TIZENEGYEDIK FEJEZET: A LÉLEKTOLVAJOK

Neil térdre rogyott és elhányta magát. Nem érezte a tenyeréhez simuló kőlapokat. Igazából mintha a keze is semmivé foszlott volna. Elhomályosult a tekintete. A sötétség szálai lepték be a szeme előtt a világot.

– Végre itt vagy, Ashern testvér! – mondta a Vargus Farre alakját viselő ellenség. – Elég sokára jöttél. Valami baj volt?

Neil képtelen volt megszólalni. A hangszálai egyszerűen nem engedelmeskedtek.

– Ennek meg mi a baja? – csattant fel egy új hang. Neil becsukta a szemét. A sötétben kékes fényű lángként izzott a hang. Mintha villám mart volna az éjszakába.

– Nem tudom – válaszolta a Vargus alakját magára öltő ismeretlen. – Érkezéskor én is rosszul lettem, de nem ennyire.

– Nem számít! – vágta rá a társa. – Vele vagy nélküle, megtesszük azt, amiért idejöttünk. Várni azonban nem tudunk.

– Így igaz – válaszolta Vargus. – Ashern testvér, ha végre kiheverted az utad megpróbáltatásait, keresd meg a királynét! Ha még nem intézték el, akkor végezz vele! Ne felejtsd el, azt fogja hinni rólad, hogy a személyes testőre vagy. A neved Neil. Emlékszel erre?

A magas szőke alak szavainak egyszerűen nem volt értelme. A Neil szeme előtt táncoló fekete pókháló szálai egyre közelebb kerültek egymáshoz. Az ifjú harcos csapdába esett. Úgy vergődött, mint a tenger egyik hálóba került teremtménye.

A szálak mélyen belehatoltak a testébe. Neil egy múló pillanatig arra gondolt, hogy vajon milyen zsákmány vár a halászokra, ha majd felhúzzák a hálót. Eszébe jutott a fehér hullámtarajokon táncoló napfény. Érezte, ahogy az apja megfogta a kezét.

Aztán kihunyt minden.

* * * * *

Ott tért magához, ahová az előbb zuhant. Az arca rásimult a kőre. A szája kiszáradt, a feje pedig úgy sajgott, mintha előző este túl sok bort ivott volna. Valahogy ellenállt a következő hányingerrohamnak.

Megtalálta Hollót, és feltápászkodott. Bizonytalanul imbolyogva körülnézett. Még mindig szédült, a tekintete azonban lassan körbesiklott a fellegvár árnyékain. Még nem ért véget az éjszaka, ami azt mutatta, hogy nem lehetett túl sokáig ájult. Ugyanakkor viszont sehol nem látta a hamis Vargust és azt, akivel a szőke óriás beszélt.

Mi történt velem? A két ellenség az előbb úgy beszélt Neilhez, mintha másvalaki lett volna.

Viszont ő továbbra is úgy érezte, hogy Neil MeqVren maradt.

Lenézett a földre. James Cathmayl lovag mostanra meghalt. Üveges tekintete már a sors uralma alatti földeken túli világ titkait fürkészte. Cal Azroth erődjében temetői csend és nyugalom uralkodott. Az ifjú harcos azonban ennek ellenére úgy érezte, hogy valami nesztelenül mozog a sötétben. Mintha metszően éles árnyak várakoztak volna arra, hogy rátörjenek és felhasítsák az ereit.

A királyné.

Rohanva elindult felfelé a lépcsőn. Vargus ellenségeket engedett be a fellegvárba, és az ismeretlenek gyilkolni jöttek. Neil futás közben némán imádkozott a szentekhez, hogy legyen még elég ideje megállítani őket.

A bástyafalon, az őrszobában csak halott katonákat talált. Ott végeztek velük, ahol éppen ültek vagy feküdtek. A toronyban további holttesteket látott. A padlót borító vér még meleg volt.

Elhaladt Elseny szobája előtt és látta, hogy az ajtó nyitva áll.

– Elseny? – suttogta. Észrevette az ágyon fekvő lányt. Elbizonytalanodott. Bár mindenekelőtt a királyné biztonságával kellett volna törődnie, úgy döntött, hogy mégis felébreszti a hercegnőt, és maga mellett tartja.

Elsenyt azonban nem lehetett felébreszteni. A feje körül sötét folt éktelenkedett a lepedőn. Karcsú, fehér nyakán mintha egy második száj nyílt volna. A szeme akár csiszolt kő is lehetett volna. Döbbent arccal meredt a semmibe.

