ÖTÖDIK FEJEZET: PÁRBAJ AZ ÉJSZAKÁBAN

A sötétben felragyogott egy lángoló szem. Cazio hirtelen egy lámpás fénykörében találta magát. A világosság jobb kéz felől áradt, és nemsokára csatlakozott hozzá egy második lámpás is. Az ismeretlen alakok aenai lámpákat használtak. Az ónköpenybe vágott parányi nyíláson keresztül az égő olaj fényét csupán egyetlen irányban sugározta a csillogó réztükör.

Az ellenség így világosan láthatta az ifjút, ő viszont csak sejthette, hogy hol mozognak elmosódott alakok a sötétben. A homályban néhányszor acélon csillant fény.

Cazio lassan megfordult. Ellazította a vállát, és a combját. Caspatort már könnyeden tartotta a kezében. Erősen remélte, hogy a támadói csupán kardot akarnak majd használni. A város kapuin belül egyedül a rendre felügyelő őrök használhattak íjat. Cazio azonban keserű tapasztalatból tudta, hogy a gyilkosokat legcsekélyebb mértékben sem érdekelték a törvények és az előírások.

Az egyik ismeretlen bátran támadásba lendült. Egy kard hosszú hegye villant bele a fénykörbe, Cazio kézfejét vette célba. Az ifjú elnevette magát és elegánsan oldalra lépett előle. Fegyvere hegye majdnem megérintette a talajt.

– Gyertek hát, ti bátor legények! – kiáltotta. – Túlerőben vagytok és sikerült elvakítanotok. Akkor mire vártok? Mire véljem ezt a bátortalan kis szurkálódást?

– Fogd be a szádat, taknyos, és akkor talán még dobogni fog a szíved, ha majd végeztünk veled! – csattant fel egy hang a sötétben. Halványan ismerősnek tűnt.

– Nocsak, nocsak! – mondta Cazio. – Beszélő sötétség… A hangja, mint a férfié, de alighanem hiányzik néhány fontos része. Csak nem egy zacskó üveggolyót viselsz a lábad között, hogy senkinek se tűnhessen fel, mily félénk vagy, ha a hold ragyog fent az égen?

– Eljátszottad az esélyedet.

Ismét megvillant egy penge. A támadó a magasba emelte a karját, hogy felülről sújthasson le Cazio fejére. Nem vívótőrt, hanem súlyosabb fegyvert használt. Az otromba jószág alkalmas volt arra, hogy vállból lemetssze a kart, vagy egyetlen csapással lefejezze az ellenfelet. Amikor az ismeretlen keze már a magasban járt, Cazio egy pillanatra meglátta az alkarján megcsillanó lámpafényt. Villámgyorsan abba az irányba döfött. A vívótőr könnyedén átütötte a húst és belefúródott a könyök ízületeibe. Az éjszakai támadó kezéből kiesett a fegyver, hangos csörömpölése azonban nem tudta elnyomni a sebesült sikoltását.

– Na mit mondtam? – lelkendezett Cazio. – Olyan magas hangod van, mint egy heréltnek. Úgy tudtam!

A következő pillanatban már három penge támadását kellett kivédenie. Két könnyű vívótőr és egy újabb otromba hentesbárd próbálta a vérét ontani. Persze így legalább kiderült, hogy hol vannak a támadói.

Amikor rohamra lendültek, önkéntelenül is beléptek a lámpások fénycsóvájába. Az ifjú hárított, meggörnyedt, előrevetette magát, és kis híján átdöfött egy döbbent arcot. Utána semmivel sem lassabban, mint az előbb, megpördült, és hatalmas ugrásokkal elindult az egyik lámpás felé. Két gyors szökkenés, és a kard hegye máris keresztülszaladt a lángon. A vékony rézlemez nem állította meg. A döbbent lámpahordozó elengedte az edényt. Az olaj kifröccsent, meggyulladt, és a sötétben pokoli fény ragyogott fel.

Cazio ismét megpördült. A pengéje teljes hosszát belepte a lángoló olaj. A csizmája végére is kigyulladt rongycsomó tapadt. Nagyot rúgott bele, és az izzó üstökösként máris az ellenfelei felé repült.

