TIZENEGYEDIK FEJEZET: ROSSZ IRÁNYBA INDULVA

Mire odaértek az ünnepség helyszínéül kijelölt terület határára, Fastia olyan sok nagyurat, hölgyet, előkelőséget, gréfet, őrgréfet, margréfet, marasalt, sinescalht, algrófot, grófot, márkit, andvatot, bárót és lovagot sorolt fel Neilnek, hogy az ifjú feje majd széthasadt. Egy idő múlva már csak beletörődően bólogatott, és valamit mormogott az orra alatt, így az ifjú nő tudhatta, hogy odafigyelt a szavaira. Közben Fail lovag a király társaságában egyre jobban eltávolodott a két fiataltól. A király kísérői nem akartak lemaradni uruk mögül, gyorsan továbbléptettek, így leghátul már csak Fastia és a címer nélküli zubbonyt viselő lovagok haladtak.

Amikor felértek a hegytetőn felállított, ragyogó színekben pompázó, elképesztő, lenyűgöző sátrakhoz és az útvesztőhöz, akkor a jelmezbe bújtatott szolgák után Fastia is elköszönt.

– Beszélnem kell az anyámmal – magyarázta. – Tisztáznunk kell az ünnepség néhány részletét. Próbáld meg jól érezni magadat!

– Majd igyekszem, őrgréfnő. Mélységes hálával tartozom ezért a kedves csevegésért.

– Kár, hogy többet nem tudtam mesélni – válaszolta Fastia hűvös arckifejezéssel. – Ritkán fordul elő, hogy friss levegőt lélegezhetünk be a királyi udvarban. Érdemes kihasználni az ilyen alkalmat.

Néhány lépésnyire eltávolodott, amikor meggondolta magát, visszafordult a lovával, és közvetlenül Neil mellett állt meg. Olyan közel hajolt hozzá, hogy az ifjú jól érezte a parfümje fahéjillatát.

– Vannak még itt néhányan, akikkel még nem találkoztál. Ugye már mutattam neked a nagybátyámat, Robertet? Ő az apám öccse. Van még két nővérük is. Lesbeth Andemeur hercegnője, Elyoner pedig Loiyesé. Látni fogod majd, hogy Lesbeth egyszerűen bűbájos és remek társalkodó. Ugyanakkor viszont azt tanácsolom, hogy Elyonert nagy ívben kerüld el! Legalábbis addig, míg nem lettél dörzsöltebb. Az a mohó asszonyság komoly veszélyt jelenthet a hozzád hasonló ifjak számára.

Neil meghajolt a nyeregben.

– Ismételt köszönetem, Fastia hercegnő, a társaságodért és a jó tanácsaidért.

– Ismét csak azt mondom, hogy szívesen – biccentett Fastia, majd ellovagolt. Ezúttal már nem nézett hátra.

Az ifjú harcos egyedül maradt. Megpróbálta kihasználni az alkalmat arra, hogy feldolgozza mindazt, ami történt. Elég nehéz volt megérteni a látszólagos zűrzavart. Azt sem tudta egyszerűen megemészteni, hogy az előbb egy igazi királlyal találkozott, és nem csupán egy királlyal, hanem a királlyal. Az előbb az amrathtal, az ardreyvel – Crotheny és az alárendelt királyságok császárával beszélhetett. A világ legnagyszerűbb nemzetének urával.

Úgy döntött, hogy helyénvaló volna csendes hálaimát mondania Szent Lierhez.

– Nézzétek már, mit csinál Bugris lovag a nyeregben! – kiáltotta ekkor valaki a háta mögött. – Azért imádkozol, hogy le ne ess a ló hátáról, nemes Bugris lovag?

Válaszul valaki felkacagott. Neil befejezte az imáját, majd körülnézett, mert kíváncsi volt arra, hogy ki lehet az a Bugris lovag, akit kinevettek. Két fekete és zöld öltözéket viselő lovag állt a háta mögött. Az egyiknek sasorra és rövidre nyírt fekete szakálla volt. Ő gúnyolódott az előbb. A társának himlőhelyek éktelenkedtek az arcán, a szeme úgy ragyogott, mint a kék jég. Nem messze egy harmadik társuk is figyelte őket.

