NYOLCADIK FEJEZET: FEKETE RÓZSÁK

Anne megborzongott. Az egész teste libabőrös lett, pedig az éjszakai szél a tenger felől fújt. Langyos, nedves és sós volt a levegő, és mintha arra vágyott volna, hogy végre a könnyeit hullathassa. A fátyolfelhőkkel borított égbolton lassan felkelt a hold. A lány körül halkan susogtak és hajladoztak a nyílegyenes sorokba ültetett almafák.

A magasban, a fellegvár bástyáján két őr beszélgetett, de a hercegnő nem értette, miről. Nem érezte jól magát. Újra elfogta az a különös, enyhe szédülés, ami néha rátört, mióta lent járt az Árnyékvárosban. Odalépett az egyik fához, nekidőlt a törzsének, és elmerült a virágok illatában. Felemelte az egyik istállófiútól kapott papírdarabkát: a legényke akkor nyomta a kezébe, amikor Anne bevitte az istállóba Fürgét.

Tizedik harangkor találkozzunk a nyugati kapu melletti gyümölcsöskertben

R.

– Te aztán gyors vagy, Virgenia – suttogta, ahogy eszébe jutott a kívánsága.

Persze, ami azt illeti, Fastia nem változott meg. Rajta még nem látszott az, amit Szent Certől kért.

Már egészen biztosan tíz harang volt. Talán elfelejtették elkongatni?

Nem lett volna szabad lejönnie. Mit fog csinálni, ha a fiú nem jön el?

Na de mi van akkor, ha mégiscsak eljön, ám csupán gonosz tréfa az egész? Majd jót fognak röhögni Anne rovására a többi lovaggal, meg az istállószolgákkal. Ostobaság! De valójában mit is tudott erről a legényről?

A nagy semmit!

Idegesen megigazította a haját, végigsimította vitelliai brokátból szabott, méregdrága ruháját, és egyre kellemetlenebbül érezte magát.

Hirtelen végigfutott a hátán a hideg. A felhők közül előbukkanó hold egyik véletlen sugara megvilágított egy jókora sötét dolgot, ahogy lassan mozgott a szomszédos almafa ágai között.

– Olyan ez a lány, mint egy álom, mint a múló köd. Azokra a tünvértáncosokra hasonlít, kiket csupán a szeme sarkából pillanthat meg az ember az erdei tisztáson – suttogta egy hang.

– Roderick?

Majdnem felsikoltott, amikor felzendültek a tizedik harang ütései. A magasból, a Dicsőség Tornyából jött a hang. Összerezzent, amikor a fa tetejéből kivált egy hosszú árnyék és tompa puffanással földet ért a közelben.

– Szolgálatodra – suttogta az árnyék, és meghajolt.

– A frászt hoztad rám! – méltatlankodott Anne. – Talán tolvaj voltál, mielőtt lovaggá ütöttek? Mert azt nem hiszem, hogy költő lettél volna.

– Szavaiddal megsebeztél, hercegnő.

– Akkor keress egy orvost, vagy egy vajákos nőt. Mit akarsz tőlem, Roderick?

Az ifjú közelebb lépett hozzá. A tekintete szenvedélytől izzott, arca a holdfényben mintha elefántcsontból faragott szobor lett volna.

– Látni akartam, hogyan nézel ki, amikor nem lovaglóruha van rajtad.

– Azt mondtad, hogy láttál már az udvarban.

– Igaz. De most sokkal szebb vagy.

– Persze, mert sötét van.

– Nem, azért, mert a szíved szabadon szárnyal. Ez a nagy különbség titka.

– Úgy vélem, hogy újra meg akarsz csókolni.

– Nem, egyáltalán nem. Azt akarom viszont, hogy te csókolj meg engem.

– De hát csak most találkoztunk!

– Igen, és milyen jól indultak a dolgok – biccentett az ifjú, majd egy váratlan mozdulattal megragadta Anne kezét. – Te vagy az a hölgy, aki halálmegvető bátorsággal levágtatott a Kígyón. Te még hírből sem ismered az óvatosságot, hercegnő. Megcsókoltalak és éreztem, hogy jólesett neked. Ha tévedek, kérlek, egyből mondd meg, és máris magadra hagylak. Ha viszont igazam van… akkor miért ne próbálnánk meg újra?

