44
A másodpercek többet számítanak, mint az évek. Egy pillanat elég, hogy örökre megváltozzon az életed.
SIR KUTYA
Indulnunk kell! – kiáltotta Malinda. – Megvannak a kardok, bármelyik nyolcszög jó lesz.
– Közel sem! – felelte egyszerre a két bűbájnok.
– Közel sem olyan jó – tette hozzá Lothaire. – Itt válaszolnak a hívásra, amire ott nem biztos...
– Különben is – szólt közbe Zsonglőr –, így, hogy másnál vannak a kardok, gyengülnek a személyiségek lenyomatai.
– Akkor kezdjétek! – harsogta Fursa. – Nincs vita! – Ez a parancs Malindának szólt.
Őrültség volt. A lándzsások már azelőtt odaérhetnek, hogy az első kísérlet végéig jutnának, és egy új megidézés elsőre szinte soha nem működött. A Királynő Emberei csapdába fognak esni, Malindát megint foglyul ejtik vagy csak szép csöndben megölik. A menekülés volt az egyetlen észszerű lehetőség, Fursa mégis odarángatta a lányt a középponthoz, ahol Savary és Charente épp buzgón kötéllel tekerték körbe az óriási üllőt. Leült rá, aztán meggondolta magát, és inkább térdelt. A bűbájnokok azt akarták, hogy a kardok egyenesen álljanak, de a tömör sziklatalajba nem lehetett beleszúrni őket, ezért a kötelekbe tűzték a fegyvereket. Malinda a sarkára ült az acélfal gyűrűjében: Bűvészet, Gyász, Nógató, Pióca, Búcsú, Igazság, Mester; Sejtelem. Kard jutott eszébe, ami elveszett a zűrzavarban, és most valószínűleg a Gran ölén pihent. A férfiak úgy sorakoztak föl körülötte, ahogy elpróbálták: egyvalaki ment minden csúcshoz. A nyolcszögön kívül viszonylagos biztonságban lesznek. Lothaire kiosztotta a szövegeket. Némi szitkozódás hallatszott, mikor az emberek megpróbálták kisilabizálni a szavakat a bizonytalanul reszkető fénynél. A bűbájnokok valamilyen rejtélyes oknál fogva mindig tekercsekre rótták a varázslatokat, melyek a legkellemetlenebb pillanatban pöndörödtek föl.
– Megidézem Banditát Nógatóhoz – fogott hozzá Zsonglőr. – Kérlek, olvassátok föl a nevet, amit kaptatok.
– Sir Chandos Mesterhez...
– Sir Elszánt Bűvészethez...
Így haladtak a nyolcszög körül.
– Köszönöm. Kérem, forduljon felém, felség! Ez a halál csúcsa. Kéznél van a szövege?
Malinda bólintott.
– Még ha nem is fog működni... ha pedig mégis működik, akkor főleg... köszönöm valamennyiőtöknek.
– Mi tartozunk köszönettel magának, felség – felelte Fursa. – Mert...
Zsonglőr félbeszakította őt egy durván disszonáns kiáltással. Megkezdődött a szeánsz.
Malindának semmit nem kellett tennie, amíg – ha egyáltalán – megjelennek a holtak. Nem volt érzékeny a spiritualitásra, s így nagyon kevés figyelmeztető jelre számíthatott. A Kohó hideg volt. Különös akusztikája miatt a nyolc hang sokszor zengett és visszhangzott, néha meg úgy elnyelte őket, mint egy téli éjszaka. Az emberek megidézték az időt, elűzték a halált. A nevüket szólítva, egyesével hívták a holtakat. Újra elűzték a halált, levegőt és tüzet idéztek, hogy összeforrasszák a lelkeket. És ez így ment és ment tovább, külön-külön vagy együtt, oda-vissza a nyolcszög körül.
Malinda az emlékezetébe véste a megszólítást – meglehetősen egyszerű volt, alig több könyörgésnél: vigyék vissza az őrjöngés kitörése előtti pillanatba, mielőtt Radgar meghúzta volna a számszeríj ravaszát. A jelenet beleégett az elméjébe: a Pengék az apja köré gyűltek a lépcső tetején, megvédve őt attól, hogy célba vegyék, majd félreálltak, hogy átengedjék Malindát, s ezzel felkínálták a királyt. Az íjakra senki nem gondolt, és ahogy Durendal rámutatott, Radgar ravaszul elterelte a figyelmüket.
