MÁSODIK FEJEZET: D’EF KOLOSTORA

– Akkor meg is jöttünk – mondta Henne. A napbarnított arcú erdőjáró Stephen felé fordult és rávillantotta foghíjas vigyorát.

– Már hogy hová? – kérdezte a szerzetesjelölt. Semmi szokatlant nem látott. A Királyi Öregúton álltak. Mindkét oldalon egyenes törzsű, sápadt kérgű folyami nyírfák nőttek. Az Ef-folyó partját élénkzöld nádas borította. Jobb kéz felől a víz nem is látszott.

Henne a sűrűben növő páfrányok felé mutatott. Stephen értetlen arccal bámulta a növényeket. Csupán kicsivel később jött rá, hogy a páfrányok között egy mérföldkő rejtőzött. Onnantól kezdve az Öregút lehetett volna egy egyszerű vadcsapás is a sűrű erdőben. Annyira elvékonyodott, hogy alig lehetett látni.

– A kövön túli föld már a kolostor birtoka. Az igazi országút dél felől kanyarodik be arra, de ezen az ösvényen gyorsabban odaérsz.

– Sehol nem látom a kolostort.

– Jah! A hegy tövében fogsz rábukkanni. Úgy vélem, még jó négymérföldnyi út vár rád. Ha akarod, elkísérhetlek egészen odáig.

Stephen ráharapott az alsó ajkára. Mostanában már nem annyira szeretett egyedül bolyongani az erdőben.

– Ha mást nem is kapsz, de valószínűleg tisztességesen megvendégelnek azért, hogy elkísértél idáig – válaszolta a vadásznak.

– Valószínűleg azt tennék – bólintott Henne. – Viszont akkor kénytelen lennék egy darabig ott maradni, mert ezt kívánja az illendőség. Ami ellen természetesen semmi kifogásom sem volna, csak hát, alig egy tucat mérföldnyire, lefelé a folyó partján ott van ugye az a falu. Whitraff: ha jól sejtem, Even harangszavára már oda is érhetnék. Whitraffban kedves emberek élnek. Szemrevaló népség. Affélét nem találsz a kolostorodban. Ezzel persze nem akartalak megbántani, te legény.

– Ó! – csodálkozott Stephen. – Izé, semmi baj. Nem bántottál meg. Ezt a pár mérföldet már egyedül is megteszem. Amúgy köszönöm, hogy eddig elkísértél.

– Nem jár érte köszönet – válaszolta Henne. – Időnként meg amúgy is összefutunk majd, Symen úr hébe-hóba leküld valakit ide, hogy sajtot meg bort vegyünk. Meg persze meggyőződünk arról is, hogy minden rendben van a kolostorban. Visszaúton lehet, hogy be is nézek hozzátok. Szólhatnál majd egy jó szót az érdekemben, hogy olcsóbban adják a sajtot meg a bort.

– Biztos lehetsz abban, hogy mindent elmesélek a fratrexnek. Azt, hogy Tor Scath népe milyen vendégszerető módon fogadott – ígérte meg Stephen.

– Remek. Farst-tu goth, juss messzire az utadon! – biccentett Henne, majd megfordult a lovával, hogy elinduljon vissza a Királyi Öregúton.

– Vigyázzanak rád a szentek! – szólt utána Stephen.

Alig néhány pillanattal később, első alkalommal azóta, hogy elrabolták, az ifjú teljesen egyedül találta magát. Őszinte meglepetéssel tapasztalta, hogy ez kellemes érzés. Egy darabig mozdulatlanul ült a nyeregben és élvezettel figyelte az erdő csendjét. Valamiért váratlanul az jutott az eszébe, hogy milyen élete lehet Fehér Asparnak. Az a magányos fickó tökéletesen otthon érezte magát a hatalmas rengetegben. Szabad volt. Senki nem parancsolt neki. Odament, ahová csak akart. Ráadásul a maga ura volt.

Stephen el sem tudta volna képzelni, hogy ez milyen érzés lehet. Ő valószínűleg soha nem élhet majd így. Eddig a pillanatig ez a gondolat még csak fel sem merült benne. Előre kijelölt úton haladt. Ő volt otthon a legkisebb fiú. Az apja már a születésekor odaígérte az egyháznak.