A váratlan fényben egy pillanatra jól látszottak a támadók. Cazio hangos kurjantással feléjük vetette magát. Egy egyenes vágással felmetszette egyikőjük csuklóját. Ez a fickó többet már nem tud kardot fogni. Cazio kardja még mindig lángolt, amikor a másik támadója felé szökkent. Felismerte az arcát. A z’Irbono család egyik testőre állt előtte, talán valamilyen Laro-akárkinek hívták a gazfickót.

Laro olyan képet vágott, mintha maga Ontro nagyúr rontott volna elő, hogy lehurcolja a pokolba. Cazio máris sokkal derűsebben folytatta a küzdelmet.

Ekkor valami eltalálta a tarkóját. A kemény csapást követően halvány liliomok pördültek táncra a szeme előtt. Megpróbált hátravágni a pengével, ám ekkor újabb ütés érte. Most a térdét vették célba. Felhördült és összeesett. Majdnem leharapta a nyelvét, amikor egy csizmába bújtatott láb telibe találta az állát.

A sikátor elcsendesedett. Cazio hanyatt feküdt a kockaköveken. A támadói megtorpantak. Megpróbált felkönyökölni, de erőtlenül visszahanyatlott a földre, és összeszorította a fogát fájdalmában.

– Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálunk, iszákos barom! – hallotta meg Laro hangját. – Takarodj innen a fenébe!

Cazio nagy nehezen megemelte a fejét. Az előbb valaki levette a lámpáról a burkolatot, így most már jól látszott az egész sikátor. A fénykör peremén z’Acatto állt. A kezében egy demizson bort tartott.

– Há’ jól elláttátok a baját – nyögte ki nagy nehezen az idős férfi. – Akko’ má’ mé’ nem hagyjátok békibe?

– Addig verjük, amíg csak jólesik.

Laro mögött másik lámpás gyulladt. Daz’Afinio állt ott. Cazio dél körül vele párbajozott. Az egyik sebesült támadója nem volt más, mint Tefio, daz’Afinio szolgája.

– Ez a gazember orvul rám támadt és kirabolt – bizonygatta az előkelő úr. – Csupán visszaadom neki a kölcsönt.

– Majd én ellátom a baját, jó uram – ajánlotta fel Laro és már emelte is a lábát, hogy széttapossa vele Cazio ujjait. – Soha többé nem vesz majd kardot a kezébe.

Larónak azonban nem maradt ideje arra, hogy beváltsa a fenyegetését. Vinnyogó hangot hallatva zuhant hanyatt a sötétben, mert z’Acatto demizsonja telibe találta az arcát és bezúzta az orrát.

Mintha az öregnek nem is lett volna szüksége időre ahhoz, hogy kardot rántson. Tántorogva megindult előre. Az egyik támadó komoly hibát követett el, megpróbálta félreütni z’Acatto pengéjét. Cazio jól látta, hogy idős mestere egy lusta mozdulattal, perto hárította a döfést, alányúlt a kardnak, és máris vállon döfte az ellenfelét.

Az ifjú nagy nehezen feltápászkodott, mivel közben daz’Afinio is fegyvert rántott és támadásba lendült. Csakhogy nem a részeget vette célba, hanem Caziót. A megviselt fiú éppen időben nyújtotta maga elé a karját. Caspator pengéjének majdnem a fele eltűnt daz’Afinio hasában. A nemesúr szeme kiguvadt.

– Hűha! – hörögte Cazio. – Nem akartam…

Daz’Afinio hátratántorodott. Mindkét kezét a hasára szorította. Caspator kicsúszott a sebből.

– Halál fia, aki megmozdul! – csattant fel z’Acatto. Már egyáltalán nem tűnt részegnek.

Ellenfeleik közül mostanra már csupán egyvalaki maradt sértetlen. A támadók sietve meghátráltak. Csak daz’Afiniót hagyták a sikátorban. A nemesúr összegömbölyödve feküdt a földön.

