz felől felmagasodó alabástrom szirtek előtt. Utána megkerülték a tengerbe nyúló sziklás félszigetet, és befordultak a Habtörő-öbölbe. A hatalmas, természetes kikötőnek olyan alakja volt, mint a kétharmadra hízott holdé. Északon a Rovy-fok, délen a Serfelső-bércek vonala határolta. Nyugaton a nyílt tenger szürkéllett, keleten pedig abban az irányban, amerre most a Sólándzsa tartott, egy olyan gyönyörűség magasodott, hogy a látványától majdnem megszakadt Neil szíve. Talán nem is lett volna olyan nagy baj, ha ebben a pillanatban kileheli a lelkét, hiszen akkor ezzel a csodával eltelve halhatott volna meg.

– A tenger és a vihar szentjeire! – nyögte ki nagy nehezen.

Szívből jövő, hálálkodó szavait teljes egészében elsodorta a Sólándzsa fedélzetére zúduló szilaj szél, az ifjú fegyvernök mellett álló idős férfi azonban mégis meghallotta. Fail de Liery arcán széles vigyor jelent meg. A nyugati szél belekapott a hajába, így mintha füstös, fekete zászló lobogott volna a feje mögött. Fail a szeme sarkából Neil felé pillantott. Élete majdnem öttucatnyi éve ráncokkal és sebhelyekkel borította be az arcát, ennek ellenére fiatalos derű áradt belőle, amikor megszólalt:

– Megérkeztünk, legény – fordult a pajzshordozójához. – Az ott Thornrath maga. Olyan, amilyenre számítottál?

Neil ostoba arckifejezéssel csak bólogatni tudott, miközben az öböl egyre jobban elmaradt a hátuk mögött. Thornrathon túl a keleti égbolt már olyan fekete volt, mintha a kovácsműhely szénporával kenték volna be, és a legsötétebb része fölött sűrű, szürke felhők függönye húzódott. Eltakarták a látóhatárt, nyugaton azonban továbbra is felhőtlen maradt az égbolt. A lenyugvó nap aranyló fénye lángra lobbantotta az öblöt, és a világ leghatalmasabb erődítménye ragyogó fényben emelkedett a viharos háttér előtt.

– Ez hát Thornrath – mondta az ifjú. – Sokat hallottam róla… jó uram is mesélt már…

Elhallgatott. Megpróbálta feldolgozni a döbbenetet, valahogy felfogni az erődítmény nagyságát.

A kiterebélyesedő öböl teljes keleti harmadát – legalább tizenhat mérföld szélességben – elefántcsont fényű fal határolta. Ezen egymástól egyenlő távolságra kőből emelt tornyok törtek a magasba. A hét építmény közül a középső olyan magas és hegyes volt, hogy már a puszta látványától is elszédült az ember.

Neil ámuló szeme láttára egy jókora sorhajó vitorlázott ki a falban tátongó hat boltíves nyílás egyikén. Úgy vélte, hogy a hadihajó árbócai legalább harminc lépés magasak lehetnek, a hajót mégsem fenyegette a veszélye annak, hogy az árbóc csúcsával megérinthetné a boltívet. Ezek a tengeri kapuk ráadásul csupán feleolyan magasan íveltek, mint maga a védmű.

– A szentek nevére! – tört elő Neilből. – Emberek építették? Nem az ekheszlek?

Behajtotta a mutatóujját, és a középső bütykével megérintette a homloka közepét. Ezzel a jellel próbálta meg elhárítani az ősi névben rejtőző gonoszt.

– Bizony, hogy emberek építették – mondta Fail lovag. – Az Engrém-hegyekből szállították hozzá a követ, több száz mérföldet kellett megtenniük a folyón. Azt mondják, hatvan évig tartott az építkezés. Azóta a tenger felől senki sem tudta bevenni Crothenyt.

– Igazi csoda – álmélkodott Neil. – Büszkeséggel tölt el, hogy szolgálhatom.

