HETEDIK FEJEZET: TOR SCATH

Stephen Darige fejben már jól haladt a legújabb tudományos értekezéssel. Miközben Aspar oldalán ügetett, további bekezdéseket adott A közönségesen főberkésznek nevezett erdei bestia alantas és felettébb közönséges viselkedése című műhöz.

„E kiállhatatlan erdei teremtménynek igen rossz a modora, mellyel csupán a viselkedése és a szaga vetekedhet. Szilaj természete miatt érdemes kerülni a társaságát. Mindenekelőtt ki nem állhatja a művelt vagy finom embereket. Az udvariasság felbőszíti, a kulturált viselkedés őrjöngésre kényszeríti, ha értelmes érvelést hall, akkor a viselkedése kiszámíthatatlanná válik. Pontosan olyan, mint a medve, melyet mézlopás közben megcsíp a méhecske, mégpedig nem is akárhol, hanem a felettébb érzékeny…”

– Egy pillanatra állítsd meg a lovadat! – förmedt rá a berkész.

„Sekélyes gondolatait, alantas szándékát morgással, hörgéssel és harsány hangú fingással adja környezete tudtára. Mindezen zajok közül még az utóbbiak a leginkább értelmesek. Persze egyetlen kinyilatkoztatását sem lehetne összetéveszteni a beszéddel…”

– Azt mondtam, megállni! – hördült fel Aspar. A berkész megállította a két lovát, így a foglyai sem mehettek tovább.

– Miért?

Stephen nem értette, miért torpantak meg. Kísérőjének valami felkeltette az érdeklődését, mert egyértelműen hallgatózott.

– Mi az?

– Ha befognád a szádat, akkor talán rájönnék.

Stephen is fülelt. Azonban hiába erőlködött, nem hallott mást, csak a levelek között sziszegő szelet és az összeverődő ágak hangját.

– Semmit sem hallok.

– Én sem – tette hozzá Pol, az egyik megkötözött útonálló.

– Fogd be a szádat! – mordult rá Fehér Aspar. A sarkát a lova véknyába nyomta, és gyors ügetésbe kezdtek. – Gyertek már! A lehető leghamarabb el akarok jutni Tor Scathba.

– Tor Scath? Az meg micsoda? – tudakolta Stephen.

– Az a hely, ahová napnyugta előtt el akarok jutni – válaszolta a berkész.

– Ahol aztán egy medvével fajtalankodhatsz? – kérdezte Pol. Ezért kapott egy nyaklevest, és amikor legközelebb megálltak, a berkész betömte a fogoly száját.

Stephen szerette a lovakat. Gyermekkorában odavolt a kis pónijáért. Idősebb korában is a legszebb emlékei közé tartozott, ahogy a barátai társaságában hosszú órákon át lovagoltak az apja birtokán. Azt játszották, hogy Virgenia lovagjaiként megrohamozzák a szkaszloiok erődjét.

Imádott vágtatni, megmámorosította a száguldás. Az ellen sem volt semmi kifogása, ha a lovak szépen, nyugodtan lépdeltek.

Az ügetést viszont kifejezetten utálta, mert megfájdult tőle a feneke.

Jó két harangon át hol léptettek, hol ügettek. Ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy Stephen további oldalakkal egészítse ki a berkészről szóló tudományos leírását. Sajgó ülepe kiváló múzsának bizonyult.

Csakhogy időközben ő is érzékelte, amit a berkész, és pontosan ugyanarra a következtetésre jutott. Bárcsak ne lett volna igaza ennek a fajankónak!

A rengeteg egyre sötétebbé vált körülöttük. Az ifjú novícius úgy érezte, mintha valami mozogna az árnyékok között. Az árnyak ráadásul most már nem voltak némák, a nagy távolság miatt egyelőre éppen csak a hallhatóság határán különös, vonyító zaj hallatszott. Nem tartott sokáig.

Az ifjú igyekezett nem törődni vele, és inkább tudományos munkája negyedik fejezetére összpontosított. Úgy gondolta, érdemes lesz alapos leltárt készítenie a „fertelmes főberkésznek nevezett szörnyfattyú kibírhatatlan szokásairól”. A távoli zaj azonban ismét felhangzott, és beleégette magát Stephen elméjébe. Egy idő múlva már úgy vélte, hogy nem közönséges állatok, hanem túlvilági szörnyűségek hörögnek és vonyítanak a fák között.

– Főberkész… ez meg mégis mi lehet? – kérdezte végül.

– Kopók – vágta rá Fehér Aspar a maga jellegzetes, kiállhatatlan, szűkszavú módján. – Megmondtam, hogy te is meghallod őket.

Stephen már korábban is hallott ugató kopókat, a homályból felhörgő üvöltés azonban még csak nem is emlékeztette arra a hangra.

– De kinek a kopói jönnek? Ez a Király Erdeje, itt nem él senki! Vagy talán elvadult állatok?

– Nincsenek elvadulva, bár az tény, hogy vadak. Már, ha erre gondoltál.

– Kegyetlen szörnyetegeknek tűnnek. A hideg futkos miattuk a hátamon – magyarázta Stephen. Hátrafordult a nyeregben, és savanyú arccal körülnézett.

– Azt meg mégis hogy értetted, hogy vadak, de nincsenek elvadulva? Most akkor veszélyesek vagy sem?

