ÖTÖDIK FEJEZET: TENGERPARTI TALÁLKOZÓ

A sűrű köd miatt alig látszott a felkelő nap fénye. Aenah sziklái mélyen belenyúltak a tengerbe. A hullámok vadul korbácsolták a hegyfokra emlékeztető félszigetet. A sziklákból dermesztő hideg áradt. William szorosabbra fogta maga körül a köpenyét, pedig a tenger felől még mindig a nyári meleg emlékét őrző szellő fújt. A király tekintete újra és újra végigsiklott a szirtfok tövét jelző szikladarabokon. Alaposan szemügyre vette a nyugtalanul hullámzó vizet és a látóhatárt is. Körülötte tizenöt lovag várakozott némán. Egyedül Robert szállt le a nyergéből. Az arcán nyoma sem maradt megszokott jókedvének. Ő is a tengert bámulta.

– Hol vannak? – mérgelődött a bátyja. A herceg megvonta a vállát.

– Te is ugyanúgy tudod, mint én, hogy a tenger országútja megbízhatatlan – válaszolta. – Szent Lier nem törődik azzal, hogy a tengerjárók mikor érnek célba.

– A kalózokat pedig cseppet sem kedveli. Biztos vagy abban, hogy minden rendben lesz? Tényleg visszakapjuk Lesbethet?

– Valóra váltottuk az ígéretünket – magyarázta Robert. – Ők is betartják a szavukat. Austrobaurg tudja, hogy mindent kipréselt belőlünk, amit csak lehetett. Többet már nem kaphat fogoly húgunkért. Ezt világosan az értésére adtam.

– De akkor meg miért kell így, titokban találkoznunk? Mi okból ragaszkodott ahhoz, hogy mi ketten is itt legyünk?

– Én is pontosan ezt kérdeztem, felség – szólt közbe Ananias Hargoln, a kopjások parancsnoka. – Ez a hely tökéletesen alkalmas a csapdaállításra.

Acélkemény tekintete gyanakodva végigsiklott a tengerparton.

– Már átkutattuk a tengerpartot. A kémeim védőgyűrűt vontak a környék köré! – vágta rá Robert ingerülten. – Ananias nagyúr talán kételkedik a miniszterelnöke szavában?

Az idős lovag megcsóválta őszülő fejét.

– Bizalmam töretlen, hercegem, viszont erősen kételkedem Austrobaurg urában. Először foglyul ejtette a királyi család egyik tagját, most pedig azt akarja, hogy a lányt az uralkodó személyes jelenlétében adhassa vissza. Nem akárhol, hanem egy ilyen átokverte, kietlen félszigeten. Bár elfogadtuk, hogy mind a két fél csupán tizenöt harcost hoz magával, uralkodónknak mégis igaza van. Ez a hely felettébb alkalmas arra, hogy megöljék a királyt.

– Austrobaurgot is csupán tizenöt harcosa kíséri el – emlékeztette Robert.

– Ez az, amit megígért. Nem biztos, hogy így is lesz majd.

Robert a tenger felé vezető keskeny, kanyargós ösvényre mutatott.

– Ha esetleg több katonával érkezne, lesz elég időnk felfigyelni az álnokságra. De nem! Austrobaurg egészen más ok miatt ragaszkodott a találkozóhoz. A lábunk elé akar szarni, hogy a képünkbe röhögve élvezhesse a tehetetlenségünket.

– Igen, az ilyesmi jellemző rá – morogta William. – Emlékszem rá, felfuvalkodott, hencegő gazfickó.

Közelebb hajolt Roberthez.

– Hagyni fogjuk, hogy kiélvezze ezt a pillanatot – suttogta. – Ha viszont lezárult az ügy és Lesbeth újra biztonságban lesz Eslenben… na akkor, Robert, majd újra elővesszük Austrobaurgot!

A miniszterelnök halványan elmosolyodott.

– Nézze meg az ember! Még a végén belőled is politikus lesz, Wilm.