Ambrose király zsarnokként uralkodott, de Chivialnak szüksége volt rá, a vasakaratára, rugalmasságára és rendkívül fondorlatos elméjére. Malinda egyetlen szavával megmentheti, Radgar pedig kénytelen lesz csalódottan elhajózni. Dierda hercegnőből Dierda királyné lesz, és számtalan kis herceget fog szülni a férjének, hogy így biztosítsák az utódlást. Ezalatt neki, a kegyvesztett Malindának, akit egy egyszerű kalóz is félredobott... nos, neki szembe kell majd néznie tajtékzó apjával, aztán pedig hozzáadják valami másik torzszülötthöz. No, nem mintha Radgar abban a pár közös percben egy torzszülött benyomását keltette volna. Martha régenskirálynő is elismerően szólt róla.
A tűz elenyészőben volt. A Kohó sötétebb és hűvösebb, egyre hűvösebb lett. Megborzongott.
A hangok a megidézés végtelen kerekeiként pörögtek, újra és újra elismételték a neveket: Chandos, jöjj! Screwsley, jöjj! Elszánt, jöjj! Az időt elűzték, talán vissza sem tér soha. A meleget is elűzték, Malinda majd’ megfagyott.
A kántálás a távolba veszett, a víz csöpögése abbamaradt. A tűz ragyogása elhalványult, a Kohó mégsem lett sötétebb, inkább tűnt... ködösnek? Ilyen lehet vaknak lenni? De ahhoz is kellhet valamilyen látás, hogy a sötétséget észrevegyük. Mintha minden füstüveg mögé bújt volna, maga a levegő vált homályossá. Nem látta a kántálókat, csak... csak a tekinteteket, melyek lenéztek rá. Testetlenül. Egy szempár, a Nógató markolatán nyugvó kéz halvány körvonala... Még több szempár balra és jobbra. Mögötte? Igen, onnan is lenéztek rá.
Az elméje kiüresedett. A kezében lévő tekerccsel matatott, rajta a megidézéssel. A tekercs kérlelhetetlenül visszaugrott. Megint kihúzta, mire jeges fuvallat kapta ki a kezéből.
Áruló! A hang nem volt több gondolatnál az elméjében.
– Nem! – kiáltotta, és próbált visszaemlékezni, mit kell mondania. – Pengék, meg kell mentenetek a védenceteket...
Itt van az áruló.
Elárult minket, mondta egy másik.
Illékonyak és testetlenek voltak, tükörképek a vízen. Fenyegetően gyűltek köré, kezük a kardokon.
Öljétek meg! Vegyétek el az elméjét! Tépd, hasítsd, szórd szét...
Szél vagy ujjak jeges érintése...
– Ne! – ordította Malinda. – Mentsétek meg a királyt! A védenceteket! Volt egy mészárlás. Meghaltatok. Százak haltak meg.
– Elfelejtette a szöveget, összevissza beszélt. – A kis herceg is meghalt később, tőlem elvették a trónt. – Elgondolkozott, vajon miért vonyítanak tovább a kántálók a háttérben. Hát nem hallják, hogyan visít Malinda a szellemekkel? – Vigyetek vissza magatokkal! Vissza ahhoz a pillanathoz, sőt elé! Amikor végigsétáltam a mólón... elkiáltom majd, hogy...
Áruló, áruló!
Könyörögjön.
Sikítson.
Megölte a védencünket...
– Nem én! Meg akarom menteni, meg titeket is, mindegyikőtöket. Újrakezdeni. Figyelmeztetni foglak benneteket. Ti már nem kiálthattok, de én igen. Vigyetek vissza...
Szenvedjen, szenvedjen, szenvedjen...
– Sir Bandita! – harsogta a nő. – Dianból özvegy lett. Megsiratott, de hozzáment egy másik férfihoz.
Dian? Muszáj emlékeznem Dianra? A halk gondolat Bandita hangja volt. Ennyi maradt egy kiváló emberből.
– Vigyetek vissza a mólóra! Megmentelek titeket!
Tombolt a szellemek haragja.
