TIZENEGYEDIK FEJEZET: MEFITIS MÉHÉBEN

Anne a fényről álmodott. A fűvel borított, otthoni hegyoldal fölött ragyogó napról, a patakokat tűzbe borító napnyugtákról és egy parányi gyertya táncoló lángocskájáról. Megpróbált beburkolózni a színek és az árnyékok emlékébe. Kétségbeesetten remélte, hogy nem fog elfeledkezni a csatornák partján sorakozó magas nyárfák lombjaiban táncoló szellőről, arról, ahogy a leveleket mintha beborította volna a tünvérek hamis aranyának csillogása. Nem akart erről is ugyanúgy megfeledkezni, mint Roderick arcáról.

Nem fogják megengedni, hogy megháborodjak – gondolta. – Semmiképpen nem hagynak idelent kilenc napig.

De mi van akkor, ha pontosan ez történt? Lehet, hogy már egy hónap is eltelt. Egy év. Azt sem tudta volna kizárni, hogy mostanra már megőszült a haja. Roderick már rég feleségül vett valaki mást. Talán az apja is megöregedett és meghalt. Anne rettegve gondolt arra, hogy esetleg megtévesztette háborodott elméje. Talán csak az őrület akarja elhitetni a fogollyal, hogy nem időtlen idők óta tartották a mélyben.

Valahogy meg akarta ragadni az időt. Számolni kezdte a szívverését, majd azzal próbálkozott, hogy ütemesen kopogjon az ujjával. Óraként használta fel a visszatérő éhség idejét. Megpróbált következtetéseket levonni abból, hogy mennyi étele és vize maradt. A sötétség ellenére becsukta a szemét: lehunyt szemhéjjal ugyanis elképzelhette, hogy odakint minden a legnagyobb rendben van. Megpróbálta elhitetni magával, hogy az ágyában fekszik, mert későre jár.

Persze egy idő múlva már nem igazán tudta, hogy mikor alszik, és mikor van ébren.

Egyedüli vigaszt csupán a feltámadó gyűlölet jelentett. Esze ágában sem volt megrémülni a sötéttől. Gyűlölte a fény hiányát. Először még félt, de nem volt hajlandó arra, hogy meghunyászkodjon. Secula nővér bizonyára arra számított, hogy itt lent majd megtörik a nyakas növendék.

A hercegnő nem volt hajlandó feladni a küzdelmet. Utálta a sötétséget. Azon töprengett, hogyan lehetne valahogy tüzet gyújtani. Ha fény lobbanna a sötét undorító bendőjében, az biztosan megölné a szörnyet. Tapogatózva átkutatta a magával hozott kevés holmit. Azt remélte, hogy rábukkanhat egy parányi acéldarabkára, vagy bármire, amivel szikrát pattinthatna a kövön. Semmi ilyesmit nem talált. Még szép, hogy nem! Az évszázadok folyamán vajon hány fiatal lányt engedtek le a mélységbe? Hányan gondoltak pontosan ugyanezekre a dolgokra?

– Én azonban nem vagyok akárki! – morogta Anne. Jól hallotta, ahogy a hangja kitöltötte a sötét helyet. – Én a Dare nemzetség leánya vagyok!

Összegyűjtve minden önuralmát elszántan szembeszegült a sötéttel.

A semmire összpontosítva elképzelte, hogy a sötétség mélyén felragyog egy parányi fénypont. Semmi másra nem volt hajlandó gondolni. Ha már a valóságban nem sikerül megtörnie a sötétség erejét, akkor legalább a szívében diadalt arat majd. Elszántan próbálkozott. Lehet, hogy közben elaludt, ám egy idő múlva újrakezdte. Megragadta és csokorba gyűjtötte a fény emlékét. Testének és lelkének minden parányi porcikája remegett az erőfeszítéstől.

Erőfeszítéseit váratlanul siker koronázta. Megjelent egy szikrácska. Egészen picike volt. Nem lehetett nagyobb egy tű hegyénél.

– A szentek szerelmére! – hördült fel a lány, és a ragyogás semmivé foszlott.

Anne sírdogált egy ideig, de aztán megtörölte a szemét, és még a korábbinál is nagyobb elszántsággal kezdte újra a próbálkozást.