Stephen igenis örömmel készült a szolgálatra. Mindenekelőtt a tanulásra. Bizony ám!

Csak néha…

Elkomorodva legyintett egy nagyot saját ostobasága miatt. Térdével mozgásra ösztökélte a lovát.

Nemsokára ritkulni kezdett az erdő. Felbukkant az erdőirtás első nyoma. Hamarosan már több tuskó szegélyezte az útját, mint eleven fatörzs. A tisztásokat beborította a szeder, a vörös angin, a vad szilva, a lófog és az áfonya. Hol hangosabban, hol halkabban zümmögtek a rovarok. Hosszú napok óta most először fordult elő, hogy magán érezhette a nap forró sugarait. Ettől olyan jó kedve támadt, hogy hangosan fütyörészni kezdett.

A sűrű aljnövényzetből felhangzó csattanás, majd az ezt követő káromkodás miatt azonban elakadt a hangja. Érezte, ahogy a fejét elönti a vér. Egy dermesztő pillanatig maga előtt látta, ahogy ismét lerángatják a lováról, megkötözik és betömik a száját. Hogy ezúttal olyan útonállók markába kerül, akik habozás nélkül végeznének vele. A szíve zakatolt. Az emlék elevenebb volt a valóságnál.

Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor észrevette a decmanusi szerzetesrend testvéreinek csuháját viselő öregembert.

– Hé, bátyám, segíthetek? – kiáltotta Stephen.

– Hogy mi van? – csodálkozott a vénség. – Te meg ki a csuda vagy?

– Stephen Darige vagyok, a Chavel… vagyis Stephen Darige, szolgálatodra.

– Aha. Nagyszerű, remek. Jöttél sajtot venni, mi?

– Igazából nem, én…

– Ó, értem én. Messze földön híres a mi sajtunk. Még Fenburhból is eljönnek ide érte. Ha te már amúgy is d’Ef felé tartasz, akkor a szentek kegyesen rád mosolyognának, ha segítenél egy öregembernek.

– Ahogy azt az előbb mondtam, állok szolgálatodra. Mégis mi a baj?

– Ahol a szentekben él az ember, ott bajnak nyoma sincs, ifjú barátom, ott csupán kihívások vannak – vigyorgott félszegen az öreg. – A bölcs lélek azonban tudja, időnként érdemes megengedni másoknak is, hogy kivegyék a részüket a kihívásból. Itt van ugye ez a nagy halom tűzifa. Úgy tűnik… kicsit túl sok gallyat gyűjtöttem össze. Felettébb hálás lennék, ha segítenél. Itt van ni! Látod, elakadtam vele a szederindák között.

Az idős szerzetes belerúgott valamibe, amit Stephen nem láthatott.

– Szívesen – válaszolta az ifjú, és leszállt a nyeregből. – Örömmel segítek egy fratirdnak. Novícius vagy, vagy már letetted az első fogadalmat? Én sajnos nem tudom megkülönböztetni egymástól a különféle csuhákat.

– Vagyok, aki vagyok – válaszolta enyhe meglepődéssel a hangjában az öreg. Hirtelen felragyogott a mosolya. – Pell testvér a nevem.

– Kürtladhból?

– Igen-igen. Persze – bólogatott az öreg, de hirtelen elkomorodott. – Azt te meg honnan tudod?

– De hiszen Szent Queislasról kaptad a nevedet – válaszolta Stephen némi önelégültséggel a hangjában. – Ezt a szentet számos néven ismerik. Itt Crothenyben Ceasel a neve. Szent Pellnek viszont kizárólag Kürtladh falvaiban hívják.

– Nem is igaz. Tero Galléban ugyanazt a nevet viseli.

– Már megbocsáss, derék fivérem, arrafelé Pellének hívják.

– Az majdnem ugyanaz.

– Így igaz. Csak mégsem egészen.

Pell testvér pislogott néhányat majd megvonta a vállát.

– Na, akkor itt vóna a tűzifa – mondta halványan mosolyogva. Stephen közelebb lépett. Valaki elképesztően sok ágat kötött össze. A rőzse valószínűleg többet nyomott súlyban, mint maga az öregember.

– Még szerencse, hogy erre jártam – bólintott az ifjú. – Milyen messze van innen a kolostor?

