MÁSODIK FEJEZET: A NYOMKERESŐK

Aspar letérdelt a tábortűz még mindig füstölgő hamuja mellé. Halkan felmordult.

– Mi a baj? – kérdezte Stephen.

A berkész nem is nézett az ifjúra, amikor felállt és újra alaposan szemügyre vette a tisztást.

– Nem is próbálták meg elrejteni a nyomaikat! – mérgelődött. – Még azzal sem törődtek, hogy eltapossák a parazsat. Szándékosan csaltak ide minket.

– Talán mert eszükbe sem jutott, hogy bárki is követi őket. Majdnem egy hónapja szegődtünk a nyomukba.

Való igaz, d’Ef kolostorát Sestemen hónap legforróbb napjai során hagyták maguk mögött, és mostanra már igencsak Seftmen havában jártak. A faleveleket megérintette az ősz. A fák még itt, a síkságon is a barna és a vörös árnyalataiban pompáztak. A környéken jó pár legelőt és szántóföldet hasítottak ki a Király Erdejéből. Aspar sokáig nem volt elég erős ahhoz, hogy gyorsabb ütemben haladjanak. Nem tudták utolérni a szerzeteseket. Mostanra már felgyógyult, ám továbbra sem volt elégedett magával.

– Tudják, hogy követjük őket – mondta. – Ebben biztos lehetsz.

A megmaradt négy nyílvessző egyikét az íja húrjára illesztette. A másik négy eltört vadászat közben.

– Azt gondolod, hogy… – kezdte volna Stephen, ám Aspar ekkor már fel is figyelt a támadásra.

Hátulról két férfi rohant elő a fák közül. Félmeztelenül jöttek. A vállukat és a mellkasukat szinte teljesen elborította a sok tetoválás. A kezükben hosszú, súlyos kardot szorítottak. Embertelen gyorsasággal közeledtek.

– Desmond emberei! – kiáltotta az ifjú. – Legalábbis kettő közülük!

– Nyeregbe! – bömbölte Aspar. Felpattant Ogre hátára, és a sarkát a csődör véknyába nyomta. A hatalmas termetű ló szinte kirobbant álló helyéből.

Támadóik kettéváltak. Az egyik a szerzetest vette célba, míg a másik továbbrohant Aspar felé.

A berkész felállt a kengyelben, hátrafordult és megfeszítette a húrt. Célba vette Stephen támadóját. Ogre futása még nem vált egyenletessé, Aspar azonban nem várhatott. Kénytelen volt elengedni a húrt.

A nyila célba talált. Nem lehetett elégedetlen, hiszen eltalálta a tetovált alakot, csakhogy nem szíven lőtte. A nyílvessző talán a májába fúródott. Üvöltve a földre zuhant. Ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy Stephen odaérjen Angyalhoz. A félmeztelen alak azonban feltápászkodott, majd félelmetes sebességgel újra futásnak eredt.

A társa közben egészen elképesztő módon már majdnem utolérte a menekülő csődört. Aspar elkomorodva újabb nyilat illesztett a húrra. Hátrafordult és lőtt. Sajnos, amikor eleresztette a húrt, Ogre épp átugrott egy kidőlt fatörzset, így a lövés messze elkerülte a tetovált alakot.

Már csak két nyílvesszője maradt. Megrántotta a kantárt és megfordult a lóval. Vágtatva indult el az üldözője felé. Közben ismét nyilat tett a húrra. Ellenfele arcát nézte a nyílvessző fölött. A bukott szerzetes halálos elszántsággal közeledett. Ugyanolyan háborodott volt, mint a Pusztító őrjöngő északi harcosai. Aspar a szívét vette célba.

A háborodott szerzetes azonban az utolsó pillanatban félreugrott a nyílvessző elől, ami így jóval a háta mögött fúródott a talajba. A támadó meglendítette a kardját és futtában megpróbálta eltalálni Ogre lábait. Most a ló vetette oldalra magát. Csupán egy hajszállal kerülte el a pengét. A csődör pillanatnyi habozás nélkül folytatta a vágtát. Stephen irányába. A fiút már majdnem beérte megsebesített támadója. Az oldalából ömlött a vér, ám a sérülés éppen csak lelassította egy kicsit. Megszállott elszántsággal csakis a menekülő fiúra összpontosított. Túl későn figyelt fel Ogre érkezésére. A félelmetes csődör mellső patái szétloccsantották a koponyáját.

Aspar ismét megfordult a hátasával. Előrántotta az utolsó nyílvesszőt és leugrott a lóról.

– Ogre, qalyast! – kiáltotta.