– Az urak engedjék meg, hogy kijavítsam a tévedésüket – mondta Neil. – Nem vagyok nemesember, így felesleges lovagnak szólítani.

– Szóval akkor egyszerűen csak Bugris úrfi vagy? Milyen kár! – vigyorgott a szakállas lovag. Végigsimította az állát. – Ahogy elnéztem, milyen ügyetlenül ülsz a nyeregben, kedvem támadt kipróbálni, hogyan is kalimpálhatsz, ha lezuhansz róla a földre. Most azonban már úgy vélem, a kezemet sem kell felemelni, mivel ha kellő ideig figyellek, előbb-utóbb magadtól is leesel.

– Megsértettelek talán valamivel, jó uram?

– Túlzás volna azt mondani, hogy megsértettél. Szórakoztatónak talállak.

– Ez esetben feltételezem, hogy boldognak kell tartanom magamat, hiszen örömet szerezhettem egy hozzád hasonló előkelő uraságnak – válaszolta Neil szenvtelen hangon.

– Feltételezed? Talán fogalmad sincs arról, ki is vagyok én?

– Ez így igaz, uram. Nem viselsz címert.

– Barátaim, ez a szigetekről ideszalasztott, kérődző vadtulok nem tudja, hogy ki vagyok.

A társaihoz csatlakozó harmadik lovag olyan hatalmas volt, mint egy medve. Arcát szúrós, szőke szakáll borította.

– Néha még a saját anyád is úgy tesz, mintha nem ismerne, Jemmy – mondta mély, dörmögő hangon. – Hagyd békén a legényt!

A fickó, akiről Neil most már tudta, hogy Jemmynek hívják, olyan képet vágott, mintha csípős visszavágásra készülne, de végül csupán elnevette magát.

– Azt hiszem, hogy nem is tehetek mást – jelentette ki. – Hiszen ez a fickó túlságosan is alantas ahhoz, hogy bemocskoljam vele a kezemet. Úgyhogy te csak menj szépen a dolgodra, Bugris úrfi.

A térdével megszorította a lovát, és egy megvető legyintéssel már meg is fordult.

– Bocsáss meg, jó uram, de nem mondtad meg a nevedet! – kiáltotta Neil a távozó után. A fickó lassan hátrafordult.

– És miért is érdekelne a nevem, Bugriskám?

– Csak azért, hogy párbajra hívhassalak, ha majd megkaptam a rózsát és felköthettem a sarkantyúmat.

E szavakat meghallva nem csupán a lovag nevetett, hanem a társai is.

– Ahogy akarod – mondta végül a kecskeszakállas alak. – Nemes James Cathmayl vagyok. Örömmel megöllek, mihelyst rajtad van a rózsa. Bár a szóbeszéd szerint nem is vagy te igazi uraság, csupán valami kis elveszett kutyuli. Ott rágcsálod Fail nagyúr sarkát. Nincs nemzetséged, birtokod vagy címed. Nem viselsz ősi nevet. Igaz ez?

Neil kihúzta magát a nyeregben.

– Az utolsó kivételével valamennyi igaz. Nevemet az atyámtól kaptam, rá pedig a nagyapám hagyta. Három nemzedék óta hűséggel szolgáljuk Toute de Lieryt. A MeqVren család dicső nevet visel, és aki ezt kétségbe vonja, az hazudik.

Az ifjú félrehajtott fejjel töprengett.

– Ha olyan jelentéktelen kis senkiházi vagyok, akkor miért keltek szárnyra rólam ily hamar azok a híresztelések?

James úr megrántotta a bajusza végét.

– Azért, mert Fail nagyúr bármennyire is kirívóan szokott viselkedni, mégiscsak a királyság egyik legfontosabb alakja. Te pedig máris beszéltél őkirályi felségével és királyné asszonyunkkal is.

– Ezenfelül pedig hallottunk ám arról is, hogy alaposan megfingattad annak a fafejű Alareik Fram Wishilmnek három fegyvernökét – tette hozzá a szőke szakállas óriás.

– Igen – ismerte be James lovag. – Különös alak vagy, ezt el kell ismernem.

– És ti végül is kik vagytok? Melyik nagyurat szolgáljátok?

