41

 

Az idézettekben megbízni nem ildomos, lévén minden bizonnyal saját akaratukat akarják majd rákényszeríteni a jövendőmondókra, mivel elszántan ragaszkodnak azon vágyakhoz, melyek szétoszlatásukkor uralták őket, ám nem ismerik az élet gyöngédebb részét, tudniillik az irgalmat, a szeretetet, vagy a reményt.

ALBERINO VERIANO: A HOLTAK MEG1DÉZÉSE

A szaga alapján a dereglyét a rendeltetése szerint valami halakhoz kapcsolódó dologra használhatták. Lassan követte csak a kormányrúd utasítását, mert az Erőd fala alatt szélárnyékba került, és peremig volt tömve élőkkel és holtakkal. A lélekvesztő veszélyesen megdőlt, mikor csikorogva nekifeszült a bástya köveinek, és több vessző is eltalálta, mielőtt kiszabadult volna a nyílt vízre. Eltávolodtak a veszélytől.

Malinda reszketve guggolt a deszkákon, karjában Kutya holtteste hevert, testét a férfi kihűlt vére borította. Nem sírt, még nem. Talán soha nem is fog. Nem lehet igaz. Nem lehet halott. Valami szörnyű látomás volt ez, valami kínzás, ami Birkabőr Horatio fejéből pattant ki.

– Azonnal el kell jutnunk egy elementárishoz – mondta Malinda. – Kutyának gyógyító kell.

Fursa szólalt meg mellette:

– Meghalt, úrnőm.

– Az nem lehet!

– Pikák közé zuhant, felség! Gyors volt. De meghalt.

– Nem!

A Penge fölsóhajtott, és végignézett a köré gyűlt arcokon.

– Kit vesztettünk még Kutyán kívül?

Férfiak hangja válaszolt a sötétből.

– Terelőostort.

– Reynard-t.

– Bajnok sincs itt. Tud úszni?

– Lothaire vesszőt kapott a gyomrába. Gyógyítás kell neki, gyorsan.

– Borz? – kérdezte Fursa. – Elhoztad a bűbájjal átitatott fáslit?

– Megmaradok – suttogta egy reszketeg hang.

– Mercadier-nek és Alandale-nek is gyógyítás kell.

– Piersnek agyrázkódása van, nem tudjuk, mennyire súlyos.

– Zsonglőrnek eltört a csuklója.

– Csak kificamodott – felelte egy hang a közelből. – Nem súlyos.

Majd valaki más hozzátette:

– És tucatnyi lovaskatona!

– Én csak nyolcat számoltam.

– Nem öltünk meg eleget a fattyakból, az biztos!

Többen is egyetértettek.

Malinda számára a szavak csak lassan rendeződtek sorba és nyertek értelmet. Milyen sokan haltak vagy sérültek meg. Csak hogy megmentsék őt. Az ellenség oldalán is, akik csak parancsot teljesítettek. Küzdenie kellett, hogy kiszabadítsa magát Kutya súlyos teteme alól. Segítő kezek könnyítették meg a dolgát. Leültették egy-evezőpadra, két pokrócot terítettek rá, és adtak neki egy laposüveget, benne erős borral. A hajó sötét hullámokon hánykolódott. A holdnak nyoma veszett, de úgy tűnt, a kormányos tudja, merre tart.

– Köszönöm. – Nehezére esett beszélni, egyre csak vacogott volna. – Nagyon-nagyon hálás vagyok nektek. Fáj a szívem az elesettekért. Talán még javíthatunk a helyzeten, ha gyorsan eljutunk egy nyolcszöghöz.

– Mind tudták, mire vállalkoznak – válaszolta Fursa. – Megkötés nélkül is jöttek, maguktól.

– Hogyan csináltátok? Tudom, hogy Kutyánál mágikus köpeny volt. – Miért épp Kutyát küldték a legnagyobb veszélybe?

Úgy tucatnyi névtelen sziluett kuporodott Malinda köré a sötétben. Tudta, hogy néhány korábban elhangzott név Fursánál sokkal idősebb férfiak neve volt, mégis úgy tűnt, még mindig ő a vezér.

– Tudtuk, hogy mágia nélkül nem fog menni – mondta Fursa. – Lothaire... emlékszik Rituálémesterre? Visszament a Kollégiumba. Tőle és Sir Zsonglőrtől is segítséget kaptunk. Lehet, hogy nem ismeri őt... idősebb lovag, vezető bűbájnok...

– De, ismerem. – Nagyképű öregember, akit Malinda ott hagyott a sárban térdepelve.