* * * * *

Amikor aztán ismét felragyogott az a kis szikra, óvatosan megtartotta és táplálni kezdte. Megetette valamennyi emlékével. Felidézte a múltjából a fényt. A parányi pontocska lassan, vonakodva, ám ugyanakkor lenyűgöző módon növekedett. Már akkora volt, mint egy makk, majd mint egy tenyér. Fényár borult rá. A reggeli napfény felé forduló virágok kinyíló szirmai ennyire gyönyörűek.

Anne most már rengeteg mindent látott, és igencsak meglepődött. Nyoma sem volt a kőfalaknak és a sziklapadozatnak. Ehelyett egy tölgyfa durva kérgén siklott végig a tekintete. Tekergőző indákat és rengeteg sárga virágot látott. Mintha a ragyogás valójában egy sötét helyiség falába metszett résen át áradt volna befelé, amelyen keresztül jó kilátás nyílott egy kertre.

Csakhogy résnek nyoma sem volt. Egy gömb lebegett a sötétben. Kitágulva elsöpörte útjából a homályt. Minden fényárba borult. Anne már nem egy barlangban, hanem egy gyönyörűen megvilágított erdei tisztáson állt.

Lepillantott a talajra, és nem látta az árnyékát. A szíve kihagyott egy pillanatra, mert rájött, hogy hol van. Nem kételkedett abban, hogy teljesen és visszavonhatatlanul megtébolyodott.

– Az árnyékod nélkül jöttél – mondta egy hang.

Nem ugyanazt a női alakot látta, akivel egyszer már találkozott a Tom Woth oldalán. Az ismeretlen kibontva hordta gyönyörű, gesztenyebarna haját, az arcát pedig csiszolt csontból készült, rendkívül finoman metszett álarc takarta. Akár azt is lehetett volna hinni, hogy a hófehér maszk valójában él. Nem rejtette el az ismeretlen száját. Aranyló, barna selyemruháját egymásba kapcsolódó zsinórok és csomók ékesítették. A hímzés kosfejű kígyókat és tölgyfaleveleket ábrázolt.

– Nem állt szándékomban idejönni – válaszolta Anne.

– Pedig ezt tetted. Eslenben egyességet kötöttél Cerrel. Emiatt jutottál el Szent Cer kolostorába. A megállapodásotok miatt vagy most itt – magyarázta a nő. Elhallgatott egy pillanatra, de végül folytatta: – Vajon mi lehet ennek az oka?

Ez az egyszerű kérdés sokkal nagyobb rémülettel töltötte el a hercegnőt, mint korábban a sötétség.

– Talán nem tudod? Nem egy szent vagy? Ki vagy te tulajdonképpen? Hol van a másik ismeretlen? Hol van az aranyhajú nő?

A különös alak vágyakozva elmosolyodott.

– A nővérem? Lefogadom, hogy itt van a közelben. Ami pedig engem illet, én már nem tudom, hogy ki is vagyok – magyarázta. – Várom, hogy kiderüljön. Akárcsak te.

– Én pontosan tudom, hogy ki vagyok. Anne Dare a nevem.

– Csupán egy nevet ismersz, semmi többet. Minden más csak találgatás vagy illúzió.

– Egy szavadat sem értem.

A nő megvonta a vállát.

– Nem is fontos. Mit akarsz?

– Mi az, hogy mit akarok?

– Oka van annak, hogy idejöttél.

Anne ezen elgondolkozott.

– Ki akarok kerülni a barlangból. Ki akarok jutni Szent Mefitis méhéből.

– Az nem túl nehéz. Gyere ki onnan!

– Létezik kiút?

– Persze, az egyiket máris megtaláltad. Van ott azonban egy másik is. Ez minden?

Anne alaposan megfontolta a válaszát. Bár valószínűnek tűnt, hogy csupán őrült káprázat, amit átélt, de ha mégsem… Ha mégsem, akkor jobban jár, ha nem pocsékolja el a mostani lehetőséget ugyanúgy, mint az előzőt.

– Van még valami – mondta határozottan. – Amikor a nővéred elrabolt, akkor szóba hozott bizonyos dolgokat. Azt hittem, hogy ostoba fecsegés az egész, vagy hogy csupán álmodom. Hespero praifec egyetértett ezzel, amikor beszámoltam neki.