– Ugyan már, te legény! – figyelmeztette Fail barátságos hangon. – Nem egy kőből faragott halott dolgot szolgálsz, legyen az bármennyire is lenyűgöző. Szó sincs róla. Crothenyt és a birodalom uralkodóját, a Dare család királyi nemzetségét fogod szolgálni.

– Pontosan erre gondoltam, Fail sevár.

– A király nyelvén nem sevárnak, hanem uramnak szólítják a lovagokat, te legény.

– Fail lovag úr – mondta ki az ifjú nagy nehezen a furcsa, esetlen hangzású szavakat. A király nyelve meglehetősen érdes volt, valahogy hiányzott belőle a zene. Csakhogy Neil ura ezt a nyelvet beszélte, ezért ő is megtanulta. Ugyanolyan keményen edzette magát vele, ahogy a karddal, a lándzsával és a buzogánnyal gyakorolt.

Vagy legalábbis majdnem olyan keményen.

– Fail lovag úr – ismételte meg.

– Nemsokára pedig Neil lovag úr.

– Még mindig nem tudom elhinni. Hogyan is emelhetne engem lovagi rangra a király? Nem érdemlem meg. Büszkévé tesz, hogy szolgálhatom, akár egyszerű, gyalogos katonaként is. Csak az számít, hogy szolgálhassam.

– Figyelj, te legény! Éppen csak hogy betöltöttem a tizennyolcadik telemet, amikor kopját törtem Seimon af Harudrohsn úrral. A Hollógyepű-árok csatájában az öt Cresson fivér oldalán harcoltam. Duvgal MaypAvagh nagyúr több mint húsz lovaggal végzett, és én mégis az Árnyékvárosba küldtem Cath Valk kapui előtt, és egyből utánaküldtem a helyettesét is. Tudom én, hogy milyen az igazi lovag, te legény. Elmondom neked, hogy ötvenhat esztendőm során nem láttam még egyetlen olyan ifjú embert sem, aki nálad jobban rászolgált volna a rózsára.

Neil torkát összeszorította a kőkemény öregember iránt érzett szeretet és hála.

– Köszönöm neked, Fail úr. Köszönök neked… mindent.

– Remélem, hogy csak az erős szél miatt könnyezik a szemed, fiam. Ahogy te is pontosan tudod, ki nem állhatom az ilyen udvaroncos zokogást.

– Csak a szél miatt, sevá… uram.

– Remek, maradj önmagad! Mindenképpen el kell kerülnöd azt is, hogy az ostoba udvaroncok rossz útra vezessenek. A határvidék harcosa vagy, akit először egy derék atya nevelt, utána pedig én. Emlékezz erre, és akkor majd önmagad maradsz! A határvidék acélja miatt élhet biztonságban a birodalom elpuhult, aranyló központja. Az arany szépen csillog, de nem igazán lehet vágni vele. Ne is törődj azzal, hogy mi a szép, mi a divatos. Maradj mindig kemény! A királyi udvar veszélyesebb az igazi harcosra, még ezer portyázó vejhendnél is!

– Emlékezni fogok erre, uram – felelte az ifjú, és megpróbálta még jobban kihúzni magát. – Mindent megteszek azért, hogy büszke lehessen rám!

– Gyere le a fedélközbe. Van valami, amit oda akarok adni neked.

* * * * *

– Eredetileg meg akartam vele várni, hogy a királytól megkapd a lovagi címedet, csakhogy a Setét-tó partján csúnyán behorpasztották a páncélodat. Egy nagyúrtól igazán elvárható, hogy tisztességesen felszerelje a harcosait, igaz-e?

Neil képtelen volt megszólalni. Pontosan ugyanolyan döbbent áhítattal bámult maga elé, ahogy az előbb is, amikor életében először megpillantotta Thornrathot. Némán figyelte, ahogy az ura széthajtott egy fókabőr csomagot, amiből aztán felragyogott a gondosan beolajozott acél fénye.