Fastia.

Neil összerezzent a rátörő pániktól. Az idősebbik hercegnő szobája a torony túlsó oldalán volt. Ha Neil arra megy, akkor hátat kell fordítania a királynénak.

A bizonytalansága csupán egy pillanatig tartott, utána komor elszántsággal folytatta útját úrnője lakosztálya felé.

A fogadószobában vérfürdőt rendeztek. Két mozdulatlan ember és egy szefri feküdt a földön. A belső ajtót bezárták. Már indult volna, de megtorpant, mert a tarkóján megérezte egy fegyver hegyét. Mozdulatlanná dermedt.

– Ne mozdulj! – hallotta Erren hörgő hangját. – Hamarabb megöllek, mint hogy kifújnád a levegőt. Nem lesz időd arra, hogy megfordulj!

– Erren úrnő, én vagyok az, Neil.

– Láttam Vargus Farre-t is – válaszolta a nő. – Csakhogy valójában nem az igazi Vargus járt ott. Bizonyítsd be, hogy tényleg veled beszélek, Neil lovag! Mondj nekem valamit, amit csakis a királyné testőre tudhat.

– Jól van az úrnő?

– Tedd, amit mondtam!

Neil ráharapott az alsó ajkára.

– Tudod, hogy Fastiával voltam – szólalt meg. – Azon a bizonyos éjszakán Glenchestben. Az értésemre adtad, hogy semmiképpen sem szerethetek bele.

Erren egy pillanatig néma maradt.

– Jó – mondta aztán. – Megfordulhatsz.

Engedelmeskedett. A nő olyan gyors volt, hogy csak akkor figyelt fel a kezére, amikor a tenyere hangosat csattant Neil arcán.

– Hol voltál? Légy átkozott! Hol voltál? – sziszegte az orgyilkos.

– Észrevettem, hogy emberek közelednek a síkságon. Riasztani akartam az őrséget, de a kapu már nyitva volt. Vargus úr nyitotta ki. Utána csinált velem valamit. Rontást tett rám. Rosszul lettem és elájultam. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen. Mi van az úrnőnkkel?

– Odabent van és sértetlen.

– Hála legyen a szenteknek! – kiáltotta Neil, majd suttogva folytatta: – Erren úrnő, Elseny meghalt. Lehet, hogy Fastia is veszélyben van.

– Elseny? – kérdezte a nő. Az arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, utána viszont máris visszanyerte a hidegvérét. Arcvonásait akár márványból is faraghatták volna. – Itt maradsz, Neil úr! Muriele-re kell vigyáznod. Csakis rá!

– Akkor menj te, Erren úrnő! – kérte Neil. – Hozd ide Fastiát, ahol megvédhetjük. És Charlest. Az összes gyermek veszélyben van.

Erren megrázta a fejét.

– Nem fog menni. Nincs már elég erőm.

– Ezt meg hogy érted?

– Megsebesültem, Neil lovag. Nem élem túl ezt az éjszakát. Előfordulhat, hogy egy óra múlva már halott leszek.

Az ifjú hátrébb lépett. Csak most figyelt fel arra, hogy az orgyilkos milyen furcsán támaszkodott a falhoz. Túl sötét volt ahhoz, hogy felmérhesse a sebeit, de megérezte a vér szagát.

– Nem lehet annyira súlyos – dadogta.

– Jól ismerem a halált, Neil lovag! Mintha az anyám volna. Higgy nekem! Ne pocsékold gyászra az erődet, ne szomorkodj miattam, vagy Elseny miatt. Rettegned sem szabad. Ne gondolj Fastiára! Szedd össze magad, és válaszolj a kérdéseimre. Hármat megöltem. Összesen hányan lehetnek még?

– Nem tudom – ismerte be az ifjú. – Amikor rám tört a rosszullét, már nem voltam ura az érzékszerveimnek. Viszont azt mondták, hogy nekem kell megölnöm a királynét.

– Azt gondolták rólad, hogy te is egy lélektolvaj vagy, mint Vargus – válaszolta Erren a homlokát ráncolva. – Tévedtek! Valami félbeszakította a varázslatot.

– Nem értelek.

– A legsötétebb encrotacniát alkalmazták – suttogta a sebesült. – Megöltek egy embert, és a varázserő átküldte a lelkét egy másik testbe. Az abban lakozó lelket egyszerűen kiszakították. Akkor nem maradhattál volna életben, Neil úr. Mégis önmagad maradtál, és ez akár a hasznunkra is válhat. Ha úgy teszel, hogy az vagy, akinek tartanak, akkor talán a közelükbe férkőzhetsz, mielőtt támadnál.