– Nos – felelte Fursa –, ők ketten mindenféle mütyürrel láttak el minket, javarészt inkvizítortrükkökkel, mint amilyen a fénycsóva volt vagy a köpeny. A köpenyekkel az a gond, hogy kegyetlenül nehéz használni őket. A legtöbben egyáltalán nem éreznek rá. Kutyának elsőre sikerült.

– Miért? – Miért kellett a véletlennek ilyen könyörtelennek lennie? Mind közül miért épp Kutya? Miért nem bírt Malinda gondolkozni? Az agya egy dézsa mosogatóié volt.

– Különleges bátorság szükségeltetik hozzá, felség – jelentette ki Zsonglőr. – A köpeny használatához tökéletes összpontosítás kell, a hatás a félelem legkisebb jelére megszűnik. Sir Kutya látszólag semmitől se félt. Meghagytuk neki, hogy fényes nappal menjen be, majd jöjjön ki az Erőd kapuján, az őrök pedig még csak nem is pislantottak.

– Ami sok mindent megmagyaráz – dünnyögte valaki.

Sosem felejti el, mikor ott ült az üllőn, és nyugodtan várta, hogy Malinda a szívébe döfje Kardot. Még az első csókjukhoz is bátorságra volt szükség azok után, ami Sassal történt.

– Meséljetek Chivialról! Egyáltalán semmit nem tudok, mióta bedobtak abba a cellába. Neville megkaparintotta a trónt – ennyit tudok, de ez minden.

– Tél?

– Smaile ültette őt a trónra – mondta Tél. – Lord Smaile, korábban Birkabőr, a maga főinkvizítora. Courtney egyszer csak halott volt, Smaile bezáratta magát a megöléséért, és Neville maradt az egyetlen jelölt. Birkabőr a trónra ültette Neville-t, aki pedig gróffá és kancellárrá tette őt, és most ő irányít mindent.

– Jó munkát végez?

– Nem! – kiáltották többen is.

– Gyakoriak a zavargások, felség – jegyezte meg Fursa. – Durván bánnak el velük: vérontással, kínzásokkal, látszatperekkel, kivégzésekkel. Sok nemes van az erődben, mások a tengerentúlra menekültek. Természetesen maga a jog szerinti királynő, úgyhogy nem sokat tehettek az emberek, míg a markukban volt. Vadásznak a Pengékre... Kígyóra, Nagymesterre, Félixre... Az országgyűlés fele mintha elbujdokolt volna.

Malindának eszébe jutott, ahogy Birkabőr-Smaile megfélemlítette az ülnököket a tárgyalásán.

– Euránia elfogadta Neville-t?

A dereglye már az Öbölben úszott, ahol a tengerjáró hajók horgonyoztak. A kormányos irányt változtatott a vitorlák erdejében. Permet csapott át a peremen. Fények hunyorogtak és pislákoltak.

– Néhány ország igen. Például Isilond. Mások még gondolkodnak. Baelmark... Véget vetettek a bael háborúnak, de ez javarészt az új bael királyon múlt. Most, hogy biztonságban van, arra számítunk, hogy az emberek elkezdenek maga mellé állni.

Polgárháború? Kell lennie jobb kiútnak ennél. Volt is egy ötlete. Hogy meg tud-e győzni egyáltalán bárkit, hogy próbálják meg, már más lapra tartozott.

– Hová megyünk?

– Egy hajóra. Thergiai. Csikóhal a neve. Van ott egy barátja.

* * *

 

A Csikóhal még úgy sem tűnt valami grandiózus hajónak, hogy egy halászbárkával közelítették meg.

– Thergiában ezt staten jachtnak hívják, felség, amolyan futárhajó – mondta Tél. – Siető, fontos emberek is használják. – Egyetlen árboca volt, és elég alacsonyra építették, hogy megkíméljék a fölszállókat a kellemetlen kötéllétráktól. Egy matróz ledobott a fedélzetről egy lépcsősort, Fursa pedig fölnyújtotta a két rendkívül büdös pokrócnyi koronaékszerébe burkolt királynőt.

Egy férfi hajolt meg Malinda előtt.

– Üdvözöljük a Csikóhal fedélzetén, felség! Megtisztel bennünket.

– Szerintem végtelenül jobban örülök annak, hogy a fedélzeten lehetek, mint maga, hogy itt köszönthet.

– Sir Fursa, remélem, nem követtek?

– Amennyire láttuk, nem – felelte óvatosan Fursa. – Felség, ő itt Sir Darázs.

– Azonnal szeretnék kihajózni, ha megoldható – mondta Malinda.

A háta mögött a Pengék épp föladogatták a testeket. A legénység halvány alakok csoportjaként sorakozott a háttérben – figyeltek és várták, milyen döntés születik.

