HETEDIK FEJEZET: EMBERÁLDOZAT

Aspar letérdelt, hogy szemügyre vegye az ösvényen talált lószart. Elégedetten bólintott.

– Már nincsenek messze – mondta zordan. – Nem egészen egy nappal ezelőtt jártak itt. Egy osztag csatlakozott hozzájuk. Legalább tíz lovas.

Stephen figyelmesen követte a berkész mozdulatait. Megpróbált rájönni arra, hogy milyen jeleket fedezett fel az idősebb férfi.

– Gondolod, hogy a szefrik azok? Az a bizonyos Fend meg a cimborái?

Aspar arca még jobban elsötétült.

– Ezt mondta a fivéred? Nem arról beszélt, hogy Cal Azrothban fog találkozni Fenddel?

– Nekem aztán Szívhunyt Desmond nem a testvérem! – csattant fel Stephen. Feldühítette az erdőjáró hangsúlya. – Bármit is tesz, annak semmi köze az egyházhoz!

– Úgy tűnik, hogy ebben biztos vagy – mondta Aspar.

– Használd a fejedet, berkész! – vágott vissza az ifjú. – A fratrex megmentette az életünket. Miért tette volna, ha az egyház áll a cselszövés mögött?

Az idősebb férfi kiegyenesedett.

– Majd te megmondod.

Stephent még mostanában is megdöbbentette, ha a berkész tényleg kíváncsi volt a véleményére.

Töprengeni kezdett.

Azon az éjszakán a kolostorban Desmond arról beszélt, hogy igazából az egyházat szolgálja. Az ifjú nem kételkedett abban, hogy a másik szerzetes őszinte volt hozzá a csillagok fényében. Attól a gyilkos gazembertől egyetlen más igaz szót sem hallott.

– Desmond testvérnek megvannak a maga elöljárói – ismerte be Stephen. – Lehet, hogy az egyházon belül. Lehet persze, hogy egy kívülálló. Azt hiszem, hogy ez az alak nem teljesen épelméjű.

– Gondolod, hogy Fend parancsait követi? – mordult fel Aspar.

A szerzetesnek nem kellett sokat töprengenie.

– Nem – mondta végül. – Amikor Fendről beszélt, a szefri sokkal inkább egy másik összeesküvőnek tűnt. Sőt, mintha kicsit le is nézte volna. Azt gondolom, hogy Szívhunyt és ez a törvényen kívüli szefri egyaránt egy felsőbb hatalom szolgája. Azt viszont nem tudom, hogy ki lehet az.

– Nemsokára kiérünk az erdőből – mondta Aspar. – Az már Mey Ghorn síksága. Cal Azroth is arra van. Mivel ellenségeink találkoztak, bármire is készüljenek, biztosra vehetjük, hogy nemsokára lépni fognak.

– Megkerülhetjük őket? Képesek leszünk még azelőtt eljutni az erődbe, hogy odaérnének? Figyelmeztethetjük a királynét?

– Talán – töprengett Aspar. – Valószínűbb, hogy nem.

– Akkor mit tegyünk? Ha tízen csatlakoztak hozzájuk, akkor már tizenhat emberrel és a szefrivel kellene megküzdenünk. Olyan sokat nem tudunk legyőzni.

Aspar halványan elmosolyodott.

– Többes számot használtál, Chavel-foki Darige? Ha fognám mindazt, amit a küzdelemről tudsz, és sörbe szórnám, akkor ott úszkálna az ital tetején.

– Akkor taníts meg arra, amit rövid idő alatt el lehet sajátítani, berkész. Talán még a segítségedre lehetek.

– Ennyi idő alatt csupán arra taníthatnálak meg, hogyan legyen belőled takaros halott – legyintett Aspar.

– Akkor tehát egyedül ölöd meg őket? De hogyan?

Az erdőjáró keserűen felnevetett.

– Egy szóval sem mondtam azt, hogy ne tudnálak valamire felhasználni. Kiabálva odamész hozzájuk, és a karodat lengetve eltereled a figyelmüket. Amíg rád lőnek célba, addig én hátulról mögéjük kerülök.

– Hajlandó vagyok rá – válaszolta Stephen komolyan. – Ha eredményt érhetünk el vele.

– Csak tréfáltam, te legény.

– Tényleg? – csodálkozott az ifjú. Egyszerűen képtelen volt befogni a száját. – Félreértettelek, ám ezen nincs is miért csodálkozni. Te képes vagy a tréfálkozásra? Kérlek, bocsáss meg, de hát ez pont olyan, mint amikor először látunk halat szállni az égen. Nem csoda, ha azt hiszed róla, hogy valami csillogó madár.

