TIZENEGYEDIK FEJEZET: AZ ÚTRA KELŐK

– Tudom, hogy nem szép, ami veled történik, kis galambom, de az anyád úgy gondolja, hogy így lesz a legjobb számodra – bizonygatta Lesbeth, miközben befonta Anne haját, mielőtt egy tűvel rögzítette volna.

– Roderick biztosan elfelejt.

– Ha ez a helyzet, akkor nem is szeretett valójában – felelte Lesbeth. – Ezenfelül… Anne, hiszen én megpróbáltalak figyelmeztetni.

– De hát te szerelmi házasságot köthetsz! – csattant fel a lány. – A testvéreid közül te vagy a legfiatalabb, pont mint én!

– Türelmes voltam – magyarázta a nagynénje. – Ami pedig ennél is fontosabb, igencsak szerencsés.

– Bárcsak én is ilyen szerencsés volnék! – méltatlankodott Anne.

Lesbeth megkerülte, és a fiatalabb lány szemébe nézett.

– Akkor engedelmeskedj az anyádnak. Lehetséges, hogy egyelőre még nem tudod felfogni Anne, de a királynétól igazából megkaptad az igazi szerelem esélyét. Korábban még soha nem voltak ilyen jók a kilátásaid.

– Na nehogy már! Miről beszélsz? Hiszen elküld itthonról egy apácazárdába! Már hogy kaphatnék esélyt?

– Ó, pontosan ez a helyzet – bizonygatta Lesbeth. – Először is, így még egy jó darabig nem kell férjhez menned. Ráadásul még azután is igényt tarthatsz egy átmeneti időszakra, hogy eljöttél a kolostorból. Sokan ugyanis visszatérnek, és mégiscsak beállnak apácának. Ilyen módon nem kell igent mondanod a kérőidnek. Időt nyersz. Ráadásul számos kérő közül válogathatsz. Minél többen udvarolnak neked, annál nagyobb az esélye annak, hogy olyat találsz, aki a kedvedre van. Ezenfelül pedig, ha minden kötél szakad, akkor akár vissza is térhetsz a kolostorba.

– Soha! – hördült fel Anne. – Ráadásul már amúgy is megtaláltam azt a kérőt, akit akarok.

– Az a helyzet Anne, hogy Roderick nem lehet a tiéd. Legalábbis egyelőre nem. Azt persze senki sem tudhatja, hogy mi lesz pár év múlva. Talán ez az ifjú kitünteti magát a királyság szolgálatában. Lehet, hogy valamilyen módon jóváteszi a családja bűneit. Persze ennél sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy belátod, csupán múló fellángolás volt ez az egész. Forró, mint a teáskannában lobogó víz. Csakhogy a buborékok semmivé foszlanak, ha már odalent kialudt a tűz. Nem is gondolnád, hogy a férfiak közül milyen sokan viselkednek így.

Lesbeth a kezébe vette unokahúga tenyerét.

– A jó kalmár tudja, nem szabad megvennie azt az árut, amelyik legelőször kerül a szeme elé. Nem számít, hogy milyen szép, vagy mennyire tetszetős. Ha nincs összehasonlítási alapod, akkor mégis hogyan dönthetnéd el, hogy pont ez kell neked?

– Na persze, a zárdában majd egészen biztosan rengeteg férfi közül válogathatok, és akkor majd lesz összehasonlítási alapom! – vágott vissza Anne keserűen.

– Csigavér! – válaszolta Lesbeth. – És Austra amúgy is elkísér, igaz?

– Igen – ismerte be vonakodva Anne. – De még így is szörnyű lesz. Miért legyek olyan, mint Erren? Amúgy meg ő tulajdonképpen mivel is foglalkozik? Csak azt látom, hogy állandóan ólálkodik, és mindenbe beleüti az orrát.

Lesbeth jókedvűen elvigyorodott.

– Nehogy már ne tudd, hogy mi Erren dolga!

– Anyámnak kémkedik.

– Igen, kémkedni is szokott. Erren azonban… jól figyelj, Anne! Erren embereket öl.

A lányból kirobbant a kacagás. A hangja csupán akkor akadt el, amikor észrevette, hogy Lesbeth már nem mosolyog.

– Mi az, hogy embereket öl? Hogyan?

– Olyanokkal végez, akik veszélyt jelenthetnek a királyságra. A birodalomra és az anyádra.

