6

 

Ha magadnak ártasz, az értékes lecke. Ha másoknak ártasz, az bűntett.

HARALDA KIRÁLYNÉ

Egy héttel a Kutyák Éjszakája után Ambrose meghajolt az országgyűlés akarata előtt, és visszavonta az elementárisok megadóztatására vonatkozó törvényjavaslatát. Ám a kövér, ravasz királynak lassan húszévnyi uralkodás után akadt egy-két trükk a tarsolyában. Új kancellárján keresztül benyújtott egy javaslatot, amit csak habcsóknak nevezett – egy javaslatot, amely semmi mást nem tett, csupán elítélte a gonosz bűbájnokokat. Ezt az egyszerű kis iratot természetesen mindenféle ellenkezés nélkül elfogadta mindkét ház. Másnap Ambrose feloszlatta az országgyűlést, majd erre az ártatlannak tűnő javaslatra hivatkozva nekilátott a bűbájhasználók felülvizsgálásának. Az arra érdemesnek ítélt szervezeteknek engedélyt adott, a többit pedig bezáratta, tulajdonukat elkobozta. Kígyó Öreg Pengéit hivatalosan is bejegyezték, mint a Bűbájnoki Törvényszék Főbiztosait. Ők lendültek ellentámadásba, s az emberek legrosszabb rémálmainál is durvább borzalmakat fedtek föl.

A bűbájnokok visszavágtak, amivel kezdetét vette az, amit később csak Szörnyháborúként emlegettek. Ambrose, ki sosem volt híján a bátorságnak, növelte nyilvános szereplései számát, hogy ezzel mutasson fityiszt az életére törőknek. Hogy hányszor törtek az életére, és milyen módon, még Malinda sem tudta pontosan. Annyit vett észre, hogy a Pengék roppant idegesek lettek, és nem akartak beszélni a veszteségeikről. Pedig akadtak veszteségek. Ismerős arcok tűntek el, s nem tértek vissza soha többé.

Az ő élete sem maradt érintetlen. Háznépe Fehér Nővérekkel gyarapodott, akik mindenhova követték, és minden szobát megvizsgáltak, mielőtt belépett volna. Egy szem szőlőhöz sem nyúlhatott hozzá, míg egy előkóstoló meg nem ette a felét. Atyjának elpanaszolta, hogy ezeket a nyűgöket még eltűri, azt azonban nem, hogy vitrinbe zárják, mint holmi porcelánbabát – ő is Ranulf vére, és sokkal kevésbé értékes a királynál. Ha Ambrose dacolhatott az árulókkal, úgy hát ő is.

A királynak valószínűleg tetszett, amit lánya mondott, és vonakodva bár, de áldását adta. Ennek hála 368 telén Malinda nagyobb szabadságot élvezhetett, mint valaha azóta, hogy Diannal Királyfok sziklás partjain barangoltak. Udvarhölgyeivel számos útra indult, s olyan városokat látogatott meg, hol korábban még sosem járt. Hajót avatott, bálozott, beszédet mondott. A polgári lakomák elképesztően unalmasak voltak, ám az utcán őt köszöntő éljenzéssel nem bírt betelni. Meglátogatott olyan birtokokat, amiket a bezáratott rendektől koboztak el. Öklendeznie kellett a ketrecek látványától, ahol az áldozatokat fogva tartották, mielőtt megigézték volna őket. Könnyeket hullajtott minden egyes agyatlanná bűbájolt kéjrabszolgáért. Az ennél is kegyetlenebb rémtettek nyomaitól megkímélték a hercegnőt.

Sir Banditával, az új parancsnokkal jól kijöttek. Soha nem látott még ennyire bozontos, fekete, középen összeérő szemöldököt, ám a férfi olyan könnyen mosolygott, hogy sosem tűnt zordnak. Azon kevesek közé tartozott, akik reggeltől estig kedvesek tudtak maradni, és soha nem morogtak vagy mogorváskodtak. Mikor Malinda elejtett egy megjegyzést, hogy érzése szerint a fiatalabb Pengék a legjobb védelmezői, a parancsnok fölnevetett, és azt felelte:

– Ők is így gondolják, fenség!

S ezután az ifjabb Pengéket osztotta be mellé. A hercegnő hosszú órákat töltött Sassal és társaival, nevetve rótták együtt az elhagyatott téli utakat.

Hiányzott neki Montpurse kancellár. Megdöbbent, amikor egy útjáról visszatérve megtudta, hogy lefejezték árulásért. Árulás? És Montpurse? Sajnos rögtön pár perccel rá összefutott az utálatos Lord Rolanddal, hogy eljutott hozzá a hír. Hozzá hasonlóan a kancellár sem ment sehova Penge-kíséret nélkül, még a palota folyosóin sem. A férfi félreállt az útjából, és mélyen, meghajolt.