– Feltéve, hogy egyáltalán idejön – folytatta a király.

Robert azonban ekkor már újra a hullámokat bámulta. Felemelte a kezét és a távolba mutatott.

– Nézd csak! – mondta.

William szeme már nem volt olyan jó, mint régen. Néhány pillanattal később azonban még így is felfedezte azt, amire Robert felhívta a figyelmét. Egy gálya elmosódott körvonala tűnt elő a fehéren örvénylő hullámok mögül. Egyre közelebb ért a lenti, kiszögellő sziklához. Bár a hullámverés erősen zúgott, többé már nem tudta elnyomni az evezősök dalát. A gályát hosszú, egyenletes evezőcsapások röpítették.

– Mit gondolsz, hányan lehetnek? – kérdezte az uralkodó Ananias nagyurat.

A szikár lovag előrehajolt a nyeregben, és alaposan megnézte magának a közeledő hajót.

– Úgy tűnik, hogy tizenöten vannak, felség – mondta végül. – Amennyit ígértek.

– És odalent a hajó belsejében?

– Ott is lapulhatnak jó páran, királyom. Azt tanácsolom, hogy menj hátrébb a szikla széléről, amíg meg nem győződöm arról, hogy nem próbálkoznak-e valamilyen aljassággal. Amennyire csak lehet, gondoskodni akarok a biztonságodról.

– Fogadd meg a tanácsát, fivérem! – bólintott Robert.

– Ám legyen! Menj le hozzájuk a partra! Mondd meg nekik, azért vagy ott, mert ellenőrizni kívánod a megállapodás betartását. Mindkét fél részéről. Felküldhetnek valakit, hogy megszámolják a mi embereinket is.

William némán figyelte, ahogy a lovag elindul lefelé a fehér sziklába vájt keskeny ösvényen. Egyre kisebb lett a lovas és hátasa. A végén már úgy tűnt, hogy csupán egy ezüstbogár megy a víz felé. Akkor ért le a hullámok mellé, amikor a hajó kifutott a lapos partra. Orrában egy aranyozott páncélt viselő alak állt. Pár szót váltottak, aztán a király lovagja felment a gálya fedélzetére. Onnan közben lehoztak egy lovat. Nemsokára Austrobaurg egyik harcosa már el is indult felfelé, a szirt teteje irányába.

Odalent egyre több lovat vezettek ki a partra.

Wignhund Fram Hravenfera, az idegen lovag felettébb jól beszélte a királyság nyelvét. Dagályosan bemutatkozott, utána átkutatta a szirt tetejét. Meggyőződött arról, hogy William nem rejtett-e el katonákat a magaslaton. Nem kellett túl sokáig kutakodnia. A félsziget Maog Vaost síkságának végén emelkedett ki a tengerből. A környéken leginkább birkát tartottak. Az enyhén emelkedő, fűvel borított lejtőkön még fa sem nőtt. Egyetlen irányban sem lehetett csapatok elrejtésére alkalmas dombokat vagy szakadékokat látni.

Közben Ananias is visszatért.

– Pont, ahogy megállapodtunk – jelentette. – Tizenöten vannak, se többen, se kevesebben.

– És Lesbeth? Jól van?

A lovag arca elkomorodott.

– Őt nem láttam, felség.

William az öccse felé fordult.

– Mégis mi folyik itt, Robert? – A herceg megvonta a vállát.

– Nem tudom. Talán csak tovább akar hencegni.

– Nem tetszik ez nekem – szólt közbe Ananias nagyúr. – Javaslom, hogy az uralkodó távozzon innen. Majd a miniszterelnök tárgyal a külföldiekkel.

– Persze – bólogatott Robert. – Az lesz a legjobb, ha egy igazi, bátor férfi száll szembe ezzel a felfuvalkodott fajankóval.

– Én csupán az uralkodónk életéért és biztonságáért aggódom, Robert herceg – válaszolta ingerülten az idős harcos.

– Senki sem megy sehová! – csattant fel William. – Személyesen akarok beszélni Austrobaurggal.