Anne összefonta a karját a mellén és félrehajtott fejjel töprengett. Valami frappáns válaszra lett volna szüksége, az ifjú azonban nem hagyott időt ilyesmire.

– Neked hoztam – nyújtott a lány felé valamit. Anne átvette az ajándékot: egy virág szára volt a kezében.

– Levágtam róla a töviseket, nehogy megszúrják a kezedet – magyarázta Roderick. – Fekete rózsa.

A hercegnő úgy meglepődött, hogy alig kapott levegőt.

– Honnan szerezted?

– Egy tengerjáró kapitányától vettem. Ő meg Lieryben szerezte.

Anne beszívta a szilva és az ánizs különös illatát.

– Egyedül Lieryben terem – magyarázta Rodericknek. – Az anyám másról sem beszél, csak erről a virágról. Még sosem láttam ilyet.

– Hát, nem azért hoztam, hogy az anyádra emlékeztesselek, hanem hogy örömet szerezzek vele – válaszolta az ifjú, és egy kicsivel közelebb lépett.

– Csitt, te, ne olyan hangosan!

– Én aztán nem félek.

– Pedig okod volna rá. Tudod, mi történik veled, ha tetten érnek minket?

– Nem kapnak el.

Megragadta a lány kezét. Anne megszédült. Képtelen volt egyetlen épkézláb gondolatra is, mintha megfagyott volna. Magatehetetlenül tűrte, hogy az ifjú odahúzza magához, valósággal megrészegült tőle. Roderick arca olyan közel került, hogy a lány az ajkán érezte a leheletét.

– Csókolj meg! – suttogta az ifjú.

Anne engedelmeskedett. Vére valósággal dübörgött a fülében. A vászoningen át jól érezte a Roderick hátán duzzadó kemény izmokat. Különös, bizsergető forróság tört rá. Az ifjú keze rásimult az arcára. Miközben összeért a szájuk, Roderick lágyan simogatni kezdte a füle mögött. Először csak kóstolgatták egymást, aztán a szájuk mohón kinyílt.

Az ifjú mindenfélét suttogott, de Anne alig ügyelt a szavaira, az értelmük szertefoszlott, miközben Roderick ajka végigsiklott lefelé a nyakán. Anne attól tartott, hogy mindjárt fel fog kiáltani. Az őrök egészen biztosan meghallották volna a hangját, és akkor… ki tudja, hogy utána mi történt volna. Valami szörnyűség. Lélekben máris hallotta, ahogy az anyja…

– Anne, Anne! – kiabálta valaki a nevét.

– Ki az? Ki jár ott? – lihegte Roderick.

– A cselédem, Austra…

Az ifjú újra megcsókolta.

– Küldd el innen! – lehelte a szavakat a hercegnő fülébe. Annyira csiklandós volt, Anne felkuncogott.

– Izé, nem tehetem. Fastia nővérem nemsokára ellenőrizni fogja, hogy ágyban vagyok-e. Ha nem talál ott, akkor riadóztatja az őrséget. Austra figyeli az idő múlását. Ha visszahív, akkor mennem kell.

– De miért ilyen hamar? Ne menj még!

– Tudom, tudom. De találkozunk még.

– Elpusztít a várakozás.

– Holnap van a nővérem születésnapja, majd kitalálok valamit. Austra szól neked.

– Anne!

– Jövök már, Austra.

Megfordult, hogy menjen, de Roderick megragadta a derekát, és könnyed mozdulattal, mint egy táncos, belepördítette az ölelésébe. Újra megcsókolta, mire a lány felnevetett és viszonozta a csókot. Amikor végül eltolta magát és elindult, úgy érezte, hogy mindjárt megszakad a szíve.

– Gyerünk már! – kiáltotta Austra. Megragadta a hercegnő kezét, és vadul húzni kezdte maga után. – Lehet, hogy Fastia máris ott van!

– Fügét Fastiának! Ő sosem jön be hozzánk a tizenegyedik harang előtt.