– Bolondok vagytok ti mind a ketten! – kiáltotta az egyik hátráló alak. Ő is a z’Irbonók testőrei közé tartozik. Valamilyen Mareo lehet a neve. – Tudjátok, hogy kit szúrtatok le?

– Egy aljas orgyilkost! – vágott vissza z’Acatto. – Ha elég gyorsan elviszitek egy felcserhez, akkor egy varrótű használatával akár még meg is menthetik. Nem szolgált rá, de életben maradhat. Nem is érdemelnétek meg ezt a kegyet. Na mindegy, lóduljatok!

– Ezt még megkeserülitek! – fenyegetőzött Mareo. – Mi a fészkes fenéért nem hagytátok, hogy megverjünk, Cazio? A hóhér kötele vár rád a főtéren.

– Inkább kapjátok fel és vigyétek! – biztatta z’Acatto a testőröket. – Nem látjátok? Az előbb vért köpött. Az sosem jó jel.

A testőrök egyetlen további ellenvetés nélkül daz’Afinio köré gyűltek, felemelték és elsiettek vele.

– Na gyere már! – folytatta z’Acatto. – Menjünk be a házba, és nézzük meg, hogy mi van veled. Megvagdaltak?

– Nem. Csak összevertek.

– Azzal az alakkal harcoltál ma? Daz’Afinióval?

– Ismered?

– De még mennyire! A mélységben Diuvo nagyúr legyen irgalmas hozzád, ha kileheli a lelkét.

– Nem akartam én le…

– Nem, még szép, hogy nem. Mert te csak játszadozol. Megbököd a karját, megvágod a combját, és bezsebeled a pénzecskédet. Na gyerünk!

Cazio bicegve engedelmeskedett a fegyvermesterének.

* * * * *

– Szerencséd volt – állapította meg z’Acatto. – Megúsztad pár kék-zöld folttal.

Cazio összerezzent, amikor az öreg keményen megszorította a karját.

– Én is pont ezt mondtam! – kiáltotta, és már nyúlt volna az ingéért. – Te meg hogy kerültél oda? Csak nem követtél?

– Én aztán nem. Mentem, hogy valahonnan bort kerítsek. Meghallottam az üvöltésedet. Szerencséd volt.

– Haláli szerencsém! – méltatlankodott Cazio. – Honnan a pokolból ismered daz’Afiniót?

– Aki nem bolond, az jól ismeri. Ő Velo z’Irbono veje.

– Micsoda? Ez a fajankó vette feleségül Seterrát?

– Ennek a fajankónak van háromezer versónyi szőlője Tero Vaillamóban. Ezenfelül három birtok ura. A testvére pedig Ceresa aidilja. Annyi mindenkivel összerúghattad volna port. De neked éppen…

– Párbajoztunk. És egyébként is ő kezdte.

– Miután változatos módon többször is megsértetted. Ebben biztos vagyok.

– Ő sem viselkedett éppen visszafogottan.

– Az most már nem számít. Kevés sértés ér fel azzal, hogy a fickó mostantól már a hasán is levegőt vehet.

– Meg fog halni? – kérdezte Cazio.

– Csak most kezdtél el aggódni emiatt? – mérgelődött a kardmester, majd keresgélni kezdett valamit. – Hol van a borom?

– Betörted vele Laro Vintallio orrát.

– Ja persze! A rohadt életbe!

– Na most akkor meghal daz’Afinio? – erősködött az ifjú.

– Hát akár el is patkolhat! – csattant fel z’Acatto. – Micsoda ostoba kérdés! Az ilyen sebek ugyan nem mindig halálosak, de mégis honnan tudhatnám?

– Engem aztán nem kárhoztathatnak – védekezett Cazio. – A sötétben támadtak rám, mintha tolvajok lettek volna. Ők követtek el bűnt, nem én. A bíróság majd nekem ad igazat.

– A bíróságot úgy hívják, hogy Velo z’Irbono, te ifjú bolond.

– Hoppá! Ez igaz.

– Szóval akkor el kell tűnnünk.

– Én aztán nem fogok megfutamodni. Nem vagyok gyáva!