– Őfelsége is tudja – válaszolta Darázs –, hogy éjszaka, nem igazán erős szélben, helyi kalauz nélkül végighajózni egy olyan kanyargó folyón, mint a Gran, igencsak kétségbeesett vállalkozás lenne. Nem bocsátunk ki fényt, maga pedig nem hagyott nyomokat. Itt, ezen a zsúfolt horgonyhelyen nem vesznek észre bennünket.

– Nem – hördült fel a királynő. Talán ez a férfi azt gondolta róla, hogy valami féleszű, ok nélkül ijedező nőszemély? – A Fekete Kamarának van egy szaglász nevű bűbája. Az elmúlt hat hónapban ugyanazon a szalmával tömött derékaljon aludtam. Elég nyomot hagytam rajta ahhoz, hogy a szellemek követni tudjanak.

– Elnézését kérem, úrnőm! Nem tudtam... – Más nyelven szólalt meg, amit Malinda thergiainak gondolt. Az egyik matróztól hosszas választ kapott. – Klerk kapitány azt mondja, kihasználhatjuk a dagályt, akkora vitorlával, amivel még kormányozható marad a hajó. Viszont így is fennáll a veszély, hogy megfeneklünk, és pellengérre leszünk állítva, ha fölkel a nap.

Akkor pedig még többen meghalnak. Malinda túlságosan összezavarodott, hogy döntést hozzon.

– Vezér? – kérdezte elcsigázottan.

– Azt hiszem, a Trónbitorló mindent megtesz majd, hogy újra foglyul ejtse őfelségét – felelte a Penge. – A sebesültjeinket gyorsan el kell juttatnunk egy elementárishoz, és a közelben sehol sem biztonságos. Kérlek, vonjuk fel a horgonyt, Sir Darázs!

A férfi sóhajtott, és újra beszélt a kapitánnyal.

– Még mindig te vagy a vezér, Sir Fursa? – tudakolta Malinda. – Ez igazán nagy megtiszteltetés.

– Valóban az, úrnőm, ám ezek az emberek nem hozzám hűségesek, hanem a maga ügyéhez. Szánalmasan kevesen maradtunk. Mi vagyunk az utolsó Pengék. A Királynő Embereinek hívjuk magunkat.

– Kérem, erre parancsoljon, felség... – mondta Darázs, majd mindössze néhány lépést tett a hátsó fedélzet felé, és kopogott egy ajtón. Az egy pillanat múltán kinyílt, a férfi pedig félreállt, és előreengedte.

Darázzsal és Fursával a sarkában lépett a sötétségbe. Miután becsukódott az ajtó, valaki felnyitott egy lámpást, majd még egyet és még egyet. Malindának hunyorognia kellett a fényűző ragyogás láttán. A kabin nem lehetett nagyobb, mint az erődbeli cellája, mégis elfoglalhatta a hajó hátsó harmadát. A kint töltött éjszaka után zsibbasztóan melegnek és világosnak hatott a puha szőnyegekkel, csillogó rézzel, a falakon lógó remek festményekkel, fényes bőrből és csiszolt fából készült berendezésével. A padokat ki lehetett hajtani, és ágyként szolgáltak – emellett ládákat és szekrényeket rejtettek. A fontos emberek természetesen gazdag emberek is voltak egyben, itt pedig valódi fényűzés tárult a szeme elé, mely még hatásosabbnak bizonyult úgy, hogy Malinda fél évet töltött egy kődobozban. A Csikóhal célja láthatóan az volt, hogy oda vigye a kabint és utasait, ahová azok menni akarnak. Tehát erre a pazar helyre lépett be a trónfosztott királynő, véres rongyokba és bűzlő pokrócokba öltözve: haja csimbókokban lógott, lehelete bortól bűzlött.

A nő, aki előtte pukedlizett, a zafírkék talárba öltözött Lángcsillag kancellár volt. Haragos tekintettel kelt föl, előre lendült, és egyáltalán nem hivatalos módon átölelte a vendéget.

– Hogy merészelik! Jöjjön, üljön le, felség! Hogy merészeltek így bánni magával? Végtelenül boldog vagyok, hogy újra szabadon láthatom. Megsérült?

Malinda megrázta a fejét. Szédelegve, hálásan rogyott le a padra, és beburkolózott a pokrócaiba. Odakint idegen nyelvű hangok kiabáltak, lábak dobogtak a mennyezeten, csörgött a vasmacska lánca.

– Akkor az kinek a vére?

– Sir Kutyáé – felelte Fursa. – Reynard-t és Terelőostort is elveszítettük, és valószínűleg Bajnokot is. Lothaire csúnyán megsérült. Mások csak könnyebben, de mi legalább élve tértünk vissza. Megnyertem a fogadást, excellenciás úrnőm.