– Mindjárt megkongatják a tizenegyediket is, te ostoba! – kiáltotta Austra. Gyakorlatilag maga után vonszolta Anne-t a gyümölcsöskert falának tetejéig tartó lépcsőn. Odafent Anne gyorsan visszanézett, de csupán a másik oldalon magasodó, elmosódott árnyakat látta.

– Gyere már! – parancsolta Austra. – Erre megyünk.

Anne megmarkolta a barátnője hátán a ruhát, miközben a sötétben szaladtak. Néhány pillanattal később botladozva elindultak felfelé egy másik lépcsőn. Széles, gyertyákkal jól megvilágított folyosóra értek. Egy magas keskeny ajtó előtt Austra előszedett egy kulcsot az erszényéből, és beledugta a rézzárba.

Az ajtó éppen csak kinyílt, amikor a folyosó túlsó végéből, a lépcsőház felől léptek zaja hallatszott.

– Fastia! – suttogta mérgesen Anne. Keresztülvetették magukat az ajtón, és máris a hercegnői lakosztály előszobájában álltak. Austra behajtotta és be is kulcsolta az ajtót. Közben Anne lerúgta a lábáról a nedves papucsát, majd gyorsan eldugta a heverő melletti asztalon álló üres vázába. Levetette magát az alacsony heverőre, és megpróbálta egyszerre lerángatni magáról mindkét harisnyáját, utána mezítláb beszaladt a hálószobájába vezető, függönnyel eltakart ajtón. A két harisnyát bevágta a mennyezetes ágy háta mögé, és megpróbálta hátranyúlva kigombolni a ruháját.

– Segíts már!

– Nincs már időnk – válaszolta Austra. – Húzd fel rá a hálóköntösödet!

– De kilátszik alóla.

– Gyorsan be az ágyba! A takaró alatt nem látszik majd!

Austra közben egy gyors mozdulattal kibújt a ruhájából. Anne jókedvű döbbenettel majdnem felsikoltott, mivel a barátnőjén nem volt sem alsóing, sem fűző. Pucér volt, mint a rák a levesben.

– Csitt legyen! – kiáltotta Austra, majd gyors mozdulattal belebújt a hálóruhájába. Levetett öltözékét berugdalta az ágy alá. – Nehogy kinevess!

– Azt hinné az ember, hogy te kerested odakint egy legény társaságát.

– Csend legyen! Ne légy ízléstelen, így sokkal gyorsabban le lehet vetkőzni. Velem meg amúgy sem törődött volna senki, én járhatok kísérők nélkül. Mássz már be a takaró alá!

Kulcs csikordult a zárban. Austra majdnem felnyüszített, némán Anne-re mutatott, és jelezte, hogy azonnal bontsa ki a haját.

A hercegnő sietve letépte fejéről a hajhálót, és nagyjából az öltözőszekrénye felé hajította, majd bevetette magát a takarók alá. Austra ugyanabban a pillanatban huppant le ülő helyzetben az ágyra, hajkefét tartva a kezében.

– Jaj! – kiáltotta Anne. Az ajtót eltakaró függöny abban a pillanatban nyílt szét, amikor a kefe beleakadt egy gubancba.

– Jó estét, leányok!

Anne csak pislantott. Nem Fastia állt az ajtóban.

– Lesbeth! – kiáltotta, majd kipattant az ágyból, és már rohant is, hogy magához ölelhesse a nagynénjét. Az érkező nevetve magához szorította.

– Szent Loy nevére mondom, már majdnem egyforma magasak vagyunk. Nézze meg az ember, hogy tudtál ennyire megnőni röpke két év alatt? Hány éves is vagy, tizennégy?

– Tizenöt.

– Tizenöt. Elég egyetlen pillantás, hogy lássam… ízig-vérig Dare vagy.

Anne közben maga is rájött, tényleg úgy néz ki, mint Lesbeth. Ez nem volt túlságosan jó, Lesbeth ugyanis csinos volt, ám Elseny, meg Fastia és az anyjuk egyszerűen lenyűgözően szépnek tűntek. Anne már megint nem a jó dolgokat örökölte.