– De hát kit ölt meg?

Lesbeth suttogva válaszolt:

– Erren titokban végzi a dolgát. Éppen ez az egyik legfontosabb erénye. Nagyon… csendes. Mondjak egy példát? Emlékszel arra a kövér nagyúrra Wisyből? A tenger partjáról származó Hemmingre?

– Persze. Eléggé mulatságos alaknak tartottam. Mindig tréfálkozott.

– A reiksbaurgok kéme volt. Összeesküvést szőttek Fastia elrablására.

– Várjunk csak! Hiszen Hemming a lakosztályában halt meg. Már emlékszem. Azt mondták, hogy a szíve vitte el.

– Talán igen. A szíve viszont Erren miatt állt meg. Senki sem tudja megmondani, hogy milyen módszert alkalmazott. Talán mérget, talán egy tűt, de az is lehet, hogy a halál sacaumát. Az viszont biztos, hogy Erren végzett vele. Egyszer hallottam, hogy az anyád erről beszélt.

– Hát ez egészen…

Anne nem tudta befejezni a mondatot. Erren miatt mindig is a hideg futkározott a hátán, de hogy…

– Én is ilyen dolgokat fogok megtanulni? – csodálkozott Anne. – De miért?

– A főúri házak nem lennének meg az Errenhez hasonló nők nélkül. Anyád unokatestvéreként főnemesi származású maga is. A királyné alighanem azt gondolta, hogy ha házasságoddal nem szolgálod a nemzetségedet, akkor lehetőséget kapsz valamilyen másfajta szolgálatra. Megnyitott előtted egy új utat.

– Nem tudom elhinni. Anyám gyűlöl.

– Ne beszélj butaságokat! Anyád szeret téged. Alighanem az összes gyereke közül téged szeret a legjobban.

– Ezt meg honnan veszed?

– Hogy honnan? Talán nem látsz a szemedtől, Anne? Ne csak a tükröt bámuld, mert az mindent megfordít. Higgy nekem! Az anyád nagyon is szeret téged. Én is annak örülnék, ha nem küldene el, de ugyanakkor megértem a döntését. Egy napon majd te is megérted az okait. Lehet persze, hogy sosem fogod elfogadni, hogy ez így volt helyes. A felnőtté válásnak éppen ez az egyik előnye, vagy talán csak következménye. Tudod, kellő időben majd képes leszel megérteni az olyan dolgokat is, amelyeket közben semmiképpen nem vagy hajlandó elfogadni.

Anne arcán végiggördültek az első könnycseppek.

– Annyira fogsz hiányozni, Lesbeth! Éppen csak hogy visszakaptalak, és most nekem kell elmennem.

– Nekem is hiányzol majd, Anne – sóhajtott fel Lesbeth, és magához ölelte az unokahúgát. – Most viszont mennem kell. Képtelen volnék itt lenni, amikor útra kelsz.

– Úgy tűnik, hogy anyám sem akar elbúcsúzni tőlem. Vagy éppen Fastia.

– Már elmentek, Anne. Nem is tudtad? Jóval napkelte előtt szálltak hajóra. Mindenki azt hiszi, hogy te is velük mentél.

Például Roderick – gondolta Anne, miközben távozó nagynénje után bámult. Lesbeth már el is tűnt az istállóudvar boltíves kapujában. – Még mindig az hiszi, hogy Cal Azrothba megyek.

Austrával együtt mintha foglyok lettek volna. A környezetük folyamatosan szemmel tartotta a két lányt. Anne-nek sem ideje, sem lehetősége nem volt arra, hogy üzenetet küldjön a kedvesének.

Ezenfelül maga sem tudta, hogy hová küldik.

Az első adandó alkalommal megszököm – fogadkozott magában. – Nem bánhatnak így velem. Még Lesbeth sem ért meg, pedig őt tiszta szívemből szeretem. Nem lehetek egy apácazárda rabja. Kizárt dolog! Akkor már inkább beállok az útonállók közé. Férfiruhába bújok, és zsoldosként keresem meg a kenyerem. Bizony ám!

Még akkor is ilyen gondolatok jártak az eszében, amikor megérkezett a hintó. Néhány, súlyos csomag alatt görnyedező teherhordó társaságában Austra is felbukkant.

– Mit gondolsz, hová megyünk? – kérdezte barátnője, miután beültek, behúzták a sötétítő függönyöket, és a hintó elindult.