– Azt hiszi, érdekel, ha veszítek?! – csattant fel az idős hölgy. – Nem gondoltam volna, hogy ki tudják hozni őfelségét. Bort, felség? Ételt?

Malinda megborzongott.

– Bort ne! – Remélte, hogy illően gondoskodnak Kutyáról.

– Lemossuk a vért? Kér új ruhát? Van itt pár öltözék, ezeknél legalább jobbak.

– Még ne! Nemsokára.

– Akkor mit kér? Sir Darázs mindenféle csodával tud szolgálni itt a csónakján.

– Ez egy hajó! – torkolta le a férfi. Harminc körül járhatott, arcán már megjelentek az első ráncok. Alacsony volt és elegáns – egy Penge rapírkülsejével bírt, ám nem volt nála kard. Ami biztosan volt nála, az egy csinos kis vagyon. Malinda úgy gondolta, legalább herceg lehet az, aki ilyen vízen járó alkalmatosságot birtokol. Csak a nyakán hordott smaragdból vehetett volna egy négylovas hintót.

– Akkor hajó.

– Ha tud keríteni egy tál forró levest – mondta Malinda –, akkor hinni fogok a csodákban.

– Ez könnyű. – A férfi beleszólt egy szócsőbe, és megvárta a megerősítést. – Egy tál forró leves azon nyomban. – Visszahelyezte a csövet az akasztójára.

– Felség – szólalt meg Lángcsillag –, megengedi nekem, hogy bemutassam Sir Darazsat? Övé ez a lebegő palota. Azt állítja, őfelsége hűséges szolgája, és nem érzek rajta hazugságot.

– Az adósa vagyok, Sir Darázs.

A férfi mélyen meghajolt.

– Nem, felség, én tartozom magának komoly kárpótlással. Bármit megteszek, hogy segíthessek. – Tett egy gyors lépést, hogy megőrizze az egyensúlyát, amikor a hajó elindult.

– Kérlek, üljetek le mindannyian! – mondta Malinda. – Sir Darázs, maga Penge? – Egy Pengének hogyan lehetne gondja az egyensúlyával?

Mindhárman leültek a királynővel szembeni padra.

– Az voltam, felség. Még mindig rendtag lennék tiszta lappal, ha a Rendet nem oszlatták volna fel. – Mosolyt villantott Fursára. – Nagyon megtisztelő, hogy a Királynő Emberei közé tartozhatok.

– Rendkívül hálás vagyok nekik. Hová visz most?

– Engedelmével Drachveldbe. Martha régenskirályné menedéket és rangjához illő bánásmódot ígért őfelségének. Száműzetésében is királynő maradhat, míg támogatói fölkészülnek, hogy elhódítsák a koronáját a Trónbitorlótól.

Ismét felbukkant a polgárháború riasztó réme. Nem, nem fog Thergiába menni. A választ a Vascsarnokban kellett keresnie. Vajon meg tudja győzni őket az igazságról, melyre a hosszú, sötét hónapok alatt ébredt rá? Neki lenne-e egyáltalán bátorsága szembenézni vele, ha Kutya itt állna most az oldalán? És ki ez a rejtélyes, egykori Penge, akit így fölvet a vagyon?

– Ki volt a védence, Sir Darázs?

– Radgar Æleding, felség.

Mind Malindát figyelték, mit szól.

– Sir Piers elmondta nekem, hogy az apám nemcsak hogy hagyta megszökni a bael örököst, még Pengét is adott mellé. Gondolom, a gúnyolódástól félt, azért akarta ennyire titokban tartani az ügyet. – Még a férfi uralkodók is követtek el hibákat. Végignézett a többi társán, különösen Lángcsillagon, aki állítása szerint nem látott hazugságot ebben a férfiban, és úgy tűnt, továbbra sem aggódik. – Tudhatja, hogy az én aláírásom fosztotta meg a védencétől, Sir Darázs.

– Nem így történt, felség. Sok évvel ezelőtt szabadultam meg a megkötésemtől, igencsak szokatlan körülmények között, de Radgar és én jó barátok maradtunk. Egy évvel ezelőttig. – A hajó kibillent, mire Darázs testhelyzetet változtatott, és Malinda észrevette, hogy valami nincs rendben a bal karjával. Nem használta a végtagot, ami magyarázatot adott a korábbi ügyetlenkedésére.