– Hogy te milyen forró vagy – állapította meg a nagynénje. – Tüzel az arcod! Csak nem vagy lázas?

Austra majdnem megfulladt, amikor megpróbálta elfojtani a nevetését.

– Hoppá, hoppá! – csattant fel Lesbeth. Hátrébb lépett, és gyanakvó arccal nézett a lányokra. – Ruhában vagy a hálóinged alatt? Ilyen későn? De hiszen te csavarogtál!

– Kérlek, ne mondd el Fastiának, vagy anyámnak! Csak egy kis ártatlan…

– Semmi szükség arra, hogy elmondjam nekik. Fastia már biztos úton van ide.

– Nem csak te jöttél?

– Még szép, hogy nem. Gondolod, hogy átengedné nekem a kötelességét?

– Mennyi időm maradt?

– Mindjárt kiissza a borát. Már csak egy fél pohárral volt, amikor eljöttem. Arra kértem, hogy ne siessen, hogy beszélgethessek veled egy kicsit.

– A szenteknek hála! Segíts levenni ezt a ruhát!

Lesbeth egy pillanatig komoly képet vágott, de aztán elnevette magát.

– Hát legyen! Austra, hoznál egy nedves törülközőt? Le kell törölnünk az arcát.

– Igenis, felség.

Néhány pillanattal később már meg is szabadultak az árulkodó ruhától. Lesbeth hozzálátott, hogy kioldozza a fűzőt. Anne megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a bordái visszakerültek oda, ahová a természet teremtette őket.

– Igencsak beszorítottad magadat – vigyorgott Lesbeth. – Legalább jóképű a fiú?

Anne attól tartott, hogy az arca mindjárt lángra lobban.

– Nem árulhatom el.

– Értem, szóval egy alantas személy. Talán egy istállószolga?

– Nem! Nem, dehogy. Nemesember… Csak nem olyan, aki tetszene anyámnak.

– Ezek szerint akkor kétes hírű valaki. Na gyere, mondd már el! Tudod, hogy én hallgatok, mint a sír. Ezenkívül én is el akarok mondani neked egy nagy titkot. Az én titkom a tiédért cserébe.

– Hát… – Anne ráharapott az alsó ajkára. – A neve Roderick. Dunmroghból.

– Egy Dunmrogh legény? Szóval akkor ez a baj.

– Már hogy miért? – tudakolta Anne. Ahogy lekerült róla a fűző, Anne felfedezte, hogy az alsóinge ragad a verítéktől.

– Politikai okok miatt. Dunmrogh gréfjeiben reiksbaurg vér folyik.

– Na és akkor mi van? Több mint száz év is eltelt azóta, hogy háborúztunk a reiksbaurgokkal.

– Ó, de jó volna ismét ennyire fiatalnak és naivnak lenni! Fordulj meg, hogy letörölgethessem az arcodat, drágám. A reiksbaurgok elleni háború soha nem ér véget. Kielégíthetetlen vágyakozással gondolnak a trónunkra azóta, hogy elveszítették. Csak ez jár a fejükben.

– De Roderick nem is reiksbaurg.

– Nem, drágám – folytatta a nagynénje, és egy hideg törülközővel megtörölte Anne arcát és nyakát. – Ám ötven évvel ezelőtt a Dunmrogh nemzetség egy reiksbaurg trónkövetelő oldalára állt. Nem fegyverrel, így aztán megtarthatták a birtokaikat, amikor elcsitult a viszály. Viszont igenis támogatták, mégpedig az államtanácsban. Folt esett a nevükön, ami azóta is ott van.

– Micsoda igazságtalanság!

– Tudom, hogy az, édesem, de ezt majd valamikor máskor beszéljük meg. Vedd le az ingedet és vedd fel a hálóköntösödet!

Anne odarohant az öltözőrész paravánja mögé, és az összeizzadt vásznat kicserélte egy tiszta hálóingre.

– Mióta tudsz ilyen sokat a politikáról? – kérdezte, miközben ismét belebújt hímzett hálóköntösébe.

– Két évet töltöttem Virgeniában. Odalent csakis ilyesmiről beszélnek.

– Iszonyatosan unalmas lehetett.