– Kétmérföldnyire. Kegyesek hozzám a szentek, segíteni fogsz?

– Pihenj nyugodtan, bátyám. Persze hogy segítek.

– Hálás köszönetem, ifjú uraság, ki felettébb jártasnak tűnik a szentek neveiben.

– Nem kell megköszönnöd – biccentett Stephen, majd lehajolt és megragadta a faágakat összetartó vastag kötelet. Nagy nehezen megemelte, megtámasztotta, azután lihegve a vállára vette az egészet. Meglepte a rőzseköteg súlya. A térde remegni kezdett. Ráadásul a rakománya mindenbe beleakadt. Hogy a csudába cipelné ezt el kétmérföldnyire? Már az is szép, ha a lováig eljut vele. Majd a hátasával fogja elvontatni a kolostorig.

Amikor azonban a köteget le akarta tenni a ló háta mögött, meghallotta a vénség méltatlankodó hangját:

– Te meg mit művelsz, ifjú uraság?

– A lovam után kötöm a tűzifádat.

– Jaj, dehogyis, Darige ifjú úr! Arról szó sem lehet! Kolostorunk védelmezője, Szent Decmanus határozott álláspontot képvisel. Rőzsét csakis kézzel szedhetünk, és a tűzifát kizárólag a saját hátunkon hozhatjuk be a kolostorba. Nem használhatjuk ki hátasod erejét arra, hogy tüzelőre tegyünk szert.

– Hűha! – mordult fel Stephen. Megpróbálta megigazítani a hátára nehezedő súlyt. Még sosem hallott erről a parancsolatról. – Jó. Fognád a lovam kantárát?

– Persze, Darige ifjú úr.

Elindultak az ösvényen. Stephen halkan morgott a súlyos teher alatt. Pell testvér viszont vidáman fütyörészni kezdett.

* * * * *

Nem sokkal később kiértek az erdőből. Stephen mélyen meggörnyedve nem annyira a tájat, mint inkább a zöld füvet és a tehénlepényeket bámulta. Amikor viszont komoly erőfeszítés árán felemelte a fejét, akkor legelők tárultak a szeme elé. Jó pár rozsdavörös és fehér színű tehenet is látott.

– A mi felettébb híres sajtunk az ő ajándékuk, bizony – mondta Pell testvér. – A jószág már önmagában is kiváló, de a minőség titka a fűben keresendő. Ragyog rajta a harmat. Ha megszagolod, megszédülsz az illatától. Mindennél édesebb. Annyira ínycsiklandozó, hogy legszívesebben te magad ennéd meg a füvet, bizony!

A szerzetes odaintegetett néhány gulyásnak. A patakparti fűzfák árnyékában pihenő férfiak viszonozták a köszöntését.

– Rengeteg keszeg él abban a csermelyben – folytatta Pell testvér. – És meditálni is kiválóan lehet a partján.

Halkan felnevetett.

– Keszeg a csermelyben? Ezzel a szöveggel akár egy dalocskát is lehetne írni.

– Azt hiszem, most rám férne egy kis elmélkedés – vicsorogta Stephen összeszorított foggal. Az árnyékos patakpart földi paradicsomnak tűnt.

– Ó, már nem kell messzire mennünk – bizonygatta a szerzetes. – Nézd csak, már be is értünk a gyümölcsösbe!

Stephen gondolatai elkalandoztak. Lassan kibontakoztak egy újabb tudományos dolgozat körvonalai.

Elátkozott útitársaim, második fejezet: Különös találkozásom a húgyagyú szerzetessel.

„Ez a különös teremtmény a külseje alapján akár emberi lény is lehetett volna. Azt a látszatot keltette, hogy már kiemelkedett az állatvilágból. Az illúzió azonban hamar szertefoszlik, ha megpróbálunk értelmes párbeszédbe kezdeni vele…”

Miközben az ifjú elméjében ilyen gondolatok kergették egymást, addig ő maga lényegesen lassabban, tántorogva haladt az édes tavaszi illatot árasztó almafák hosszú sorai között. Mindent beborítottak a virágszirmok. Mintha a pillangók és a méhecskék birodalmába került volna. Úgy érezte, hogy mindjárt kiszakad a lába. Egy pillanatra megtámaszkodott az egyik csodálatos illatot árasztó fatörzsben. Olyan jó lenne megenni egy almát. Ha beleharaphatna egy gyümölcsbe, az édes lé most végigcsordulna az állán. De azt se bánta volna, ha behűtött almaborral enyhítheti csontszáraz torka panaszait.