– Nohát! – szólalt meg Malinda. – Milyen érzés, nagyuram?

– Érzés, fenség? – A férfi remekül játszotta az ártatlant. Magas volt Pengének, és be kellett ismerni, hogy vonzónak hatott a maga sötét szemű, búskomor módján: sikamlós volt, akár a békanyál. Sas és a többiek még mindig imádták őt, és nagy tisztelettel beszéltek kardforgatói képességeiről. Malinda nem értette, a férfi e jártassága miért is jogosítja fel őt ilyen magas hivatal betöltésére.

– Hogy leleplezett egy árulót a trónhoz ily közel. És mily sebesen! Biztos jó érzés, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sokat ért el.

Lord Roland megrezzent.

– Nem, fenség – válaszolta rekedten. – Nem jó érzés.

– Hát, majd belejön. – Néhány lépés után hátranézett. – Csak így tovább.

* * *

 

A Meténgnapig minden jól ment.

Háromhold tizennegyedik napja volt Meténgnap – a tavasz ekkoriban fedezte föl újra a bárányokat, a virágokat és a világos estéket. Atyja a Testőrség nagyjával együtt eltűnt. Malinda valószínűsítette, hogy kihasználták a teliholdat, és ellovagoltak a Vascsarnokba, hogy learassanak néhány Pengét. Szürkevég fölújítása miatt az udvar még mindig Nocare-ban időzött. Nocare déli oldalán terült el a Meald-dombság, ahol a hölgyek barátaikkal lovagolhattak, és sólymokat röptethettek. Malindát négy Penge, három lovász és két solymász kísérte, ám hölgytársaságnak egyedül Diant hívta el. Arabel úrnő fintorgott, Kristály úrnő nyafogott, Wains úrnő pedig egy réges-régi maszkabálról halandzsázott.

Malindának soha nem tetszett a solymászat, mert a galambokból csak véres tollcsomó maradt. Jó előre felkészült hasított szoknyával, és amint a palota látótávolságán kívül ért, lecserélte unalmas póniját és női nyergét egy vad tekintetű, tűzokádó paripára, amitől még a lovászoknak is összekoccant a foga. Ménkűnek hívták. Diant és a Pengéket leszámítva mindenkit hazaküldött. Ménkűt épp csak sikerült visszatartania, míg a többiek eltűntek, aztán elengedte.

Úgy száguldott végig robajló patákkal a dombokon, akár a tavaszi szél. A többiek csak a port leshették, amit ők ketten fölvertek. Ez már lovaglás volt! Még akkor is, ha rövidesen beérik. Puhasága ellenére Dian kiválóan lovagolt, a legtöbb Penge pedig majdnem olyan pompásan bánt a hátasokkal, mint a karddal. Sir Sas különösen remek lovas volt, el is húzott nemsokára a többiektől. Mikor elkezdett fölzárkózni, Malinda „véletlenül” elhagyta a kalapját, mire a haja a szégyentelenség zászlajaként bomlott ki mögötte. A Penge ezzel esélyt kapott a hencegésre, amivel élt is: kardja a kezébe villant, és teljes vágtában fölnyalábolta vele a lány fejfedőjét. A kalapnak ezzel nem tett jót, nem úgy a nevetésnek, a kipirult arcoknak és a csillogó szempároknak.

Tavasz volt.

Délben egy árnyas tisztáson piknikeztek, amit mohás part és zubogó patak tett teljessé. A Pengék mindig ismerték a legújabb udvari pletykákat, s még Arabel úrnőnél is több titkot tudtak. Nem tagadták, hogy Ambrose a Vascsarnokba ment, és akár napokig is távol lehet, tekintve, hogy milyen állapotba szoktak kerülni az utak ebben az évszakban.

– Szégyenletes – jegyezte meg Sas. – Vezér az anyaméhből rángatja ki a kölyköket, hogy elegen legyünk. Dühöngő az első. Hány éves Dühöngő, fivérem?

Sir Hektor vállat vont.

– Szerintem még tizennyolc sincs.

– Nevetséges! – Sas már komoly tizenkilenc esztendős volt, épp megfelelő egy tizenhat éves hercegnő dajkálására. – Egy Pengének fenn kell tartania a legendát.

– Te biztos át tudod vállalni az ő részét is. – Sir Merész ravasz pillantást vetett Malindára.

– Kivéve, ha Írisz fülébe jut! – tromfolt rá Hektor.