– Hát, szerintem meglepődnél.

Anne leült az ágya szélére.

– Ugye senkinek sem beszélsz Roderickről? Még akkor is, ha politikailag kényes a téma.

Lesbeth vidáman felkacagott. Kedvesen homlokon csókolta az unokahúgát, aztán odatérdelt elé, és megragadta a kezét.

– Erősen kétlem, hogy ez a fiatalember akár csak a legcsekélyebb mértékben is törődne a politikával. Valószínűleg csupán éretlen és megfontolatlan, pont olyan, mint te.

– Olyan idős, mint te. Tizenkilenc éves.

– Én már húsz vagyok, kis pacsirtám – mosolygott a nagynénje, majd félresimított egy kósza, göndör tincset Anne arcából. – Ha pedig bejön a nővéred, akkor próbáld eltakarni a fejed bal oldalát.

– Miért?

– A füled alatt jól látszik egy harapás nyoma. Szerintem még Fastia is rájön, hogy mi az, ha meglátja.

– Ó, jóságos…

– Majd fésülgetni fogom a hajadat, mint akkor, amikor a hercegnő bejött – javasolta Austra. – A tincsekkel eltakarom azt a helyet.

– Nagyon jó ötlet – biccentett Lesbeth. Ismét felnevetett. – Mikor változott meg ennyire a mi kis pacsirtánk, Austra? Amikor utoljára találkoztunk, az istállószolgák ruháját viselte, hogy ne kelljen női nyeregben lovagolnia. Mikor lett belőle igazi nő?

– Még mindig lovagolok! – tiltakozott Anne.

– Ez éppenséggel így van – kezdte óvatosan Austra. – Pontosan így találkozott ezzel a fiúval, és követte őt le a Kígyón.

– Akkor nem éppen félénk a legény.

– Rodericket végképp nem lehetne félénknek nevezni – tiltakozott Anne. – És akkor mi volna a te nagy titkod, Les?

Az idősebb lány elmosolyodott.

– Mivel már kikértem az apád engedélyét, ezért úgy vélem, hogy elmondhatom neked is. Férjhez fogok menni.

– Férjhez mész?! – kiáltotta egyszerre Anne és Austra.

– Mire véljem ezt?! – mérgelődött Lesbeth. – Nagyon nem tetszik, ahogy ezt mondtátok, mintha nem akarnátok hinni a fületeknek.

– Csak hát… a korod miatt…

– Ó, értem én, elkönyveltétek, hogy vénkisasszony lesz belőlem. Jó pár nővérem volt, és mind szépen férjhez mentek már. Mivel én voltam a legfiatalabb, olyasvalamit kaptam, amiből nekik nem jutott. Lehetőséget arra, hogy válogatós legyek.

– Na és kit választottál?

– Egy csodálatos, vakmerő és kedves férfit. Pont olyan, mint a te Rodericked. Nem lehetne félénknek nevezni. Gyönyörű a kastélya és a birtoka a végtelenbe…

– Mi a neve?

– Cheiso, Safnia hercege.

– Safnia? – töprengett Anne.

– Hol van az a Safnia? – tudakolta Austra.

– A déli tenger partján – válaszolta Lesbeth álmodozva. – Ahol narancs és citrom nő a kertekben és ragyogó színű madarak dalolnak.

– Még csak nem is hallottam róla.

– Ezen mondjuk nem is csodálkozom. Feltéve, ha ma ugyanúgy nem figyelsz a tanáraid szavára, mint akkoriban, amikor én is itt éltem.

– Ezek szerint akkor szereted? – kérdezett rá Anne.

– Bizony, ez a helyzet. Tiszta szívemből.

– Tehát nem politikai okokból mész hozzá?

Lesbeth újra felkacagott.

– Minden a politika miatt történik, kis pacsirtám. Nem mehettem volna hozzá egy egyszerű marhapásztorhoz. Bár ti, szép hölgyek, sosem hallottatok róla, Safnia meglehetősen fontos hely.

– De te mégis szerelemből mész férjhez.

