NYOLCADIK FEJEZET: TANULMÁNYI ELŐREMENETEL

Anne torkát egy pillanatra maró folyadék öntötte el, amikor a férfi mellén kettényílt a felmetszett bőr és hús. Mintha egy szekrény ajtaját tárták volna szét. Soha nem hitte volna, hogy egy ember belsejében ilyen undorító, kígyózó, férgekre emlékeztető dolgok kuszasága rejtőzik. Ha valaha is gondolt ilyesmire, akkor bizonyára úgy vélhette, hogy belül pont ugyanolyanok vagyunk, mint kívül, legfeljebb egy kicsit vörösebbek a vér miatt. Tényleg nem számított erre a rettentő összevisszaságra. Egyszerűen értelmetlennek és elképesztőnek tűnt ez a rendetlenség.

A jobb kéz felől álló lány térdre rogyott és elhányta magát. Rossz példáját sokan követték. A helységben lévő nyolc lány közül hatan ismét találkozhattak a reggelijükkel.

Anne nem hányta el magát. A másik erős gyomrú társnője nem volt más, mint Serevkis, vagyis az a hosszú nyakú, ifjú nő, akitől az Öszvérek hercegnője gúnynevet kapta. Anne a szeme sarkából figyelte a másik álló alakot. Meglepődve látta, hogy Serevkis megajándékozta őt egy gyors, gúnyos mosollyal.

A testet felnyitó Casita nővér türelmesen kivárta, hogy véget érjen a zajos közjáték. Anne oda sem figyelve kissé arrébb lépett, mert nem akarta, hogy bemocskolják a cipőjét. De azért érdeklődve hajolt közelebb a hullához.

– Teljesen természetes, hogy így reagáltatok – mondta Casita, amikor úgy tűnt, hogy a holtsápadt lányok már ismét tudnak figyelni. – Megnyugtathatlak benneteket, ez az alak rettenetes bűnöző volt. Egész élete során egyetlen erényes cselekedettel sem szolgálta az egyházat. Halálában viszont elősegíti, hogy rendünk tagjai tanuljanak, és ezért cserébe földi maradványai megkapják a végső tisztességet.

– Miért nem folyik belőle a vér? – kérdezte Anne.

Casita biccentett.

– Ivexa nővér érdekes kérdést tett fel. Kéretlenül ugyan, de akkor is fontos kérdést.

Az apáca a nyitott mellkas közepére mutatott. Ott egy ököl nagyságú, kékesszürke húscsomó látszott.

– Az ott kérem a szív. Ugye milyen ronda? A külseje alapján nem igazán szolgált rá, hogy a költők és a dalnokok oly gyakran használják és elhalmozzák ékes dicséretekkel. Ahhoz viszont kétség sem férhet, mennyire fontos e testrész. Amíg élünk, addig összehúzódik és kitágul. Ezt érzitek, amikor kitapintjátok a mellkasotokban dobogó szívet. Közben vért pumpál a testben húzódó, csőszerű csatornákban. Ezek közül négyet itt láthattok.

Rámutatott a szívből kiálló négy vastag csőre.

– A halál beállta után a szív befejezi munkáját. A vér többé nem mozog, megállapodik és megalvad a testben. Ahogy Ivexa nővér észrevette, ilyenkor már a legiszonyatosabb sebből is csak egészen kevés vér folyik.

– Szabad kérdezni, nővér? – mormogta Serevkis.

– Kérdezz!

– Ha felmetszenénk egy élő ember mellkasát, akkor láthatnánk, ahogy a szíve dobog és áramlik a vére?

– Igen. Egészen addig, míg meg nem hal.

Anne a keble alá szorította a kezét. Megérezte a saját szíve dobogását. Odabent ő is tényleg így néz ki?

– És honnan jön a vér?