Fivérek, ő is a védencünk volt, a védencünk örököse. Ezt is Bandita mondta. Megesküdtünk,fivérek. Bízzunk benne egy kicsit. Ha hazudik, még mindig széttéphetjük és széthasíthatjuk.
Tiltakozó szellemmoraj...
– Igen, igen, kérlek! – kiáltozta Malinda. – Gyorsan, a mólóhoz! Jönnek a Trónbitorló emberei.
Elárulta Sast! Ez Chandos volt.
– Nem! Segítsetek, és újra élni fogtok. A Pengék újra élni fognak.
Tegyük, amit vezér mond, fivérek... Az ifjú Elszánt szólalt meg. Emlékezzünk az eskünkre!
Émelygés és szédülés tört rá hatalmas hullámokban... Fény? A köd kivilágosodott. Víz illata, a tenger illata. Halvány emlék az esőről. Fű a talpa alatt.
És sikolyok, emberek sikolya, lovak nyihogása.
– Nem! – kiáltotta Malinda. – Túl késő! Itt haltatok meg.
A szellemek elkeseredetten óbégattak és jajveszékeltek: így haltunk meg! Őrület! Szégyen! A nyolc lidérc még mindig ott lebegett körülötte ködalakként. Úgy tűnt, túlságosan leköti őket saját haláluk, hogy meghallják a nő könyörgését.
Vigyetek vissza! Korábbra, mielőtt az apám meghalt volna. Korábbra, még korábbra...
Valahol felkiáltott egy ismeretlen hang:
– Neville király nevében adjátok meg magatokat! – És a távoli kántálásból kiabálás és kardcsattogás hangja lett. A lovaskatonák elérték a Kohót. Még több vér, még több halál. Malinda egyszerre két helyen, két időben volt ott. Bele fog őrülni. A bűbájnokok figyelmeztették.
Gyorsan!, ordította. Szellemek! Mentsétek meg a királyt! Itt vannak a Rendetek utolsó tagjai, mentsétek meg őket! Vigyetek vissza, hogy figyelmeztethesselek titeket!
Fivérek, segítenünk kell neki! Ismét Bandita szólalt meg, és érezte, hogy Chandos is csatlakozik halk hangján. És Elszánt is újra beszélt: Megmenthet minket.
Megint rátört a szédülés, imbolygott az üllő, a fű kimozdult a lába alól, esőfüggöny csapott az arcába... Tengerszag töltötte meg az orrát, és egy ragyogó, zöld szempárba nézett föl.
– Milyen kedves tőle! – felelte dühösen Radgar. – Egészen más véleménnyel volt rólam, mikor tizenkét éve találkoztunk. Úgy látszik, majdhogynem hazudott neked, mikor ismeretségünkről beszélt. Szerinted is megpróbált félrevezetni?
Túl korán! A szellemek a hosszúhajóra dobták, ami céltalanul sodródott az esőpettyezte vízen. A legénység némán ült, és figyelte, ahogy a király kikérdezi újdonsült aráját. Az evezők mozdulatlan szárnyakként ágaskodtak. Malinda még nem mehetett el.
– Őszintén, úrnőm! Atyád szándékosan eltitkolta előled, hogy ő és én személyesen ismerjük egymást?
Hallotta a saját hangját, amint azt válaszolja:
– Talán csak kiment a fejéből egy rövid... – Elméje egy távoli zugában még érzékelte az ordítást és a kardok csattogását a... Kohóban! Nehéz arra a helyre gondolni, de erre is. Egyszerre két helyen volt. Nem szabad elfelejtenie, miért jött vissza. Nemsokára elindul, és figyelmezteti az apját, hogy ez a zöldszemű kalóz egy szörnyeteg. Emlékeznie kell.
A nyolc árnyék már nem lehetett a segítségére. Gyilkos! Szörnyeteg! Esküszegő! Gyilkos! Még ott voltak, de haragjukat Baelmark gyűlölt királyára zúdították. Hazug! Csaló! Zaklatottan lebbentek és suhantak körülötte, s áttetsző dühvel hasogatták őt szellemkardjaikkal. Hitszegő! Hitszegő! Nyilvánvalóan sem Radgar, sem a legénység többi tagja nem látta vagy hallotta őket, Malindával ellentétben. A lány elméjét mintha darabokra szaggatták volna.