Szőkeszakáll jókedvűen felnevetett, a másik kettő viszont gúnyosan kacagott.

– Micsoda ártatlan kis bárányka – harsogta James úr. A szemét forgatva felnézett az égre. – Na mégis mit gondolsz, kisfiam? Kik lehetünk mi hárman? – Nem is várta meg a választ, hanem megfordult és elügetett. Himlőhelyes társa vele tartott.

Neil elvörösödött, de nem sütötte le a tekintetét.

– Mi a Mesterek vagyunk, te legény – árulta el szőkeszakáll. – A királyi testőrség lovagjai.

– Húúúú! – Persze, hiszen Neil is számtalan alkalommal hallott már az egész birodalom leghíresebb csapatáról. Micsoda ostobaságot követett el! Miért nem ismerte fel a testőrök színeit? – Bocsánatot kérek. Tudnom kellett volna, hiszen ott álltatok a király közvetlen közelében.

Az óriás megvonta a vállát.

– Ne is törődj Jemmyvel! Amúgy nem rossz fickó, csak kell egy kis idő, hogy kiismerd.

– Megkérdezhetem a te nevedet is, jó uram?

– Miért? Hogy aztán engem is párbajra hívhass?

– Dehogyis! Csak tudni szeretném annak a férfiúnak a nevét, aki ilyen kedves volt hozzám.

– Na szép. Vargus Farre vagyok, állok szolgálatodra. Örülök, hogy találkoztunk, és jó szerencsét kívánok neked. Egy dolgot azonban őszintén elmondok neked. Nem árt, ha tisztában leszel vele. Még sosem hallottam arról, hogy lovagi rangra emeltek volna olyan valakit, aki nem nemesi család sarja. Ha valamilyen csoda révén ez most megtörténik veled, akkor nem lesz egy percnyi nyugodalmad sem. A puszta létezésed is sértést jelent a nemesség számára. A birodalom minden egyes lovagja megpróbál majd kihívni. Adnék egy tanácsot neked: maradj inkább meg Fail nagyúr árnyékában, és szolgáld egyszerű csatlósként. Akkor sokkal boldogabb sors vár majd rád.

– Elfogadom azt, amit a királytól kapok, és nem vágyom ennél többre – válaszolta Neil. – Csupán azt szeretném, hogy képességeimhez mérten a lehető legjobban szolgáljam őfelségét.

Vargus lovag elmosolyodott.

– Ezeket a szavakat már olyan gyakran hallottam, hogy mostanra teljesen kiüresedtek. Mintha egy lúd gágogott volna. Valamiért mégis azt hiszem, hogy te komolyan gondoltad. Igazam van?

– Komolyan gondoltam.

– Hát legyen. Nevessenek rád a szentek. De most mennem kell, mert vár a kötelesség.

Neil a távozó után fordult. Ostobának érezte magát.

Most már felfigyelt a testőrségre. A felületes szemlélő azt gondolhatta volna, hogy a király négyszemközt beszélget Fail nagyúrral, valójában azonban kettőjüket feltűnés nélkül körbevették a Mesterek. Kellő távolságot tartottak, és úgy tűnt, mintha nem is figyeltek volna az eseményekre. Ha valaki azonban közelebb kerül a királyhoz, akkor valamelyik testőr azonnal elláthatta a baját.

Az ifjú harcos körülnézett, és a királynét kereste. A szakadék szélétől nem messze pillantotta meg, amint éppen két hölggyel beszélget. Kicsit arrébb éber Mesterek ügyeltek a felséges asszony biztonságára.

Úgy tudta, hogy ezek a férfiak lemondtak a birtokukról és a vagyonukról, amikor beálltak a királyi testőrség soraiba. Úgy tartották róluk, hírből sem ismerik a fájdalmat vagy a vágyakat. A szóbeszéd szerint legyőzhetetlen harcosok voltak, akiknek a fegyvereit óriások kovácsolták.

Talán éppen ez volt az oka annak, hogy nem ismerte fel a testőröket. Amikor észrevette őket, pontosan úgy néztek ki, mint a közönséges emberek.