Hirtelen jött jókedve azonban már el is illant.

– Akkor mit tegyünk?

– Fogalmam sincs – ismerte be a berkész. – De majd csak kitalálok valamit, mielőtt utolérnénk őket.

– Micsoda remek terv!

Aspar megvonta a vállát.

– Neked talán van jobb ötleted? Olvastál netán valami hasznosat is a könyveidben?

– Lássuk csak – töprengett Stephen. – A Hinn utazásaiban beszámoltak arról, hogy egyszer útonállók támadtak Hinnre és a társaira. Sikerült elriasztaniuk a rablókat, mert sárból és szalmából emberi alakokat formáztak, és úgy tűnt, hogy túlerőben vannak.

– Jah. Rá tudták venni a tákolmányaikat arra, hogy talpra álljanak?

– Hát… arra nem. És ha rávesszük Desmondot meg az embereit, hogy vegyenek üldözőbe minket…

– Hogy megküzdjenek az agyagfigurákkal?

– Jól van, akkor ez az ötlet talán nem használható. De mi van akkor, ha csapdát állítunk? Kiásunk egy jókora vermet, és kihegyezett karókat szúrunk az aljába. Aztán meg lefedjük az egészet falevelekkel vagy valami ilyesmivel.

Aspar érdeklődő arccal bólogatott.

– Nagyszerű ötlet. Puszta kézzel nekiállunk vermet ásni. Mikor kezdjük? Napkelte előtt? Addig fogod a lovakat, és magad után csalod az ellenséget. Körbe-körbe vezeted őket, míg én ások.

– Segíteni próbáltam! – morogta az ifjú. – Egyébként is te kérted.

– Komolyan ezt tettem volna? – sóhajtott Aspar. – Legközelebb inkább arra kérlek, hogy jól vágj fejbe. Az sokkal hasznosabb lesz.

Felült Ogre nyergébe, ahonnan egy jóval barátságosabb pillantást vetett Stephenre.

– Azért csak ne add fel! – mondta. – Ki tudja, még a végén tényleg eszedbe jut valami használható.

Néhány haranggal később kiderült, hogy Stephen igenis használható valamire. A kezével integetve magára vonta Aspar figyelmét. Az erdőjáró azonnal felfigyelt a jelre, és megállította Ogrét. Stephen megütögette a fülét, majd előremutatott. A messzeségből emberi beszédet hallott. Biztosra vette, hogy a gonosz szerzetesek azok.

Mostanra már úgy vélte, hogy az ellenfeleik közül egyiknek sem voltak olyan élesek az érzékszervei, mint az övé, ennek ellenére kerülni akarta a felesleges kockázatot. Eddig mindig megálltak, ha meghallották az üldözöttek zaját, így sikerült elkerülniük a lebukást. Stephen ezen a jövőben sem akart változtatni.

Aspar megértette a kézjeleket, és óvatosan leszállt a nyeregből. Stephen követte a példáját. A berkész halkan megparancsolta a lovaknak, hogy maradjanak ott, ahol vannak. A két üldöző hasra feküdt, és nesztelenül kúszni kezdtek az erdő széle, a hangok forrása felé.

Lekuporodtak egy alacsony domb tetején, ahol sűrű indák kötötték gúzsba a fákat. Lejjebb egyre ritkásabbá vált az erdő. Jó pár tisztást láttak. Kicsit hátrébb széles, zöld és aranyszínben ragyogó mező fürdőzött a délutáni napsütésben.

Egy parányi, kúp alakú domb körül tizenhat alak készülődött táborverésre. A fák között már felállítottak néhány sátrat. Az üldözöttek közül tízen széles karimájú kalapot hordtak, és az arcukat géz takarta. Stephen úgy vélte, hogy a szefriket látja. A többiek emberek voltak. Felismerte közöttük Desmondot és az életben maradt szerzeteseket.

Az ifjú Asparra pillantott. Mostanra már jól ismerte az idős erdőjáró arcán látható érzelmet. Aspar szinte remegett a néma haragtól. Amikor Stephen kérdően ránézett, a berkész hang nélkül egyetlen szót formált:

Fend.

Az ifjú nem kételkedett abban, hogy mi jár a társa fejében. Az erdőjáró a tizenöt ember lemészárlására készült, hogy végül lecsaphasson régi ellenségére is.

Intett Stephennek, hogy maradjon ott, ahol van. Olyan csendben osont tovább, mint az erdők egyik ragadozó nagymacskája. Az ifjú szerette volna megkérdezni tőle, hogy mégis hová megy, de nem merte.