A tudományos értekezés hangvétele határozottan metszőbbé vált.

– Mondd csak, fivérem! Messze kell még menni?

– Ugyan már! Szóra sem érdemes ez a kis távolság. De áruld már el nekem, Stephen úrfi, minként lehetséges az, hogy ily sokat tudsz a szentek nevéről!

– Raleghben folytattam emelt szintű tanulmányokat. Azért jöttem ide, mert a scriftoriumban megüresedett egy novícius helye.

– Szent Lujé nevére! Akkor téged vártunk Virgeniából! Már nem is reménykedtünk abban, hogy megérkezel. Háromszor is küldtünk ki keresőket eléd, de ők egyetlen nyomra sem bukkantak.

– Elraboltak – nyögte ki Stephen nagy nehezen. Most már hangosan zihált. – A berkész megmentett. Elvitt… Tor Scathba.

– A védőszented egészen biztosan odafigyelt rád. De hát… akkor mégis miért mondtad azt az előbb, hogy sajtot akarsz venni? Hogy csak azért jöttél?

Stephen nagy nehezen annyira felemelte a fejét, hogy gyilkos pillantást vethessen az öregre.

„…ha egy gondolat valamiképpen bejut a fülén át, odabent rémült légyként vadul csapongani kezd a tátongó ürességben, mire ez az együgyű alak döbbenettel és ostobasággal eltelve próbálja meg felfogni a legegyszerűbb dolgot is…”

– Én aztán… semmi ilyet nem mondtam – nyöszörögte a fiú kimerülten. – Én aztán…

– Semmi baj, tényleg semmi. Biztosra veszem, hogy a kalandjaid miatt felettébb óvatossá váltál. De most már biztonságban vagy. Itt vagy velünk. Nézd csak, ott lakunk!

Bizonyára mutathatott valamit, de Stephen csak a földet látta. Kénytelen volt felszegni a fejét. Fel és egyre magasabbra. Az ösvény egy jókora domb meredek oldalán kanyargott felfelé. A magaslat legtetején trónolt D’Ef kolostora. Most már jól látta a falakat és a tornyokat.

– Gyerünk hát! – kiáltotta Pell testvér. – Fürge léptekkel, vidáman! Akkor még időben odaérünk a praicersnura. Azt hiszem, ma sonkát és cseresznyét ehetünk.

Stephen azonban egyszerűen nem bírta tovább.

– Megpihenek kicsit, mielőtt elindulnék a meredeken – csattant fel. Talán kicsit ingerültebben is a kelleténél.

– Ó, te legény… dehogyis! Nem teheted. Megszentelt földön állsz. Emlékezz, mire tanít téged Szent Decmanus! A teher bizony áldás, ha igaz úton jársz. Le ne tedd kezedből, míg célba nem érsz, mert ott bizony lekerül majd a válladról!

– Nem hinném, hogy valódi teherre gondolt – tiltakozott Stephen.

– A szentek nevére mondom! Csak nem vagy te magad is afféle? Jól ismerjük azokat, akik fáradhatatlanul csak a kifogásokat keresik. Arról kárálnak, hogy a szentek nem is azt mondták, amit mondtak, meg hogy valójában valami egészen másra gondoltak, mint amit szavakba öntöttek. Az ilyesmit nem engedjük meg itt. Ezenfelül tiszteletre méltó fratrexünk éppen téged néz, úgyhogy jó volna, ha megpróbálnál kedvező benyomást tenni rá.

– Komolyan azt hiszed, hogy a fratrex engem bámul?

– Ahhoz kétség sem férhet. A te helyedben nem kockáztatnám meg, hogy csalódást okozzak neki.

– Én nem hiszem, hogy a fratrex egész nap csak az ablakon át bámulja a tájat. Annál egészen biztosan sokkal fontosabb dolga is akad – tiltakozott az ifjú.

– Na menjünk már, te legény!

Stephen hatalmasat sóhajtott, aztán beletörődően elindult felfelé a meredek domboldalon.