Egyedül maradva Neil kihasználta az alkalmat arra, hogy átgondolja a helyzetét. Nem illett a környezetébe. Lieryben mindenki tudta róla, hogy kicsoda. Neil egyszerűen Fren fia volt, a nemzetsége megsemmisülése óta Fail de Liery védence. Ezenfelül azt is tudták, hogy a harcosok közé tartozik, mégpedig a legjobbakhoz. Ezt még Liery lovagjai is elismerték, gyakran meg is dicsérték az ügyessége miatt. A rangjától eltekintve közéjük tartozott. Tizennégy éves kora óta párharcban egyetlen lovag sem tudta legyőzni. A de Lieryk ellenségei közül egy sem akadt, aki a valódi küzdelem során méltónak bizonyulhatott volna hozzá. Nem veszített a csatában azóta, hogy egykor régen mellbe lőtték a vízparton.

De mégis mit keres itt ezen a helyen, a cifra sátrak és szemkápráztató jelmezek között? Kinek használna az, hogy Neil itt van? Hiszen itt még a legudvariasabb királyi testőr is csupán leereszkedően állt szóba vele. Mi várhat itt rá?

Akkor már jobban teszi, ha továbbra is úgy szolgálja a birodalmat, ahogy eddig tette. A határvidéken nagy szükség van a bátor harcosokra, és a küzdelem során cseppet sem számított, hogy valaki kapott-e rózsát vagy sem. Csak azt nézték, mire képes a kardjával.

Meg fogja keresni Fail de Lieryt és megkéri arra, hogy ne terjessze fel a nevét. Ez lesz a legészszerűbb döntés.

Körülnézett és észrevette, hogy Fail nagyúr elléptetett a király mellől.

– Induljunk, Forgószél! – szólt Neil a lovának. – Álljunk a gazda elé. Remélem, még nem késtem el vele.

Ahogy megfordult, a tekintete egy pillanatra megakadt a királynén, és megdermedt a csodálatos látványtól.

A birodalom első asszonya még mindig nyeregben ült, alakja világosan kirajzolódott a kék égbolt háttere előtt. Mögötte a látóhatárig húzódott a hajnali ködfátyolba burkolózó zöld síkság. Lágy szellő simította végig a haját.

Az ifjú észbe kapott. Csak nem bámulhatja tátott szájjal a királynőt. Már fordult volna, amikor mozgásra figyelt fel. Az egyik Mester vágtatott keresztül a zöld gyepen, és a királyné felé tartott. Kezében ezüstként ragyogott fel a kivont kard acélja.

Neil gondolkodás nélkül megsarkantyúzta Forgószélt. Az a lovag harcra készült. Valamilyen ellenféltől próbálta megvédeni úrnőjüket. Neil vágta közben azonban hiába kereste az ellenséget. Nem látta, hogy mégis kivel akart megküzdeni a harcos.

A következő pillanatban viszont mindent megértett. Kihúzta és a magasba emelte Hollót, a szájából előtört a MeqVrenek fültépő csatakiáltása.

* * * * *

Austra vihogott, miközben Anne megfutamított egy szörnyetegnek beöltöztetett jókora fajankót. A hercegnő állhatatosan lengette fűzfa kardját.

– Ez annyira mulatságos! – lelkendezett a cselédlány.

– Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet – válaszolta Anne. – Magamtól nem jöttem volna rá.

– Mit zsörtölődsz? Te is remekül szórakozol.

– Beismerem, legalábbis egy kicsit tényleg. Most viszont itt az ideje annak, hogy elbúcsúzzam tőled, szép hölgyem.

– Ezt meg mégis hogy érted? – méltatlankodott Austra. – Te vagy a kísérő lovagom. Mégis ki fog keresztülvezetni az útvesztőn? Hogyan találok így oda a Tünvérkirálynő udvarába?

– Te is pontosan tudod, hogy nem ez a feladat vár rád. Meg kell találnod Rodericket. Mondd neki, hogy Szent Under kápolnájában várjon rám.

– Az Árnyékvárosban? De hát…

– Az az a hely, ahol senki nem fog keresni minket. Ráadásul nincs is messze ide. Napnyugtakor várjon rám. Menj és keresd meg! Add át az üzenetemet, aztán gyere vissza hozzám az útvesztőbe. Onnan továbbmegyünk, részt veszünk a nővérem születésnapi ünnepségén. Senki sem fog gyanakodni ránk.