– Ó, a testnedvek elegyedése hozza létre a szervezetünkben. Kellő időben megismerkedtek ennek részleteivel is, ma azonban bizonyos belső szervek nevére összpontosítunk. Később majd megtanuljátok az egyes részeket irányító testnedveket is. Kellő idő múlva megvitatjuk, hogyan lehet beteggé tenni és pusztulásra kényszeríteni az emberi test összetevőit. Megismeritek a fizikai behatások módszertanát, a sebejtést, de a szent sacaumok használatát is. Ma azonban csak az alapvető dolgokkal foglalkozunk.

Körülnézett a helyiségben.

– Facifela nővér, Aferum nővér, figyeltek ti rám? – csattant fel a hangja.

Az ösztövér, csapott állú Facifela lesütött szemmel állt, nem is mert az apácára nézni.

– Borzasztó ez a látvány, Casita nővér.

– Kezdetben lehet, hogy az, de akkor is oda kell néznetek. Azt akarom, hogy napnyugta előtt pontosan tudjátok az itt látható szervek nevét. Mivel most először vesztek részt boncoláson, ezért különösen fontos, hogy figyeljetek.

Casita a test fölé hajolt, belenyúlt és turkálni kezdett a különféle nedves dolgok között. Cuppogó hangok hallatszottak.

– Ilyen vagy te is. Te, az apád, vagy az anyád is. Szülőföldetek legvakmerőbb harcosa, az egyház legmagasabb rangú fratrexe, de a királyok, a koldusok, a csavargók, a gyilkosok, vagy éppen a makulátlan erényű lovagok is teljesen egyformák odabent. Belül mindenkiben ezeket a szerveket találjátok. Természetesen jókora eltérések mutatkozhatnak az egyes szervek erejében és egészségében, ám végső soron az eltérések csupán csekély mértékben számítanak. A vértezet, az öltözék és a bőr alatt minden emberben ezt a puha, nedves, rendkívüli mértékben sebezhető belsőt találjátok. Testünkben itt honol az élet. Ugyanezen a helyen rejtőzik a halál, akár a születésre váró féreg. A férfiak kívülről rontanak az ellenfelükre, ormótlan kardot vagy nyilat használnak. Megpróbálják átütni a védelmező rétegeket. A fegyvert markoló harcosoké a külvilág. Mi viszont a belső utak és módszerek mesterei vagyunk. Ezernyi módon csaphatunk le ellenfelünkre. Behatolunk a szem és a fül, az orr és az ajkak résein és repedésein. Szükség esetén a bőr pórusain át érünk célba. Egészen különös határvidéken indulunk harcba, nővéreim. Persze képesnek is kell lennünk megvédelmezni ezt a birtokot, ami nem más, mint az emberi test. Az érintésetek királyságok felemelkedéséről vagy bukásáról dönthet.

Mintha halvány remegés futott volna végig Anne-en. Egy pillanatra mintha az elmúlás száraz szaga csapta volna meg az orrát. Utoljára ezt abban a kriptában érezte, melyet egykor régen Austrával találtak. A különös emlék miatt nem fogta el félelem, a múlt érintése izgalmasnak tűnt. Valamiért arra gondolt, azok érezhették így magukat, akik már hosszú ideje kint sodródtak a nyílt tengeren egy parányi lélekvesztőben, és akkor valaki végre elmagyarázta nekik a víz igazi jelentését.

Óra után besietett a nagyterembe. Itt majdnem beleütközött Serevkis nővérbe. Megállt és belenézett a gyakran gúnyolódó lány hideg pillantású, szürke szemébe.

– Te nem lettél rosszul? – kérdezte Serevkis.

– Csak egy kicsit – ismerte be Anne. – Szerintem izgalmas volt. Észrevettem ám, hogy te is egészen jól bírtad.

– Hát igen. Az anyám Formesso meddixjének temetőjében szolgált, és kicsi korom óta azt láttam, ahogy az emberek belsejében turkált. Te viszont most láttál először felnyitott emberi testet, igaz?