– Igen, úrnőm.

– Úgy véled, hogy az őrök és a szolgák mind halottak? – kérdezte Erren.

– Igen, úrnőm.

– Akkor a királynét át kell vinned a helyőrségbe! – hallotta a parancsot. – Lehetetlen, hogy odaát is mindenkit lemészároltak volna. Ahhoz túl sok katonából áll a helyőrség.

A lépcső felől halk nesz hallatszott.

– Csend legyen! – suttogta Erren, és nesztelenül elrejtőzött az ajtó mellett. Neil észrevette az óvatosan közeledő két sápadt alakot. Megmarkolta Hollót.

– Te vagy az, Ashern?

Ezen a néven szólították odalent az udvaron.

– Igen.

– Végrehajtottad? Meghalt a királyné?

Már egész közel jártak. Neil jól látta, hogy mind a kettő szefri. A beszélőnek kötés takarta az egyik szemét.

– Igen. Meghalt.

– Jól van, mutasd! Nem tétlenkedhetünk!

– Talán nem hiszel nekem? – sziszegte a lovag. Már elég közel jártak ahhoz, hogy támadhasson. A félszemű azonban pontosan abban a pillanatban torpant meg, amikor Neil lecsapott.

Mindkét ellenség hátrahőkölt. A félszemű elkerülte a vágást, Holló viszont belemart a másik vállába és felnyitotta a tüdejét. Közben valami keményen nekivágódott Neil mellvértjének, közvetlenül a szíve fölött. A félszemű szefri a lépcső felé vetette magát. A keze viszont hátrafelé lendült…

Neil habozás nélkül oldalra ugrott, amikor a második hajítókés elsüvített a feje mellett és hangosan csattanva nekivágódott a kőnek. Mire összeszedte magát, a szefri már eltűnt.

– Ennyit az ellenség félrevezetéséről! – méltatlankodott Erren. – Gyorsan indulnotok kell, mielőtt még többen jönnének.

– Lehet, hogy már csak ez az egy él.

– A Vargus testét elorzó ellenségnek semmi baja. Feltételeznünk kell, hogy nem csak ők ketten maradtak.

Odalépett a királyné ajtajához és bekopogott. Három halk koppintás után szünetet tartott, majd kétszer keményebben is rávágott a deszkára. Neil hallotta, hogy félrehúzták a reteszt. Az ajtó résnyire kinyílt. Észrevette odabent a királyné arcát.

– Neil úr van itt – jelentette Erren. – Veled fog maradni.

A királyné figyelmét nem kerülte el az orgyilkos állapota.

– Erren, te megsebesültél. Gyorsan gyere be!

Az idősebb nő arcán halvány mosoly villant.

– További látogatókra számíthatunk. Neil lovag átvisz a helyőrségbe. Ott majd biztonságban leszel.

– A leányaim…

– A lányaid már biztonságban vannak – vágta rá Erren. Neil megérezte a hátán az orgyilkos kezét. Megértette a figyelmeztetést. – Most el kell kísérned Neil urat!

– Nem foglak itt hagyni!

– De igen – válaszolta Erren határozottan. – Majd a helyőrségben találkozunk.

Pendülés hallatszott az előszoba túloldaláról. Az orgyilkos megpördült. Nem tudott kitérni az egyik nyílvessző elől. A lépcsőről leadott lövések közül egy eltalálta a veséjét, míg a másik két nyílvessző Neil mellett csapódott a falba.

– Erren! – sikoltotta a királyné.

– Neil úr! – csattant fel az orgyilkos. Hűvös hangján érződött, hogy nem tűr ellentmondást.

Az ifjú azonnal keresztülvetette magát az ajtó résén. Belökte a királynét. Megpördült és a helyére taszította a vastag deszkát. Hangos csattanással több nyílvessző fúródott a fába. Megragadta a súlyos fémreteszt, és bezárta a bejáratot.

– Nehogy kinyisd! – förmedt a királynéra.

– De Erren…

– Erren halott – jelentette ki a lovag. – Feláldozta magát, hogy te életben maradj. Ne áruld el az emlékét!

A királyné arca mintha megdermedt volna. Már nyoma sem volt a zavarnak és a fájdalomnak. Fejedelmi hűvösséggel nézett a testőrére.

– Legyen! – bólintott. – Bárki is követte el ezt a szörnyűséget, nagyon meg fogja bánni. Ígérd meg nekem!