Miután a társát mintha elnyelte volna a föld, Stephen némán feküdt. Szemmel tartotta az ellenséget, és azon gondolkozott, hogy ebben a helyzetben mégis mitévő legyen.

Odalent, a síkság határán a szerzetesek és a szefrik befejezték a táborverést. Eszük ágában sem volt megpihenni. Valósággal nyüzsögni kezdtek a magaslat körül. Stephen hátán végigfutott a hideg, amikor rájött arra, hogy a domb bizonyára egy szédosz lehet.

A hűvös idő ellenére izzadság borította a homlokát, amikor megpróbált közelebb kúszni. Végül a domb tövében, egy hatalmas tölgyfa vastag gyökerei mögött keresett búvóhelyet. Feszülten összpontosított, és a következő pillanatban rázúdultak az erdő lüktető zajai.

Majdnem összerezzent a feje fölött ugráló mókusok méltatlankodásától. A síkság és az erdő határa szinte zengett a napnyugtára készülődő tücskök és kabócák ciripelésétől. Talán már csak egy harang volt hátra a napból. A szerzetes azt hitte, hogy távoli dobszót hall, de csupán a szorgosan munkálkodó, levélvágó hangyák neszezésére figyelt fel. A fákon boldogan fütyörésztek a rigók, miközben a szajkók hangosan tiltakoztak a lent táborozó emberek jelenléte ellen.

Az ifjú még erősebben összpontosított. Kizárta elméjéből az erdő hangjait, és végre meghallotta, miről beszélnek az ellenfelei.

Szívhunyt olyan nyelven kántált, amit Stephen nem ismert fel. Néha mintha az ősi vadhiai nyelv egy-egy szavát vette volna ki a szövegből. Időközben két szerzetes – Seigereik és egy másik, akinek Stephen nem ismerte a nevét – félmeztelenre vetkőzött. Az egyik szefri különös jeleket és ábrákat festett a mellükre.

A többiek körbevettek valakit, aki szintén ismeretlennek tűnt, Stephen azonban biztosra vette, hogy a szerencsétlen nem tartozik a szerzetesek közé. Letépték róla a ruháját, aztán felvitték a szédosz tetejére, és kezét-lábát hozzákötötték a földbe vert karókhoz. Valamivel betömték a száját.

Hol lehet Aspar? – gondolta kétségbeesetten az ifjú. Biztosra vette, hogy odalent mindjárt valamilyen szörnyű dolog történik. Valami, amit mindenáron meg kellett volna akadályozniuk.

Alaposan megnézte magának a környéket, csakhogy a berkész – ha úgy akarta – láthatatlanná tudott válni. A szentek hiába tették élesebbé az ifjú zarándok szemét, gyakran még mostanában sem sikerült észrevennie a társát.

Desmond közben nyelvet váltott. Immár egy óvadhiai szöveget énekelt. Stephen úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. Játszi könnyedséggel lefordította, amit hallott. Mintha valaki az anyanyelvén beszélt volna.

Egy megnyitja az utat, iszonyatos az erő!

Egy pedig végigmegy az ösvényen.

A lélektolvaj véres útján egy lélek a csere ára.

Szívhunyt ekkor előhúzott valamit a köntöse mélyéről. Olyan erős fény villant a kezében, hogy Stephen szeme belesajdult. A könyörtelen szerzetes odalépett a földhöz karózott férfihoz. Az áldozat megpróbált felüvölteni, de egyetlen hang sem hagyta el a száját. Desmond odatérdelt mellé. Stephen halálra váltan ismerte fel, hogy valamilyen kést tart a kezében. A penge elmerült a magatehetetlen alak testében. Ágyéktól szegycsontig felnyitották, és Desmond elkezdte kirángatni a belső szerveit. A férfi görcsösen rángatózott.

Stephen reggelije elindult a torka felé. Összeszorította a fogát, és leküzdötte a rosszullétet. Megpróbálta alkotóelemeire bontani a látványt, a részletekbe kapaszkodva próbált túllépni az iszonyaton. Úgy tett, mintha nem egy emberi élet kioltását követte volna szemmel. Igyekezett mintegy felülről, már-már kívülről követni az eseményeket. Nem akart arra összpontosítani, hogy Szívhunyt és a társai a belekből különös ábrákat alakítottak ki, a még mindig szenvedő áldozatuk körül.

Egy idő múlva úgy tűnt, hogy Szívhunyt elégedett a végeredménnyel. Odaintette maga mellé az egyik félmeztelen szerzetest. Seigereik azonnal mellé lépett. Komor arcot vágva a még mindig rángatózó, kibelezett férfi fölé hajolt.