– Biztos, hogy nem! – csattant föl Radgar. – Milyen más cselt használt veled szemben? Mivel fenyegetett meg, hogy belekényszerítsen ebbe a házasságba?
Malinda hangja újra megszólalt – a másik Malinda szólalt meg helyette:
– Felség, írtam neked! Megesküdtem a...
– Igen, megtetted, mert én nem írtam alá az egyezményt, míg meg nem győződtem róla, hogy nem kényszerítenek bele egy olyan házasságba, amitől viszolyogsz. Ám tőled is szeretném hallani.
Csatt! Cseng! Számszeríjak hátborzongató hangját hallotta. A lovaskatonák lőtték az ablakon át a Kohóban ragadt embereket és Malindát. A vesszők a köveken csendültek. Ott fog meghalni. A Királynő Embereinek maradékát úgy ölik majd meg, mint a hordóba szorult heringeket, és az ő teste körül fognak elhullani.
– Felség... – A parton lebzselő tömeg elnémult, és a hajót bámulta. Nem tudták, mi fog történni... ööö... gyilkosság. Valakit... igen, az apját...
– Miért nem vártad meg a két udvarhölgyedet?
– Nagyuram, miért nem hajózunk el?
– Később! – felelte Radgar dühösen. – Mert tudtad, hogy nem akarnak jönni? Mert kényszerítették őket, hogy veled tartsanak? Mi a helyzet hát veled? Boldoggá tesz a gondolat, hogy életed hátralévő részét Baelmarkban fogod tölteni az én gyermekeim kihordásával?
– Megtiszteltetés, hogy ilyen kiváló királyhoz mehetek feleségül!
– Tényleg lehetséges, hogy ez az ember olyan szörnyűséges, mint amilyennek lefestették? Igen, igen! Ezért kellett visszajönnie! De honnan? Emlékezz! Malinda fakult. A valódi királynő lassan kiűzte a nyolcszögön térdelő lidércet. Úgy érezte, gyengül. Sikoltani akart. Talán már meghalt. Fursa ordítását hallotta volna?
– Áh, zöldség! – válaszolta Radgar. – Talán félsz, vagy undorodsz, vagy remegsz az izgalomtól. Kizárt, hogy megtisztelve érzed magad. Rabszolgahajcsár vagyok, ezrek vére szárad a kezemen. Anyámat belekényszerítették a házasságba, ám én nem vagyok hajlandó nőül venni téged, amíg meg nem győződtem róla, hogy tényleg boldoggá tesz téged a gondolat. Szerintem belehajszoltak. Beszélj! Győzz meg a tévedésemről!
Ő is zsarnokoskodott vele, épp, mint az apja.
– Hazugnak nevezel?! – A keze gondolkodás nélkül lendült, és úgy csattant a férfi arcán, akár egy fejsze. Minden erejét beleadta. Radgar megtántorodott.
A legénység kurjongatni kezdett, és helyeslő üvöltést hallattak. A parton összegyűlt tömeg felmordult. Malinda felnyögött, mikor rádöbbent, milyen borzasztó hibát követett el.
A lidércek eltűntek.
Radgar kiegyenesedett. Az arcát dörzsölte, ami máris rózsaszínben játszott. Tekintete nagyra nyílt a meglepetéstől, de csibészség is tükröződött benne.
– Csináld még egyszer!
A nyolcaknak nyoma veszett, de a Kohónál folytatódott a zűrzavar. Igen, Fursa ordított, és Lothaire... és Malinda. Kín!... Még több halott. És mindez végső soron Radgar hibájából...
– Felség, elnézést ké... Nem tudom, mi ütött...
– Csináld még egyszer! – szólt a bael. – Gyerünk! Vagy nem mered?
– Felkínálta az arcát.
Nem meri? Hogy meri azt kérdezni tőle, hogy nem meri? Csatt! Az elsőt jobbal osztotta ki, ezt most ballal.
A Kohó hangjai azonnal elhallgattak. Malinda egyszeriben magát a történelmet látta maga előtt, mint hatalmas, lármás tekercset, mely elszabadul, és lassan felgördül...
Radgar számított a pofonra, de Malinda így is elég gyors volt, hogy betaláljon. A férfi nekitántorodott a hajó oldalának. A nőnek fájt a keze. A szellemekre! Mit fog ezért művelni vele a férfi?