– Igaz.

Serevkis elnézett Anne mellett.

– Már egészen jól beszélsz vitelliaiul – állapította meg.

– Köszönöm. Sokat fáradoztam érte.

– Jól teszed – biccentett a másik lány. Elmosolyodott és újra a hercegnő szemébe nézett. – Na megyek, mert mindjárt kezdődik a titkos írásjelek órája. Vacsoránál majd találkozunk, Ivexa nővér.

* * * * *

Anne többi órája nem volt annyira izgalmas, mint a boncolás. A számtant kifejezetten unalmasnak találta, ám ennek ellenére fegyelmezetten figyelt és elvégezte a kiszabott feladatokat. Számtan után zöldtan következett. Erről kezdetben még azt hitte, hogy érdekes tantárgy lesz. Annyit még Anne is tudott, hogy a lógó ágú fák tövéből szedett gaz és a vészharang sötétbíbor színű szirmaiból mérget lehetett főzni. Zöldtanon azonban semmi ilyesmivel nem foglalkoztak, ehelyett mindenkit beavattak a rózsatermesztés titkaiba. Akár azt lehetett volna hinni, hogy a kolostorban nem is orgyilkosokat, hanem kertészeket képeznek ki.

Nem sokkal a foglalkozás vége előtt Casita nővér bejött, és magához rendelt három novíciát. Anne is közöttük volt. A másik két lányt nem ismerte. Hátra kellett menniük a kolostor mögötti udvarba. A legelőről éppen behajtották a birkákat, hogy megfejjék és megnyírják őket. Anne csendben figyelte az ostobán őgyelgő jószágokat, miközben Casita nővér magyarázott valamit a két társának. A hercegnő úgy gondolta, hogy a lányok safniaiak lehetnek. Csupán akkor fordult az idősebb apáca felé, amikor az vitelliaira váltott.

– Elnézést – mondta a nővér. – Ők ketten nem haladtak olyan szépen a nyelvtanulásban, mint te. Meg kell, hogy mondjam, nem lehet panasz a tanulmányi előmeneteledre.

– Brazi, Sor Casita – válaszolta Anne. – Otthon tanultam egyházi vitelliait. Azt hiszem, több maradt meg bennem, mint ahogy azt gondoltam volna. Sok szó hasonló.

Az állatok felé biccentett.

– Miért vagyunk itt a birkáknál, nővér?

– Megtanuljátok, hogyan kell megfejni őket.

– Valamilyen kísérlethez van szükség juhtejre?

– Nem. Az első hónap végén minden nővért beosztunk munkára. Téged ide osztottak be. Megfejed a juhokat és sajtot készítesz.

A hercegnő egy darabig némán bámult az apácára, aztán hangosan felkacagott.

* * * * *

Amikor a korbács vörös csíkot metszett Anne hátába, a szemét elöntötték a könnyek, de nem volt hajlandó felkiáltani. Ehelyett olyan gyilkos pillantást vetett kínzójára, hogy amiatt odahaza bármelyik udvaronc rémülten elmenekült volna.

Secula nővér azonban nem tartozott az udvari nemesek közé. Szeme sem rebbent Anne arckifejezését látva.

A szíj ismét lecsapott. A hercegnő önkéntelenül is feljajdult. Persze csak halkan.

– Nahát! – kiáltotta Secula nővér. – Három ostorcsapás elég volt ahhoz, hogy megjöjjön a hangod? Nem vagy te annyira kemény, hogy ilyen szemtelenül viselkedhess, drága kis Ivexa.

– Verj, ahogy csak jólesik – vicsorogta Anne. – Ha az apám hírét veszi ennek…

– Akkor majd nem tesz semmit. Tudod, drágám, téged ő maga küldött ide. Felséges szüleid elfogadták, hogy úgy bánok veled, ahogy azt jónak látom. A makacsságodra keserű orvosságot írok elő. Jegyezd meg, többet nem figyelmeztetlek erre. Viszont attól nem kell tartanod, hogy most tovább verlek. Megtudtam, amire kíváncsi voltam. Legközelebb nem fogod megúszni három ütéssel. Most viszont… Indulj és tégy eleget a kötelességednek!