Cukkolni kezdték Sast az ismeretlen írisszel és más rossz hírű nőkkel. Társuk céklavörös lett, és az ő éjszakai kalandjaikhoz fűzött megjegyzésekkel vágott vissza. A Pengék hírhedten élvhajhászok voltak – ez adta vonzerejük egy részét. Dian és Chandos, kik igencsak egymásra hangolódtak, egyre közelebb araszoltak, és percről percre hevesebb pillantásokat váltottak. Tavasz volt.

– Azt hiszem – szólalt meg Dian, és kezdett felállni –, most őrzöm kicsit a hagyományt, és elmegyek meténget szedni. – A célja inkább

Chandos kedélyének jelentős javítása lehetett a fák között. A Penge fölugrott, és segítő kezet nyújtott neki.

– Dehogy mész! – Malinda legszúrósabb Ranulf-pillantását öltötte magára. – Kell valaki, aki ügyel ezekre a hitvány alakokra.

Dian lebiggyesztett szájjal megadta magát. Chandosból szánnivaló sóhaj szakadt ki. Hektor és Merész vigyorogtak, mint a vadalma.

– Miért kell ügyelni ránk? – Sas ártatlan kérdéséhez szokásos szívdobogtató pillantása társult.

A hercegnő még beszédesebb tekintettel vágott vissza.

– Csak.

– Hektor és én majd gardírozunk titeket – mondta Merész.

– Csak az kéne! Az udvari hárpiáknak anélkül is lesz min csámcsogniuk, ha a fülükbe jut ez a kiruccanás. Dian nem hazudhat az inkvizítoroknak, ti viszont igen.

– Valóban? Nem is tudtam. – Merész Chandoshoz fordult, aki eszes ember hírében állt a Pengék között. (Courtney erre azt mondaná, egyszer biztos rajtakapták a Vascsarnokban könyvvel a kezében.)

Chandos vállat vont.

– Talán. Valószínűleg menne, ha a védencem veszélyben lenne. Viszont az én bűbájom állna szemben az ő bűbájukkal, és az inkvizítorok bűbája elég erős.

– Nem vagyok a védencetek – felelte Malinda –, és Dian nem fog szem elől téveszteni engem, míg ti kujonok itt vagytok.

Be kellett érniük ennyivel.

De közben tavasz volt.

* * *

 

Fáradtan és boldogan értek vissza a palotába alkonyatkor – Sas Ménkű hátán ült, míg Malinda illedelmesen érkezett, saját lován, női nyeregben. Rögvest az istállóba indultak. A lovászok épp vacsorázni voltak.

Ostobaság volt, bolondság volt, őrültség volt...

Tavasz volt.

Malinda egy lószerszámos szobában szorította sarokba Sast, miután becsukta maga mögött az ajtót. Amikor a férfi megpróbált elszökni, útját állta.

A rá jellemző évődésnek most nyoma sem látszott a Pengén. Elhátrált.

– Úrnőm, kérem!

– Lenyűgöző, csodálatos nap volt. Kell egy csók, hogy tökéletes legyen.

– Azt akarja, hogy lefejezzenek?

– Nem szólok senkinek... persze csak ha engedelmeskedsz. Ha meg nem, akkor ordítani fogok, hogy tucatszor próbáltál megerőszakolni a dombok közt.

A Penge dühösen motyogva megragadta a lány vállát, nyomott egy puszit az arcára, és megpróbált elmenni mellette.

Malinda belekapaszkodott.

– Valódi csókot!

– Ez valódi volt! Kérem!

– Nem. Mutasd meg, hogyan csókolod íriszt.

– Fenség! Maga nem az a fajta lány.

– Gondold azt, és csókolj meg! Valódi, hosszú csókkal. Mutasd meg!

– Tűz és halál! – morogta Sas.

A hercegnő majdnem olyan magas volt, mint a férfi, az ereje mégis lenyűgözte. Nem számított ilyen erős szorításra, a szájának nyomódó szájra, az ajkait szétfeszítő nyelvre... se a nyikorogva föltáruló ajtóban villanó lámpás fényére. Szétrebbentek. Malinda fölsikoltott. Sas felnyögött.

Ketten álltak ott. Fekete inkvizítorcsuhájuk és birétumuk alatt csak az arcuk látszott a sötétben. Az egyikük Kromman volt. Egy harmadik férfi furakodott át köztük: Sir Dominik, aki a helyettes parancsnok rangját töltötte be Sir Bandita távollétében. Mindig sápadt arca krétafehéren világított a félhomályban. A csönd mintha egy órán át tartott volna. A lóállásokban az állatok a patáikkal dobogtak, és szénát ropogtattak. Malinda körül összedőlt a világ. Bele sem mert gondolni, mit fog szólni az apja. A szellemek tudhatták csak, mit művelt most Sassal.