* * * * *

Végül D’Ef kapui előtt esett össze. Ez nem kerülte el a szántóföldek irányából érkező csuhás alakok figyelmét. Jó páran vigyorogtak és halkan nevetgéltek.

– Lewes testvér! – szólította meg Pell testvér az egyik szerzetest egy óriási termetű, homoksárga hajú fickót. – Átvennéd új fivérünk terhét?

A szerzetes biccentett, Stephen mellé lépett, és egy könnyed mozdulattal leemelte a válláról a súlyos terhet. Mintha egy maréknyi gallyat tartott volna a kezében.

– Gyere csak utánam! – folytatta Pell testvér. – Az az érzésem, hogy rád fér egy kis víz.

– Azt megköszönném – válaszolta az ifjú.

Most már, hogy nem nehezedett a fél erdő súlya a hátára, Stephen alaposabban is körül tudott nézni a kolostorban. Az épületeket a korai de Loy korszak stílusában emelték. Akkoriban lír alkirályok ültek Eslen trónján. Safniából és Vitellióból hozattak építészeket. E képzett mesterek tudása remekül kiegészítette a helybeli kőművesek tudományát. Közös erőfeszítéseik ezen a helyen egy lenyűgöző szépségű, erőteljes, ám ugyanakkor a hétköznapi élet elvárásainak megfelelő, halvány rózsaszín épületet eredményeztek. A kápolna hosszú, keskeny, sisakos tornyú templomhajója végén két, boltívvel összekötött harangtorony magaslott az ég felé. A bejáratokat is magas ívekkel ékesítették. A kápolna központi részéből két szárny indult ki. Ezek nagyjából ötven láb hosszúak lehettek. Az épület mindkét oldalon derékszögben folytatódott. Az oldalsó részek végét a kápolna bejáratának arányosan lekicsinyített másai zárták le. Az így kialakított három oldalról zárt udvaron a szerzetesek gyógynövényeket termeltek, de jutott hely jó pár szőlőtőkének, csirkének, néhány lusta kutyának, szabadtéri tűzhelyeknek is. Az udvaron szerzetesek szorgoskodtak.

Pell testvér jobb kéz felé vezette ifjú védencét. Keresztülmentek az épületen átvezető boltíves átjárón. Stephen ekkor már azt is látta, hogy a kápolna mögötti épületrészt is pontosan úgy alakították ki, mint a túlsó oldalt. Itt azonban nem volt akkora nyüzsgés. A rózsalugast számos szent szobra és kápolnája díszítette. A kápolna fala mellett gyönyörűen gondozott lugast alakítottak ki. A tartóoszlopok nem is látszottak a szőlőlevelek alól. A kellemes árnyékban asztalok és padok sorakoztak. Pell testvér egy biccentéssel jelezte Stephennek, hogy ott foglaljon helyet. Az asztalon egy kancsó, két pohár és néhány tálnyi étel várta az érkezőket.

– Ülj csak le ide szépen! – lelkendezett az idősebb férfi. Felemelte a korsót és teletöltötte vízzel a két poharat. Az ifjúnak ízlett a hideg, csodálatos ízű folyadék. Megtisztult a torka. Mintha egy angyal nevetett volna rá. Mohón kiitta a poharat, és utána újra teletöltötte. Pell testvér közben alaposabban is szemügyre vette a vászonszalvétával letakart tányérokat.

– Na vajon mit eszünk? – töprengett, miközben félrerakta a vászondarabokat. A látványtól Stephen szájában összefutott a nyál. Ropogós kenyér, egy egész kerek, lágy, illatos sajt és téglavörös sonka várta az érkezőket. A nyelvén érezte a hússzeletek sós ízét. És akkor még nem is nézte meg magának alaposabban a sárga és piros foltokkal teli, érett cseresznyét.

– Ehetek belőle? – kérdezte.

– Csak a kenyérből – válaszolta Pell testvér. – A novíciusok nem ehetnek húst, sajtot vagy gyümölcsöt az érkezésük utáni első hónap során.

– Nem ehetnek… – Stephen becsukta a száját. Igen, hallott már ilyesmiről. Igazán számíthatott volna rá. Pell testvér azonban jókedvűen felnevetett. Háromszor is összecsapta a tenyerét.