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:

– Azt hiszem, nem képzelődtem. Meg akarom érteni, amit a nővéred mondott.

Az ismeretlen halványan elmosolyodott.

– Arról beszélt, hogy neked kell Eslen trónján ülnöd, amikor a nagyúr újra eljön.

– Igen. De miért is? És ki az a nagyúr? És miért szóltatok nekem?

– Biztosra veszem, hogy ezeket a dolgokat megkérdezted a nővéremtől.

– Igen. Ő pedig értelmetlenül összevissza beszélt. Nagyon féltem. Túlságosan is megijedtem ahhoz, hogy értelmes válaszokat követeljek. Most viszont igenis akarom a válaszokat!

– Nem mindig kapod meg azokat a dolgokat, amiket akarsz.

– Te viszont, vagyis a nővéred… Szóval azt akarjátok, hogy tegyek meg valamit. Mindenki ezt várja el tőlem. Tedd ezt, ne azt! Vonulj kolostorba! Ígérd meg ezt, ígérd meg azt! Na most akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba. Ha tényleg akartok valamit tőlem, akkor mondjátok el érthetően, vagy hagyjátok békén az álmaimat!

– Ezúttal a szabad akaratodból jöttél ide, Anne – sóhajtott fel az álarcos ismeretlen. – Kérdezd meg, amit tudni akarsz! Megpróbálok többet segíteni, mint a nővérem. Egy dolgot azonban meg kell értened: függetlenül attól, hogy mit érzel, mi sokkal kevésbé vagyunk önmagunk urai, mint te. A kutya nem használhat emberi beszédet. A felhő nem zenghet egy hárfa hangján. A kutya ugat, a felhő pedig mennydörög. Azért, mert ilyen a természetük.

Anne összevonta a szemöldökét.

– A nővéred arról beszélt, hogy Crotheny nem bukhat el. Eslenben egy királynőnek kell uralkodnia, ha eljön az a titokzatos ismeretlen. Amikor erről beszélt, kis híján megölték anyámat, a királynét. A testvéred tudott erről?

– Igen.

– Akkor miért nem szólt nekem?

– Mégis mi jó sült volna ki abból? Az anyád ellen még azelőtt követtek el merényletet, hogy te visszatértél volna Eslenbe. A nővérem arról beszélt, amit tudnod kellett.

– Semmire sem mentem a szavaival. Kiről beszélt, kinek az eljövetelét várjuk? Miért olyan fontos a királynő? A leglényegesebb kérdés pedig az, hogy mit kell tennem?

– A kellő időben mindenre választ kapsz. Már az is elég lesz, ha csak felidézed a nővérem szavait. Mindennél fontosabb a királynő személye. Nem királynéről beszélünk, hanem egy olyan uralkodóról, aki nő létére maga dönthet a dolgokról.

Anne döbbenten meredt a beszélőre.

– Egy szavadat sem értem. Hiszen…

– Gondoskodnod kell arról, hogy ott legyen egy királynő, Anne.

– Úgy érted, hogy én legyek a királynő?

Az ismeretlen megvonta a vállát.

– Az is megoldást jelentene.

– Na persze! Egyszerűen lehetetlen. Ahhoz, hogy én legyek a királynő, meg kellene halnia az apámnak, az anyámnak, a fivéremnek és az összes nővéremnek… Csak azután…

Egyszerűen képtelen volt befejezni a mondatot.

– Ez fog történni? – kérdezte végül remegve. – Lehet, hogy éppen ez a helyzet?

– Nem tudom.

– Hogy mondhatsz ilyen ostobaságot? Beszélj valós dolgokról!

A női alak félrehajtotta a fejét.

– Mi csak a szükséget érezzük, Anne. Akárcsak a jó szakács, tudom, mikor kell a sültet megsózni, vagy hogy mennyi babérlevelet kell rárakni. El tudom dönteni azt is, érdemes-e még egy harangnyi ideig fenntartani a nyárson, vagy már le lehet venni.

– Crotheny nem valamilyen nyársra húzott húsdarab.