A berkész unottan megvonta a vállát. Abban a pillanatban egy új, még inkább vérfagyasztó hang keveredett az acsargó, hörgő vonyítás kórusába. Mintha a zaj forrása sokkal közelebb lett volna hozzájuk. Stephen érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra.

– A sötét majd megállítja őket? Nem kellene felmásznunk egy fára, vagy valami ilyesmi…?

– Hugyos szentek! – jajdult fel Aiken, a vörös hajú útonálló. – A Végzet az, igaz? A Végzet meg a hajszája!

– Csend legyen! – förmedt rá Aspar. – Megijeszted a fiút.

– Miről beszélsz, Aiken? – tudakolta Stephen. A rabló holtsápadttá vált, olyan fehér volt az arca, hogy már a szeplői sem látszottak.

– A félszemű Végzetről! Az erdőben tévelygő, elveszett lelkeket üldözi. Édes szentek, tartsátok tőlem távol, én soha nem akartam rosszat senkinek!

Stephen nem volt biztos abban, ki lehet ez a Végzet. A nagyapja azonban rengeteg vérfagyasztó történetet mesélt az éjszaka szellemeiről és démonairól, melyek élén egy félig ember, félig szörnyeteg alak, egy bizonyos Átkozott Szent Kürt állt. Stephen sosem vette magának a fáradságot, hogy utánanézzen a dolognak és kiderítse, az egyház vajon a szentek közé sorolta-e Szent Kürtöt. Valószínűnek tűnt, hogy csupán népmesei alak lehet. Most, az erdő közepén a fiú azt kívánta, hogy bárcsak alaposabb kutatómunkát végzett volna.

– Ez meg mégis miről beszél? Igaz, amit mond? – fordult vissza a berkész felé. Aspar megvonta a vállát.

– Elképzelhető – válaszolta végül.

– Hugyos szentek! – jajveszékelt Aiken. – Vágd el a kötelemet!

– Szeretnéd, hogy felpeckeljem a szádat?! – förmedt rá a berkész.

– De te egyáltalán nem hiszel az ilyesfajta lényekben – mutatott Stephen vádlóan Asparra. – Kiismertelek, tudom, hogy csak legyintesz rájuk.

– Werlic, persze. Nem is. Menjünk gyorsabban!

Egy pillanatra a berkész rémültnek tűnt. Ez már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy Stephent velejéig átjárja a hideg. Élete során nem találkozott még egy olyan megrendíthetetlen nyugalmú emberrel, mint amilyen Fehér Aspar volt. Ha pedig ez a kőkemény alak megijedt valamitől…

Aspar egy pillanatig elgondolkodott, aztán halkan megszólalt:

– Többször is hallottam már őrjöngeni ezeket a kopókat, de látni még nem láttam őket. Egyszer nyílegyenesen felém tartottak. Megálltam és azt gondoltam, hogy most végre megpillanthatom őket. Nyilat illesztettem a húrra, és vártam. Akkor aztán meghallottam a hangjukat. De nem akárhol! A fejem fölött, az éjszakai égbolton. Esküszöm nektek, sehol másutt nem lehettek. Jól figyeljetek! Úgy tűnik, hogy most minket üldöznek. Mindjárt megláthatjátok őket, figyeljetek csak!

– De ennek semmi értelme sincs – suttogta halkan, ingerülten Stephen. – Egy szavad sem…

– Az irgalom szerelmére, engedjetek leszállni a lóról! – jajveszékelt Aiken. – Ha a Pusztító az, akkor le kell hasalnunk az útra, mert különben magával ragad minket.

– Ha tényleg ő jár a nyomunkban, akkor talán meg kellene könnyítenem a munkáját! – mordult fel Aspar, és végigsimította vadásztőre csontmarkolatát. – Hiszen legjobban az elkárhozott lelkeket keresi, meg azokat, akiket nem tart a földön a bőrük meg a csontjuk. Fogd be végre a lepcses szádat, különben kiengedem a lelkedet a testedből!

Aiken azonnal becsukta a száját. Most már csak halkan vinnyogott, miközben a kopók és a vérebek egyre közelebb értek.

Stephen kezében remegett a kantár. Megpróbálta összeszedni magát, hogy a hideg szél kiszellőztesse a fejét. A fák között jól látta a sötét, ólomszínűvé vált égboltot. Az erdőt már teljesen beborította a homály, maga elé már húszlépésnyire sem látott.

Ekkor valami hatalmas és fekete vetette ki magát az útra. Stephen felüvöltött. A lova oldalt táncolt, és a fiú guvadó szemmel meredt a ragyogó szemű, göcsörtös agancsú szörnyűségre. Újra felüvöltött. Vadul megrántotta a kantárt, mire a lova megpróbált elrohanni, de csak körbe-körbe tudott ugrálni, mint a saját farkát üldöző kutyakölyök.

A kopók ekkor értek ki az útra. Az ormótlan masztiffoknak fehéren világított az agyaruk. Olyan hangosan vonyítottak, hogy attól megsajdult az ember füle. A legtöbb fenevad rohant is tovább, iszonyatos zsákmányukat üldözve. Három azonban itt maradt, és elkezdett a lovasok körül keringeni. Ugattak, vicsorogtak és a pofájukból csak úgy fröcsögött a nyál.

– Mentsetek meg, szentek! – kiáltotta Stephen, ám ekkor a keze lecsúszott a nyeregkápáról és hatalmas csattanással elterült az erdei talajt borító avarban.