Neil tízéves kora óta viselt valamilyen vértezetet, bár kezdetben csupán kikeményített bőrből vart zekét. Ilyen volt rajta azon az átokverte hajnalon is, amikor megtámadták őket és meghalt az apja. Később acélsisakot, derékig érő láncinget meg lábvasakat kapott, jelenleg pedig combközépig érő láncing nehezedett a vállára. A mellét fedő fémlemez behorpadt ugyan, de még gond nélkül lehetett volna használni.

Csupán álmaiban gondolt arra, hogy olyan gyönyörű páncélja lesz, mint amivel Fail de Liery most meglepte. A főnemeseket illető, drága acéllemezből kovácsolták, amelyeket erős zsanérok fogtak össze. Kiváló minőségű, de egyszerű darab volt, nem ékesítették cirkalmas díszek vagy vésetek.

De még így is egy kisebb vagyonba kerülhetett.

– Fail nagyúr. Még álmomban sem gondoltam volna ilyesmire! Ez mindennél több! Hogy a csudába… egyszerűen nem fogadhatom el, hiszen már eddig is rengeteg dolgot kaptam tőled.

– Pontosan illik rád – válaszolta az idős férfi. – Amikor megvarrták az utolsó rend ruhádat, a szabók lejegyezték a méreteidet. Ez a páncél kizárólag neked készült. Ezenfelül te is pontosan tudod, hogy felettébb zokon veszem, ha visszautasítják az ajándékaimat.

– Én… – kezdte Neil, aztán elvigyorodott. – Sosem sértenélek meg, Fail lovag úr.

– Most akkor felpróbálod, vagy mi van?

– A szentek nevére, de még mennyire!

Így történt, hogy amikor keresztülhaladtak Thornrath kapujának fenséges boltíve alatt, Neil MeqVren büszkén állt a Sólándzsa fedélzetén. Házának, a de Liery nemzetségnek címeres zubbonya rátapadt a világ legtökéletesebb kialakítású páncélzatára. Neil olyan volt, mint egy ragyogó és halálos penge, egy emberi alakot öltött kard.

* * * * *

A csodák sora még távolról sem ért véget. A magas boltív alatt áthaladva észrevette a vizek közepén kiemelkedő, magas, hegyekkel borított partszakaszt.

– Két folyó találkozik ezen a helyen – magyarázta Fail. – A zabolátlan Rémúr délkelet felől érkezik, míg a Harmat az északi hegyek felől kanyarog idáig.

– Akkor ez a sziget maga a fenséges Ynis?

– Úgy bizony! A két folyó húszmérföldnyire ér össze, jóval előttünk, a sziget túlsó oldalán. Rögtön kettéválnak, hogy aztán itt újra megkeressék egymást.

– Ez Ynis! De akkor hol van Eslen? Hol vannak a folyók, melyek a föld szintje fölött folynak?

– Türelem, te legény! Az még keletebbre van, napnyugta felé érünk majd oda. Ami a folyókat illeti… nemsokára meglátod őket.

Ynis valósággal a síkság fölé tornyosult. Az alacsony dombokon apró, elegáns tornyokkal díszített kastélyok és vörös zsindelyes házak tűntek elő a szántóföldek és az erdők között. A környező síkságot többnyire elképesztően zöld színű gabonaföldek borították. Neil jó pár tanyát látott, amik körül a földeken rengetegen dolgoztak. Itt is-ott is különös tornyokat fedezett fel, melyek oldalán hatalmas kerekek forogtak lassan. A folyóból kiinduló csatornák végét nem lehetett látni, olyan hosszúak voltak, hogy egyszerűen eltűntek a párás messzeségben.

Ez volt az a pillanat, amikor Neil növekvő izgalommal rájött arra, hogy bizony felülről nézett le a tájra! A folyóparti gátakat és töltéseket olyan magasra építették, hogy a víz jóval a környező sík területek fölött folyt.

