Általában a déli étkezés volt a jobb a kettő közül, mert mindig változott a fogás, és Malinda örömmel várta a meglepetést: a gumós növényeket, a hallevest, vagy nagy ritkán a húst. Aznap a hal erős szagától folynia kellett volna a nyálának, ám túlságosan felzaklatták ahhoz, hogy egyáltalán eszébe jusson az evés. Még épp csak elreteszelték mögötte a cella bejáratát, ő rögtön keresztülviharzott a helyiségen, és megragadta a másik ajtót. Nyikorogva tárult ki. Ha jól viselkedett, nappalra nyitva hagyták neki. Kicaplatott az esőbe.

A járat egyenes volt, úgy négy lépés széles, és nem vezetett sehova. Tizenöt lépéssel eljutott a túlsó végébe, a következő bástyába vezető, örökké zárt ajtóhoz. Megfordult, és visszasétált. Egyik oldalán a Gran hömpölygött, másik oldalán az Erőd széles belső udvara húzódott, ahol lovaskatonák gyakorlatoztak, lovak ügettek, olykor rezesbanda zenélt, és nagy ritkán gyermekek játszottak nevetve. Közvetlenül Malinda alatt állt a Folyamkapu – gyakran hallotta az érkező és távozó hajókat, a csobbanásokat, férfiak hangját, néha nőkét is, meg a tengerészeket, akik szitkozódtak, mikor azt hitték, senki nem hallja őket. Ennek mind csupán fültanúja volt, nem pedig szemtanúja, mert a falak a feje fölé értek, és vasrácsok sorával csatlakoztak a mennyezethez. Megpróbált fölmászni a székén, és felhúzódzkodni, ám még a fejét sem tudta átdugni a rácsok között, nem hogy az egész testét.

Néha madarak jöttek hozzá látogatóba: fontoskodó galambok vagy vészjósló hollók. Aznap egy szürke-fehér sirály állt a part felőli falon, s lebámult a lányra sárga gyöngyszemével.

– Nem igazságos, hallod? – förmedt rá az állatra. – Csal! Állandóan csal! – A kancellár reszelős hangján folytatta: – „Tett magának bármilyen ígéretet a kalóz?” „Nem”, mondom én. Mire az egyik inkvizítor a székem mögött felcsattan: „A tanú hazudik!” Mégis, hogyan összpontosítsak, mikor az a két hátborzongató alak állandóan ott ólálkodik a hátam mögött, ahol nem látom őket? Szerintem ők csalnak. Nem úgy volt, hogy az inkvizítoroknak látniuk kell az arcodat, hogy tudják, mikor mondasz igazat? Az enyémet nem látják. Szerintem Birkabőr maga jelez nekik, mikor azt akarja, hogy megszólaljanak.

A sirály nem tett megjegyzést. Malinda királynő újra megpördült, és visszabaktatott.

– Úgyhogy beismerem: „Hát, valóban megígérte, hogy véget vethet a háborúnak anélkül, hogy el kellene vennie.” „Úgy értette, azzal, hogy megöli az apját”, feleli Birkabőr. „Nem tudom, hogy értette”, mondom, vagyis mondanám, mert nem hagyja, hogy befejezzem. Közbeszól, vagy az egyik lidérc a hátam mögött a számra szorítja a kezét. „Bekötjük a tanú száját, ha engedély nélkül megszólal, és hátráltatja a bizottság munkáját.” Csal, csal, csal! Már korábban is kikérdeztek erről, és tudja, miről kérdezzen és miről ne.

Rájött, hogy a főkötője és a ruhája elkezdett átázni, úgyhogy magára hagyta a hátát vakarászó sirályt, és visszament a cellájába. Ott is ugyanolyan jól járkálhatott, igaz, tizenöt helyett csak négylépésnyit. Négy lépés erre, négy lépés arra, négy lépés...

– Persze – fejti ki a pókoknak – igazából Lord Rolandra vadászott, árulónak akarta beállítani őt. „Tud róla a tanú, hogy Lord Roland később beismerte az árulást?” „Igen, de...”, amivel azt akarom mondani, „igen, de semmi köze nem volt az egészhez”, de nem hagyják, hogy elmondjam! Nem igazság! „Tud róla a tanú, hogy Lord Roland vezette a küldöttséget, mely a tárgyalást folytatta az esküvőről?” „Igen, de..” „Nem az esküvő miatt tartózkodott az atyja olyan helyen, olyan időben, ahol Radgar Æleding biztosan megtalálhatta?” „De igen, de...” „Lord Roland pedig, válaszul királya váratlan meggyilkolására, és az ennek nyomán körülötte kitörő vérengzésre és gyilkolásra, elbitorolt egy osztagnyi lándzsást, kiknek az lett volna a céljuk, hogy megakadályozzák a vérengzést, s éppen ennek ellenkezőjére utasította őket kimerítő részletességgel, majd elküldte őket, hogy hajtsák végre parancsát. Eközben egy lovat is eltulajdonított, és drámai körülmények közt megmentette önt – s tette mindezt tétovázás nélkül, holott állítólag nem tudott előre arról, mi fog történni?” Lord Roland a kor legnagyobb párbajvívója volt, gyors, mint a villám, de szerinted hagyták, hogy ezt elmondjam? Nem igazság!

Négy lépés erre, négy lépés vissza...

Malinda megtorpant az ablaknál.

– Tél, elkaptál egy legyet! Milyen ügyes vagy! – Miközben nézte, ahogy nyolclábú barátja megvacsorázik, arra jutott, hogy végül csak megeszi, ami a tányérban van, bármi is legyen az: legalább nem bűzölög ott tovább a hálószobájában. Leült a székre, s az ölébe vette az ormótlan mélytányért. Rengeteg ideje volt. Az elkövetkező két-három órában az ülnökök legalább egy tucat fogásból álló lakomát tudnak le, ugyanennyi kupa bor kíséretében.

– Csal. Birkabőr Horatio csal! Ezért ültetett ilyen távol a külföldi megfigyelőktől. Őket akarja meggyőzni. Ezért ültetett olyan messzire, hogy ne tudják eldönteni, az igazat mondom-e. Néhányukat biztos hasonlóan képezték ki, mint az inkvizítorokat. – Megpróbálkozott a hallal, de öklendeznie kellett tőle.

– És tudjátok, ennél már csak nehezebb lesz – suttogta, és lenézett a padlórésre, ahol Pillanat élt. Pillanatra mindig úgy gondolt, mint arra, akiről a nevét kapta: a legkedvesebbre parányi hallgatóságából. – Megannyi gúzsba kötött engem olyan dolgok kapcsán, amikhez semmi közöm nincs. Becsapott, kifacsarta a mondandómat, és nem adott rá esélyt, hogy elmagyarázzam, mire gondoltam... pedig ártatlan vagyok!

Hamarosan azonban sorra kerül majd olyasmi, amit a legjobb körülmények között is nehezen magyarázna ki. Kötelességszegés, nagy értékű lopás, bűnpártolás... Kromman halála... és mások halála, amit kellő magyarázat mellett egyértelműen az önvédelem tett szükségessé, ám könnyen lehet, mindez máshogy fog festeni, mire Birkabőr Horatio végez a tények eltorzításával...

Hirtelen talpra ugrott, mire az étel kirepült az öléből.

– Pengék! – vonította. A földre hulló edény darabokra tört, és halas kása szállt minden irányba. – Pengéim! Hol vagytok? Miért hagytatok magamra? Szükségem van rátok!