Amikor felnézett egy lovas ugratott elő a fák közül. Az alakja ugyan egy emberre hasonlított, ám az arca helyén egy szörnyeteg pofája acsarkodott. A két apró gombszem szikrát hányt. Az ismeretlennek hosszú, kócos haja volt.

– Szentek! – fohászkodott Stephen, önkéntelenül is Átkozott Szent Kürtre gondolva.

– A Végzet! – sikoltotta Aiken.

– Na mi újság, Aspar? – mondta a szörnyeteg. Tökéletes kiejtéssel beszélte a király nyelvét. – Remélem, hogy boldog vagy. Miattad valószínűleg lemaradtam arról a szarvasbikáról.

– A világ meg kis híján szegényebb lett egy pappal. Nézd már meg ezt a fiút! Halálra rémisztetted.

– Elég sápadtnak tűnik. Mégis mit gondoltál, te gyerek, ki vagyok én? A Pusztító Végűző?

– Ööö – hörögte Stephen. Életében most először tapasztalhatta, hogy nem csupán puszta szófordulat, ha valakiről azt mondják, hogy a torkában dobog a szíve. A lovas most már egészen közel ért. A földön fekvő fiú rájött arra, hogy mégiscsak valamiféle emberi alak áll előtte. Csupán a bozontos, ápolatlan szakálla meg a hosszú, kócos haja miatt nézte szörnyetegnek.

– Ez az ifjú ember egy nagyon művelt személy – folytatta Aspar. – Az ezeréves térképei szerint senki sem él őfelsége erdejében. Úgyhogy akkor ki más vadászhatott volna itt, ha nem a Pusztító?

A szakállas alak enyhén meghajolt a nyeregben.

– Symen Rookswald, szolgálatodra – mutatkozott be.

– Symen lovag úr – javította ki Aspar.

– De régen volt már az – legyintett Symen úr bánatosan. – Valamikor, nagyon régen.

* * * * *

Tor Scath ugyan nem volt rajta Stephen térképein, de ennek ellenére valóságos helynek bizonyult, már amennyire az éjszaka egyik fekete árnya egyáltalán valódi lehetett.

– Gaut király építtette több, mint ötszáz évvel ezelőtt – magyarázta Symen úr bánatos hangon, miközben felfelé haladtak a hegycsúcsra vezető ösvényen, az erődítmény irányába. – Azt mondják, Gaut bolond volt. Nem halandó ellenfelek támadására készült fel, hanem olyan erődítményt emelt, amelyik képes ellenállni az alveknek és az egyéb halott dolgoknak. Mostanra királyi vadászház lett belőle.

Stephen csupán sejthette az erődítmény körvonalait a holdfényben. Abból, amit nagyjából kivehetett, úgy tűnt, hogy Tor Scathot valóban egy háborodott építtette. Az erőd nem volt túl nagy, ám a legkülönfélébb helyeken minden szabályszerűség vagy értelem nélkül furcsa tornyok és bástyák emelkedtek a magasba.

– Mostanában viszont mind gyakrabban kérdezem magamtól, hogy Gaut valóban bolond volt-e – folytatta Rookswald jóval halkabban.

– Ezt meg hogy érted?! – fortyant fel Fehér Aspar.

– Ezzel a kettővel meg mi legyen? – kérdezett vissza Symen lovag, elengedve a kérdést a füle mellett.

– Tömlöcbe velük! – mordult fel a berkész. – Ott várják ki a király igazságát. Mikor jön erre a bíró? A következő hónapban?

– Ártatlanok vagyunk! – bizonygatta Aiken különösebb meggyőződés nélkül. Symen lovag rosszkedvűen felhorkant.

– És egészen addig én etessem őket?

– Engem nem különösebben érdekel, hogy mi lesz velük. Ott is hagyhattam volna mindkettőt a farkasoknak, de azt hiszem, némi meggyőzéssel rá lehet venni őket arra, hogy választ adjanak néhány kérdésre. Van itt ugyanis néhány furcsaság.

– Néhány furcsaság? – kérdezte Symen. – Igen. Örülök, hogy idejöttél, Aspar, szerencse, hogy a hírnököm megtalált.

– Miről beszélsz?

– Bryanról. Elküldtem Bryant, hogy hozzon ide.

– Bryant? Nem találkoztunk. Mikor küldted el értem?

– Tíz nappal ezelőtt. Meghagytam, hogy menjen Colbaelybe.

– Furcsa, pedig találkoznunk kellett volna. Ha mást nem, akkor üzenetet hagyhatott volna nekem.

Egy karcsú torony alatt léptettek be az udvarba. Odabent Symen egy hatalmas termetű, durva arcú fickó, Isarn gondjaira bízta a két foglyot meg a lovakat. Az érkezők továbbmentek egy sötét csarnokba. Stephen körülnézett, egyszerű, vidékies bútordarabokat látott. Észrevette azt is, hogy csupán minden negyedik vagy ötödik tartóban ég fáklya. Egy őszülő hajú, fehér és zöld öltözéket viselő férfi köszöntötte őket.

– Sikeres volt a vadászat, uram? – kérdezte.

– Félbe kellett szakítanom – morogta Symen lovag. – Szerencsére csak egy régi barátunk miatt. Gondolod, hogy Anfalthy elő tud varázsolni valamit, hogy egy kis színt vigyünk erre az ősöreg asztalra?