– Amikor az őseink harcba szálltak ezen a helyen, hogy elfoglalják az echeslek utolsó erődítményét, akkor a legendák szerint síkság volt ez a táj – magyarázta Fail lovag. – Ynist azért emelték, hogy legyen hová felépíteni a kastélyukat, majd a vereségük után Eslen erődítménye vette át a helyét. Közben azonban a környéken mindent elnyelt a láp és a mocsár, egészen a látóhatárig tartott a járhatatlan vidék. Az echeslek varázslattal tartották távol a vizet, ám a bukásuk után ez a bűbáj is szertefoszlott. Az itt élő népek cserbenhagyhatták volna a földjüket, keletebbre jobb termőtalajt lehet találni, csakhogy nekik eszük ágában sem volt az ilyesmi. Megfogadták, hogy visszaveszik a földet a vizektől.

– Rájöttek az echesl varázslat titkára?

– Nem, inkább keményen dolgoztak. Gátakat építettek, és elkészítették azokat a szivattyúkat is, amelyeket ott látsz. A szél hajtja őket, miközben kipumpálják a vizet. Kétezer éve tart ez a lassú, elszánt küzdelem a hullámok ellen. A saját szemeddel láthatod az eredményét.

Az idős férfi keze megpihent Neil vállán.

– Láthatod, ez is az emberek műve.

Akárcsak egy tünvérmese szereplői, magasan a föld felett vitorláztak, majd végül a háromfalú Eslent is megpillantották maguk előtt.

A kastély a legmagasabb domb tetején trónolt, nyolc mészfehér tornyát vérvörösre festette az alkony. A hosszú fekete lobogók élesen elütöttek a felhők rózsás hátterétől. A város a kastély körül elborította a teljes domboldalt, a házak áradatának csupán a körfalak próbáltak gátat vetni. A fellegvárat oltalmazó védművek azonban legfeljebb csak irányt szabhattak a város növekedésének. Az épületek palatetős hullámai elborították az alacsonyabb dombokat is, míg végül elérték a vízpartot, ahol feltorlódva megtorpantak a kővel borított rakpartok és az erős, zömök gerendákból ácsolt mólók előtt. A dombok közötti mélyebben fekvő részeket eltakarta a köd és a fatüzelésű kályhák füstje. Jó pár ablakban ragyogott már fel a gyertyák fénye.

– Lenyűgöző! – álmélkodott halkan Neil. – Mint a queryenek egyik elvarázsolt városa a régi mesékben. Nem is merek elfordulni, mert attól félek, hogy szertefoszlik a látomás.

– Eslen városát nem holdfényből és pókselyemből építették – bizonygatta az öreg lovag. – Kézzelfogható és valóságos, majd meglátod. Szóval azt gondolod róla, hogy lenyűgöző? Várj csak, amíg be nem érünk az udvarba.

– Alig várom.

– Hát, ami azt illeti, itt egészen biztosan megtanulsz majd várakozni, fiam.

A kikötő Sólándzsa olyan közel simult a rakparthoz, hogy egy lépéssel bárki a szárazföldre juthatott róla. A mólók mellett a legkülönfélébb nagyságú és eltérő színű vízi alkalmatosság horgonyzott, ám az egyik jóval a többi fölé magasodott: az ötárbócos Csaták Úrnője mellett nem csak a Sólándzsa, de az összes többi hajó is eltörpült. Neil elismerő pillantással méregette a lenyűgöző hadihajót, amikor a tekintete megállapodott a zászlóján. Elkerekedett a szeme és ösztönösen a kardja után kapott, Fail azonban megérintette a karját.

– Hagyd csak, te legény! Arra nem lesz szükség.

– De ez egy hanzai hadihajó!

– Így bizony. Ami cseppet sem szokatlan. Ne felejtsd el, hogy béke van köztünk és Hanza, meg a reiksbaurgok között.

Neil kinyitotta a száját, majd becsukta, és eltartott egy darabig, míg meg tudott szólalni.

– Milyen béke? Hiszen súlyos ezüstöt fizetnek a vejhend portyázóknak a lenyúzott líri fejbőrökért és fülekért. A kalózaik elsüllyesztik a kereskedőhajóinkat.

– Te a valódi világról beszélsz – figyelmeztette Fail. – Mi viszont a királyi udvarba tartunk. Az udvar szerint béke van közöttünk, úgyhogy ne ránts acélt, ha megpillantasz egy reiksbaurgot, és gondosan ügyelj a nyelvedre is! Hallod?