– Semmit sem ér a vívótudásod, ha megszorult torkodon a hóhér kötele, te gyerek. Az éles pengéddel nem mész sokra a városi őrség íjai ellen.

– Akkor sem!

– Csak egy időre tűnünk el. Valamilyen jó helyre, amíg elül a vihar. Ahonnan figyelemmel kísérhetjük az eseményeket. Ha daz’Afinio nem patkol el, akkor majd szépen lecseng az ügy.

– És ha meghal?

Z’Acatto megvonta a vállát.

– Viselkedj úgy, mintha vívnál. Akkor hárítsd a támadást, ha itt van az ideje.

Cazio ingerülten az öregre szegezte az ujját.

– De eddig mindig is arra tanítottál, hogy próbáljam megérteni az ellenfelemet. Találjam ki, hogy mi lesz a következő öt mozdulata.

– Persze, még szép, hogy ezt mondtam – legyintett z’Acatto. – Ha viszont a megérzéseidre hagyatkozol, akkor könnyen a sírban találod magadat, mert kiderülhet, hogy félreértetted azt ellenfeledet. A szembenálló ugyanis néha nem annyira okos vagy képzett vívó, hogy hideg fejjel lendüljön támadásba. Csak a levegőt szabdalja a pengéjével. Na akkor mit csinálsz? Volt egy jó barátom maestro Acameno vívóiskolájában. Gyerekkora óta tizennégy esztendőn át gyakorolt. Még maga a mestro sem tudta legyőzni. Tudod mi történt vele? Keresztüldöfte egy fakezű amatőr. És miért? Azért, mert az a fajankó nem tudta, hogy mit tesz. Egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy arra a barátom számított. Hiába volt mester. Ledöfték, mint egy kutyát.

Cazio hatalmasat sóhajtott.

– Nem hagyhatom itt a házat. Mi van akkor, ha lefoglalják, hogy így kényszerítsenek visszatérésre?

– Pontosan ezt fogják tenni. Mi viszont elintézhetjük, hogy az árveréskor olyasvalaki vegye meg, akiben megbízunk.

– Mégis ki lehetne az? – méltatlankodott Cazio. – Egyedül csak benned bízom, és még benned sem túlzottan.

– Használd már a fejedet, te gyerek! Orchaevia! Az a drága grófné mindig is szerette a családodat. Érted meg kifejezetten odavolt. Befogad majd. Itt a városban senkinek sem jut majd az eszébe, hogy olyan messze keressen minket, azokon a távoli birtokokon. A nemes asszonyság elintézheti, hogy a házad a megfelelő kezekbe kerüljön.

– A grófnő? – töprengett az ifjú. – Kisfiú korom óta nem találkoztunk. Tényleg befogad minket?

– Számos szívességért tartozik az apádnak. Nem az a fajta nőszemély, aki bárkinek is az adósa akarna maradni.

– Nem is tudom – morgolódott Cazio.

Ebben a pillanatban valaki ököllel döngetni kezdte az ajtót.

– Cazio Pachiomadio da Chiovattio! – bömbölte valaki az utcán. A vastag fal ellenére is hallani lehetett a hangját.

– Nem párbajozhatsz a hóhér kötelével – mondta újra az öregember.

– Ez már igaz. Ha meg kell halnom, kard által menjek el! – hördült fel Cazio.

– Nehogy azt hidd, hogy most tisztességes halál vár rád. Néhánnyal végezni fogsz, de aztán ledönt a lábadról a túlerő. Ugyanaz történik, mint a sikátorban – figyelmeztette z’Acatto. – Majd akkor eszedbe jutnak a szavaim, ha a nyakad körül megszorul a kötél.

– Hát legyen! – kiáltotta Cazio. – Nagyon nem tetszik, amire készülünk, de elismerem szavaid bölcsességét. Összeszedjük a holminkat, és a víztárolón át távozunk.

– Te tudsz a víztárolóból kiinduló alagútról?

– Nyolcéves korom óta – vágta rá az ifjú. – Mit gondolsz, éjszakánként hogyan jutottam ki a városba, miután még az ablakomat is beszögelted?

– A fenébe! Kitalálhattam volna. Na mindegy, induljunk!