Türelmetlenül kivárta, hogy az érkezők feljussanak a szikla tetejére. Az elegáns hanzai divatnak megfelelően díszítették fel a lovaikat. A hátasaik sörényéből és nyergéről ezüst- és aranycsengők lógtak. A sisakokat lószőrrel vagy hosszú tollbokrétákkal díszítették. William emberei egyszerű zubbonyt húztak a páncéljukra. Nem akarták, hogy útban a félsziget felé bárki is felismerje őket. Austrobaurg azonban öntelten az egész világ tudomására hozta, hogy ki lépett partra. Jól tudta, hogy csupán William és a lovagjai lehetnek arcátlansága szemtanúi.

Robertnek igaza volt. A gazfickó otromba módon hencegett, sót dörzsölt a sebekbe. Egy parányi tartomány hercege óriási diadalt aratott, amikor térdre kényszeríttette a hatalmas birodalom urát.

William úgy érezte, mintha rohadt húst evett volna. Maró folyadék öntötte el a torkát.

Austrobaurg ura alacsony, zömök férfi volt. Busa bajusza fölött tengerzöld szempár ragyogott, hosszú, fekete hajába ősz tincsek keveredtek. Gőgös arccal, alig néhány lépésnyire a várakozóktól állította meg a lovát.

Egyik lovagja felemelte a kezét és megszólalt:

– Alfreix, Austrobaurg hercege üdvözli Crotheny uralkodóját, és azt kívánja, hogy sikeres legyen a tárgyalás!

Robert megköszörülte a torkát.

– Az uralkodó…

William azonban a szavába vágott. Hanzai nyelven az idegenekre förmedt:

– Mi ez a színjáték, Austrobaurg? Hol van a húgom? Hol van Lesbeth?

Meglepődve látta a herceg arcára kiülő döbbenetet.

– Uralkodói felség? – csodálkozott Austrobaurg. – Semmit sem tudok a hercegnőről. De miért tőlem érdeklődsz felőle?

William megpróbált magában hétig számolni. Csak ötig bírta.

– Nincs nekem türelmem az ilyen képmutatásra! – hörögte. – Megkaptad, amit akartál, a Gyász-szigetek húsz hajója fekszik a tenger fenekén! Most azonnal visszaadod a húgomat, különben Szent Fendvére esküszöm, hogy valamennyi városodat porig égetem!

A herceg most már Robert felé fordult.

– Miről beszél az uralkodó? – förmedt a miniszterelnökre. – Nem ebben állapodtunk meg!

– Pontosan tudod te, hogy felséges testvérem miről beszél! – vicsorogta Robert.

– Királyi felség! – fordult vissza Austrobaurg William felé. – Semmit sem értek az egészből. A te hívásodra érkeztem, hogy elrendezzük Saltmark és a Gyász-szigetek közötti vitát. Hiszen már a leveleinkben is megállapodásra jutottunk arról, hogy senkinek sem kedvez ez a háború.

– Robert? – fordult William csodálkozva az öccse felé.

Robert felkacagott és a lova végnyájába nyomta a sarkát. A paripa megugrott és vágtatni kezdett. William döbbent arccal bámult a testvére után.

Miközben zavartan állt, a lovagjai kiabálni kezdtek. Fegyvert rántottak, mert a föld alól rájuk tört a halál.

A király először azt hitte, hogy sötét szárnyú madarak furcsa raja emelkedett a magasba. Talán föld alatti üregekben fészkelhettek. A levegő fenyegető zúgással telt meg. Csakhogy William valamikor régen maga is harcos volt. Mire rájött, hogy mit lát, egy nyílvessző fúródott Ananias úr szemébe. A véres acélhegy a tarkóján bukkant ki.

Harminclépésnyire feltárult egy rejtett árok. Az íjászok ledobták az álcázott fedőt. Hollófekete ruhát viseltek, s ugyanilyen színű nyilakat lőttek ki.