Neil újra maga előtt látta Elsenyt. Az a jókedvű, szeszélyes lányka kivéreztetve, holtan hevert az ágyában. Utána viszont Fastiára gondolt, és a józan ész dacára is azt remélte, hogy a fiatal nő még életben van.

– Bűnhődni fognak – válaszolta. – Ám ehhez előbb túl kell élnünk az éjszakát.

A hüvelyébe csúsztatta Hollót és az ablakhoz sietett. Mielőtt beköltöztek volna ide, természetesen gondosan ellenőrizte úrnője új lakosztályát. Nem volt szüksége a hold fényére ahhoz, hogy tudja, a torony ablaka tízlépésnyire magasodik a bástya gyilokjárója fölé. Korábban, a szellemeket keresve éppen ott állt.

Kinézett, de senkit sem látott. Odalépett az ágyhoz, lerángatta a lepedőket és összekötötte a végüket. Az egyiket megpróbálta az ágy tartóoszlopához erősíteni.

Az ajtó megremegett. Ütések záporoztak a vastag deszkára.

– Kösd ezt az oszlophoz! – utasította a királynét. – Jó erősen húzd meg a csomót! Ha még két lepedőt rákötöttél a végére, akkor mássz le rajtuk. Ne várj rám!

Muriele bólintott és megragadta a lepedőket. Neil közben megmarkolta egy súlyos láda fogantyúját, hogy odahúzza az ajtó elé.

Nem maradt hozzá elég ideje. A retesz hirtelen megremegett, és úgy ugrott ki a helyéből, mintha láthatatlan kezek ragadtak volna meg. Neil egy pillanatnyi habozás nélkül kardot rántott, feltépte az ajtót és lesújtott a pengével.

A sápadt képű szefrinek csak annyi ideje maradt, hogy egy döbbent pillantást vessen Holló pengéjére, és a kard máris szétvágta a kulcscsontját, a szívét és a szegycsontját. A lovag nem engedte, hogy ellenfele összerogyjon. Szabad kezével megragadta a haját és felrántotta a magasba. Biztosra vette, hogy a társai azonnal lőni fognak. A haldokló teste megremegett a sötétből lecsapó, láthatatlan lövedékektől. Neil ellökte magától, majd bevágta az ajtót, és egy határozott mozdulattal a helyére tolta a reteszt.

Gyors pillantást vetett a háta mögé. A királyné már elindult lefelé. Az ifjú odaugrott az ablakhoz és kinézett. Némán figyelte, ahogy úrnője leért a gyilokjáróra. Megfordult, hogy a nyomába eredjen, ám ekkor az ajtó egyszerűen berobbant a szobába.

Neil kardja lesújtott az összekötözött lepedőkre. Felszökkent az ablakpárkányra, majd megpördült és kilépett a semmibe. Esés közben elengedte a kardot és két kézzel megkapaszkodott a párkányban. Két nyílvessző a feje fölött hasított a sötétbe, a harmadik viszont eltalálta a láncingét. Szerencsére lepattant. Az ifjú elengedte az ablakot.

Bár csupán a páncélzata felét viselte magán, húsz láb magasból lezuhanni éppen elég lett volna ahhoz, hogy szilánkokra hasadjanak a lába csontjai. Hangos csattanással rázuhant a gyilokjáróra. Térdre rogyott. A tüdejéből kiszakadt a levegő. Szikrák táncoltak a szeme előtt.

– Neil úr – suttogta a királyné. Ott állt a testőre mellett. A látóhatár fölött előbukkant egy bíbor sarló. Neil egy pillanatra nem ismerte fel, hogy a holdat látja.

– El az ablak elől! – hörögte, és az úrnő felé nyúlt. Muriele megragadta a kezét, és megpróbáltak menedéket keresni a torony ívelő fala mögött. Tudták, hogy bármelyik pillanatban gyilkos nyilak csaphatnak le a magasból.

– Erre menjünk! – mondta Neil. Futni kezdtek a gyilokjárón az udvarra levezető lépcső felé. A harcos gyors pillantást vetett a hátuk mögé. A holdfényben jól látszott, hogy az ablakon kiugrott legalább egy karcsú alak. Remélhetőleg nem valamelyik íjász volt ennyire bátor.

Gond nélkül elérték a lépcsőt. Odalent már csupán az udvaron kell majd átrohanniuk, hogy kinyithassák a régi fal kapuját és a csatornán keresztül menedékre leljenek a helyőrségben. Amikor Neil utoljára szétnézett idelent, az udvaron csak holttestek hevertek. Remélte, hogy nem változott a helyzet.