– Két évvel ezelőtt, úrnőm, amikor Baelmark főkonzulja voltam Drachveldben, Lord Roland meglátogatott egy ajánlattal, hogy vessünk véget a háborúnak egy házassággal maga és Radgar király között. Elvittem a javaslatot Baelmarkba, és rábeszéltem Radgart. Azt hittem, hogy rábeszéltem. Maga is tudja, mit tett, mikor eljött a nap. – Darázs felsóhajtott. – Higgye el nekem, felség, én is megdöbbentem! Sejtelmem sem volt, hogy erre készül. Szinte meg mernék rá esküdni, hogy ő maga sem tudta. Még a grófok és a thegnek is elborzadtak a hitszegéstől, pedig a baelek aztán nem háborodnak föl akármitől. Hosszú uralma során először rendült meg a hatalma. Ha úgy jobban tetszik, akár azt is mondhatjuk, hogy az árulása pusztította el őt, mert erős a gyanúm, hogy a Lomouth ellen vezetett támadását elárulták.

– Én biztos vagyok benne. Valaki pénzt és értesüléseket adott a kuzinomnak. A cél nem én voltam, hanem Radgar.

Darázs zordan bólintott, elfogadta az elméletet.

– Mindig is tudtam róla, hogy kemény ember, sőt ha kell, kegyetlen, de barátságunk évei alatt soha nem fogtam fel, milyen elkeseredetten gyűlöli a maga atyját, akit a saját apja megöléséért tett felelőssé. Biztosan ismeri a történetet, és nem kell elismételnem. Radgar megszállottja lett ennek a galád cselekedetnek. Csakhogy egy árulás nem jogosít föl egy másik árulásra. Szakítottam vele emiatt, felség. Fogtam a feleségeimet és a gyerekeimet, kisétáltam a csinos drachveldi házamból, és egy másik úr szolgálatába álltam. Megmondtam Radgarnak, hogy...

– Milyen másik úr?

Röpke mosoly dobta föl Darázs komor kedvét.

– Thergia királya. Régóta rivalizáltunk, hogy melyikünk tudja az asztal alá inni a másikat. Általában ő nyert. Az elmúlt évben két királyi barátot veszítettem rövid idő alatt. – Újabb sóhaj, vállvonás. – Az áldozatom mégsem volt olyan hatásos, mint amilyennek beállítottam. Radgar meg sosem adta föl egykönnyen. Elküldte a ház és a benne lévő holmik tulajdoni papírjait, ennek a hajónak a tulajdoni papírjait, mindent. Visszaküldtem. Ő is visszaküldte. És így tovább. Mikor meghalt, épp nálam voltak, tehát a véletlen úgy döntött, hogy megtarthattam barátságom ebül szerzett javait. Mikor hallottam őfelsége szerencsétlen helyzetéről, elhatároztam, mindent megteszek, hogy kárpótoljam valahogy, hiszen engem is terhel a felelősség. Félreismertem Radgart.

Malinda egy darabig csak ült, és minden fáradtsága, gyásza és zavarodottsága ellenére próbált gondolkodni. Valószínűleg Lángcsillag támogatása nélkül is megbízna ebben a Darázsban. Őszinteség és rátermettség lengte körül a férfit, egyszerűség, mely mégis nagy mélységeket rejtett. A királyok barátja nem volt pehelysúlyú harcos.

– Beismeri, hogy Radgar barátja volt. Levágtam a fejét.

A korábbi kardforgató állta Malinda tekintetét.

– És bosszút kéne állnom, felség? Azok alapján, amit hallottam, inkább hálásnak kell lennem, amiért véget vetett a szenvedésének. Ha bosszút akartam volna, nem lett volna egyszerűbb ott hagynom, ahol egy órával ezelőtt volt?

A lány zsibbadtan bólintott.

– Akkor hát örömmel fogadom a Királynő Embereinek soraiba, és hálás vagyok a ma este tett szolgálataiért, ahogy a többieknek is. Azonban bármennyire is jól esik a régenskirálynő kedvessége saját gyásza közepette, nem megyek Drachveldbe.

Három társa aggodalmas pillantásokat váltott, mintha azon töprengtek volna, mit tett a fogság Malinda elméjével. Nemsokára sokkal több aggódnivalójuk lesz.

– Akkor mit szeretne, hová menjünk, úrnőm? – kérdezte Fursa.

Még nem. Előbb meg kell róla bizonyosodnia.

– Először hadd beszéljek Sir Téllel és Sir Zsonglőrrel!

* * *

 

A lámpások zárólapjait be kellett hajtani, még mielőtt kinyithatták volna az ajtót, és percek teltek el, mire a kabin ismét kivilágosodott. Addigra a többiek is megérkeztek, Malinda pedig bögréből húslevest szürcsölt, ami mintha végigperzselte volna a torkát, és lángra lobbantotta volna az ereit. Sir Darázsnak ügyes szakácsa volt, bár a börtönkoszt után bármi ízlett volna neki. Zsúfolt lett a kabin, úgyhogy a királynő átült a székbe, és meghagyta a padokat Lángcsillagnak és a négy férfinak.