– Az egész az én hibám volt, Sir Dominik. Megparancsoltam neki...

– Add át a kardodat, testőr! Őrizetben vagy.

Sas előhúzta a kardját, és olyan némaságban adta át a fegyvert, ami fölért egy fájdalmas sikollyal.

– Sir Dominik és én elkísérjük a lakosztályába, fenség – szólalt meg Kromman.

– Maga nekem nem parancsol! – kiáltotta. Hogyan lehetett ennyire bolond?!

– Ez esetben kénytelen leszek beszámolni a lordkancellárnak – vigyorodott el az átkozott kis varangy. – Ugye az ő fennhatóságát elismeri őfelsége távollétében?

Roland! Persze, az egész csakis Lord Roland műve lehet. Mikor még Durendal parancsnok volt, állandóan kémkedett utána. Ha Malinda csak egy kedves szót is szólt egy Pengéhez, azt azonnal eltávolították a hercegnő szolgálatából, és máshova osztották be. Most pedig Roland csapdába csalta.

– Félre az utamból! – bömbölte, és a könyökével kiverekedte magát a szobából.

* * *

 

Alig fürdött le, mikor megérkezett az üzenet a Kancelláriáról: Lord Roland rövid audienciát kíván kérni a házassági tárgyalásokat illetően.

Eljön kárörvendeni!

Hajlott rá, hogy visszautasítsa a késői órára hivatkozva, de az gyávaságnak hatott volna – a büszkesége nem engedte. Azt válaszolta, hogy örömmel veszi őlordsága látogatását. Erre a hercegnő fogadószobájában került sor, amely Nocare-ban igen tágas volt. Támogatásképp elhívta Wainst, Kristályt és Arabelt is, ám Lord Roland egymaga érkezett. Még skarlát kancellári palástjában és hivatalának aranyláncában is olyan kecsesen mozgott, akár egy vívó – szinte belebegett, majd mélyen meghajolt, és kezet csókolt neki. Sötét tekintetében semmi nem látszott a diadalból, amit pedig biztosan átélt.

– Tiszteletteljesen őfensége bocsánatát kérem, amiért a vacsorához ily közeli órában zavarom.

– Mindig állok őlordsága rendelkezésére.

Roland elővett egy papírt.

– Rövid névsor. Ha őfensége lenne oly kedves... – Finom mosolyt villantott Malinda társalkodónőire, ami tudatta velük, ez az ügy annyira titkos, hogy illendő lenne visszahúzódniuk a terem túlsó végébe, amit azonnal meg is tettek a hercegnő külön utasítása nélkül. Már Lord Roland puszta neve is elég volt hozzá, hogy körbe-körbe futkározzanak, akár a nyulak. Idióták!

Széthajtotta a papírt. Tökéletesen üres volt.

– Szigorúan parancsba adtam – mondta halkan Lord Roland –, hogy az érintett személyek senkinek se említsék az esetet, még a fő-inkvizítornak se. A legjobb lenne, ha így is maradna, ám Kromman sajnos egy féreg.

A lány meglepetten pislogott, majd még nagyobb erővel lángolt föl benne a harag. Ha a főtitkár féreg, mégis micsoda a féreg gazdája?

– Imád bajt keverni, ezért az atyja biztosan hallani fog az ügyről, mikor visszatér. Addig azonban semminek nem szabad változnia. Sir Sas folytathatja a munkáját, mintha mi sem történt volna, s én nagyon kérem, úrnőm, tegyen ön is így. Csak győződjön meg róla, hogy minden pillanatban megfelelő kísérettel rendelkezik!

Micsoda hihetetlen képmutatás! Nem tudta, mi ömlene ki a száján, ha kinyitná, ezért inkább csak visszalökte a papírt a kancellárnak. A férfi elvette, és meghajolt.

– Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy meggyőzzem királyi atyját, legyen elnéző. Azonban kérem, fenség, a legfontosabb, hogy ne beszéljen egyetlen érintettel sem. – Hátrált egy lépést, és hangosabban folytatta: – Intézkedem, hogy a művész őfensége matrónájával beszélje meg az időpontot, ami őfenségének is megfelel.

Lord Roland ismét meghajolt, majd távozott. Az ajtóban még váltott pár szót a társalkodónőivel. Azok úgy reszkettek, mint a verebek.

Nyálkás_: sunyi, hitvány patkány!