– Ez igaz – biccentett Lesbeth, de aztán figyelmeztetően felemelte az ujját. – Viszont nem szeretném, ha ettől összezavarodna a kis fejed. Meg kell maradnod a valóság talaján. Nem érdemes egy elképzelt országra vágyakozni.

– Nem is számítottam arra, hogy ilyen bölcs tanácsot kap a húgom tőled, Lesbeth – hallatszott egy kissé fagyos hang, miközben ismét szétnyílt a bejárati ajtó függönye.

– Nicsak, Fastia!

Fastia mindhármuknál idősebb volt, már huszonhárom éves. Barna haja úgy ragyogott, mint a selyem, amit egy hálóval fogott össze. Tökéletesen szabályos arcvonásain halovány mosoly ült. Nem volt magasabb, mint Anne vagy Austra, és Lesbeth egy tenyérnyivel még az újonnan érkezett fölé is magasodott, ám a legidősebb lány egész megjelenésével tekintélyt parancsolt.

– Drága Fastia – kezdte Lesbeth. – Éppen elmondtam a kedves Anne-nek a nagyszerű híremet.

– A férjhezmeneteledről, ha nem tévedek.

– Máris hallottál róla? De csak néhány haranggal ezelőtt kértem a bátyám, William engedélyét.

– Talán elfelejtetted, hogy itt, Eslenben milyen gyorsan terjednek a hírek? Fogadd jókívánságaimat! Azt hiszem, boldog házasélet vár majd rád.

A tekintete azonban elárulta, hogy nem hiszi el, amit mondott. Anne hirtelen megsajnálta a nénjét.

– Talán igazad van – válaszolta Lesbeth.

– Na és felétek minden rendben van? – tudakolta Fastia. – Ti, lányok elmondtátok az imátokat és arcot is mostatok?

– Úgy vélem, éppen imádkoztak, amikor beléptem a szobába – mondta Lesbeth ártatlanul. Anne bólogatott.

– Már majdnem elaludtunk – tette még hozzá.

– Nem tűnsz túl álmosnak.

– Tudod milyen izgalmas, hogy itt van Lesbeth? Elmesélte nekünk, hogy milyen nagyszerű hely az a Sanifar, ahol a vőlegénye uralkodik. Csodálatos ország…

– Safnia – javította ki Fastia. – A Hegemónia öt eredeti tartományának egyike. Persze több mint ezer évvel ezelőtt tartozott oda. Valamikor fontos hely volt. Úgy hallom, hogy most elég csendes vidéknek számít.

– Bizony, így igaz – lelkesedett Lesbeth, mintha nem is hallotta volna az unokahúga leereszkedő hangvételét. – nyugodt.

– Szerintem inkább csodálatos és izgalmas – ellenkezett Anne.

– A legtöbb hely annak tűnik, amíg körül nem nézel – mondta Fastia. – Na most igazán nem szeretnék ünneprontó lenni, de valamiért rám hárul az a kötelesség, hogy időben ágyba kerüljetek. Lesbeth, mit szólnál hozzá, ha mi most magukra hagynánk őket?

Na persze – gondolta Anne. – Engem aztán nem csapsz be, imádod, ha ünneprontó lehetsz. Mégis mikor változtál meg ennyire?

– Olyan jó volna még kicsit fennmaradni! Két éve nem láttuk Lesbethet!

– Holnap mindent bepótolhattok, ott lesz Elseny születésnapja. Aludjatok! Ilyen későn már csak a felnőttek beszélgethetnek.

– Mi is felnőttek vagyunk! – vágott vissza Anne.

– Akkor nevezd magad felnőttnek, ha már eljegyeztek – válaszolta Fastia. – De most már jó éjszakát! Vagy ahogy Lesbeth safniai hercege mondaná, dena nocha. Austra, gondoskodj arról, hogy egy órán belül mindketten aludjatok!

– Parancsodra, őrgréfnő.

– Jó éjszakát, kedveseim! – búcsúzkodott Lesbeth, és egy csókot dobott a két lánynak, miközben a függönyön át kiléptek az előszobába. Nem sokkal később jól hallatszódott a bezáródó ajtó hangja.

– Miért kell ilyen kiállhatatlanul viselkednie? – méltatlankodott Anne.