– Árulás! – harsogta Austrobaurg. Kétségbeesetten megpróbált megfordulni a lovával, hogy az emberei mögött keressen menedéket. – Aljas crothenyek!

– Nem mi voltunk! – kiáltotta William, de addigra az idegen lovagok már össze is csaptak a testőreivel. Vér fröccsent a kardok hegyéről. Úgy tűnt, egyedül ő vette észre, hogy a halálos pontosságú íjászok mindkét félre válogatás nélkül lőttek.

– Ott van az ellenség! – próbálta meg túlharsogni a csatazajt. Kardot rántott, és a rejtett árok felé mutatott. – Mindkettőnk ellensége!

Robert elárult.

Megpróbált kikeveredni a közelharc forgatagából, és le akarta rohanni az íjászokat. Felhördült, amikor egy nyílvessző lepattant a mellvértjéről.

Unokaöccse, Tam Dare nagyúr támadásba lendült a gyilkosok ellen. A király szeme láttára esett el. Holtteste egy tűpárnára hasonlított.

Ugyanígy járt Austrobaurg egyik lovagja is. Aztán levágták Avieyen MaqFergoist nagyúr fejét. Gyilkosa mellét a Sigrohsn nemzetség címere ékesítette.

Jajongva felnyerített William hátasa. Nyílvessző állt ki a nyakából. Amikor a szerencsétlen állat két lábra állt, újabb nyíl vágódott a hasába. Rángatózva a földre zuhant.

William megpróbált lefordulni a nyeregből. Hatalmasat reccsent egy csont, amikor a súlyos állat rázuhant. A ló rugdalózva továbbvonszolta magát. William fejére lesújtott egy pata – talán a saját paripája, talán másé –, és elsötétedett előtte a világ.

* * * * *

Az erős tengeri szél térítette magához. A sziklapárkány peremén ült. Nekitámasztották egy kőnek, és a lábán túl jól látta a vizet. Iszonyatosan fájt a feje. Megpróbált felkelni, de a lábai nem engedelmeskedtek az akaratának.

– Hát újra itt vagy közöttünk, fivérem?

William oldalra nézett. A fájdalom szilánkjai belemartak a nyakába. Robert ott állt mellette. Nem a bátyját nézte, hanem a távoli látóhatárt. A napfényben felszállt a köd, az égen azonban rengeteg felhő látszott. A hullámok hátán néhol kósza napsugár csillant.

– Mi történt? – kérdezte William. Még nem halt meg. Talán, ha úgy tesz, mint aki semmit sem ért, akkor Robert esetleg meggondolja magát. – A támadás…

– Mindenki meghalt. Rajtam kívül.

– És rajtam kívül – javította ki William.

Robert csettintett a nyelvével.

– Dehogy, Wilm! Te csupán egy szellem vagy. Üzenetet akarok küldeni veled az őseinkhez.

A király felnézett az öccse arcába. Még sosem látta ennyire nyugodtnak. Szinte már angyali békesség sugárzott belőle.

– Meg fogsz ölni, testvér? – kérdezte.

– Ahogy azt az előbb említettem, te már meghaltál – felelte Robert, és oda sem figyelve vakargatni kezdte a nyakát. – Eltört a gerinced, amikor leestél a lovadról. Próbálj már meg férfiként viselkedni, Wilm!

William majdnem elsírta magát, de sikerült visszafognia a forró könnycseppeket. Annyira valószínűtlennek tűnt ez az egész. Minden sárgás árnyalatot kapott, mintha egy álomban járt volna. Lenyelte a félelmét, és a könnyekkel együtt az ijedtsége is tovaszállt.

– Miért tetted, Robert? Mire fel ez a mészárlás? Miért öltél meg?

– Nincs miért aggódnod – bizonygatta az öccse. – Nem leszel egyedül, amikor elindulsz nyugatra. Szép társaságban utazhatsz. Muriele ma meghal, és a leányaid is. Lesbeth pedig már odaát vár.