– Nem is tudom. Szerintem Fastia meg az anyád szemmel tartanak minket.

– Ebben a kavalkádban? Az nehéz volna.

– Legalább annyira nehéz, mint hogy megtaláljam Rodericket.

– Bízom az ügyességedben, Austra. De most már igyekezz!

Austra elsietett. Anne egyedül folytatta az útját a labirintusban.

Természetesen tudta, mit kell tenni egy útvesztőben. Legelső gyermekkori élményei közé tartozott a nagynénje, Elyoner hatalmas labirintusa. Loiyesben, a glenchesti birtokon óriási sövénylabirintust alakítottak ki. Kislányként iszonyatosan félt attól a helytől, a nénikéje azonban elárulta az útvesztők titkát. Az embernek nem kellett mást tennie, mint hogy az egyik kezét végig a falon tartsa. Persze ügyelni kellett arra, hogy az ujjai egy pillanatra se szakadjanak el a faltól, és így könnyedén be lehetett járni az egész útvesztőt. A módszer talán lassúnak tűnt, de jóval hamarabb keresztüljuthatott az akadályokon, mintha négy harangon át növekvő kétségbeeséssel bolyongott volna körbe-körbe ugyanazokon a helyeken.

Most cseppet sem sietett, de ennek ellenére megszokásból a bal kezét az eleven növényekből emelt falon tartotta.

Hangosan rikoltozva lápi vésznek és kovaldnak beöltöztetett gyermekek meg udvari törpék rohangáltak körülötte. Igyekeztek félelmetes szörnyetegnek látszani. A királyi udvar legtermetesebb szolgái közül jó párra a disznófejű, agyaras uttinok és a zöld bőrű, guvadó szemű trollok szerepét osztották. Kutyakalap, az uralkodó szefri udvari bolondja megérintette kalapja széles karimáját, amikor a lány elhaladt mellette. Csupán a férfi arca látszott az árnyékban, elképesztő mennyiségű szövetbe burkolta a testét. Még a keze sem lógott ki a ruha ujja alól.

Anne erősen remélte, hogy Austra megtalálja Rodericket. A gyümölcsöskertben kapott csók még csak nem is hasonlított arra, ahogy Árnyék-Eslenben egy pillanatra összeért az ajkuk. Jobban belegondolva a gyümölcsfák árnyékában nem is csupán egyetlen csókot kapott. Kénytelen volt elismerni, hogy több mint félharangnyi időt töltött ott az ifjú társaságában. Korábban azt gondolta, hogy csókolózás közben csupán az ajkak számítanak, de lenyűgöző élmény volt olyan közelről látni a fiatalember arcát. A szeme! Belenézve egyszerűen mindent megtudhatott a másikról.

Ami a testükből áradó forróságot illette… attól kicsit megijedt. Zavarba is jött, és többet akart belőle.

Anne megtorpant.

A kezével még mindig hozzáért a falhoz, valami azonban megváltozott. Úgy tűnt, hogy megtalálta az útvesztő egyik olyan szegletét, ahol senki sem járt. Még azok a „szörnyetegek” sem zajongtak errefelé, akik elméletileg az egész labirintust benépesítették. Az előbb annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem is figyelt fel a változásra. Fülelni kezdett, de nem hallotta a többiek hangját.

Mégis mekkora lehet ez az útvesztő?

Mások lettek a virágok is. A falakat ezen a helyen borvörös és fehér kankalin alkotta. Egészen közel nőttek egymáshoz, képtelenség volt keresztülpillantani a réseken. A növények szára alul vastagnak tűnt, mintha már régóta nőttek volna ezen a helyen. Csakhogy Anne télközép idején járt fent itt, a Tom Wothon, és akkor nyomát sem látta a majdani labirintusnak. A napraforgó ugyan néhány hónap alatt képes ember nagyságúra megnőni, de hogy a kankalin? Ez meglehetősen valószínűtlennek tűnt.

A hercegnő szíve egyre hevesebben dobogott.

– Hahó! – kiáltotta enyhén zihálva.

Senki nem válaszolt.