– Jaj, ne haragudj már! Csak tréfálkoztam veled. Nyugodtan egyél mindenből, ami csak itt van az asztalon. Mi nem garasoskodunk az étellel. Megszorítások csak a böjti napokon vannak, meg olyankor, amikor elmélkedünk. Jelszavunk az, hogy étkezz mértékletesen, de amit eszel, az jó legyen. Bizony ám!

– Akkor…

– Egyél csak nyugodtan – mosolygott az öreg. Stephen nem kérette magát. Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne kezdjen el zabálni. Megpróbált lassan enni. A gyomra azt követelte, hogy azonnal faljon fel mindent.

– Mi szél hozott téged erre, Darige testvér? – kérdezte az öreg szerzetes.

– Az egyház szolgálatába vagy D’Efbe?

– D’Efbe. Hallottam ám, azt kérted, hogy kifejezetten ebbe a kolostorba osszanak be.

– Pontosan ezt tettem. Az itteni scriftorium miatt. Ennél átfogóbb gyűjtemény csupán egyetlen helyen létezik… Z’Irbinában Caillo Vallaimo sacarsiójában.

– Ó igen! Szóval téged a nevek meg az ilyenféle dolgok érdekelnek? De akkor miért nem inkább oda mentél? Miért D’Ef mellett döntöttél?

– Caillo Vallaimóban több kéziratot őriznek, ám D’Efben sokkal jobb művek maradtak meg. Legalábbis azok közül melyek engem érdekelnek.

– Ezt hogy érted?

– D’Efben minden más könyvtárnál többet sikerült megőrizni a Hegemónia korai időszakának dokumentumai közül. Abból az időszakból, amikor a Hegemónia volt e földek ura.

– És ezt miért tartod annyira izgalmasnak?

– Ezen irományok valójában a hit elterjesztésének, az eretnekség és a legsötétebb boszorkányság elleni küzdelemnek a krónikái. Engem amúgy is érdekelnek az itteni földeken beszélt korai nyelvek. Azok, melyeket még a vitelliai bevezetése előtt használtak az itteni népek.

– Értem. Ezek szerint akkor jól ismered az alloterziai nyelvjárásokat és az írásmódjukat?

Stephen lelkesen bólogatott.

– Tanulmányaim során leginkább velük foglalkoztam.

– Na és mit tudsz a vadhiai nyelvről?

– Na az azért már lényegesen nehezebb. Abból a nyelvből összesen három írott sor maradt ránk. Abból a kevésből, amennyire ismerem, úgy tűnik, hogy felettébb hasonlít az óplathi nyelvre. Ugyanis…

– Van nekünk tíz vadhiai tekercsünk. Egyiket sem sikerült teljes mértékben megfejteni.

– Tessék? – kiáltotta lelkes döbbenettel az ifjú. Megrázta a csodálatos hír. Hirtelen mozdulatától azonban felborult a pohara. Legördült az asztalról és szilánkokra tört a földön.

– Jaj! – kiáltotta Stephen, miközben Pell testvér lehajolt, hogy összegyűjtse az éles darabkákat. – Sajnálom, Pell testvér, csak annyira…

– Semmi baj, Darige testvér! Látod?

Stephen bizony látta!

Nem csoda, hogy a döbbenettől tágra nyílt szemmel bámulta az idős férfit. Pell testvér összegyűjtötte a cserepeket, de az asztalra már egy teljesen ép poharat tett vissza. Az edényből halovány gőzcsík emelkedett a magasba.

– De te… – Stephen tekintete ide-oda cikázott az öregember és a csodálatos módon helyreállított pohár között. Az ifjú érezte, hogy tűzvörössé válik az arca. Mintha ezer tűvel szurkálták volna.

– De hát… te véghezvitted a helyreállítás sacaumját, amire… – Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen átlátta az összefüggéseket. Csak dadogni bírt. – De akkor te vagy a ti-ti-tiszteletre méltó fratrex.

– Bizony ez a helyzet. Látod? Senki nem mondhatja rólam, hogy nincs jobb dolgom, mint hogy egész nap az ablakon át bámuljam a tájat.

Az öregember fenyegetően összevonta busa szemöldökét.

– Most pedig ideje eldöntenünk, hogy mitévők is legyünk egy ilyen öntelt fiatalemberrel. Bizony ám, ez elengedhetetlen.