Télnek kinőttek a körmei, és igen furcsa szakáll burjánzott az arcán – neki beválhatott a nem-Penge élet. Ragyogott, mikor rákérdezett Dianra.

– Biztonságban van Királyfokon, felség. A Kaputoronyban nincs senki, még udvarmester sincs most. – Szégyellősen elvigyorodott. – Dian már számolja a napokat Kilencholdig!

– Gratulálok! Jól tudom, hogy Dian remek anya lesz. Ez csodálatos hír. – Borzalmas, borzalmas hír volt. Megnehezíti a dolgokat. – Sir Zsonglőr? Tekintve, hogy milyen udvariatlanul beszéltem veled, mikor először találkoztunk, ma esti lovagias szolgálatodért kétszeresen is az adósod vagyok.

– Az akkor tett kifogásai helytállóak voltak, felség. Örülök, hogy esélyt kaptam jóvátenni a hibámat. – Zsonglőr szakálla őszebbnek tűnt, mint amire emlékezett, bal karját pedig sínben hordta, de ugyanolyan fellengzős volt, mint korábban.

– Emlékszel még, miről beszéltünk akkor?

– A levélben föltett kérdésére? – tudakolta óvatosan. – Igen, természetesen.

– Az erődben eltöltött hat hónap alatt rengeteg idő állt rendelkezésemre, hogy végiggondoljam, amit akkor mondtál.

Zsonglőr szünetet tartott, mintha épp eltervezné a mondandóját.

– Soha többé nem követem el azt a hibát, hogy alábecsülöm őfelsége tudását a szellemek tudományának területén.

– Csak műkedvelő vagyok, de talán annak köszönhetően, hogy nem kaptam hivatalos képzést, meglátok olyan ösvényeket is, melyeket sosem térképeztek föl megfelelően. A tömlöcben pedig szabadon barangolhatott az elmém, ha érti a kifejezést.

– Természetesen – bólintott a férfi óvatosan.

– Egy bizonyos inkvizítor egyszer elmondta, hogy a Fekete Kamara egyfajta megfordított nekromancia révén próféciákat készít, melyekre kiolvasásként hivatkozik. A múlt helyett a jövőből idézik meg a holtak szellemét.

– Ez nagyon durva leegyszerűsítése a... Őfelsége meglehetősen általánosító fogalmakkal vázolt föl egy igencsak összetett folyamatot, ami ritkán működik olyan jól a gyakorlatban, mint elméletben. Kevés hatóság merne annyi bizalmat szavazni ennek a módszernek, mint az Általános Hírszerzőhivatal.

– Amire ki szeretnék lyukadni, az az, hogy a szellemek az anyagi tárgyakkal ellentétben lehetnek egyszerre két helyen! Az elmék képesek a vándorlásra! Nem értesz egyet? Kérlek, most ne térj ki a szellem és az elme közti különbségekre!

– Abban mindenképp egyetértünk, hogy mindkettő szabadon kalandozhat térben és időben.

– Akkor miért nem lehetséges az átmenet, amit Kutya akart? – Sajnos Kutya szelleme eltűnt, széthullott, visszatért az elemekhez.

Zsonglőr arcára a többiekhez hasonlóan őszinte zavar ült ki.

– Most arra gondol, hogy kizárólag az elme, nem pedig egy anyagi test utazik vissza egy megszabott időpontba a múltban?

– Egy elme... egy szó... egy ötlet. – Malinda ellenállt a kísértésnek, hogy megfogja, és kicsavarja a férfi eltört csuklóját. A hajó ide-oda dőlt és fordult, ahogy végighaladt a kanyargós folyón, ám Klerk kapitánynak valószínűleg sokkal könnyebb dolga volt, mint a királynőnek, aki egyenes választ akart kicsikarni ebből a fennhéjázó félnótásból. – Folytasd, Sir Zsonglőr!

– Ennek a hipotézisnek lehet elméleti alapja, ám még mindig úgy hiszem, a gyakorlatban lehetetlen egy ilyen bűbáj.

– Miért?

Zsonglőr egy pillanatig nagyon határozottan nézte őt.

– Még mindig a halott fiúról beszél, felség? Ugye, nem arra céloz, hogy maga akarja ezt megkísérelni?

– Csak sorold föl a nehézségeket.

– Van egy mondás, úrnőm, mely szerint a kevés tudás veszélyes dolog.