* * *

 

Bármilyen parancsot is adott ki állítólag Lord Roland, a hír egy óra alatt bejárta a palotát. Kristály nyöszörögve, fejfájásra hivatkozva vonult vissza éjszakára. Arabel le akarta hordani Malindát, mintha az még mindig gyermek lenne. Még Wains úrnő is megérezte a hangulatváltozást, és tanácstalanságában sírni kezdett. A legrosszabbak viszont a Pengék voltak. Mikor a hercegnő megejtette szokásos esti látogatását Ambynél, maga Dominik vezette a kíséretét, de sem ő, sem a többiek nem szóltak hozzá. Némán levegőnek nézték. Sir Sasnak nyomát se látta.

A szóbeszéd gyorsabban terjedt szét, mint a mérges gomba. Reggel már úgy tudták, meztelenül bukkantak rá a lányra a szalmában egy Pengével, vagy akár többel is. Igen, épp mint Sian királyné... Az ő esete egyáltalán nem hasonlított Sianéra, de arctalan hazugságokkal nem tudott harcba szállni. Az sem sokat segített volna, ha végigrohan a palotán, s közben azt kiáltozza: „csak egyetlen csók volt!”.

Tudta, hogy utolsó, igen halvány reménysugara, hogy Roland előtt beszél az apjával. Sajnos azonban a király késő éjjel tért vissza, amiről úgy szerzett tudomást, hogy a rákövetkező reggelen maga a főgyógyító kopogtatott be hozzá, s tudatta Malindával, hogy a hercegnő lázas, és pihennie kell. A titokzatos kór miatt karanténba kellett zárni, vagyis udvarhölgyeit, társalkodónőit és szolgálóit kitessékelték, helyüket pedig zord arcú nővérek vették át. Házi őrizetbe került.

* * *

 

A szobájában csupán egy ágy, néhány bútordarab és egy gardrób volt. Olvasni nem tudott mit, és senki nem segített neki a hajával és ruhái pokolian kellemetlen helyekre rejtett zsinórjaival.

Másnap, miután időt kapott, hogy elmerengjen ballépésén, alá kellett vetnie magát egy csapat gyógyító és bába vizsgálatának. Egyetlen feladatuk annak kiderítése volt, hogy szűz-e még. Még nem egészen jöttek helyre az idegei a megalázó próbatétel után, amikor kiszólították a saját fogadószobájába, ahol a két férfiból és egy nőből álló inkvizítorbizottság várta őt. Volt merszük egy asztal mögött ülni, és elvárni tőle, hogy álljon. Amikor Malinda fölemelte a hangját, megmutatták neki a fölhatalmazásukat, rajta a királyi pecséttel. Parancsba kapták: ha hazudni próbál nekik, vagy nem válaszolja meg kielégítően bármelyik kérdésüket, az Erődbe kell küldeniük. Ezzel arra céloztak, hogy ott rendelkezésre állnak olyan eszközök, melyekkel kicsikarhatják belőle a választ.

Egyetlen csók miatt!

Így hát ott állt, és füstölgött üveges tekintetük előtt, s megválaszolt vagy ezer kérdést: a tárgytól függetleneket, személyeseket, lényegteleneket és megalázóakat. Hány férfival csókolózott? Hány férfi érintette meg a keblét? Simogatta valaha egy férfi ágyékát, akár a nadrágján át, akár abba benyúlva? Olyasmit is kérdeztek tőle, ami soha eszébe nem jutott volna.

– Miért tennék ilyet? – kérdezte többször is, ám a halszemű rettenetek ilyenkor azt mondták, válaszolnia kell. Mégsem a csók jelentette a valódi gondot. Emlékezett rá, hogy ő királyi felsége megtiltotta a rendes nyeregben való lovaglást? Hányszor mondta ezt őfelsége, és mikor? Hányszor szegte meg szánt szándékkal a királyi parancsot, és mikor? Hány egyéb királyi óhajt vagy parancsot vett még semmibe? Tisztában volt vele, hogy ez felségárulás? Ki más tudott még róla, hogy nem engedelmeskedik? És így tovább. Ha csak hajszálnyival is árnyalni próbálta a valóságot, hazugsággal vádolták meg. A csók nem számított.

Másnap az egész műveletet megismételték egy másik orvos- és bábacsapattal meg egy másik inkvizítorbizottsággal.

A harmadik napon föllázadt. A tálcát, amin az ételt hozták, kivágta az ablakon, és kijelentette, hogy előbb hal éhen, semmint hogy még egy kérdésre válaszoljon. Azt várta volna, hogy láncra verve hurcolják el, ehelyett azonban bezárták, és magára hagyták.