– Ha nem lenne eléggé ilyen, akkor az édesanyád bizonyosan keresne valaki mást, aki még szigorúbb – válaszolta Austra.

– Az valószínű. Ennek ellenére felbőszít.

– Ami azt illeti – suttogta Austra. – Én mégiscsak örülök, hogy már nincsenek itt.

– Miért is?

A biztos kézzel elhajított párna telibe találta Anne fejét.

– Azért, mert még mindig nem mesélted el, hogy mi történt odalent a kertben, te csacsi!

– Hú! Austra, el sem tudod képzelni. Roderick annyira… úgy értem, azt hittem, hogy lángra lobbanok. És kaptam tőle egy rózsát is, egy fekete rózsát…

Döbbenten elhallgatott.

– Hol van a rózsám?

– Itt volt a kezedben, amikor bejöttünk.

– Igen, de most nincs itt! Le kell préselnem, vagy amit a rózsával csinálni szoktak…

– Először még meg kellene találnunk.

A virág azonban nem volt a fogadószobában, a padlón, de még az ágy alatt sem. Nem találták sehol.

– Majd reggel megkeressük, amikor jobb lesz a fény – mondta Austra.

– Persze – vágta rá Anne erős kétellyel a hangjában.

* * * * *

A hercegnő álmában egy szénfekete rózsákkal borított mező közepén állt. Ugyanolyan színű szaténruhát viselt, és a hold csontsápadt fényében halványan világított rajta a gyöngydísze. Olyan erős virágillat úszott a levegőben, hogy a lány fulladozott tőle.

A virágok tengere a végtelenbe nyúlt, beborította a látóhatárig érő alacsony dombokat, és a suttogó szél meghajlította a szárakat. Anne megfordult, látni akarta, hogy minden irányban ilyen sok virág nő-e.

Közvetlenül a háta mögött azonban váratlanul véget ért a mező. A fekete törzsű fák valóságos falat alkottak, ráncos töviseik nagyobbak voltak a lány kezénél. Az óriások olyan magasra nőttek, hogy a félhomályban nem is látta a csúcsukat. A fák között tövises indák kígyóztak. Vastagabbak voltak a hercegnő karjánál, beborították a talajt is.

A fák és az indák hálóján túl mindent elfedett a sötétség. Anne úgy érezte, hogy valamilyen mohó homállyal néz most farkasszemet. Ez az árnyék szemmel tartotta, gyűlölte, de vágyott is rá. Minél tovább figyelte a sötétséget, annál jobban megrémült a benne mozgó, vagy talán csupán odaképzelt alakoktól. Mintha halk lépések vagy szárnycsapások neszét hallotta volna.

És eljött az a pillanat, amikor azt hitte, hogy mindjárt megdermed a szíve a rettegéstől. Valami megindult felé a tövises fák között. A hold fénye megcsillant a fekete láncingbe burkolt karon és egy kéz szétnyíló ujjain.

Megpillantotta a hegyes sisakot is. Egy óriás viselte a fején, két oldaláról fekete szarvak íveltek a magasba. Az arcvédőt kinyitották, így olyan látvány tárult a lány szeme elé, hogy az iszonyattól jajveszékelve felsikoltott. Még sosem hallott olyan embertelen hangot, mint ami most elhagyta a torkát. Megpördült és futásnak eredt a rózsák között. Az apró tövisek beleakadtak a ruhájába és a hold most már olyan volt, mint egy hal rothadó szeme.

Amikor Anne felriadt, egy darabig nem is tudta, hol van. Rémült menekülése közben összegyűrte a takaróját. Amikor végül magához tért, felült az ágyban és átölelte saját magát.

– Álmodtam – suttogta a sötét szobában. – Csak álom volt az egész.

A levegőben azonban még mindig ott úszott az ánizs és a szilva illata. Az ablakon beáramló halvány holdfényben jól látta a takarójára hintett, szénfekete rózsaszirmokat. Megérezte őket a hajában is. Valami végiggördült az arcán, és ettől sós lett az ajka.

Anne aznap éjjel már egy percet sem aludt, csak várta, hogy megszólaljanak a kakasok és feljöjjön a nap.