– Mindannyian? Mindenki? – hördült fel William. Bár a keze úgy remegett, mintha gutaütést kapott volna, de legalább tudta használni. – Mocskos bestia! Egy Dare nem lehet ilyen. Nem vagy a testvérem!

– De ezt te már amúgy is régen eldöntötted magadban! Igaz, Wilm? – fortyant fel Robert. Most először érződött harag a hangjában. – Mert ha igazán a testvéremnek tekintetted volna magad, akkor a beleegyezésem nélkül sosem adtad volna férjhez Lesbethtet. Ezt egyszerűen nem bocsáthattam meg neked!

– Tehát akkor te ölted meg! Meggyilkoltad és levágtad az ujját. El akartad hitetni velem, hogy… de miért? És a gyermekeim? A feleségem? Mindezt azért, mert sértve érezted magad?

Miközben beszélt, az ujjai végre megtalálták elrejtett titkos kése, az echein doif markolatát. Sok harcos tartott magánál ilyen fegyvert.

E kés volt az utolsó menedék.

– Meg persze azért, hogy én ülhessek Hanza és Crotheny trónjaira. Aztán egy napon még Lieryt is megszerzem – legyintett Robert. – Amúgy ez a sértés már önmagában is éppen elegendő ok lett volna. Ez a család túlságosan is gyakran vett semmibe. Elegem volt az árulásaitokból!

– Te őrült vagy! Crotheny nem fog elfogadni királynak! Vagy csak rövid időre. Ami pedig Hanzát illeti…

– Az az ország már majdnem az enyém – mosolygott az áruló. – Van egy kis titkom, ami persze egyelőre titok is marad. Eszem ágában sincs elmondani neked, mivel a halottak nem képesek tartani a szájukat. Bár a szellemed igencsak messze fog bolyongani őseink házaitól, mégsem vagyok olyan bolond, hogy megkockáztassam az árulásodat. Másrészt viszont szeretném megköszönni a segítségedet, fivérem.

– A segítségemet?

– Én egyedül nem küldhettem volna a hajóinkat a Gyász-szigetek ellen. Te adtad ki a parancsot. Ugye tudod, hogy Liery nagyurai azonosították a támadókat? Ha még élnél, pár nap múlva igencsak komoly gondjaid lennének. Ebben biztos lehetsz. Igazából hálával tartozol nekem azért, hogy megkíméllek a vén bolond de Liery felháborodott szemrehányásaitól. Fail alighanem őrjöngeni fog.

– Egy szavad sem értem.

– Wilm, mi volna, ha életed során legalább egyszer megpróbálnál gondolkozni? A tengerpart nagyurai rájöttek arra, hogy a szövetségeseikkel szemben Saltmarkot támogattuk. Gondoskodtam arról, hogy ez a kellemetlenség eljusson a fülükbe.

– De hát csak azért mentem bele, mert azt gondoltam, hogy Lesbeth…

– Csönd legyen, és figyelj! A tenger urai persze erről sosem értesülnek. Mindenki halott, aki tudott Lesbeth elrablásának történetéről. A fél világ miattad dühöng. A lelkiismeretlen módszereid miatt. Igencsak gyanúsnak fogják tartani, hogy váratlanul életedet vesztetted te is meg Austrobaurg is. Pedig éppen a tartós békéről tárgyaltatok. Erre nem kiderül, hogy mindkettőtöket lír nyílvesszők sebeztek halálra? – magyarázta a herceg hátborzongató mosollyal.

– Háború lesz – nyöszörögte William. – A szentek szerelmére! Háború lesz Liery ellen.

– Persze. Főleg azután, hogy fény derül Muriele halálára is. A családja majd elégtételt követel.

– Miért kell meghalnia a feleségemnek? És a lányaimnak?

– Te magad ölted meg a lányokat, amikor törvénybe foglaltad az örökösödési jogukat. Muriele-nek mindenképpen meg kellett halnia. Nagyon szép, és semmi kifogásom nem lett volna az ellen, hogy a királyném legyen, csakhogy túlságosan erős az akarata.