– Biztosra veszem, hogy sikerülni fog. Fehér mester, örülök, hogy újra láthatlak! És téged is üdvözöllek Tor Scathban, ifjú uram!

– Részemről az öröm, Wilhilm! – válaszolta Aspar.

– Köszönöm szépen – nyögte ki Stephen.

– Közben hozok egy kis sajtot.

– Köszönjük, Wil – bólintott Symen lovag, mire az öreg távozott. A ház ura Stephen felé fordult. – Üdvözöllek William király vadászkastélyában, és persze az egész birodalom legínségesebb, leghálátlanabb bárói birtokán!

– Vendéglátónk nem igazán népszerű a királyi udvarban – magyarázta Aspar.

– És nappal az ég nem igazán szénfekete – vágta rá a zilált külsejű lovag. A fáklyák fényében már nem is tűnt annyira félelmetesnek. Valójában szikár, szomorú és öreg volt. – Aspar, fontos dolgokat kell mondanom. A szefrik távoztak az erdőből.

– Láttam Cilth anyó karavánját Colbaely mellett. Ők is erről meséltek.

– Nem, nem csupán a vándorlók mentek el, hanem az összes. Valamennyien.

– Még a halák is?

– Valamennyien.

– Nem is tudom… Jó húsz éve próbálom rábírni a halákat, hogy tűnjenek már el végre az erdőből. Erre most csak egyszerűen felkerekedtek és leléptek? Nem hiszem. Hogy lehetnénk biztosak benne?

– Tőlük hallottam. Figyelmeztettek, hogy én is menjek el.

– Mi miatt figyelmeztettek? – Symen lovag arca hirtelen elborult a gyanakvástól.

– Ha Bryan nem talált meg, akkor miért is jöttél ide?

– Jött egy gyerek Colbaelybe, és azt állította, hogy odalent, a Taff-patak közelében a király színeit viselő emberek lemészárolták az övéit. Útra keltem, hogy kivizsgáljam az ügyet, közben azonban belefutottam a papocskába meg a foglyul ejtőibe. Mivel nem vihettem volna magammal az egész bandát, ezért elhoztam őket hozzád.

– A Taff-pataknál? Arról az esetről nem hallottam.

– Miért, mi másról hallottál?

– Nyolcmérföldnyire dél felé volt a favágók tábora. Húsz nappal ezelőtt bukkantunk rájuk. Mindenkit lemészároltak. Aztán néhány vándorló házaló errefelé akart átmenni Virgeniába, őket is leölték. És még vagy tíz vadásszal is végeztek.

– Az áldozatok közül volt bárkinek is királyi engedélye arra, hogy itt legyen? – tudakolta Aspar.

– Egynek sem. Valamennyien engedély nélkül járták az erdőt.

– Akkor valaki elvégzi helyettem a munkámat.

Ezt hallva Stephen képtelen volt befogni a száját.

– Szóval ez a munkád? Favágókat gyilkolsz?

– Nem én hoztam a törvényt, te legény, hanem a király. Ha bárki rájárhatna az erdőre, mit gondolsz, meddig állnának még itt a fák? Ott van az a rengeteg prémvadász, szénégető, favágó, meg az engedély nélküli földfoglalók. Nem kellene sok idő ahhoz, hogy a királyi családnak elfogyjon a vadászterülete.

– A gyilkosság akkor is túlzás.

– Figyelj, te legény! Én nem szoktam megölni a favágókat, kivéve, ha ők próbálnak meg végezni velem. Néha még akkor sem. Csupán letartóztatom a bandát, és bezárom őket egy olyan helyre, ahol kivárhatják a király igazságát. Vagy csak jól rájuk ijesztek, hogy elmenjenek. Amit valójában mondani akartam, az az volt, hogy bárki is követte el ezeket a gyilkosságokat, annak eleve semmi keresnivalója sincs az erdőben! Egyáltalán nem vagyok boldog miatta, éppenséggel felbőszít. Az erdőért ugyanis én felelek. Ez itt az én földem!

– Bryan azonban eltűnt – figyelmeztette Rookswald. – Ő pedig engem szolgált. Lehetséges, hogy számos lovagja közül az uralkodó engem kedvel a legcsekélyebb mértékben, de akkor is az ő engedélyével élek itt. Az engedélyem pedig kiterjed a házam népére is.

Wilhilm ebben a pillanatban tért vissza, mégpedig egy jókora, csiszolt kőtálcával. Sajtot hozott, mézsörrel teli kancsót, meg egy-egy öblös poharat mindenkinek. Stephen csak most jött rá, hogy mennyire éhes. Elég volt egyszer beleharapnia a fűszeres, a vajnál alig valamivel keményebb sajtba, és egyből belátta, hogy alighanem az éhhalál szélére jutott. Az édes italba szegfűszeg íze vegyült.

Fehér Aspar is evett, úgy tűnt, hogy egyedül a szakállas lovagot hagyta hidegen az étel.

– Nem hiszem, hogy emberek végeztek velük – mondta halkan Rookswald.

– Hanem micsoda? – kérdezte a berkész teli szájjal. – Medve vagy farkas?

– Azt hiszem, hogy a Hangakirály ölte meg őket.

Az erdőjáró egy pillanatig némán bámulta a vendéglátójukat, aztán felhorkant.

– A szefrik megzavarták a fejedet.

– Ki az a Hangakirály? – tudakolta Stephen.

– Csak egy olyan mesehős, amiről karattyoltál – mérgelődött a berkész.