Neil úgy érezte, mintha valami visszataszító dolgot kellett volna lenyelnie.

– Hallom, uram.

* * * * *

Miközben kikötöttek, már be is esteledett. Olyan gyorsan szállt alá az éjszaka, ahogy a fejsze lecsap a fahasábra. Amikor Neil először lépett Eslen kockaköveire, különös sötétség vette körül.

A lámpások fényében csak félig lehetett kivenni a kikötőben nyüzsgő férfiakat és asszonyokat. A félhomályból múló pillanatokra arcok bukkantak elő: akadt közöttük gyönyörű és komor, ártatlan és brutális is. Olyanok voltak, mint a szellemek, felvillantak és már el is homályosultak. Ki-be mászkáltak a hajókra, hangosan köszöntek, vagy éppen búcsúzkodtak – görnyedten ólálkodtak, vagy súlyos terheket cipeltek. A levegőben kibelezett hal, forró szurok, égő lámpaolaj és erjedő szemét bűze úszott.

– A város felső kapuit mostanra már bezárták, úgyhogy egy fogadóban szállunk meg – magyarázta Fail, miközben keresztülfurakodtak a vízparti forgatagon és átlépdeltek egy hosszúkás téren, ahol fiatal lányok és kemény arcú asszonyok vetettek kihívó pillantásokat az érkezőkre. Az árnyékok között vak vagy levágott lábú koldusok kuporogtak, és jajveszékelve könyörögtek alamizsnáért. A gyalogosok lába között és a szekerek kerekei körül gyerekek rohangáltak. Alighanem katonásdit játszottak.

A teret három- és négyemeletes, magas, keskeny épületek szegélyezték: mintha óriások kuporogtak volna egymás mellett, hogy kockát vessenek. Az épületek ablakából barátságos fény, a tűzhelyek füstje és a félig átsült hús illata áradt a hűvös éjszakába.

A két érkező úti célja az egyik ilyen kuporgó óriás volt. Az ajtó fölé kiakasztott aranyozott cégéren a Holdhal fogadó felirat látszott.

– Légy már olyan jó – mondta Fail –, hogy gondoskodsz a lovainkról is. Ott van az istálló. Mindkét hátasért adj egy-egy rézpénzt az istállószolgának, se többet, se kevesebbet. Utána a szobádban vedd le a vértedet, és találkozzunk lent az ivóban.

– Ahogy parancsolod, Fail lovag – válaszolta Neil.

* * * * *

A sörös tőkehalpástétom jóra sikerült, de hiába volt lényegesen ízletesebb, mint a fedélzeti koszt, Neil alig törődött az étellel. Tágra nyílt szemmel bámulta a környezetét.

Még sosem látott ilyen sok különös arcot és öltözéket: két asztallal arrébb ragyogó színű köntöst viselő, sötét bőrű férfiak csoportja ücsörgött. Mikor is hallhatta volna a nyelvek ilyen elképesztő zűrzavarát? Egy szót sem értett torokhangú beszédükből.

Amikor a szolgálólány odahozta az ételüket, a bajszos ismeretlenek mintha utálkozó arckifejezést vágtak volna. A lány háta mögött furcsa jeleket rajzoltak a levegőbe, mielőtt enni kezdtek. Mellettük hasonlóan sötét bőrű emberek foglaltak el két teljes asztalt, akik mintha versenyre keltek volna egymással, hogy ki tud ékesszólóbb beszédet tartani. Meggondolatlan gyorsasággal vedelték a borukat. Sötét zekét, vérvörös, szűk nadrágot hordtak, és oldalukról hosszú, idétlen külsejű kardok lógtak.

Akadtak itt persze olyanok is, akikről Neil azonnal tudta, honnan származnak. Ott nevetgélt néhány szőke üstökű, érdes kezű schildingi halász, odébb felismerte Ter-na-Fath szigetének tengerjáróit. Észrevett egy kürtladhi lovagot, meg a csatlósait is. A MaypHall-ház sárga szarvasbikáját és öt nyílhegyét viselték. Neil tudni szerette volna, hogy ki ez a lovag.