– Nem számít – vágta rá Anne megjátszott jókedvvel. – A legcsekélyebb mértékben sem.

* * * * *

Muriele némán figyelte a csatornát két oldalról szegélyező szilfák oszlopsorát. Azért ezt a fajtát ültették ide, mert hosszú, egyenes gyökereikkel még erősebbé tették a gátakat.

A fasoron túl a látóhatárig nyúlt Újföld zöldellő síkja. A távolban csupán egyetlen magaslat látszott, a síkságból Ynis szigete emelkedett ki. Az izzó déli hőségben minden elmosódottá vált, még a déli hegyeket sem lehetett látni.

– Vajon jól döntöttem? – suttogta a királyné. Maga előtt látta Anne eltorzult arcát. Gyűlöllek! Akad anya, aki képes volna elviselni ezeket a szavakat a gyermeke szájából?

De nem törhet meg a súlyos teher alatt.

– Királyném?

Muriele megfordult. Az ifjú Neil McVren olyan közel állt, hogy majdnem hozzáért a könyökéhez.

– Igen?

– Bocsánat, felség – folytatta a lovag, és mélyen meghajolt. – Azt hittem, hogy hozzám szóltál.

– Nem, magamban beszéltem. Vagy talán a szentekhez.

– Akkor viszont az elnézésedet kérem. Nem akartalak megzavarni.

– Nem zavartál meg. Ugye elbúcsúztál Fail nagyúrtól?

– Nem volt sok időm, így csak pár szót válthattunk – felelte Neil.

– Derék barátunk valósággal dagad a büszkeségtől. Akkor sem lehetne ennél büszkébb, ha a tulajdon édesgyermeke volnál.

– Akkor sem lehetnék boldogabb, mint most, ha ő lenne az apám.

– Ebben biztos vagyok – bólintott a királyné. Töprengve nézett maga elé, majd így folytatta: – Mit gondolsz erről az egészről, Neil?

– A környékről, Újföldről?

– Nem, nem egészen erre gondoltam, viszont, ha neked egyből a környező táj jutott az eszedbe, akkor biztosan megvan a magad véleménye.

A Neil arcán felragyogó, zavart mosoly miatt a lovag elképesztően fiatalnak tűnt.

– Tudod, felség, ez a táj nyugtalansággal tölt el. Te Liery gyermeke vagy, így bizonyára meg fogod érteni, hogy mi zavar. Mi sosem próbálnánk meg láncra verni urunkat, a tengert. Álmunkban sem gondolnánk arra, hogy parancsolgassunk neki. Nem szabnánk meg, hogy hová mehet, és hová nem. Itt viszont… készségesen elismerem, hogy nagyszerű és lenyűgöző ez a látvány… szóval itt kiderült, hogy földet lehet szerezni a hullámoktól. Úgy tűnik, hogy Szent Lier nem is kifogásolja a dolgot. Csak hát… akkor is arcátlanság.

– Még ha Crotheny uralkodója parancsára is történt?

– Felséged ne értse félre a szavaimat, de még a világ leghatalmasabb fejedelme is csupán halandó ember. Király urunk szolgája vagyok. Az övé és a birodalomé. Ha azt parancsolja nekem, hogy ugorjak fejest a csatornába, és a testemmel tömjem el a gátakon támadt rést, mert csak ezzel lehet kint tartani a tengert, akkor habozás nélkül engedelmeskedem neki. Utána majd csak a szentek mondhatnak ítéletet fölöttem. Persze mindent összevetve… mélyen tisztelem a tengerek urát, ám vakon mégsem bíznám a kezére az életemet. Ugye érted, hogy miről beszélek?

– Persze – válaszolta Muriele halkan. – A munkálatok még a reiksbaurgok idején kezdődtek. A férjem népe fejezte be az építkezéseket. Az itteni vizek alatt olyan termőtalajt találtak, amihez fogható nem létezik sehol a világon. Ugyanakkor ne engedd, hogy megtévesszen a látszat. Tisztelettel adózunk a hullámok, a mocsár és a folyó szentjeinek. Néha pedig ők hajtják be a jussukat. Ahogy arra te magad is rájöttél, a jelenlegi helyzet meglehetősen bizonytalan.

– Felséged mire gondolt, amikor az előbb kérdéssel fordult hozzám?

– Egyetértesz a férjemmel? Helyesen cselekedtünk, amikor útra keltünk Cal Azrothba?