A kalózok éljeneztek, ordibáltak, a lábukkal dobogtak, és nyilvánvalóan züllött dolgokat kiabáltak. A király kinyúlt, és megragadta Malinda vállát. A lány ujjainak nyoma tisztán látszott az arcán, szája mégis kisfiúsan széles vigyorra húzódott.
– Meggyőztél! Veled aztán senki nem zsarnokoskodhat. Indulás, kormányos! Haza kell vinnem az arámat.
– Igenis, nagyúr! – kiáltotta Leofric, és még valamit hozzátett bael nyelven is. Fakalapácsa rácsapott a korlátra, mire az evezők alámerültek, és belekaptak a vízbe. A hajó meglendült, Malinda megtántorodott. Radgar az ölelésébe zárta, és megcsókolta. Nem Kutya volt.
A tekercs pedig egyre gyorsabban és gyorsabban gördül, egyre rövidebb lesz...
De a hajó mozgott! Nem azt tette, amit akart, de így is jó volt. Radgar letett a gyilkosságról, amit eltervezett. MALINDA NYERT! Ez is elég volt. Ambrose életben marad. Nem lesz vizesparti mészárlás. A nyolc lidérc újra élni fog. Mindannyian élni fognak. Dian Bandita felesége marad. Nem lesz vérengzés a Platán téren. Granville soha nem fog uralkodni. A gyűlöletes Birkabőr soha nem lesz több főinkvizítornál. Courtney Galagonyafertályon fog megpenészedni. Neville soha nem fog uralkodni. Malinda sem fog uralkodni, de végül mindegyiküket legyőzte! GYŐZELEM! Ambrose még évekig húzhatja. Kutya újra élni fog. Soha nem találkoznak majd, és ha mégis, nem jelentenek majd egymásnak semmit, de a Penge legalább nem hal meg érte. Vedd vissza az életed, kedvesem, és találd meg a boldogságot... Nem Kutya csókolta őt. Lelkében a búcsú érzésével viszonozta az ölelést, szívből és szenvedélyesen. Ég veled...
Csatt! A tekercs bezárult.
Radgar elengedte őt, tekintete akár a zöld tűz.
– Úrnőm, megtisztelsz engem!
– Felség, annyira szégyellem magam! – Ugye, az úri hölgyek nem így viselkedtek, mikor megcsókolták őket? Milyen lenyűgözően nyálas dolog ez! És úgy belemélyesztette az ujjait a férfi bőrébe! Mit gondolhat róla? – Esküszöm, hogy soha többé...
Radgar félreértette.
– Ne esküdözz! Bármikor, amikor úgy érzed, megérdemlek egy csattanós pofont, hát pofozz föl! Mindig, de tényleg mindig mondd el, ha tévedek, mert mindennél nagyobb szükségem van rá! Már a gyerekkori barátaim sem mondják el, mit gondolnak, mert túl sok vesztenivalójuk van. Malinda, légy a lelkiismeretem! – Elengedte a lányt, de óvatosan, mert a hajó megdőlt, ahogy átszelte a nyílt folyó hullámait, miközben két nővére felé tartott. – Ilyen tüzet csak tűzzel szabad meghálálni.
– A zsebéből tűzkígyóként tündöklő rubintláncot húzott elő. – Biztos lopták valahonnan, de régebb óta van a családom birtokában, mint Chivial koronája a te családodnál.
– Ó, ez igazán lenyűgöző! – felelte. Zavarba esett ettől a rendkívüli embertől, és idegesítette, hogy motoszkált valami az elméje hátsó zugában, amit nem igazán tudott körülírni... valami, amire minden áron emlékeznie kell... De bármi is volt az, rendben volt. Javarészt.
Radgar fölakasztotta a rubintokat Malinda nyakába, és megint megcsókolta. Láthatólag még több nyelvérintkezést és hátába markoló kezet akart, ő pedig lelkesen együttműködött. A legénység még hangosabban éljenzett.
Radgar szünetet tartott az udvarlásban, és hátrasandított a távolodó partra.
– Ha búcsút akarsz inteni, asszony, tedd meg most!