Még csupán a lépcső legtetején álltak, amikor a királyné kirántotta a kezét a testőr tenyeréből és elindult visszafelé.

– Felség… – kezdte a lovag.

– Fastia! – üvöltötte az úrnő.

Most már Neil is megpillantotta a lányt. Fastia nagyjából harminclépésnyire bukkant elő a bástya kanyarulatából. Ugyanazt a kék ruhát viselte, mint amiben Neil korábban látta. Az ifjú nő most felkapta a fejét, és keresni kezdte, hogy ki kiabálta a nevét.

– Anyám? Neil úr?

– Fastia, gyere ide hozzánk. Igyekezz! Bajban vagyunk! – kiáltotta Muriele, és már indult volna a lánya felé. Neil káromkodva a nyomába eredt. Észrevette, hogy a torony felől már hárman is ebbe az irányba rohannak, egy negyedik alak pedig nesztelenül Fastia mögött lépett elő az árnyékból.

– Fastia! – üvöltötte Neil. – A hátad mögött! Rohanj felénk!

A következő pillanatban már utol is érte a királynét. A szíve bömbölt. Jól látta, ahogy Fastia arcát elöntötte a félelemmel keveredő zavar, és a lány megfordult, mert látni akarta, hogy a testőr mit vett észre a háta mögött.

– Hozzá ne nyúljatok! – mennydörögte a lovag. – A szentek nevében, ne bántsátok!

A fekete ruhás alak azonban már oda is ért. Iszonyatosan gyors volt. Holdfény csillant a kezében. Valamit a magasba emelt, aztán belenyomta a lány mellébe. Neil csupán két szívdobbanásnyi idővel később ért oda. A merénylő hátrébb táncolt és kardot rántott.

A testőr ordítva rávetette magát. Két kézzel markolta Hollót. Ellenfele hárította a vágást és döfött. Neil nem törődött azzal, hogy a penge áthasította a láncinget. A fekete alakra vetette magát, és könyökével iszonyatos ütést mért az állára. A támadó hanyatt zuhant, de azonnal felpattant. Neil hörögve üvöltött, és Hollóval kettévágta a koponyáját.

A királyné térdre rogyott a lánya mellett. A torony felől érkező gyilkosok már majdnem odaértek. Képtelenség lett volna eljutni a lépcsőhöz, utána meg le az udvarra.

Fastia pislogva a lovagra nézett. Alig kapott levegőt.

A bástyáról már csak egy kiút maradt. Neil nem habozott.

– Ugorj le a csatornába! Ússz el a hídhoz! – utasította a királynét. – Hozom Fastiát.

– Igen – vágta rá a nő. Villámgyorsan a mellvédhez lépett, és ugrott.

Neil felemelte a sebesültet.

– Szeretlek! – hörögte Fastia.

– Én is szeretlek – válaszolta a testőr, és ugrott.

A fal itt tizenkét lépésnyire magasodott a csatorna fölé. A víz olyan kemény volt, mintha kőből lett volna. Neil a láncing miatt azonnal süllyedni kezdett a fenék felé. Kénytelen volt elengedni a lányt, hogy kibújjon a súlyos fémből. Megrettent, amikor egy hosszú pillanaton át hiába tapogatózott a sebesült után, végül sikerült megérintenie a karját. Megragadta, magához húzta és gyors mozdulattal elindult a felszín felé. Ahogy a feje kibukkant a vízből, körülnézett és megkereste a helyőrség felé vezető hidat.

Úgy tűnt, hogy a menekülés útja elképzelhetetlenül messzire van. A királyné jóval előttük úszott. Fastia becsukta a szemét, de Neil még mindig jól érzékelte a fülén a lány lélegzetét.

A víz kétszer is csobbant a háta mögött. Káromkodva még gyorsabban tempózott a lábával.

Majdnem akkor ért oda az alacsony hídhoz, mint amikor a királyné. Kimászott a partra. Kihúzta Fastiát, felemelte, és az úrnőjével együtt rohant a helyőrség kapuja felé. Közben jól tudta, hogy a fellegvár kijárata ott sötétlik a háta mögött. Bármikor előronthattak rajta az ellenfeleik.

Most már jól látta a lenti erődítmény bejáratát is. A nyitott kapun túl talán tíz katona teste feküdt a földön.

Az udvar sötétjében valami felmordult. Neil egy izzó szempárt és egy hatalmas árnyékot pillantott meg. A fenevad akkora lehetett, mint egy ló, ám az alakja valami egész másra hasonlított.