Neil biccentett, de csak óvatos töprengés után szólalt meg.

– Hanza urai a cselszövés nagymesterei – magyarázta. – A füstből támadnak, és arcukról sohasem kerül le a maszk. Vérdíjat fizetnek a vejhendeknek a lenyúzott líri fejbőrökért. Az ilyen portyákat nem tekintik háborúnak. Bár úgy tesznek, mintha nemzetük magához ölelte volna a szent egyházat, mégis belekontárkodnak a rontvány sötét művészetébe. Szilárdan hiszem, hogy az életedre támadó testőr korábban tántoríthatatlan hűséggel szolgált, ennek ellenére a véredet ontotta volna.

– Te most puszta tényeket soroltál fel – válaszolt Muriele. – Kíváncsi volnék a véleményedre is.

– Azt hiszem, hogy Hanza habozás nélkül cselekedne, ha úgy vélnék, a királyi családra lesújtva alááshatnák a birodalom erejét. Ha viszont egészen őszinte akarnék lenni, akkor kénytelen volnék beismerni, hogy nyugtalansággal tölt el új otthonunk gondolata.

– Miért?

– Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi aggaszt. Ez az egész úgy ahogy van, zavaros. Szóval nem áll össze a kép. Miért ellened követtek el merényletet ahelyett, hogy megpróbáltak volna végezni a királlyal? Mégis hogyan gondolhatnánk, hogy bármilyen helyen is biztonságban lehetnél, miközben a leghalványabb fogalmunk sincs arról, miként fordították ellened a tulajdon testőrödet? Ha rontványt használtak, akkor ezzel az erővel engem is a maguk oldalára állíthatnának. Persze inkább saját kardomba dőlnék, mint hogy kezet emeljek rád, de lefogadom, hogy a testőr is pontosan ezt gondolta magáról. Aztán meg a kardom hegyén végezte.

– Talán igazad van. El kell, hogy mondjam, Neil lovag, az élet bizonyos területein a korodat meghazudtoló bölcsességről teszel tanúbizonyságot. Ugyanakkor viszont nagyon is tapasztalatlan vagy, ha a királyi udvar cselszövéseiről van szó. Nincs szükség rontványra ahhoz, hogy aláássuk egy férfi hűségét. Még egy Mester sem kikezdhetetlen. A királyi udvarban nem ritkák a gonosz dolgok, ezekért azonban nem a varázslatot kell okolni, hanem a mohóság, a félelem és az irigység erejét.

A királyné töprengve bámulta a vizet.

– Azt viszont kénytelen vagyok beismerni, én sem értem, hogy miért nem őfelségét vették célba.

– Mi van akkor… – kezdte Neil, de elakadt a hangja, és csak rövid habozás után folytatta: – Mi van akkor, ha az ellenségeitek a család megosztására törekedtek? Ha el akartak távolítani téged a király mellől?

Muriele úgy érezte, hogy az ifjú lovag a dolgok lényegére tapintott.

– Folytasd! – parancsolta.

– A király helyében, ha hirtelen azon kapnám magamat, hogy nincsenek velem a gyermekeim és… a feleségem…, akkor lényegesen gyengébbnek érezném magamat. A szekér sem ér sokat, ha hiányzik egy kereke.

– A férjem mellett ott vannak a szeretői meg az öccse.

– Így igaz, felséges asszonyom. De mi van akkor, ha éppenséggel nekik álltál az útjukban?

Muriele döbbenten bámulta az ifjú harcost. Megrázta a felismerés, hogy eddig tökéletesen félreismerte a testőrét.

– A szentek szerelmére, Neil úr! – suttogta. – Ostoba voltam, amikor azt feltételeztem, hogy naiv és tapasztalatlan vagy. A bocsánatod kell kérnem. Kérlek, fogadd el!

– A semminél is kevesebbet tudok, felséges asszonyom – válaszolta Neil megfontoltan. – Csakhogy alaposan meggondoltam mindazt, amit Erren úrnő mondott. Úgy vélem, az egész világot a te személyes ellenségednek kell tartanom. Még magát Erren úrnőt, sőt önmagamat is. Ha valóban képes vagyok arra, hogy így gondolkozzam, akkor mostantól mindenre gyanakodnom kell. Viszont a szentek segedelmével talán éppen ez a gondolkodásmód teszi lehetővé, hogy ne dermedjek meg a döbbenettől, ha majd újra próbálkoznak az igazi ellenségeid. Éppen ellenkezőleg, azonnal végezni fogok velük.