– Annál nem sokkal lehet kevesebb tudásom, mint amit eddig sikerült kihúznom belőled. Hozzám vagy hűséges vagy a Trónbitorlóhoz?

Zsonglőr pufók arca rákvörös lett.

– Őfelsége embere vagyok.

– Akkor válaszolj a kérdéseimre! Lehetséges, amit Sir Kutya akart, vagy sem?

Fursa teljesen elvesztette a fonalat. Tél szemöldökráncolva itta minden szavukat. Lángcsillag jó eséllyel tudta követni őket – bár a Fehér Nővérek bűbájokkal kapcsolatos tudása sokkal inkább tapasztalati, semmint elméleti alapokon nyugodott, a korábbi tisztelendő anya nagyon éles eszű volt.

– Még ha lehetséges is lenne – húzódozott Sir Zsonglőr –, akkor is hiábavaló. Ha az alany visszamenne az időben, ugyanazzal a helyzettel szembesülne, mint korábban, tehát ugyanazt tenné, mint korábban, és semmi nem változna. Hacsak, persze, nem rendelkezne a jövőben szerzett tapasztalataival és emlékeivel. Ám mivel még nem élt abban a jövőben, ez nem lehetséges. Ez logikai körkörösséget eredményez, és Veriano tiltásai továbbra is érvényesek.

– Ismered Hoffman bizonytalansági elvét? – kérdezte Malinda, s észrevette, hogy Tél megrezzen. Felhúzott szemöldökkel jelezte neki, hogy csatlakozzon a diskurzushoz. – Te ismered?

– „A véletlen elemi dolog”, úrnőm?

– Vagyis?

Tél a szájához emelte egy ujját, majd gyorsan elvette.

– Emiatt nem működik egy bűbáj sem minden alkalommal tökéletesen. A Rombolótábornok nem találja el mindig a célpontot. A Vascsarnok megkötései ölhetnek.

– Csakhogy ebben az esetben a bizonytalanság előny. Igaz, Sir Zsonglőr?

A férfinak nem tetszett, hogy be kell ismernie valamit, úgyhogy azt motyogta:

– Lehetséges... Azt állítja, az átmenet talán nem azonnali. Igaz, létrejöhet egy rövid átfedés. Néhány másodperc vagy perc hosszú idő, míg az alanyra úgy tekintünk, hogy mindkét időpontban létezik. Ha így van, rendelkezne ideiglenes emlékekkel a jövőről, és tisztában lenne azzal, miért ment vissza. Helyesen értelmezem őfelsége hipotézisét?

– Az a néhány pillanat elég lehet, hogy elérje a célját.

– Meglehet – értett egyet a bűbájnok, majd hangjában némi keserű diadallal hozzátette: – Azonban, minden tisztelettel, felség, ugyanez a bizonytalanság az egész átmenetre is vonatkozik, méghozzá sokkal nagyobb léptékben. Még ha meg is tudnánk idézni időelementálokat, hogy vigyenek vissza bennünket, nem remélhetjük, hogy számszeríjként tudnánk célozni velük. A fiúnak a múltja egyetlen bizonyos pillanatát kell meglátogatnia: ha egy órával előbb vagy később ér oda, az egész értelmét veszti. Ha sok évvel megy vissza, ahogy ő is akarta, akár heteket is tévedhet. Ismét győz a véletlen. A fiú érdekes problémát vetett föl, ám ez a gyakorlatban nem alkalmazható.

– Ez az egyetlen ellenvetése?

– Ez is elég, úrnőm.

Tél olyan fehér lett, mint a hó. Tudta, hová vezet a következő lépés.

– Van javaslatod? – kérdezte Malinda.

A férfi nyelt egyet.

– Nekromancia?

Sir Zsonglőr azonnal kihúzta magát, Lángcsillag azt dünnyögte, „ó, nem!”, és mindenki elborzadva bámult.

– A halál pillanata – jelentette ki Malinda. – Sok ember halála egymáshoz nagyon közeli időpontban. Ahelyett, hogy elementálokat szólítanál, hogy visszaküldjenek, Sir Zsonglőr, gondolj arra, hogy egy szellem-elegyet szólítasz, a holtak lelkét, hogy visszahúzzanak a tetőpontba. És igen, ebben az esetben megbízhatsz a segítségükben, mert az kívánod nekik, amit ők is akarnak... esélyt, hogy újra éljenek!

Bármilyen fellengzősen is viselkedett Zsonglőr, okosnak kellett lennie ahhoz, hogy kardforgatói pályafutása után fölvegyék a Kollégiumba. Üveges tekintettel mérlegelte a lehetőségeket.