– Igazad van, nem az. Ahogy a világ sem. Talán akkor nem is annyira szakács vagyok, mint inkább sebész. Látom magam előtt a sebesültet. A sérülései egy része már rohad. A férgek egyre bátrabbá váltak. Fel akarják zabálni a maradékot is. Érzem a sérült szenvedését, látom a betegsége jeleit. Tudom, hogy milyen orvosságra van szüksége. Azt is látom, hol kell izzó vassal megérinteni a sebhelyeket. Világos az is, hogy mikor.

– Crotheny nem rohad.

A nő határozottan megrázta a fejét.

– A birodalom már majdnem halott.

Anne felháborodva az öklét rázta az ismeretlen felé.

– Az előbb még felhő voltál, most meg orvosnak képzeled magad. Crotheny hol sült hús, hol meg sebesült ember. Próbálj már meg érthetően beszélni! Arra célzol, hogy az országom és a családom iszonyatos veszélybe került? Azt sugallod, hogy királynőként nekem kell felülni a trónra? Vagy hogy egyengessem egy királynő útját? De hát itt vagyok Vitellióban, négyezer mérföldnyire otthontól! Maradjak vagy menjek? Azt mondd meg nekem, hogy mit tegyek! Elég volt az ostoba fecsegésből, a sültekből meg a sebesültekből!

– Máris ott vagy, ahol lenned kell, Anne. Elmondtam, hogy mit kell tenned. A többit kénytelen leszel magadtól kitalálni.

A lány szemforgatva felnézett az égre.

– Na most aztán semmivel sem lettem okosabb. Legalább egy kérdésre próbálj meg egyenes választ adni! Miért pont én? Ha tényleg nem látod előre a jövőt, akkor a szentek szerelmére csak azt kérdezem, hogy miért éppen rám van szükség, nem Fastiára vagy anyánkra?

Az ismeretlen megfordult és elindult. Néhány lépés után felsóhajtott, de nem nézett vissza.

– Azért, mert úgy érzem, hogy rád van szükség – mondta hangosan. – Mert erről susognak a tölgyek, még akkor is, amikor a greff éppen elpusztítja őket. Ezenfelül pedig a halandó nők között nem akad egyetlenegy sem, aki rajtad kívül így, hívatlanul elém tudna járulni.

– Tessék?

– A nővérem maga elé idézett, amikor rossz irányba indultál el a napfényben. Én viszont nem hívtalak… Éppenséggel te idéztél meg engem.

– Én? De hogyan?

– Már mondtam. Egyezségre jutottál Szent Cerrel. Amikor imáid a halottak gondjára bízod, akkor azért fizetni kell. Mindig. Egy ilyen tett sosem marad következmények nélkül.

– De hát nem tudtam!

Az ismeretlen hátranézett, és felkacagott. Dermesztő hideg áradt a hangjából.

– Ha egy vak lelép a sziklaszirt pereméről, hogy a tengerbe ugorjon, érdekli a levegőt, mi oka volt rá, vagy csupán egyszerűen úgy dönt, hogy nem tartja meg a hátán? A mélységben a sziklák megkérdezik-e a zuhanótól, hogy látta-e őket, vagy csupán szilánkokra zúzzák a csontjait?

– Ezek szerint Cer megátkozott engem?

– A szent áldása van rajtad. Számos zarándokútja közül te a legkülönösebbet választottad. Oly módon érintett meg téged, ahogy egyetlen más halandót sem.

– Én aztán nem indultam zarándokútra – ellenkezett Anne. – A szentélyeket a papok járják be, nem a nők.

A nő vékony és vértelen ajka halvány mosolyra húzódott.

– Eslenben az Árnyékváros alatti sírkamra valójában egy szédosz – magyarázta. – Szent Mefitis méhe az ikertestvére. Ugyanannak az érmének a két oldala. Azt hiszem, kevés ilyen különös zarándokút akad. Rendkívül nehéz volna megtalálni. Több mint ezer éve te vagy az első, aki végigment rajta. Talán újabb ezer esztendeig senki nem fog a nyomodba lépni.

– Ez meg mégis mit jelentsen?

A nő ismét felkacagott.