A lovag hangjában izzó szenvedélytől a királyné megborzongott. Az udvarban sajnos könnyű volt elfelejteni, hogy a nagyvilágban éltek még valódi emberek. Becsületes emberek. Ez az ifjú harcos egyelőre még közéjük tartozott. Őszinte és veszélyes csatlósként – hála legyen a szenteknek! – Muriele-t szolgálta.

– Köszönöm, Neil lovag, hogy elmondtad a véleményedet. Megfontolásra érdemesnek tartom a szavaidat.

– Köszönöm felség, hogy meghallgattad az aggodalmaimat.

* * * * *

Lesbeth egy erős mozdulattal a válla mögé dobta aranybarna haját, miközben a tekintete végigsiklott a nyugati tengeröböl hullámai fölött. Jól látta az öblöt és a távoli sötétzöld tengert elválasztó Thornrath hatalmas, fehér agyarát. A látóhatár közelében csak egészen halványan látszottak a kereskedelmi gályák fehér vitorlái. A magasban egy sirály körözött. Alighanem a földre terített asztalkendőn sorakozó ételmaradványokat bámulta. Maradt még egy kevés a sült tyúkból, a donchesti sajtból és a mézes süteményből is.

– Minden olyan gyönyörű – szólalt meg a testvére, Robert. A férfi belekortyolt az italába. Mostanra nem sok maradt már a második üvegből sem. Ynis legnyugatibb csücskén ültek egy fűvel borított, apró dombon, a régi torony viharvert romjai között.

– Bizony – bólintott Lesbeth. Megjátszott jókedvvel a testvérére mosolygott. Robert eléggé… hidegen viselkedett, mióta csak értesült a húga eljegyzéséről. Lesbeth pontosan azért mondott igent, amikor Robert meghívta egy tengerparti sétára, mert azt remélte, hogy lerombolhatja a kettőjük között támadt falat. Arra viszont a legrosszabb álmában sem gondolt volna, hogy a testvére éppen ide hozza. Robert persze komisz tudott lenni, de az ikerhúgát általában kímélte.

Próbálj a tengerre és az égboltra összpontosítani! – gondolta a fiatal nő. – Figyelj oda a világ szép dolgaira!

Úgy tűnt azonban, hogy Robert ki akarja rángatni a szépség birodalmából.

– Emlékszel, hogy gyerekkorunkban milyen sokszor kijöttünk ide? – kérdezte. – Azt játszottuk, hogy az öreg torony a kastélyunk.

– Azok voltak a szép idők – nyögte ki Lesbeth. Úgy érezte, hogy egy gombóc van a torkában.

– Akkoriban még jól ismertelek – folytatta a férfi. – Vagy legalábbis azt hittem, hogy nincsenek titkaid. Mindig is azzal áltattam magam, hogy mindent tudok rólad, te pedig mindenki másnál jobban ismersz engem.

Ismét lenyelt egy jókora adag bort.

– Akkor régen.

Lesbeth megragadta a testvére kezét. Ujjaik összefonódtak.

– Robert, annyira sajnálom. Az engedélyedet kellett volna kérnem, mielőtt döntöttem a házasságról. Belátom. Most kérem az engedélyedet.

A férfi arcán különös érzelmek látszottak. Megcsóválta a fejét.

– Wilm engedélyét kikérted. Ő a legidősebb.

Lesbeth megszorította a testvére kezét.

– Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, Robert. De csak azért, mert nem tudtam, miként is mondhattam volna el.

– Az meg hogy lehetséges?

A fiatal nő vett egy mély lélegzetet.

– Tudod, pontosan az a helyzet, ahogyan azt mondtad. Valamikor egészen közel álltunk egymáshoz. Még pislogni sem tudtunk anélkül, hogy a másik ne tudott volna róla. Ma viszont valahogy…

– Többé már nem ismersz – vágott Robert a húga szavába. – Elváltak az útjaink. Az egész azon a napon kezdődött, amikor Rose…

– Hallgass, kérlek! – kiáltotta Lesbeth, és a szemét lecsukva megpróbált megszabadulni a rettenetes emléktől.

– Ahogy kívánod – hallatszott a válasz. – Csakhogy sosem beszéltünk…

– Nem is fogunk. Képtelen vagyok rá!