– Nem megyek! – ellenkezett Anne.

– Micsoda? Hogy mit mondtál?

A novícius kihúzta magát.

– Nem fogok anyajuhokat fejni, Secula nővér. A Dare-ház királyi hercegnőjeként születtem és a de Liery-ház előkelő főnemese is vagyok. Halálom pillanatában is ezeket a címeket fogom viselni, és rangomnak megfelelően fogom leélni a rám váró esztendőket. Nem számít, hogy meddig tartasz ezen a helyen. Az sem érdekel, miként bánsz velem. Az maradok, aki mindig is voltam. Nem süllyedek le annyira, hogy elvégezzem a cselédek munkáját.

Secula nővér töprengve bólintott.

– Értem. Előkelő címed méltóságát véded.

– Igen.

– Vajon akkor is ugyanez volt a helyzet, amikor anyád kívánságait semmibe véve vadkecskeként vágtáztál Eslenben? Vagy amikor ragyogó szemmel szétdobtad a lábadat, hogy rád feküdhessen az első bika, aki hízelgő verseket suttogott a füledbe? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az előkelő származásoddal járó méltóságra felettébb kényelmes módon, pontosan abban a pillanatban jöttél rá, amikor olyasmit kellett volna csinálnod, amit alantasnak tartasz.

Anne visszafordult a deres felé és ráhajtotta a fejét.

– Verjen csak, ha akar. Nem számít.

Az idős apáca felnevetett.

– Ez a másik dolog, amit idővel meg fogsz tanulni, kis Ivexa. Rájössz majd arra, hogy mi az, ami igazán számít. Elképzelhető persze, hogy nem korbácsolással lehet jó útra téríteni. De mondd csak, mit gondolsz, milyen apácák szolgálnak itt a kolostorban? Talán jobbágyok leányai? Elárulom neked, az itt élő hölgyek az ismert világ királyságainak legelőkelőbb családjaiból jöttek. Ha esetleg úgy döntenek, hogy visszatérnek szülőföldjükre, akkor visszakapják címüket és a rangjukat. E falakon belül azonban csupán a rendünk tagjai. Egyikőjük sem több és nem is kevesebb. Te pedig kedvesem, mind közül a legutolsó vagy.

– Én aztán nem vagyok az utolsó – vágott vissza Anne. – Soha semmiben nem leszek a legutolsó, vagy a legalantasabb.

– Ó, dehogynem! Mondj csak egyetlen tantárgyat, amiből ne tudna mindenki jóval többet nálad. Te vagy itt a legfegyelmezetlenebb. Igazából még arra sem szolgáltál rá, hogy a novíciák öltözékét viselhesd. Figyelj csak, csináltál te életed során már bármit is? Szerintem nem. Nincs semmid, ami ne a születésed révén hullott volna az öledbe.

– Az éppen elég.

– Éppen elég, ha beéred azzal, hogy valamilyen magas rangú fajankó tenyészkancája legyél. Az ilyen kancák ugyanis túl buták ahhoz, hogy többre vágyjanak annál, mint amibe beleszülettek. Ha nem tévedek, téged viszont éppen azért küldtek el hozzám, mert fafejű vagy. Nem vágysz semmire és semmit sem vársz el az élettől.

– Csomó dologban tehetséges vagyok. A sors kegyeltje.

– Csupán az ösztöneid vezetnek, meg a vágyaid. Nem vagy különb az eke elé befogott öszvérnél.

– Ez nem igaz! Ennél sokkal többet érek.

Hiszen ott voltak az álmai és a látomásai. Erről azonban nem akart beszélni.

– Akkor most majd mindjárt kiderül, hogy mennyire komolyan gondolod.