– Nem! Ha a házasságunk alatt csak egyetlen dolgot kívánhatok, férjuram, hát legyen az, hogy nem akarom, hogy valaha is bármi közöm legyen a chiviali Ambrose-hoz. Bármivel is tartoztam neki, ezerszeresen is megfizettem. Semmire sem tartom őt!
– Nos, ez mindenképp közös bennünk – lelkendezett a kalóz. – De ehhez nincs szükséged az engedélyemre, úrnőm. Egy bael feleség többé-kevésbé azt tesz, amit akar, leszámítva, hogy a rossz férfinak szül gyerekeket, de néha még ezt is meg lehet beszélni. Sokkal nagyobb gondjaim vannak annál, minthogy kényszerítsem a feleségem, hogy az apja leveleire válaszoljon.
Radgar magához húzta, és ragyogóan rámosolygott. Magasabb volt Malindánál, de nem sokkal – épp kellően. Erős ember volt.
– Thergiai legyek, ha nem szél közeleg. Vár ránk egy szelídebb hajó a torkolatnál, átszállhatunk rá a hazaútra.
– Nincs bajom a hosszúhajóval – jelentette ki Malinda bátran, bár így testközelből félelmetesebbnek tűnt a gondolat.
Radgar kuncogott.
– Nekem van. Egy ilyenben fogantam, de téged nem akarlak ennek kitenni. – Incselkedően nézett a nőre. – Választhatunk mást is. Ha az idő a számításaim szerint alakul, éjfél előtt Thergiába érhetünk.
– Igen?
– Ott... – Kacagott, megrázta a fejét, és témát váltott. – Hazavinni egy lányt? Tudod, hogy megint kisfiúnak érzem magam miattad, Malindám? Mæl-lind! Te leszel az én Mæl-lindem!
– Vagyis?
– A mæl „időt” jelent, a lind „pajzsot”. Te fogsz fiatalon tartani.
Eddig nem úgy tűnt, mintha az öregkorral küzdene.
– Mit akartál mondani Thergiáról?
– Ah! A drachveldi konzulom császárhoz méltó palotát építtetett ott magának – természetesen az én kontómra, de remek munkát végzett.
– Csikóhalak!
A rézszínű szemöldök a magasba szökkent.
– Mi van a csikóhalakkal?
– Nem tudom – felelte összezavarodva Malinda. – Talán álmodtam róla... Semmiség. Már elmúlt. Folytasd! – Különös megkönnyebbülés lett rajta úrrá... talán csak a tudattól, hogy vőlegénye, akitől annyi hónapon át rettegett, nagyon kellemes csalódást okozott.
– Nos, az az igazság, hogy néha azt kívánom, a felesége bárcsak ne őrülne meg úgy a csikóhalakért. De királyi nászúthoz alkalmas helyszín. Eltölthetnénk ott egy-két hetet, persze névtelenségben. – Vágyakozó, már-már könyörgő hangon beszélt. Karjai vaskapocsként szorultak Malindára. – Hogy gyakorold kicsit, milyen feleségnek lenni, mielőtt még a királynéságba is belerázódnál. Drachveld elég szép város, noha kicsit unalmas, de lenne pár napunk, hogy megismerjük egymást. Aztán talán tarthatnánk egy rendes esküvőt, ahol mindketten ott vagyunk. Johan király és Martha királyné csodálatos emberek, biztos szívesen lennének tanúink.
Malinda a szögletes arcot és a rajta ülő gyermeki ragyogást tanulmányozta. Emlékezett, mikor Dian azt mondta, a buzgóság jó előjel, Radgar férfierejét pedig senki nem vonhatta kétségbe. Az apja azt mondta róla, olyan kemény, akár egy tölgyfából készült hajógerinc. A szorítása alapján tényleg annak tűnt.
– Tudtommal ma reggel összeházasodtunk – válaszolta. – Tényleg azzal kell fecsérelnünk az időt, hogy még egyszer végigmegyünk az egészen?
Jól láthatóan ez volt a helyes válasz.
– Kormányos! – bömbölte Radgar. – Hát nem tudsz gyorsabban haladni ezzel a teknővel? – Megint megcsókolta az aráját, ezúttal minden korábbinál alaposabban.
Igen – gondolta Malinda –, ezt valószínűleg megtanulja majd élvezni. Este pedig megtudja, mire fel ez a nagy hűhó.