William hirtelen megértette az összefüggéseket.

– Charles?

– Pontosan. Szegény, gyengeelméjű fiad lesz a birodalom ura. Miniszterelnökként ott állok majd az oldalán. Nem bízhattam meg a lányaidban. Még Elsenynek is megjöhetett volna az esze. Túlságosan is az anyjukra hasonlítanak. Charles azonban… Ő védtelen.

– Értem – suttogta William. Közelebb akarta csalni magához Robertet. – De ha uralkodni akarsz, akkor miért kockáztatod a háborút Liery ellen? Ennek így nincs értelme. Csak legyengülsz tőle.

Robert felkacagott.

– Pontosan. Hanza sosem tudta volna legyőzni Crotheny erejét, ha Liery a szövetségesünk marad. Még akkor sem, ha egy hozzád hasonló fajankó ül a trónon. Némelyik tábornokod ugyanis meglehetősen tehetséges fickó. Ami viszont mostanában történik, az a legenyhébb esetben is ellenünk fordítja a partvidék urait. Az is megtörténhet, hogy hadba lépnek ellenünk. Mindkét lehetőség megkönnyíti majd Hanza dolgát a közelgő háborúban.

– A közelgő… Te azt akarod, hogy Hanza elfoglalja Crothenyt? Teljesen megőrültél?

– Na látod? – suttogta Robert. – Lassacskán te is felfogod az összefüggéseket. Persze nem mindet. Csak hát ezzel már elkéstél. Drága édestestvérem, ideje búcsút mondanunk egymásnak.

Odalépett William béna lábához, és lehajolt, hogy megragadja a bokáját.

– Várj! Hogy ölted meg Muriele-t?

– Nem én voltam, mivel a feleséged Cal Azrothban van, én meg ugye itt állok. Még csak nem is én intézkedtem a haláláról. Mások végeztek vele.

– Kicsoda?

– Nem-nem! Nem mondhatom el – gúnyolódott Robert. – Néhány útitársam. Átmenetileg megegyeznek a céljaink. De csak átmenetileg.

Megnyalta az ajkát.

– Azért törnek Muriele életére… mert menthetetlenül babonásak. Én meg kihasználtam az ostobaságukat. Na most remélem, méltó leszel Dare őseink nagy hírére. Viselkedj hidegvér…

Robert megragadta a bátyja bokáját, ám a sebesült semmit nem érzett. Az öccse egy tenyérnyivel a sziklaszirt pereme felé húzta.

– Jut eszembe! Hol is van az a kulcs? – kérdezte Robert. – Nincs nálad.

– Milyen kulcs?

– William, ne csináld már! Komolyan mondom, nem lehetsz ennyire kicsinyes! A föld alatti cella kulcsa az uralkodót illeti.

Williamban feltámadt a remény.

– Megmutatom neked, hogy hol van! – kiáltotta. – Máskülönben néma maradok.

Robert töprengve végigsimított a szakállán, aztán megcsóválta a fejét.

– Akkor majd megtalálom. Valószínűleg ott van a hálószobádban, abban a kis dobozban.

Újra lehajolt, hogy továbbhúzza a bátyját.

Szent Fendve adjon erőt! – imádkozott William.

– Egyvalamit árulj el még nekem, Robert – kérte. – Mit műveltél Lesbeth holttestével?

– Elástam a kertben, a tenger partján.

William talpa már kilógott a semmibe. Robert elkomorodott, mert rájött, hogy nem alázhatja tovább a bátyját.

– Akkor most lelöklek – suttogta. Nem is annyira Williamhoz, hanem inkább magához beszélt. – Nem olyan méltóságteljes, de mit tehetnénk?

Megragadta a testvére élettelen lábát, és úgy fordította, hogy a király párhuzamosan feküdjön a szikla peremével. William jól hallotta a mélyből a sirályok rikoltozását. Ha Robert meglöki a lábát, akkor tehetetlenül lezuhan a sziklákra.