– Ezt meg hogy érted?

– Azt hiszed magadról, hogy különleges, mindenkinél csodálatosabb teremtmény vagy. Meg azt, hogy többet érsz a kolostorban szolgáló összes lánynál. Értem én. Alighanem az lesz a legjobb, ha lehetőséget adunk neked a bizonyításra. Pontosan. Kapsz lehetőséget. De még mennyire. Gyere csak velem!

* * * * *

Anne minden önuralmára szükség volt, hogy ne kezdjen el remegni, amikor megpillantotta a lenti sötétséget. A háta mögött három nővér rendezte el a bőrből készült, különös szerkezetet tartó köteleket. Mintha valamilyen vértet szíjaztak volna a hercegnőre.

– Ne tegyétek ezt velem! – szólalt meg. Komoly erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy ne kezdjen el kétségbeesetten könyörögni. Az apácák azonban nem válaszoltak és Secula nővér már nem volt ott.

Az üregből hideg, fémes illatú légáramlat tört a magasba.

– Mi van odalent? – kérdezte Anne. – Mit csináltok velem?

– Mefitis úrnő méhének hívják – válaszolta az egyik beavatott. – Ahogy bizonyára tudod, Mefita nem más, mint Cer egyik alakja.

– Az elátkozott lelkeket megkínzó aspektusa.

– Dehogy, gyakori, hogy így félreértelmezik e szent tulajdonságait. Mefita nem más, mint a mozgás dermedtsége, a szülés nélküli terhesség és az idő, amelyik nem ismeri a nappalt és az éjszakát.

– Milyen sokáig leszek odalent?

– Egy kilencet. Általában ennyi ideig tart, ha valakit az alázat hiánya miatt ítéltek bűnbánatra. Azt javaslom, hogy jól használd ki az idődet odalent. Elmélkedj és nyílj meg mi asszonyunk dicsősége előtt. Hiszen ez itt az ő szentélye.

– Kilenc napig? Éhen fogok halni.

– Elegendő ételt és innivalót engedünk le hozzád.

– És ugye egy lámpát is?

– A méh sötétjét nem ragyoghatja be a fény.

– Meg fogok őrülni!

– Nem fogsz. De a tapasztalat majd alázatra tanít – válaszolta az idősebb nő. Olyan különös volt a mosolya. Talán a diadalérzetét titkolta el? Vagy inkább az együttérzését? Anne úgy vélte, hogy a kettő közül bármelyik lehetett. – Elengedhetetlen, hogy megtanuld. De most már ideje indulnod.

– Ne!

Anne rúgkapálni kezdett, és felüvöltött. Semmire sem ment vele, a szíjak szorosan tartották. A beavatottak megragadták a köteleket és kilendítették a kút fekete szája felé. A sikoltozó lány süllyedni kezdett.

A kút torka nagyjából olyan széles lehetett, mint amilyen magasra Anne megnőtt. A süllyedés sokáig tartott. Amikor végre követ ért a lába, felnézett a magasba. A fenti nyílás nem volt nagyobb egy fénylő csillagnál.

– Maradj ott, ahol sima és egyenes a kő – hallatszott fentről egy halk hang. – Ha megtalálod a falat, ne mássz át rajta! Odakint veszély leselkedne rád. A barlangokban ugyan nem élnek fenevadak, de tele vannak szakadékokkal és tárnákkal. Maradj a falon belül és nem lesz semmi bajod.

Aztán az apró fénykör is eltűnt. A sötétben nem maradt más, csupán a korábbi ragyogás halvány illúziója, amelyik még egy pillanatig megtévesztette a kétségbeesetten a magasba meredő szempárt. A káprázat gyorsan elsötétedett. Elzöldült, majd rózsaszín lett, végül mindent elöntött a sötétvörös szín. Utána pedig… semmi sem maradt.

Anne sikított. Egészen addig, amíg a torka bírta.