– Valamikor magam is ezt gondoltam róla – mondta a lovag. – De már nem tudom, mit higgyek. Olyan holttestekre bukkantunk… – lehajtotta a fejét, de aztán csak folytatta: – Kétfajta halottat találtunk. Már hogy a meggyilkolt favágókról beszélek. Akik a síkságon táboroztak, azok egyszerűen csak holtan estek össze. Semmilyen sérülés nem látszott rajtuk: sem kardvágás, sem nyíllövések helye, és még csak nem is a vadállatok karma végzett velük. Holtan hevertek ott, és egyetlen élősködő sem zabált bele a húsukba. A táborban minden elpusztult, a csirkék, a kutyák, a mókusok. A patakban megdöglöttek a rákok, a halak, még a békák is. Minden, ami élt.

A lovag felsóhajtott.

– Azt talán tudod, hogy van itt egy mellesz is a közelben. Az a domb, rajta a régi kápolnával. Na ott találtuk meg a többieket, legalábbis azt, ami megmaradt belőlük. Iszonyatos halál várt a szerencsétlenekre. Kínhalál, mégpedig lassú.

Stephen figyelmét nem kerülte el, ahogy árnyék suhant át a berkész arcán, de csupán egy pillanatig tartott az egész.

– És a nyomok? – kérdezte az erdőjáró. – Találtatok nyomokat?

– Találtunk bizony, egy jókora macskáét, elképzelhetetlenül nagy mancsnyomokkal. És emberek is jártak arra.

– Megérintettétek bármelyiket? Mármint a nyomokat.

Milyen különös kérdés – gondolta Stephen. A vendéglátójuk azonban bólintott.

– Megérintettem az egyik hullát.

Felmutatta a jobb kezét. A friss kötés ellenére is jól látszott, hogy két ujja hiányzik.

– Le kellett vágnom, mielőtt a rohadás átterjedt volna a karomra – magyarázta ingerülten. – Fehér Aspar, tudom ám, hogy mikor szoktál ilyen képet vágni. Valamit tudsz a dologról. Na ki vele!

– Én is rábukkantam egy ilyen nyomra – válaszolta Aspar. – Ez minden.

– A szefri ősi nép, Aspar, különösen a halák törzse. Sokat tudnak. Azt mondják, hogy visszatért a greff. A greffek ura, akárcsak az erdőben lesben álló valamennyi szentségtelen szerzeté, nem más, mint a Hangakirály. Ha a szörnyek felébredtek, akkor már ő sem alszik, vagy hamarosan fel fog ébredni. A greffek az ő parancsainak engedelmeskednek.

– A greffek – ismételte meg Fehér Aspar. A hangsúlya egyértelművé tette, hogy nevetségesnek tartja már a puszta feltételezést is.

– Hallhatnék egy kicsivel többet? – kérlelte Stephen. – Lehet, hogy tudok segíteni.

– Nekem aztán nem kell a segítséged! – hördült fel a berkész. – Holnap folytatod az utad d’Efbe. Ott majd kedved szerint játszadozhatsz a térképeiddel meg a meséiddel.

A novícius elvörösödött, a hirtelen haragtól elakadt a szava. Hogy a csudába lehetett valaki ennyire faragatlan?

– A Hangakirály mindig is itt szunnyadt – suttogta Symen lovag. – Itt volt már jóval a Hegemónia, jóval a Rémurak háborúi, de még maguk a hatalmas szkéoszok előtt is. Itt bizony. Teltek a korszakok és ő csak aludt. Ha azonban kellőképpen nyugtalanná válik az álma, akkor felébred.

Fáradt, táskás szemének pillantása megpihent Stephenen.

– És éppen ez a valódi oka annak, hogy itt van a Király Erdeje. Persze a legtöbben már megfeledkeztek erről. Nem azért vigyázunk rá, hogy legyen egy kiterjedt vadasparkja a családnak, amelyik éppen Eslenben uralkodik. Azért érintetlen az erdő, hogy ne legyen haragos a Hangakirály, ha egyszer majd felébred.

Megragadta Aspar karját.

– Talán nem emlékszel a régi mesére? A Hangakirály egyezséget kötött Kezetlen Vlatimonnal. Akkor történt ez, amikor lemészárolták a szkéoszokat és megalapították Crotheny birodalmát. Az Ef-folyótól a tengerig, a Nyúl-hegységtől a Szürke Rémúr hegyeiig az erdő az alvóé marad! Amíg ez a terület érintetlen, Vlatimon leszármazottainak birtoka lehet.

A lovag kis szünetet tartott.

– Ha azonban megszegik az adott szót, akkor enyészet vár minden élőlényre. Elpusztulnak, ahogy egykor régen is. Akkor majd felébred a Hangakirály és csontjaikból, meg hamvaikból támaszt új erdőt. Amikor a Király Erdejének nevezzük ezt a rengeteget, akkor nem éppen Crotheny urára gondolunk, hanem a valódi birtokosára. A greffek urára, aki nem ismeri a halált.

– Symen… – kezdte volna Aspar.

– Megszegtük azt, amire Vlatimon esküt tett az ősi időkben. Sehol nem tisztelik az erdő határát, mindenütt kidöntik a fákat. Az alvó felébredt és igen rossz a kedve.