– Készen állsz, testvérem? – kérdezte Szívhunyt halkan.

– Igen, Szívhunyt testvér – válaszolta Seigereik. A hangjából kiérződött az elszántsága.

– Légy erős! – figyelmeztette a vezetője. – Egy múló pillanatig nem tudod, hol vagy. Fájdalmat érzel, de el kell viselned. Ne feledd, sikerrel kell járnod. Elég volt a kudarcokból.

– Nem mondok csődöt, Szívhunyt testvér.

– Tudom, hogy így lesz, Seigereik testvér. Bizony így lesz, harcosom.

A félmeztelen alak a magasba emelte a kezét, és becsukta a szemét.

– Egy lélek a csere ára – kántálta Szívhunyt, és a csillogó késsel szíven döfte Seigereiket.

Stephen önkéntelenül is felhördült, amikor megroggyant a szerzetes lába, és az áruló élettelenül összeesett. A szédosz körül mintha elsötétedett volna a levegő. A falevelek mozogni kezdtek. Úgy tűnt, hogy fekete füstfoszlányok kavarognak az éles hangon rikoltó szélben.

Mi volt az, amit láttam? – töprengett. Feláldoztak két embert. Az egyik önszántából választotta a halált, a másik nem. Értelmetlennek tűnt, hogy Seigereik a halála után akart volna végrehajtani valamit. Ennek semmi értelme nem volt. Hacsak…

Lehet, hogy újra felkel a holttest? Desmond talán elképzelhetetlen szörnyűségre vállalkozva megszegte a halál törvényét?

De nem. Az áruló holtteste továbbra is ott feküdt, ahová az előbb zuhant. A hús itt maradt, tehát akkor a sötét mágia ölelésében a lelkét küldték el valahová messzire.

A megfigyelő megrázta a fejét, és újra az ellenfeleire összpontosított. A szefrik és a megmaradt szerzetesek nyeregbe szálltak.

– Nagyon remélem, hogy sikerrel jár – mondta egy félszemű szefri. Valószínűleg ő volt Fend.

– Előkészítettük az utatokat – válaszolta Szívhunyt. – Lehet, hogy már nem is lesz semmi dolgotok, ha egyszer odaértek.

– Ebben azért kételkedem.

– Küldök még valakit, hogy biztosra mehessünk – válaszolta a szerzetes. Odatérdelt kibelezett áldozata mellé, és alaposabban is megnézte magának. – Ez itt még mindig él. Valószínűleg újra felhasználhatjuk. Ashern testvér, készülj!

A másik kifestett szerzetes bólintott.

– Minek kockáztatni? – kérdezte Fend, és a kibelezett szerencsétlenre mutatott. – Használd inkább a lányt!

– Azt hittem, hogy az erdőjáró szeme láttára akarod megölni – csodálkozott a szerzetes. – Mi más okból cipelted magaddal ilyen messzire?

– Eljátszottam a gondolattal – bólintott Fend. – De már nem érdekel. Olyan helyen hagyjátok a hullát, ahol majd megtalálja.

Desmond a haldoklóra pillantott.

– Alighanem igazad van – ismerte be. – Ha ez félúton elpatkol, akkor nem tudjuk átküldeni Ashernt.

Fend és a szefrik elügettek. Néhány pillanattal később Szívhunyt az egyik embere felé fordult.

– Hozd ide a lányt!

Az egyik sátorból egy kétségbeesetten ellenálló nőt rángattak elő.

Berkész, merre jársz? – gondolta Stephen lázasan. Fehér Asparnak azonban nyoma sem látszott.

Ha az erdőjáró felfigyelt Fend távozására, akkor valószínűleg azonnal a nyomába eredt, hogy végezzen vele. Egészen biztos, hogy észrevette a lovasokat. Stephen belátta, hogy többé már nem számíthat Fehér Asparra. Egyértelműnek tűnt, hogy harcostársa megszállottan a félszemű szefri halálát akarja. Igaz, ifjú útitársát nem méltatta arra, hogy elárulja neki a gyűlölet okát.

Stephen úgy vélte, sikerült rájönnie arra, hogy mire készül az áruló. Megszédült a felismeréstől. Ha valahogy nem sikerül beavatkoznia, akkor arra a fiatal nőre iszonyatos halál vár.

Az előbb tehetetlenül szemlélte, ahogy embertársát könyörtelenül lemészárolják. Inkább feláldozza az életét, mint hogy újra szemtanúja legyen ennek a szörnyűségnek! Elszántan összeszorította a fogát, majd felpattant, és olyan gyorsan elindult a tábor felé, ahogy csak a lába bírta.