Anne savanyú képet vágva megfordult. Most már a jobb keze ért hozzá a falhoz. Sietve elindult visszafelé.

Talán száz lépést tehetett meg, amikor felemelte a szoknyája alját és futásnak eredt. A falakat itt is kankalin alkotta, csakhogy ezeknek már alkonyatvörös volt a színe. Utána égszínkék vagy hófehér, majd rózsaszín és levendulaszínű falszakaszok következtek. Nyoma sem volt a napraforgónak vagy a bükköny indáinak. Egyetlenegy bohóccal vagy manóruhát viselő gyerekkel sem találkozott. A nevetgélő udvaroncok is másfelé jártak. A virágok folyosói mintha a végtelenbe nyúltak volna.

A rohanó lány most már egyre hangosabban zihált. Végül csak megállt, és megpróbálta visszanyerni az önuralmát.

Nyilvánvalónak tűnt, hogy már nem a Tom Wothon jár. De akkor mégis hol lehet?

Az égbolt ugyanolyan volt, mint az előbb, valami azonban megváltozott. Nem csupán a labirintus.

Először képtelen volt rájönni, hogy mitől jött zavarba. Amikor azonban felfogta a változás lényegét, kis híján felkiáltott, és önkéntelenül is összerezzent.

De hiszen sehol nem látta a napot! Ez azt jelentette, hogy már későre járt, csakhogy hiába kereste az árnyékokat. Sem a falak, sem ő nem vetett árnyékot. Feljebb emelte a szoknyáját. A fű még közvetlenül a lába mellett is ugyanolyan színben ragyogott, mint jóval arrébb.

A hercegnő pofon csapta magát, utána belecsípett a karjába. Egyik sem segített.

Ekkor viszont a háta mögül meghallotta a halk, érdes vihogást.

* * * * *

Mintha lelassult volna az idő. Neil ezt a jelenséget hasonló helyzetekben már többször is átélte. A Mester lova lebegve közeledett a királyné felé, ragyogó szőre alatt hatalmas izmok mozogtak. Olyan volt, mint amikor fekete víz csillog a hold fényében.

A királyné ugyan nem vette észre, mert a fekete és zöld öltözéket viselő lovag hátulról közelítette meg, Fastia azonban szemben állt a vágtató alakkal. Az arcán a döbbenet helyét fokozatosan átvette a borzalom.

Mert a testőr bizony a királynét vette célba!

Végig maga mögött tartotta a kardját, csípőmagasságban, párhuzamosan a talajjal. Egy harcos akkor fogja így a fegyverét, ha kaszáló mozdulatra készül. A testőr az éles pengéjével akart csókot nyomni őfelsége nyakára, hogy a kecses fehér torokból feltörhessen a borvörös szökőkút.

Ahogy ezt átlátta, Neil mérlegelte a lehetőségeket. Ha a Mester nem riad meg, akkor képtelenség lesz megállítani.

A testőr nem riadt meg, a lova viszont összerezzent, amikor észrevette a gyorsan közeledő Forgószélt. Csupán egy pillanatig habozott, megingása nem tartott még egy szívdobbanásnyi ideig sem, ennyi azonban elég volt.

Forgószél a szügyével telibe kapta a másik ló hátsó combját. Olyan erővel vágódott neki, hogy a Mester lova egyszerűen megpördült. Ez viszont azzal a következménnyel járt, hogy Neil fejvágása túlságosan magasra sikeredett, az ifjú azonban még meg tudta lendíteni a bal karját is, így a két acélvértet viselő férfi olyan csattanással ütközött össze, mintha az őrtoronyból egy tonnányi láncot öntöttek volna a kockakövekre.

Egymásba kapaszkodtak. Neil rádöbbent, hogy a hegy legszélén állnak. A világ legügyetlenebb, legtestesebb madarai sem repültek volna ilyen esetlen módon, ahogy ő meg a lovag átzuhantak a meredek hegyoldal szegélyén.

Rázuhantak a fűvel borított hegyoldalra, és megállíthatatlanul csúsztak lefelé. Ellenfele kiszakadt a szorításából, és egymástól eltávolodva külön-külön bucskáztak tovább.