– Természetesen Vizespartra gondol... De a kockázat, felség! Tudtommal a holtak megidézése az egyetlen bűbáj, melynek során a bűbájnokok a nyolcszögön kívül állnak. Amit javasol, ahhoz az... alanynak? utasnak?... bent kellene lennie az újra összeállt lelkekkel. A halál vagy őrület veszélye...

– Közeli viszonyt ápolok a veszéllyel. Milyen más kifogásod van még?

– Egy szellem valószínűleg nem lenne elég... a maga értelmezése alapján többet is szólítani kellene, ám ezek az emberek nem mind ugyanabban a pillanatban haltak meg. Maga is szétszóródhat... Aztán ott van még a kulcs, vagyis köznyelven a csali problémája. Valamilyen tárgy, melyet a lélek fölismer, ami körül kikristályosodhat, valami, amit régóta ismer...

– A kardjuk? – jajgatott Tél. – A kardjuk kell, hogy legyen. De a Vascsarnokot kifosztották, felség! Minden kardot elvittek.

– Kétlem, hogy Vizespart halottainak fegyverét valaha is föllógatták volna a kardok egére. Sir Lothaire tudni fogja. Feltételezve, hogy megtaláljuk a fegyvereket, működhet? Sosem szeretettem az apámat, de erős és jó uralkodó volt. Chivial rengeteget szenvedett a halála óta, és úgy tűnik, még több szenvedés vár rá. Ha – és ez az, amit tudnom kell –, ha az elveszett Pengék lelke vissza tud szólítani... egy perc kell csak! Egyetlen perc! Ha visszatérhetek ahhoz a pillanathoz, mikor elhagyom a hosszúhajót, és végigsétálok a mólón... Ha inkább végigfutok a mólón, és odakiáltok a Testőrségnek... Ha azt kiabálom nekik, „Számszeríj!”, biztosan maguk alá gyűrik az apámat, és Radgar elveszti a könnyű célpontot. Minden bajunk az apám halálával indult. Egyetlen figyelmeztető szó...

Túlságosan belelovallta magát.

– Még egy kis levest, felség? – kérdezte Lángcsillag, és a tálért nyúlt. – Érdekes tervet zúdított ránk. Nem gondolja, Sir Darázs?

Tél és Zsonglőr szúrósan meredtek egymásra. Az idősebb férfi ismét Malindához fordult, ám ezúttal lekezelés nélkül beszélt.

– Hátborzongató terv! Gondolkodnom kell rajta.

A királynő nem örült annak, hogy igaza van, miután ilyen sokáig tartott rájönnie a megoldásra.

– Lehet, hogy épp időnk nincs! Birkabőr – vagy Smaile, vagy hívják most akárhogy – már biztos most is engem kerestet. Ha a kémeivel és a bűbájaival egy morzsányit is kiderít abból, amit tervezünk, teljesen az utunkat tudja állni. – Minden késlekedéssel töltött nap olyan nap volt, amikor Kutya halott. – A válasz a Vascsarnokban van. Amint kijutott a Csikóhal a folyóról, kérem, induljunk el a Vascsarnok felé, Sir Darázs!

A jeges csöndet Lángcsillag grófnő hasította ketté.

– Felség, az imént esett át egy szörnyű megpróbáltatáson. Néhány nap pihenés, hogy visszanyerje az erejét, nem fog...

– Nem!

– Sir Lothaire-nek sürgősen elementárisra van szüksége – szúrta közbe Fursa. – Elhoztuk a mágikus fáslit, de így is szörnyű fájdalmai vannak. A temetéseket is meg kell szervezni.

– Nem!

– Felség – tiltakozott Zsonglőr –, amit maga javasol, az hatalmas újítás a bűbájok területén. A szükséges szólítások és elűzések előkészítése akár hónapokig is eltarthat, és sok próbálkozásra lesz szükség, mielőtt működnének.

– Előtted az egész éjszaka. Láss munkához!

A padon ülők aggodalmas pillantásokat váltottak. Következőnek Sir Darázs próbálkozott.

– Még akkor sincs elég ellátmányunk az útra, ha nem tervezünk visszaúttal. Emellett a Csikóhal csak szélben halad jól, és ismeretlen part mentén kell vitorláznunk, térképek és révkalauz nélkül.

– Ne keressetek több kifogást!

– Ha Birkabőr szellemekkel keresteti magát, nem szabad a Vascsarnokba indulnia – mondta Tél. – Egy-két nap Thergiában, és elveszíti a nyomot.

Malinda elfordult a Tél arcára kiülő rettegéstől. Érezte, hogy úgy ereszt ki az elszántsága, mint egy kilukasztott buborék.

– Lehet, hogy túlságosan kapkodom. Akkor irány Drachveld, ha kérhetem, Sir Darázs!