– Symen, a szefrik ostobaságokkal beszélték tele a fejedet. Nem kell törődni ezekkel a régi mesékkel. Ugyanannyi az igazság bennük, mint a beszélő medvékről, meg a szárazföldön vitorlázó, varázslatos hajókról szóló dajkamesékben. Azt elismerem, hogy furcsa dolgok történnek. Persze, veszélyes dolgok, ezért megkeresem, aki elkövette őket, és megölöm. Azzal vége lesz a dalnak.

Symen válasz helyett némán megrázta a fejét.

A további szóváltás elmaradt, mert megérkezett az étel, mégpedig nem is akárhogy, hanem egy egyszerű külsejű, mosolygós, középkorú asszony és két fiatal lányka társaságában. Két gőzölgő pástétomot, egy nagy tálcányi sült galambot és egy fekete kenyérrel teli kosarat tettek az asztalra. A lánykák sietve, egyetlen szó nélkül kimentek, ám az asszonyság csípőre tett kézzel megállt, azután alaposan megnézte magának a három férfit.

– Nahát, örülök neked, Aspar, és neked is, ifjú uraság, bárki is legyél. Én Anfalthy vagyok. Nem igazán készültünk fel vendégek fogadására, de remélem, hogy ez az étel örömmel tölt el benneteket. Ha bármi is hiányzik, vagy akadna olyasmi, amellyel az örömötöket szolgálom – bármi, ami csak az eszetekbe jutna –, akkor majd meglátom, hogy mit tehetek. Nem ígérhetem meg, hogy sikerülni fog, de majd igyekszem.

– Hölgyem, örömmel tölt el minden, amit csak elénk tálalsz – vágta rá gyorsan Stephen, mert eszébe jutottak az illendőség szabályai.

– Mostanában egyre ritkább a vad – morogta Symen.

– Ugye nem a világ végéről beszélt egész idő alatt? – kérdezte Anfalthy. – Nézze meg az ember, Symen lovag, de hiszen te még hozzá sem nyúltál a borodhoz! Idd ki a poharadat! Gyógynövényeket kevertem az italba, hogy jobb legyen a kedved!

– Na persze.

– Ti ketten meg ne is törődjetek a sopánkodásával, hónapok óta ilyen borús a hangulata. Utaznia kellene inkább, az helyrerakná a lelkét, de képtelen vagyok meggyőzni arról, hogy útra kelljen.

– Itt van rám szükség – bizonygatta Symen.

– Már nélküled is éppen eléggé komor ez a hely. Egyetek bátran, legények, és szóljatok, ha még többre van szükség!

A pástétomot szarvasból és vaddisznóhúsból készítették. Kellemes ízt adott neki a bodza. Stephen nem volt annyira oda a vadhúsból készült ételekért, viszont a rozmaringgal, majoránnával és disznómájjal töltött galambok nagyon is ízlettek neki.

– Holnap továbbmegyek a Taff-patakhoz – jegyezte meg Aspar. – Te meg szépen fogadj szót Anfalthynak! Idd ki a borodat!

– Úgy lesz, ahogy lesz – legyintett az öreg lovag, de aztán csak belekortyolt a borába. Először minden különösebb lelkesedés nélkül ivott belőle, utána viszont egyre nagyobb kortyokban nyelte az italt. Az idő előrehaladtával a háztartás egyre több tagja csatlakozott hozzájuk. Úgy tűnt, hogy nagyjából húsz ember lakhatott a toronyban. Egy haranggal később már tenyérnyi hely sem maradt az asztalon, mindent elborított a sok pástétom, sütemény, a sült vadkan, a fogoly és a sült kacsa. A novícius arra gondolt, hogy milyen bőségesen étkezhetnek a helybeliek olyankor, amikor nem annyira ritka a vad. Egyre nagyobb lett a hangzavar. A vacsorázók mellett gyerekek és kutyák szaladgáltak. Már az öreg lovag sem volt annyira borúlátó, Stephen ennek ellenére továbbra is komor maradt. Felzaklatta, hogy a berkész olyan durván elutasította a felé nyújtott segítő jobbot. Mintha az ifjú teljesen haszontalan lenne. Éppen ezért, amikor a mézsörtől megjött a bátorsága, közelebb hajolt Fehér Asparhoz.

– Akarod tudni, hogy mi jár a fejemben? – kérdezte.

A berkész elkomorodott. Stephen egy pillanatig azt gondolta, hogy a fickó mindjárt megint ráförmed, hogy fogja be a száját. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha erre nem ad neki lehetőséget.

– Figyelj rám! – folytatta sietve. – Tudom, hogy nem tartasz valami sokra. Tudom, azt hiszed, hogy haszontalan vagyok. De ez nem igaz, segíthetek neked.

– Mégis hogyan? Talán az ezeréves térképeiddel?

Stephen dühös képet vágott.

– Értem. Félsz, hogy többet tudok nálad. Attól tartasz, hogy olyan feneette dolgokat is ismerek, ami esetleg a hasznunkra válhat!

Még ki sem ejtette a száján ezeket a szavakat, de a szerzetesjelölt máris tudta, hogy a mézsör tévútra vezette. Látva azonban az idősebb férfi önelégült arckifejezését, csak azért is folytatta. Stephen amúgy is túl részeg volt már ahhoz, hogy megijedjen. Annyira sem törődött az óvatosság szavával, mint valami távolban suttogó szent intelmeivel. Legnagyobb meglepetésére azonban az idősebb férfi keserűen felnevetett.

– Rengeteg dolgot nem tudok – ismerte be. – Folytasd! Mondd el nekem, hogy mire jutottál!