A herceg letört arccal bólintott.

– Ezenfelül – folytatta a húga – tudom, hogy mit hiszel. Azt gondolod, hogy Cheiso megsértett téged…

– Semmi ilyesmit nem gondolok – ellenkezett Robert. – Tökéletesen bizonyos vagyok benne.

– Könyörgök, Robert. Nem állt szándékában megsérteni téged.

A férfi elmosolyodott, és az égre emelte a két kezét.

– Talán tényleg ez a helyzet – mondta némiképpen barátságosabb hangon. – De most hol is van éppen? Azt hiszem, valójában neki kellett volna idejönni, hogy engedélyt kérjen a házasságra. Nem is annyira tőlem, mint inkább Wilmtől. Miért hagyta rád ezt a feladatot?

– Csupán egy kis időre van szüksége, hogy megérkezzen. Tizennyolc napra – válaszolta Lesbeth. – Fontos kötelességei tartják vissza. Könyörögve kért, hogy várjak, mert akkor együtt utazhattunk volna. Bennem azonban égett a türelmetlenség. Meg akartam osztani veletek az örömhírt.

Félrehajtott fejjel nézett a férfira.

– Kérlek, Robert, legalább a kedvemért legyél boldog. Hiszen a fivérem vagy. Nagyon szeretlek, csak hát azután…

– Azután, hogy megöltük Rose-t – hördült fel durván a férfi. Lesbeth némán bólintott. Képtelen lett volna megszólalni.

– Baleset történt – mondta a testvére. A fiatal nő azonban egészen más dolgokra emlékezett. Nem felejtette el azt a kegyetlen játszmát. A szórakozásuk szenvedő alanya az egyik cselédlány volt, és hamar elfajultak a dolgok. Arra is jól emlékezett, hogy Robert már az első pillanattól ilyesmire készült. Attól kezdve Lesbeth többé már egyáltalán nem akarta tudni, hogy mi jár a testvére fejében. Ennek ellenére ismét bólintott, mintha egyetértett volna a férfivel.

– Képtelen vagyok erről beszélni – figyelmeztette újra.

– Annyira sajnálom – suttogta Robert. – Milyen csúnyán elrontottam a mai kirándulást. Nem így akartam. Tudom, képtelenség volna meg nem történtté tenni az egymástól távol töltött hosszú éveket. A hallgatás olyan volt, mint a méreg. Csakhogy mi ikertestvérek vagyunk, Lesbeth!

Váratlanul felkelt.

– Mutathatok neked valamit?

– Mit?

Robert elmosolyodott. Egy pillanatra pontosan úgy nézett ki, mint a Lesbeth emlékeiben élő kisfiú.

– Esküvői ajándék – válaszolta.

– Idekint?

– Igen – biccentett Robert. Úgy tűnt, mintha enyhén zavarba jött volna. – A kezem munkáját dicséri. Nincs messze.

Lesbeth bizonytalanul elmosolyodott. Robert sokat szenvedett az élete során. Annyi minden összezúzódott a lelkében. Persze a húga még így is szerette. Elfogadta a kinyújtott kezet, és hagyta, hogy a fivére felsegítse.

Kézen fogva indultak el a mostanra már elvadult kerteken keresztül. Gyermekkorukban gondos kezek ápolták a környéket, az évek múltával azonban ez a partszakasz kiment az udvari divatból, és már senki sem törődött a mindenfelé burjánzó rózsával és tövises bokrokkal. Néhány helyen olyan félhomály uralkodott, mintha egy sűrű erdőben jártak volna.

Robert nem vezette túl messzire.

– Tessék, itt van.

A döbbenet megnémította a fiatal nőt. De hát odafent ragyogott a nap, idelent csodálatos színekben pompáztak a virágok! Nemsokára férjhez megy. Akkor meg… hogy lehet valaki ennyire aljas?

Robert kiásta Rose földi maradványait. A parányi csontok – a kislány csupán tízéves volt – a földben tátongó üreg legalján hevertek. A ruhájából csupán szétrohadt rongyfoszlányok maradtak, de Lesbeth még így is felismerte a kék ruhát, amit szerencsétlen játszótársuk élete utolsó napján viselt.