Holló már nem volt ott a kezében. Neil megpróbált megragadni egy kiálló sziklát, és iszonyatos erővel csapódott neki. Olyan szikrák táncoltak a szeme előtt, mintha belebámult volna a kovácsműhelyben felszálló parazsak közé.

Nem tudta, hogy milyen sokáig hevert a földön. Nem lehettek túl hosszú időn át idelent, mert senki nem ért le a két magatehetetlen alak közelébe. Igaz, a fennsík peremén már rengetegen gyülekeztek.

Neil csupán néhány lélegzetvételnyi idővel hamarabb tápászkodott fel, mint a tőle jó tizenöt lépésnyire öntudatra eszmélő Mester. Megpillantotta Hollót, a kard félúton hevert kettőjük között. Sajnálatos módon a testőr kezében még mindig ott csillogott a penge.

Az ifjú nem volt elég gyors ahhoz, hogy időben felkapja Hollót, így az első vágást kénytelen volt az alkarjával hárítani.

A súlyos penge a vastag acél alkarvédő ellenére szilánkokra törte volna a csontot, ám Neil úgy mozdult, hogy a kard oldalt lecsússzon a lemezről. Ennek ellenére a rázúduló ütéstől úgy érezte, mintha villám perzselte volna végig az oldalát. Egészen csípőig lángba borult a teste, és az idő újra megállt a számára.

Utána viszont felemelte Hollót, a csaták madarát, és egy kézzel egyenes, nem túl erős döfést indított vele az ellenfele felé. A kard még így is eltalálta a lovag állát. A sisakja felfogta a pengét, de a férfi hátratántorodott. Neil most már két kézzel markolta meg a fegyverét.

Teljes erővel lecsapott vele. Közvetlenül a fölött a pont fölött sújtott le a sisak oldalára, ahol a lovag füle lehetett.

A támadó térdre esett.

Neil megvárta, hogy felálljon.

A férfinek sikerült feltápászkodnia. A sisakján jókora horpadás látszott. Bicegett egy kicsit. A magas, erőteljes felépítésű alak maga elé tartotta a kardját. Neil ebből egyből rájött arra, hogy ellenfele a pajzs nélküli küzdelemnek is mestere.

A testőr támadásba lendült. Úgy tett, mintha a fejét vette volna célba, de elmozdította a csuklóját, hogy a penge Neil hóna alatt marjon a húsba. Rendkívül ügyes volt, ám az ifjú rájött, hogy mire készül. Egy gyors, hosszú lépés oldalra elég volt ahhoz, hogy a Mester kardja csupán a levegőt döfje át. Holló viszont úgy emelkedett a magasba, mintha az előző, megtévesztő csapást akarta volna kivédeni. Neil ebből a testtartásból sújtott le. Ismét telibe találta a sisakot. Pontosan ugyanott, ahol az előbb.

Vér buggyant elő az arcvédő alól. A testőr megtántorodott és összeesett. Összegömbölyödve megpróbálta eltakarni a fejét.

Neil kifújta a levegőt, arrébb tántorgott pár lépéssel és lerogyott. Hangosan zihált. Szeretett volna egy mély lélegzetet venni, de nem sikerült. Gyönyörű új vértezetének oldala a bal hónaljtól egészen a csípőjéig behorpadt. Biztosra vette, hogy ezen a helyen megrepedtek a bordái is.

Kiabálás támadt a magasban. A hegyoldal túl meredek volt ahhoz, hogy lovasok próbáljanak meg lejönni rajta. Súlyos páncéljukban esetlenül rohanva öt Mester próbált meg lejutni a meredélyen. Neil felemelte Hollót. Készen állt arra, hogy szembeforduljon velük.

* * * * *

Az ismeretlen ruháját olyan sötétvörös anyagból varrták, hogy már feketének tűnt. Rubinfényben csillogó, különös mintájú hímzés borította a szegélyét. A díszruhát parányi, sápadt csillagokkal, sárkányokkal, szalamandrákkal és greffekkel hímzett, fekete köntös fedte. Az alak borostyánszínű haja száz fonatban egészen a csípőjéig leért. Az arcát vöröslő aranyból kovácsolt, rendkívül finoman megmunkált maszk takarta el. Az álarc egyik szemöldökét magasba vonva ábrázolták, mintha viselője mulatságosnak tartott volna valamit. Az ajkak csúfondáros mosolya majdnem vicsorgásnak tűnt.

