33

Azt hiszed, mindig az van, amit te akarsz!

IV. AMBROSE A LÁNYÁNAK

Az Erőd Zászlócsarnoka számos emlékezetes vitának, gyilkosságnak és tárgyalásnak adott otthont, de nem volt nagyszabású. A padlót egyszerű deszka borította, a csupasz kőfalakon régi tüzek nyoma látszott. Napfénynél alkalmasabbnak tűnt fegyveres gyakorlásra, mint állami eseményekre, míg éjszaka baljós árnyékok lepték el, s alig lehetett látni a mennyezetet. A füstös fáklyák fénye nem csillant sem aranyon, sem ékköveken, csupán a heroldok köntösének selyemhímzésén és a talpasok acélján. Mindenki más térdelt, ahogy a harsány fanfár visszhangjai elhaltak, majd az Ezüst és Baziliszkusz címerkirály szertartásmestere, valamint pár másik, buzogányos méltóság nyomában belépett a királynő. Őt ilyen-olyan fontos személyiségek követték, no meg a teljes Királynői Testőrség.

Malinda skarlátszínű, fehér szőrmével szegett palástot viselt, melyet az apja, vagy valamilyen hasonlóan megtermett őse számára készíthettek. Szerencsére volt egy apródja, aki az uszályt cipelte – az egész hóbelevanc annyit nyomhatott, mint egy ló, de legalább megóvta a huzattól, és elrejtette slampos ruháját. Fején egyszerű aranyabroncsot hordott, ám ezt egyetlen divatos főkötővel sem lehetett összebékíteni, úgyhogy a haját egyszerűen leengedte a hátán. A divatot a királynők diktálták, szóval lehet, hogy holnapra ez lesz a módi.

A teremben nem volt emelvény. Egy szerencsétlen formájú trónszék szolgált trónként, csakhogy a leülés nem bizonyult egyszerű mutatványnak szekérnyi palástjában. Az apród elrendezte az uszályát, majd meghajolva elhátrált. Malinda végigmérte az összegyűlteket. Úgy számolta, körülbelül harmincan lehetnek, legfeltűnőbb közöttük a főinkvizitor, aki messze kimagaslott a többi közül. Mindegyik kap két percet, aztán egy óra múlva betántoroghat az ágyba, és lezárhatja ezt a grandiózus napot.

Újabb fanfárt követően Griff címerkirály bejelentette ő királynői felségét, Malindát, ki a szellemek rendelése alapján Chivial és Nostrimia királynője, Nythia hercege és így tovább. Ekkor rászólt a heroldokra, hogy beszélni akar. Mindenki elhallgatott a parancsára.

– A mai napon – kezdte, és hallotta a saját beszédét visszhangozni a feje fölött ásító sötétségben – szeretett öcsénket elvitte a láz. Soha nem lépett trónra, mégis úgy fogjuk meggyászolni, ahogy Chivial királyához illő. A szokásjog, atyánk végrendelete és a királyi vér alapján formálunk jogot a trónra. Ha van itt bárki, aki vitába szállna uralmunkkal, álljon elő, és szóljon! – így, hogy három tucat Penge fürkészte ádáz tekintettel a hallgatóságot, és körülbelül ugyanennyi lovaskatona, senki nem volt olyan bolond, hogy engedelmeskedjen a felhívásnak.

– A korábbi lordprotektor államcsínyt kísérelt meg, és felkoncolták. Földjeit és címeit elveszítette. Ám mivel kudarcot vallott, és nem okozott nagy kárt, bárki, aki most hűséget esküszik, kegyelmet nyer az árulásban, illetve összeesküvésben játszott szerepéért... egyedüliként kivéve az áruló fiát, Neville Fítzambrose-t, aki továbbra is uralkodói kegyelmünktől függ. A kegyelem nem vonatkozik ehhez nem köthető bűnökre és kihágásokra. – Bólintott a várakozó heroldoknak. – Folytassák, nagyuraim!

A férfi, aki tisztelegve meghajolt, Sas címerkirály köntösét viselte, ám egy ifjonc volt, aki apja végrendeletét fölolvasta. Úgy tűnt, a szellemek végre magukhoz szólították az öreg címerkirályt. Utóda egy kártyát nyújtott felé ezüsttálcán. Malinda felvonta a szemöldökét.

– A koronázási eskü, felség! – suttogta a herold.

Erre emlékeznie kellett volna. Elvette a kártyát, és megnézte magának a szöveget, melyet olyan cirádás betűkkel róttak, hogy majdhogynem olvashatatlan volt a pislákoló fáklyafényben.

– Én, Malinda... – Végigszenvedte magát rajta: megesküdött, hogy tiszteletben tartja népe ősi jogait, megőrzi hagyomány szerinti szabadságjogaikat, megvédi őket a kül- és belföldi veszélyektől, ugyanúgy szolgáltat igazságot nemeseknek és nemteleneknek, a törvényeknek és a szokásoknak megfelelően vet ki adókat, és betart egy csomó másik dolgot. Szabadidejében esetleg leporolja a koronaékszereket.