– Ferghus Lonceth úr – árulta el Fail lovag.

– És ő? – mutatott Neil egy jól megtermett, rövidre vágott vörös hajú, gondosan ápolt szakállú, fekete zubbonyt viselő férfira. Az ismeretlen címere négy részből állt össze: volt rajta egy hátsó lábán álló oroszlán, három rózsa, egy kard és egy sisak. Az asztalánál ülő hat emberen látszott, hogy északról származnak, némelyikük akár vejhend is lehetett volna. Neil az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találta őket.

– Nem ismerem a fickót – ismerte be Fail. – Túlságosan fiatal. Viszont a gothferai Wishilmek címerét viseli.

– Akkor tehát hanzai, a hajóról.

– Pontosan. Ugye emlékszel, mit mondtam? – figyelmeztette az idősebb férfi.

– Igen, uram.

Ekkor a kürthladhi lovag egyik csatlósa lépett oda az asztalukhoz.

– Sevár Fail de Liery! A gazdám, Ferghus Lonceth úr üdvözletét küldi s kéri, hogy csatlakozhasson a társaságodhoz.

– Örömmel tölt el a társasága – válaszolta Fail. – De majd inkább mi megyünk oda hozzátok.

– Nem az volna illendőbb, hogy a gazdám jöjjön ide nagyuramhoz? Hiszen kétség sem férhet hozzá, a nagyúr életkora és dicsősége is feljogosítja arra, hogy a saját asztalánál fogadja az ifjabb nemeseket.

– Ez akár így is lehetne, te legény – válaszolta Fail. – Mi viszont csak ketten vagyunk, ti meg nyolcan, és jóval nagyobb asztalnál ültök. Az idős kor persze szép és tiszteletre méltó dolog, de ha már beültünk egy fogadóba, akkor tegyük azt, amit az észszerűség diktál.

Felkelt, majd Neil felé fordult.

– Neil, légy derék fiú és szólj annak a Wishilm lovagnak, hogy szívesen látjuk.

– Nagyuram – szólalt meg a kürtladhi fegyvernök. – Azt az alakot már a gazdám nevében udvariasan meghívtam, ám ő megvetően elutasította a gesztust.

– Lehet, hogy az én meghívásomat is lefitymálja, rám azonban senki se mondja, hogy faragatlan módon elmulasztottam meghívni – válaszolta Fail.

Neil bólintott és odasétált a hanzai lovag asztalához.

Egy darabig udvariasan várakozott, ám az idegenek nem törődtek vele. Hangosan nevettek, és az anyanyelvükön tréfálkoztak. Neil végül megköszörülte a torkát.

– Elnézést – mondta hanzai nyelven.

– Tyv nevére, de hát ez tud beszélni! – hördült fel az egyik fegyvernök. A hatalmas termetű, törött orrú fickó Neil felé fordult, kék szemében mélységes rosszindulat látszott. – Mozdulj, te rima, és hozz még egy korsó sört!

Valamennyien röhögni kezdtek.

Neil lassan kifújta a levegőt és elmosolyodott.

– A gazdám, Fail de Liery lovag az üdvözletét küldi, s kéri, hogy örvendeztesd meg a társaságoddal.

– Fail de Liery – mondta töprengő hangon a hanzai lovag is. – Nem ismerek ilyen lovagot. Ezt a nevet csupán egy agyalágyult vénember viseli, én azonban biztosra veszem, hogy az illető soha nem volt lovag. Mondd csak, kölyök, te kije vagy neki?

– A fegyvernöke – válaszolta Neil nyugodtan. – Ha jó uram még sosem hallott Fail de Lieryről, akkor vagy nincs füle, hogy halljon, vagy elegendő esze ahhoz, hogy megértse, ami a fejébe jut.

– Gazdám! Csak nem megsértettek?! – kiáltotta az egyik hanzai fegyvernök.

– Úgy véled? – kérdezte Wishilm. – Én meg már azt hittem, hogy idefingott egy csótány.