– Tessék? – pislogott Stephen.

– Azt mondtam, hogy beszélj! Mit sikerült kihámoznod Symen lovag történetéből?

– Hűha. – Egy pillanatra nem is egy, hanem két Aspart látott, a berkészek azonban azonnal egybeolvadtak. Stephen lassan, megfontoltan beszélt, ügyelve arra, hogy érthetően mondja a szavakat: – Nem. Hiszek. Benne.

– Komolyan? – kérdezte a berkész.

– Komolyan. Először is csomó részlet nincs a helyén. Ott van például Vlatimon. Egyáltalán nem ő alapította meg Crothenyt, még csak nem is volt a croatani törzs tagja, ugyanis róluk nevezték el az országot. Vlatimon a bolgoi nép fia volt, és a Közbülső-földeken sikerült elfoglalnia egy kisebb királyságot. Az csupán egy fél évszázadig létezett, mert utána a Rémurak első háborúja idején bekebelezte a Fekete Bolond.

– Básod… Másodsorban már maga a puszta elképzelés is ellentétes az egyház bevett tanításaival, hogy létezhetne egy ennyire erős, vénségesen vén, erdei démon. Már hogy a csudába lehetne annyira hatalmas, hogy felforgassa az egész világot? Vannak persze természetfölötti erők, ez kétségtelen tény. Az egyház elfogadja, hogy ezeket szenteknek vagy angyaloknak vagy isteneknek hívják az emberek. Úgy, ahogy a helyi szokások elvárják. Csakhogy ezek az erők mind balárend… alábbrend… szóval mind a Mindenbenegyet szolgálják. Nem akarok túlságosan belemenni a részletkérdésekbe, de…

– Mégis éppenséggel te voltál az, aki azt állította, hogy az ilyen mesékben megtaláljuk az igazság parányi morzsáját. Vagy talán ez csak azokra az esetekre volna igaz, amikor az igazság összhangban van az egyházad tanításaival?

– Ami a tiéd is – vágott vissza Stephen. Hirtelen gyanakvás lett úrrá rajta. Lehet, hogy a berkész valójában eretnek?

– Maradjunk annyiban, hogy az egyház tanításaival.

– A válaszom igen is, meg nem is. Mostanra már eszembe jutott, hogy Virgeniában is ismerjük a Zöldlevél báróról szóló tünvérmeséket. Róla is azt mondják, hogy egy titkos helyen szunnyad, és amikor felébred, akkor megbosszulja az erdő ellen elkövetett gonosz cselekedeteket, pontosan úgy… úgy, mint a Hangakirály. Zöldlevél báró és a Hangakirály is valószínűleg egy élő személy emlékét őrzi. Talán az egyik korai Rémúr királyét, de az sem kizárt, hogy egy olyan szkaszloiét, aki valahogy túlélte a társait.

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:

– De az is lehet persze, hogy ez csupán egy félreértelmezés, hiszen az egyház is azt tanítja, hogy Mindenura megköveteli a megművelt és a vadon hagyott földterület egyensúlyát. Minden falutól elvárják, hogy meglegyen a maga felszentelt horza, ahol vadon nőhetnek a növények, és ennek megfelelően létezniük kell a világ vad helyeinek is. Az egyszerű emberek képzeletében talán ez az erdő az egész világ horza, a Hangakirály pedig nem más, mint a szent terület ellen vétőkre rázúduló büntetés testet öltése.

– Na és mit szólsz a meggyilkoltakhoz? Meg ahhoz, hogy szóba került a greff?

Stephen megvonta a vállát.

– Mérgezéses gyilkosságok? Nem tudom pontosan, hogy mi történt, de számos magyarázat akadhat rá.

– És ezt éppen az az alak mondja nekem, aki nemrégiben még lelkesen bizonygatta a különféle szellemek és szörnyfajzatok létezését? Kinek is szállt inába a bátorsága, amikor azt hitte, hogy eljött érte a Pusztító Végzet?

– Mindezeket a dolgokat az egyház tanítására hivatkozva állítom. Az lehetséges, amit a Mindenerős megenged. A halottaknak igenis van lelkük és a világban számos szellem is létezik, ők a fény és a sötétség teremtményei. Az egyház mindezeket elfogadja, listát vezet róluk, és néven nevezi őket. A te Hangakirályod nincs ott a névsorban.

Stephen megtörölte a homlokát.

– Ami a greffeket illeti… nem is tudom, talán lehetséges, hogy léteznek. A szkaszloiok és utánuk a Rémurak a legkülönfélébb szörnyűséges, természetellenesen létező lényt hoztak létre azért, hogy szolgálják őket. Ezek némelyike akár még most is élhet, a világ távoli szegleteiben. Ez nem is annyira lehetetlen.

– Na és mit szólsz ahhoz, amiről Symen lovag beszélt? A melleszben feláldozott szerencsétlenekről. Tudom, hogy az egyház kápolnákat épít rájuk.

– Az egyházon belül mi a klasszikus nevükön hívjuk e jeles helyeket. A szédoszokban összpontosul a szentek e világi ereje. Amikor egy pap végigsétálja a szédoiokat, akkor kapcsolatba lép a szentekkel, és önmagát is szentebbé teszi. Igen, jól mondtad, tényleg kápolnákat építünk rájuk, hogy megjelöljük a helyüket. Ezzel elérjük azt is, hogy a jeles helyek látogatói a megfelelő lelkiállapotban legyenek. Az egyház azonban csakis az élő szédoiokon tart fent kápolnákat, a halottakon nem vagyunk jelen.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Aspar. – Milyen halottakról beszélsz?