– Te meg ki vagy? – kérdezte Anne. Alig ismert rá a saját hangjára. Úgy sipákolt, mint a tojásból csak nemrég kibújt kismadár.

– Rossz irányban indultál el – felelte halkan a női alak. – Nem árt az óvatosság, ha valaki így tesz. A hátad mögé kerül az árnyékod, és akkor már nem tudsz vigyázni rá. Valaki akár el is lophatja… Ilyen könnyen.

Csettintett az ujjaival.

– Hol vannak a barátaim? Az udvaroncok?

– Ahol mindig is voltak. Mi vagyunk valahol másutt. Mi, az árnyak.

– Azonnal vigyél vissza! Most azonnal, különben…

– Különben mi lesz? Azt hiszed, hogy itt is hercegnő vagy?

– Vigyél vissza! – ismételte Anne. Elbizonytalanodott a hangja. – Kérlek!

– Visszaviszlek… majd. Előtte azonban meg kell hallgatnod. Ez az egyetlen feltételem. Nem maradt sok időnk.

Álmodom – gondolta Anne. – Mint a múlt éjszakán.

Mélyen beszívta a levegőt.

– Hát legyen.

– Crotheny semmiképpen nem bukhat el – mondta a nő.

– Persze hogy nem. De ezt most miért mondtad?

– Crotheny semmiképpen nem bukhat el. Amikor pedig ő eljön, akkor elengedhetetlen, hogy az országban legyen egy királyi asszony.

– Kiről beszélsz? Ki jön?

– Nem mondhatom ki a nevét. Itt és most semmiképp. Egyébként sem mennél túl sokra vele.

– Crothenyben van királyné. Az anyám a királyné.

– Akkor ennek így kell maradnia.

– Történni fog valami anyámmal?

– Nem látok bele a jövőbe, Anne. Azt látom, amire szükség van. A hazádnak szüksége lesz rád. Ezt beleégették a földbe és a kőbe. Nem tudom megmondani, hogy mikor vagy hogy miért, de lényeges a királynő személye. Legyen az az anyád, az egyik nővéred… vagy éppen te magad.

– De ez ostobaság! Ha valami történne az anyámmal, egészen addig nem lehet új királyné, míg az apám ismét meg nem házasodik. A saját lányát nem veheti el feleségül. Ha apámmal történne valami, akkor Charles bátyám lenne a király. A királyné az lesz, akit feleségül választ magának.

– Mindez nem számít. Ha Crothenyben nem lesz királynő, amikor elérkezik az ő eljövetelének ideje, akkor minden odavész. Szó szerint értem azt, hogy minden. Rád bízom ezért ezt a nagy feladatot.

– Miért pont rám? Miért nem Fastiára? Hiszen ő a…

– Te vagy a legfiatalabb. Ebben erő rejlik. A feladat a tiéd, te felelsz érte. Ha elbuksz, akkor veled bukik a birodalmad is. Az összes többi királyság sem kerülheti el a pusztulást. Érted, amit mondok?

– Az összes többi királyság?

– Megértettél?

– Nem.

– Akkor legalább emlékezz! Egyelőre az emlékek is segíteni fognak.

– De én…

– Ha többet akarsz tudni, fordulj az őseidhez. Ők talán segíthetnek abban, amiben én nem tudok. Most menj!

– Hé, várj! Te…

Valami megzavarta a hercegnőt. Pislogott párszor. Amikor újra kitisztult a látása, Austra állt előtte. A szőke lány riadt arccal megrázta az úrnőjét.

– Anne! Mi a bajod?! – kiabálta kétségbeesetten.

– Ne rángass! – förmedt rá Anne. – Hová tűnt a hölgy? Hol van az a nőszemély?

– Anne! Kővé váltál, vagy mi történt veled? Hiába ráztalak, meg sem moccantál!

– Hová tűnt az arany álarcot viselő nő?

A maszkos alaknak azonban nyomát sem látta. Amikor lepillantott a földre, észrevette, hogy már újra van árnyéka.