A kék szemű óriás fenyegetően Neilre mutatott.

– A gazdám nem fogja bemocskolni veled a kezét, ebben biztos lehetsz. Ő csakis arra méltó lovagokkal harcol, márpedig nyilvánvaló, hogy te nem vagy az. A sértegetésed semmit sem jelent számára.

– Mi viszont jól hallottuk – szólt közbe egy másik hanzai.

– Ígéretet tettem a gazdámnak arra, hogy nem rántok acélt, és nem szegem meg e vendégszerető ház békéjét – válaszolta Neil.

– Micsoda gyáva fickó! – bömbölte a hanzai, elég hangosan ahhoz, hogy a fogadó ivójában egyből mindenki elhallgasson. Neil érezte, hogy remeg a keze.

– Átadtam a meghívást, ti viszont nem fogadtátok el. Nincs miről tovább beszélnünk.

Megfordult és elindult vissza a gazdája és a kürtladhi lovag asztala felé.

– Ne merészelj hátat fordítani nekem!

Neil nem törődött a méltatlankodóval.

– Ügyes voltál, te legény – dicsérte meg Fail úr, majd intett, hogy üljön oda mellé a padra. – Mindkettőnkre szégyent hoztál volna, ha leállsz verekedni egy ilyen nyilvános helyen.

– Sosem hoznék szégyent rád, Fail lovag.

– Várj, hadd mutassalak be! Ferghus Lonceth lovag úr, ez itt a védencem, Neil MeqVren.

Lonceth megszorította a fiatalember kezét.

– Én meg azt hittem róla, hogy a fiad, jó uram! Nem a gyermeked?

– Olyan ő nekem, mint az édesgyermekem, de nem sajátíthatom ki magamnak annak dicsőségét, hogy a gyermekem volna. Az apja egykor a szolgálatomban küzdött.

– Örülök, hogy találkoztunk! – lelkesedett Ferghus úr, és még mindig Neil kezét szorongatta. – MeqVren. Sajnos nem hallottam még erről a házról. A Fienjeln nemzetség szövetségesei vagytok?

– Nem, uram. A nemzetségemnek nincs háza.

Ezt a bejelentést pillanatnyi döbbent csend fogadta. Az asztalnál ülők udvarias mosollyal próbálták felfogni, hogy létezhet olyan fegyvernök is, aki nem a születése révén jogosult a nemesi címre.

– Igen – mondta végül Ferghus úr, mert zavarta a csend. – Szóval felettébb örülünk annak, hogy csatlakoztál hozzánk. Fail de Liery uraság ajánlása többet ér, mint tíz nemesi ház vére.

Erre ittak, Neil azonban körülnézve úgy érezte, hogy Lonceth néhány fegyvernöke nem értett egyet ura szavával. Az udvariasság azonban nem engedte meg nekik, hogy hangot adjanak a véleményüknek.

– Mondd csak, Ferghus úr – mondta Fail lovag, miután körbejárt a jókora boroskancsó –, mostanában nem sokat hallottam dicsőséges nagybátyádról! Milyennek találja Paldhot?

A két lovag ezután még jó darabig beszélgetett. Fegyvernökeik illendő módon, némán figyeltek. Lonceth legtöbb embere alaposan felöntött a garatra, Neil szokása szerint alig ivott.

Amikor a két úr egy pillanatra elhallgatott, a fiatalember megérintette a gazdája vállát.

– Azt hiszem, jó volna, ha megnézném, hogy mi van a lovakkal, Fail úr – mondta. – Forgószél és Napugrató elég bizonytalanul álltak a lábukon a hosszú tengeri út után.

Fail enyhe meglepődéssel nézett fel a fiatalemberre, és a mosolyába némi gyanakvás vegyült.

– Akkor nézd meg őket! De siess vissza!

A két lónak semmi baja sem volt. Neil persze tudta, hogy ez a helyzet velük. A jól megtermett, kék szemű hanzai, meg az a két másik cimborája ellenben kint várt rá az utcán. Pontosan úgy, ahogy arra Neil számított.