– A szédosz egy olyan hely, ahol egy szent hátrahagyott valamennyit az erejéből. Mintha átadott volna valamit az erényeiből. Az idő múlásával azonban ez az erő elhalványul, és miután egy helyből kihunyt a szentség, az egyház már nem tartja fent ott a kápolnát. A Király Erdejének legtöbb szent helye mostanra már kihunyt. Függetlenül azonban, hogy egy szédosz él-e még vagy kihunyt, egyetlen alkalomról sem hallottam, amikor embereket áldoztak volna fel benne. Még az eretnekek sem tesznek ilyet, már évszázadok óta.

– Várjunk csak, ezek szerint korábban csináltak ilyesmit.

– A Rémurak háborúi idején a legfeketébb mágusok embereket áldoztak fel a kilenc kárhozott szentnek. A mostani gyilkosságoknak viszont semmi közük sem lehet hozzájuk.

Aspar megvakarta a állát.

– Miért nem?

– Azért, mert a háborúk után véget vetettek az emberáldozatoknak. Az egyház azóta is feszülten figyel, nehogy újra sor kerülhessen effajta szörnyűségre.

– Értem – bólintott Aspar, és belekortyolt az italába. – Köszönöm, Chavel-foki Darige. Kivételesen olyasmiről beszéltél, amin érdemes lesz elgondolkodnom.

– Tényleg?

– Közben meg jól eliszogattam.

– Akkor is köszönöm, hogy meghallgattál.

A berkész megvonta a vállát.

– Intézkedtem arról, hogy holnap folytathasd az utad d’Ef felé.

– Még maradhatok egy kicsit. Elmehetek veled ahhoz a patakhoz…

Az idősebb férfi megrázta a fejét.

– Azt hiszed, hogy annyira kellemes bámulni, ahogy leokádod magad, miután megtaláltuk az első hullákat? Köszönöm szépen, de ezt inkább hagyjuk. Elboldogulok én egy szál magam is.

– Lefogadom, hogy ez tényleg így van! – csattant fel Stephen, miközben a söröskancsó után nyúlt. Valamit azonban rosszul csinálhatott, mert a következő pillanatban már a fél asztalt beborította a mézszínű áradat.

– Anfalthy! – kiáltotta Aspar. – Meg tudnád mutatni ennek a fiatalembernek az ágyát?

– Már nem vagyok gyerek! – mérgelődött Stephen, a nagyterem azonban váratlanul táncra perdült. Hirtelen elfogta a vágy, hogy a lehető legmesszebb legyen a faragatlan berkésztől, a rosszkedvű lovagtól, meg a sok tahó, vidéki félnótástól.

– Gyere velem, te legény! – mondta Anfalthy, és megfogta a kezét. A novícius csendben bólintott, majd a nő után eredt. A hátuk mögött elenyészett a hang és a fény.

– Amúgy igaza van – mondta hirtelen Stephen, és meglepődött a saját hangjától. Meglehetősen mérgesnek tűnt.

– Kinek van igaza? – tudakolta Anfalthy.

– A berkésznek. Nem izgagán… igazán értek én a fegyverekhez. Rosszul vagyok a vér látványától.

– Aspar derék ember és jól végzi a dolgát – magyarázta a nő. – Csak éppen nem túl türelmes.

– Én csak segíteni akartam.

Anfalthy bevezette egy kamrába, és a kezében tartott gyertyával meggyújtotta a falitartóban lévőt. A szerzetesjelölt lehuppant az ágyra. A nő ott állt egy darabig mellette. Stephen felnézett széles, megnyugtató arcára.

– Aspart már így is túl sok szellem üldözi, te legény. Esze ágában sincsen még téged is besorozni közéjük. Azt hiszem, hogy megkedvelt.

– Gyűlöl engem.

– Ezt nem hiszem – válaszolta halkan a nő. – Az egész világon egyvalaki akad, akit Fehér Aspar gyűlöl, és nem te vagy az. Na de most aludj. Holnap már mész is tovább?

– Igen – válaszolta Stephen.

– Akkor majd készítek neked reggelit.

* * * * *

Stephen másnap hajnalban hasogató fejfájással ébredt. Fehér Aspar már rég elment. Symen lovag két pihent lovat és egy vadászt adott az ifjú mellé, azután elköszönt tőle, és a vadász gondjaira bízta. Anfalthytól egy batyura való kenyeret, sajtot és húst, meg egy puszit kapott az arcára.

Lassacskán enyhült a fejfájása, a hangulata is javult. Úgy vélte, két nap múlva már ott lesz d’Efben, ahol végre kezdetét veheti a munkája. Ott bezzeg majd nagyra becsülik, értékelik és elismerik a tudását! D’Ef scriftoriuma a világ egyik legteljesebb gyűjteményének számított: ott végre belevetheti magát a munkába!

Újra elfogta az a lelkesedés, amit akkor érzett, amikor egy hónappal korábban útra kelt Chavel-fokról. Azóta számos megpróbáltatásban volt már része: megtámadták az útonállók, elrabolták, és még egy durva berkészt is el kellett viselnie. Úgy vélte, ezzel már túljutott a nehezén. Ezek után milyen baj érhetné?