– Megmondanám, ha tudnám. Egyvalamivel azonban tisztában vagyok: pontosan ennek kellett történnie. Szent Cerhez imádkoztál. Ennek következtében kerültél ide, és az imád miatt fontos események láncolata vette kezdetét. Így kerültél ide. Ahogy már mondtam, pontosan ott vagy, ahol lenned kell.

– Szóval akkor itt kell maradnom a kolostorban? Még akkor is, ha bevágtak egy lyukba, hogy elevenen megrohadjak? Ne is válaszolj! Persze. Kénytelenek voltak leengedni ide, mert ez volt Szent Cer akarata – méltatlankodott a hercegnő. – És mi van akkor, ha egy szavadat sem hiszem? Ha úgy gondolom, hogy valamilyen rontó boszorkány vagy, és éppen megpróbálsz tévútra vezetni? Behatoltál az álmaimba és hazugságokkal etetsz. Azt hiszed, úgy fogom falni álnok szavaidat, mint kisgyermek a mézeskalácsot?

Egy váratlan gondolattól megtántorodott.

– Mi van akkor, ha valójában hanzai rontó vagy? Varázsló? Lehet, hogy te meg a nővéred miatt akarta az a lovag meggyilkolni az anyámat. Jóságos szentek, pontosan így van! Hogy lehettem ennyire ostoba?

Az iszonyatos felismeréstől majdnem térdre esett. Eslenben mindenki azt a rontót kereste, aki képes volt megigézni egy Mestert! Anne meg mit tett? A merénylet pillanatában éppen a lehetséges összeesküvővel beszélgetett.

Az ismeretlen nőről egyedül a praifecnek beszélt, a főpap azonban egy szavát sem hitte. Mindez milyen következményekkel járt? Sok ezer mérföldnyire elkerült otthonról, és a könyörtelen apácák foglya lett. Ezen a helyen senkiben sem bízhatott.

Austra pedig kicsikarta belőle az ígéretet, hogy nem fog elszökni. Lehetséges, hogy a legjobb barátnője is a rontvány áldozatává vált.

– Hazudsz! – csattant fel. – Hazudsz és boszorkány vagy!

A nő csupán a fejét csóválta. Anne nem tudta volna eldönteni, hogy ezzel a vádjai ellen tiltakozott-e. Az ismeretlen folytatta az útját. A rengeteg felé tartott.

– Hé! Gyere vissza és válaszolj a kérdéseimre!

A selyemruhás alak csak intett, és azonnal visszatért a sötétség.

– Ne! – jajveszékelt a hercegnő. Újra ott volt a barlang hideg kőpadlóján. Ökölbe szorított kezével őrjöngve verni kezdte a sziklát. Könnybe borult a szeme. Nem a fájdalomtól, hanem a haragtól.

* * * * *

Miután vagy százszor is elmondta magáról, hogy mennyire ostoba, a fogoly hercegnő fontos döntést hozott. Nem bízhat és nem is bízik meg Secula nővérben annyira, hogy megvárja, amíg kiengedi a barlangból. Az álarcos nőszemély arról beszélt, hogy létezik másik kiút is. Lehet, hogy hazudott, ám a hercegnő jól emlékezett a régi mesékre. A történetekben szereplő barlangoknak legtöbbször nem csupán egy kijáratuk volt.

Térdre ereszkedett, majd óvatosan és lassan, mint egy gyanakvó vad, átlépte a határvonalat, amiről az apácák azt mondták, hogy semmiképpen se merészkedjen a túloldalára. Most már a barlang ismeretlen, egyenetlen talaján haladt.

Sokkal könnyebb dolga volt, mint amire számított. Mintha minden kiálló kődarab vagy mélyedés pontosan ott lett volna, ahol lennie kellett. Egy idő múlva már úgy érezte, hogy nem is annyira felderíti a föld alatti térséget, mint inkább bejár egy ismerős tájat. A felismerés egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Mi van akkor, ha valahogy tényleg végigcsinált egy zarándokutat? Pont úgy, mint egy pap. Talán nem pontosan ezt tette Genia Dare és a kíséretében lévő hősök? Elképzelhető, hogy nem csupán képzelődött, amikor azt hitte, pontosan érzékeli maga körül a barlangot, hanem tényleg ez volt a helyzet?