– Nem azt kérdeztem, hogy hová temetted el, Robert – folytatta William. – Az érdekel, milyen förtelmes dolgokat műveltél a testével, mielőtt eltemetted. Mert ugye nem érted be azzal, hogy levágd az ujját? Egy ilyen célratörő alak mint te egyből rájött, hogy milyen élvezeteket kínálhat a nővére még meleg, illatos teste. Ne is tagadd természetellenes vonzódásodat…

Majdnem elájult, amikor a csizma orra telibe találta a fejét. Mintha villám csapott volna a halántékába.

– Soha! – kiáltotta, vagyis inkább sikoltotta Robert. A nyugalom álarca ezer apró szilánkban pattant le róla. – Mi aztán soha! Őszintén, tisztán szerettem…

– Rámásztál, mint egy kanos csavargó! Te undorító kis szarkupac!

Robert lába ismét meglendült. William azonban megragadta és a parányi kés éles pengéjét tövig döfte a vádlijába.

Robert felsikoltott a váratlan fájdalomtól, és térdre zuhant. A lába William mellkasán nyugodott. A bátyja őrjöngve felüvöltött, fél könyökre emelkedett, célba vette Robert szívét, és döfött.

Csak a fegyver markolata látszott ki a sebből.

Robert minden erejével megtaszította a félig béna testet. Williamet körülölelte a levegő. Eltűnt a súlya. Megpróbált megkapaszkodni. Kis híján sikerült, de aztán üres maradt a keze.

A sziklák elkapták, de nem érzett fájdalmat. Sós tengervíz mosta le az arcát. Mintha a világ sós vére csöpögött volna a szájába.

Muriele – gondolta. – Muriele.

A tenger mélyéről meghallotta a draugok gyászos és mohó énekét. Már elindultak érte.

Legalább Robertet sikerült megölnie.

Becsukta a szemét. Közben elállt a szél. Ekkor, mintha egy színpadi kép hátteréből emelkedett volna ki, egy különös alak jelent meg a szürke látóhatáron. A magas árnyék halványan emberre emlékeztetett, de csak részben, mert a fejéből szarvasagancsok emelkedtek a magasba. Csak intenie kellett, hogy William megláthassa az ismeretlen tenyerében tartott füstölgő romokat.

Eslen romjait.

Crotheny szívét feldúlták. Minden elenyészett abban a kinyújtott tenyérben. A szarvdíszes lény szeme a lángokat visszatükröző tükörre hasonlított. Háború tombolt benne. A haldokló uralkodó ekkor halkan ugyan, messziről, de mégiscsak meghallotta egy kürt éles, jajongó hangját.

Az ismeretlen növekedni kezdett. Már nem egy alak állt azon a helyen, hanem valóságos erdő terpeszkedett a látóhatáron. Agancsa ágaiból fatörzsek lettek. A teste megnyúlt, sötét levelek és tövises, gyorsan tovaterjedő indák sarjadtak belőle. Ahogy az ég felé tornyosult, a sötét látomás kimondott egy nevet.

Anne.

A nevet meghallva, kiszakadt a lélek a szétroncsolt testből. Így távozott az élők közül II. William, Crotheny uralkodója.

* * * * *

Robert némán hörgött. Megpróbált levegőt venni, és döbbenten bámulta a melléből kiálló kést. Hihetetlenül ostobán érezte magát.

– Ügyes voltál, Wilm – suttogta. – Hogy vernének meg a szentek! Ügyes voltál…

Micsoda ostobaság, hogy ebben a pillanatban ennyire büszke volt a bátyjára. Mégis ez volt a helyzet.

– Hercegem!

Robert felismerte az Éjvadászok kapitányának hangját. A harcos mintha végtelenül távolságból szólongatta volna.

A herceg nem fordult meg. Egyszerűen képtelen volt levenni a tekintetét a kés nyeléről. Innen nézve olyan volt, mintha egy torony magasodott volna a tenger fölé.

Valamiért azt hitte, hogy a messzeségben vadul felzendült egy trombita. Utána viszont rászakadt az ég.