– A szentek szerelmére, Robert…

Olyan iszonyatos erővel tört rá a borzalom, hogy egyszerűen elcsuklott a hangja. Annyira jó lett volna sikítva elrohanni. Olyan nagy megkönnyebbülést jelentett volna, ha kiüvöltheti magából az iszonyatot. Ehelyett kővé dermedve a sírgödröt bámulta. Nem tudott elfordulni a múltjukat szilánkokra hasító, szörnyű bűntett bizonyítékától. Soha nem kérdezte meg, hogy Robert mit tett a holttesttel. Mindenkinek azt mondták, hogy Rose megszökött.

Sajnálom, Rose – gondolta Lesbeth. – A gyászos szentekre mondom, iszonyúan sajnálom.

– Szeretlek, Lesbeth – mondta Robert lágyan. – Az én engedélyemet kellett volna kérned. Tőlem kellett volna engedélyt kérned, nem Wilmtől. Tőlem.

Amikor Lesbeth megfordult, hogy testvére szemébe nézhessen, Robert durván mellbe lökte. Olyan nagyot taszított a húgán, hogy a nő hátratántorodott, és a földre huppant. A szél belekapott a szoknyájába. Döbbenten bámult a férfira. Az ütés nem fájt annyira, Robert azonban azelőtt még sosem bántotta.

– Robert, ezt most…

Elég volt az első szavakat kimondania ahhoz, hogy tudja, valami nagyon, de nagyon nincs rendben. Mintha a belsejében minden kifordult volna a helyéről. Úgy érezte, hogy lángra lobban a tüdeje, Robert pedig még mindig csak némán nézte. Valami volt ökölbe szorított kezében.

Egy hosszú, egészen vékony pengéjű kés.

Tizenegy éves korában kapta a nagyapjuktól. Soha egy pillanatra sem akasztotta volna le az övéről. A penge egészen a markolatig vörösesen csillogott.

Amikor lehajtotta a fejét, észrevette, hogy a ruhája mellrésze is vérvörösen, nedvesen tapadt a mellére. Hogy került oda a keze? Az előbb öntudatlanul is a sebre szorította. Dermedten bámulta, ahogy az ujjai közül parányi vérszökőkutak törnek elő. Mintha aprócska forrás bugyogott volna fel a föld alól.

– Robert, ne! – suttogta. Olyan különösen, furcsán csengett a hangja. – Robert, ne ölj meg!

A férfi közelebb hajolt. Szemében könnycseppek csillogtak.

– Már megöltelek, Lesbeth – válaszolta halkan. – Te már meghaltál.

Még közelebb hajolt, és csókot nyomott a haldokló homlokára.

Lesbeth megrázta a fejét. Előrerogyott, majd megpróbált felkelni. Nem sikerült.

– Nemsokára férjhez megyek – próbálkozott újra. Talán most majd megérti a fivére. – Egy safniai herceghez. Eljön értem.

A lelki szemeivel látta, hogy Cheiso ott áll előtte.

– Gyermekeket szülök neki. Az egyiket rólad nevezem el. Robert, ne…

Ez volt az a pillanat, amikor pánikba esett. Valósággal cafatokra szaggatta a felismerés. El kell menekülnie innen. Hiszen Robert megőrült! Tényleg bántani akarja!

A karjában azonban már nem volt erő. Valami megszorult a bokája körül. A fű kicsúszott Lesbeth alól. Pont úgy viselkedett, mint valami hatalmas csiga. Széles, csillogó sávot hagyott maga után. Csakhogy a csigák nyoma nem vörös.

Egy pillanatra újra Robert arca lebegett a haldokló előtt.

– Aludj hát, húgom! – mondta. – Álmodj a gyerekkorunkról, amikor még minden jó volt. Álmodj azokról az évekről, amikor engem szerettél a legjobban.

– Ne ölj meg, Robert! – könyörögte zokogva. – Segíts!

– Ott lesz melletted Rose – vigasztalta a férfi. – Utána nemsokára rengetegen csatlakoznak hozzád. Ezt megígérhetem. Rengetegen.

Elmosolyodott, és valahogy összement az arca. Mintha eltűnt volna a messzeségben.

Lesbeth nem érezte a zuhanást. Rose parányi koponyája egyszer csak ott volt az arca mellett. Belenézett az üres szemüregbe.

Jól hallotta a madarak énekét. Felfigyelt a suttogásra is. Nem igazán értette a szavakat, pedig valamiért fontosnak tűntek.

Aztán hirtelen minden véget ért.