A csődör azonnal rohamra lendült. A szerzetes megtorpant és komor arccal felkészült a ló fogadására. A berkész kihasználta a pillanatnyi nyugalmat és habozás nélkül mellbe lőtte.

A becsapódó nyílvessző majdnem hanyatt lökte a férfit. Ahogy megpördült, elkerülte Ogrét, és egyszerűen elrohant a ló mellett. Gyorsan közeledett az íjász felé. Aspar káromkodva megfordult, és felkapta a halott kardját. Nem igazán értett a víváshoz. Bárcsak meglett volna még a tőre és a fejszéje! Maga elé tartotta a pengét. Hallotta, hogy a háta mögött Stephen lehuppan a földre.

A félmeztelen alak már ott is volt. Gyors, kemény vágással vette célba Aspar fejét. Az erdőjáró elhátrált, de nem jutott elég messzire. Fel kellett emelnie a súlyos pengét, hogy hárítsa a csapást. A karja majdnem kiszakadt a vállából, mintha puszta kézzel kapott volna el egy magasból rázúduló malomkövet.

Jobb kéz felől Stephen indított ellentámadást. Meglendítette a bozótvágóját. A tetovált tébolyodott megpördült, és majdnem kettévágta az erős fanyelet. Aspar ügyetlenül meglendítette a kardját. A szerzetes félretáncolt, támadást színlelt, majd vágott. Aspar előrelendült. Odaugrott ellenfele orra elé, elengedte a fegyverét, és bal kézzel megragadta a tetovált csuklót. Jobbjával pedig teljes erővel megütötte az áruló szerzetes torkát. Érezte az ökle alatt megrepedő porcok reccsenését, ám a szerzetes mégis iszonyatos erővel mellbe rúgta. A pusztító rúgás azonnal ledöntötte a lábáról. Hanyatt zuhant a földre, nem kapott levegőt. Az ellenség tántorogva közelebb jött. A feje fölé akarta emelni a kardját – Ogre ekkor csapott le rá hátulról. A félmeztelen alak is a földre került. A mén egészen addig tiporta, míg térdig vörös nem lett a lába és a holttest már nem rángatózott.

* * * * *

– Simán végezhettek volna velünk, ha van egy csepp eszük – mondta Aspar, amikor már újra kapott levegőt. – Túlságosan is beképzeltek voltak. Jobban tették volna, ha nem törődnek velünk, hanem mindketten Ogréra rontanak.

– Lenéztek minket – válaszolta Stephen. – Topan és Aligern Szívhunyt legostobább pribékjei közé tartoztak. Bezzeg az a gazember sosem követett volna el ilyen súlyos hibát.

– Jah. Azt hiszem azokat küldte a nyakunkra, akikről a legkönnyebben le tud mondani. Már azzal is nyert volna, ha a két pribékje csupán az egyikünkkel végez. Nyíllal kellett volna felszerelnie őket.

– Ha valaki végigment Szent Mamres zarándokútján, azután már nem használhat íjat – mondta erre Stephen.

– Nagyszerű! Ebben az esetben majd imádkozás közben mondj köszönetet Szent Mamresnek.

Átkutatták a hullákat. Aspar örömmel fedezte fel a saját tőréhez nagyban hasonlító harci kést. Egy erszényben néhány ezüstpénzt találtak, egy iszákban pedig egy napra elegendő szárított húst és kenyeret. Ez jól is jött, mert Aspar és Stephen nyomorúságosan kevés holmival keltek útra.

– Ha jól számolom, akkor már csak hatan maradtak – töprengett az erdőjáró. – Meg persze ott vannak azok, akikkel Fend csatlakozik hozzájuk. Ha szerencsénk van, akkor továbbra is kettesével küldi őket a nyakunkra. Így kicsit javíthatunk az esélyeinken.

– Nem hiszem, hogy Szívhunyt kétszer is elkövetné ugyanazt a hibát – válaszolta Stephen. – Legközelebb biztosra megy majd.

– Bármikor sor kerülhet a következő támadásra. Ezt a két fajankót talán csak azért küldte, hogy hamis biztonságérzetbe ringasson minket. Most azonnal nyeregbe ülünk és eltűnünk innen, mégpedig nem abba az irányba, ahol várnak ránk. Tudjuk, hogy hová mennek, ezért többé már nem kell a nyomukba járnunk.

Már lóháton ültek, amikor Aspar halkan felnevetett.

– Mi az? – tudakolta Stephen.

– Észrevettem ám, hogy most már nem sírt a szád, mint legutóbb. Nem kezdtél el nyöszörögni, hogy temessük el őket is.

– Nagyon is megfelel nekik, ha erdei temetést kapnak – válaszolta Stephen.

– Werlic – biccentett Aspar. – Lassan, de biztosan azért csak tanultál valamit.