Akár a képzelete szórakozott vele, akár nem, egyre nagyobb magabiztossággal folytatta az útját. Egy idő múlva már fel is állt. Léptei visszhangja jól jelezte, ha egy nagy vagy éppen egy kisebb járatban haladt. A sziklában tátongó mély szakadékokat jó időben elárulta a hűvösebb légáramlat. Mintha lélegzett volna a barlang. Tudta, hogy víz van a közelben. Ahogy haladt, úgy vált mind erősebbé ez az íz.

Végül meghallotta a vidám csobogást is. Jó darabig haladt, időnként mászott az egymást követő folyosókon. Némelyik járat annyira szűk volt, hogy éppen csak átfért rajta. Aztán megpillantotta a fényt.

Nagyon halvány fényt.

Halvány, de igazi fényt.

A ragyogás nemsokára már olyan erőssé vált, hogy meg kellett állnia a szemébe maró fájdalom miatt. Túl hosszú időt töltött a sötétben. Türelemre volt szüksége, amíg a szeme visszanyeri az erejét. Végül, amikor a napsugarak már nem döftek tőrként a fejébe, óvatosan megközelítette a barlang száját. Jó darabig mást sem tett, csak élvezte a bőrét simogató fényt és a szellő csodálatos érzését. Utána viszont alaposan megnézte magának a környéket.

A barlang egy sűrűn benőtt hegyoldalra nyílt. Akadt itt olajfa, babér és boróka. Anne úgy vélte, hogy a háta mögött ugyanaz a hosszan elnyúló hegyhát feküdt, amin a kolostor épülete is állt. Amikor óvatosan szétnézett odafent, sehol sem látta a tornyokat.

Ezek szerint eljutott a hegyhát túlsó végére. Megfontoltan elindult felfelé a hegyoldalon, és végül csak megpillantotta a kolostor épületeit. Igencsak messzire elkerült a zord falaktól. Meglehetősen elégedetté tette a tény, hogy most már tudta, hol is van. Anne elindult vissza, lefelé. Gondosan megjegyezte a környék jellegzetességeit, hogy majd visszataláljon a barlanghoz.

A lenti síkságon nem nőttek olyan sűrűn a fák, itt jó pár fűvel borított tisztást is megpillantott. Alighanem valamikor birkalegelő lehetett a környék. Azok az ostoba birkák! Mostanában viszont nem nagyon járhattak erre állatok.

Nem sokkal arrébb ismét meghallotta a víz csobogását. Annyira örült, amikor észrevette a tiszta patakvízzel teli tavacskát. A környező fákról madárraj emelkedett a magasba. Olyan gyönyörű sárga volt a színük, hogy Anne önkéntelenül is felkiáltott.

Körbejárta a tavacskát, aztán belelógatta a kezét. Kellemesen hűvös volt. Újra körülnézett, és miután sikerült meggyőznie magát arról, hogy nincs itt senki más, lehámozta magáról bűzlő ruháját és beleereszkedett a vízbe. Csodálatos érzés volt! Úszkált egy darabig, aztán állig a vízbe merülve megpihent a sekélyebb részben. Behunyta a szemét. Szemhéja belső része vörösen ragyogott. Anne megpróbálta elfelejteni mindazt, amit Szent Mefitis méhében élt át. Nem szívesen gondolt arra, hogy majd vissza kell mennie oda. Ugyanis függetlenül attól, hogy a látomásában felbukkanó nő hazudott-e vagy sem, a fogolynak esze ágában sem volt megszegnie az Austrának tett ígéretét. Nem bizony.

Lehet, hogy elszunyókált a vízben. A különös zajra viszont felriadt. Nem tudta volna megmondani, hogy mit hallott. Megrémülve gyorsan körülnézett. Elborzadt a felismeréstől, hogy nem a békés Eslenben úszkált, hanem egy olyan vidéken, ahol a legkülönfélébb vadállatok kószálhattak.

Csakhogy nem egy vadállat tágra nyílt, sötét szeme bámulta az ifjú nőt. A fekete zekét és barna nadrágot viselő, magas férfi meglehetősen fiatalnak tűnt. Jókora, széles karimájú kalapot csapott a fejére. Egyik kezét egy igen hosszú kard markolatán tartotta. Elmosolyodott, ám a lánynak cseppet sem tetszett ez a mosoly.