A Baziliszkusz-herold az uralkodó igen kegyes engedélyét kérte, hogy az udvaroncok leülhessenek. Malinda engedélyt adott, mire azok fölkeltek, s az erdőben motozó szél morajával foglalták el helyüket a padokon.

Elsőként Fursa parancsnok térdelt elé zöld egyenruhában, ezüst kardszalaggal. A Királynői Testőrség nevében annak hagyományos előjogát gyakorolta, noha a Pengék megkötése fölöslegessé tette az esküt. Ahogy Fursa fölkelt, elkapta Malinda tekintetét, és rákacsintott. A királynő lopva rámosolygott. Egyikük sem fogja soha elfelejteni ezt a gyászos és dicsőséges napot.

Az udvaroncoknak rang szerinti sorrendben kellett felesküdniük... Elsuttogott párbeszédeket hallott, részük volt a „Courtney” név, és rádöbbent, hogy a protokoll kívánalmai miatt Pillanat nővér messzire került, túl messzire. Ezt tetézendő, Malinda Pengék csoportjában állt. Pillanat azt mondta, minden Penge emberi hóvihar, az összes elemből felépülő jégverés, mely elzsibbasztja őt.

– Várjanak! – szólalt meg Malinda. – Kezdjék a főinkvizítorral!

– De hát az felborítaná a sorrendet! – Majd Griff címerkirály álla leesett, amikor rájött, mit is mondott, és kinek. Mentegetőzve hebegett-habogott. A heroldok sebesen, összedugott fejjel, papírsuhogás közepette tanácskoztak. Úgy festett, a tisztviselőket név, nem pedig hivatal szerint sorolták föl, és senki nem tudta, melyik név tartozott a főinkvizítorhoz. Malinda egész biztosan nem tudta. Végül azonban megszületett a döntés, Baziliszkusz címerkirály pedig kürtként harsanó hangon azt kiáltotta:

– Birkabőr Horatio uraság!

A szikár öregember az általános – ám csak elsuttogott – meglepetés és felháborodás közepette teljes, lenyűgöző magasságában kihúzta magát, és a széksoron át kifurakodott a folyosóra. Még akkor is magasnak tűnt, amikor letérdelt Malinda elé a párnára. Egy herold adott neki egy példányt az esküből. A főinkvizitor recsegő hangon fölolvasta.

– Szívesen vennénk bölcsességét Királynői Tanácsunkban, főinkvizítor – jegyezte meg Malinda. Néha még mindig belebotlott a királyi többesbe. – Épp, ahogyan atyám... ömm... atyánk tette.

A férfi hideg halpillantással mérte végig.

– Nagyobb megtiszteltetést elképzelni sem tudok, felség.

– Addig is álljon ide mellénk! Ha a képessége révén bármilyen hazugságot vagy fenntartást észlel, akkor, mint esküje kötelezi, jelezze! Folytassa, herold uram!

– Őfensége, Courtney királyi herceg, Galagonyafertály hercege.

Némi kapkodva megejtett suttogás és rohangálás után megtalálták

Courtney-t, a rossz padon. Éppen aludt. Bármilyen ruhákat is viselt a cellájában, azok már csak elégetni voltak jók, és nem maradt idő, hogy elhozassa a saját ruháit, úgyhogy abba öltöztették, amit találtak, és amivel elfedte rövid lábát és köpcös testét. A végeredmény színek és ruhák képtelen kavalkádja lett, és Courtney maga sem volt jobb állapotban öltözékénél. Szabadon eresztésének túlzott megünneplése tántorgássá változtatta máskor kimért lépteit, rémisztő pillantássá finom mosolyát. A vezető heroldok megpróbáltak elé vágni, mielőtt odaért volna Malinda székéhez, de elkéstek.

– Lindy! – fogott bele a férfi az elmosott motyogásba. – Fölnyársaltad a... fattyút! Baromi jó... jó,.. – A lábai elkezdtek összecsuklani. Sas, Baziliszkusz és Griff odaugrottak, hogy elkapják, ám a kibontakozó közelharcban a herceg kereket oldott, majd horkoló halomba roskadt össze.

– Tegyék vissza a cellájába, amíg kijózanodik! – Malinda csak úgy köpte a szavakat. Gőzölgő agyvízzel ült Ranulf trónján, míg tévelygő kuzinját eltávolították. Hogy merészeli! És ha belegondol, hogy ez a részeges kéjenc az örököse! Ha bármi történne vele, Courtney örökölné Chivialt. Ebbe inkább bele se akart gondolni... szülnie kellett egy örököst, egy törvényes örököst amilyen hamar csak lehet. Ó, Kutya, Kutya! Össze kell házasodnia valakivel. Feltehetően férfival, egész biztosan arisztokratával. Egy szófogadóval... De az országgyűlés ragaszkodni fog hozzá, hogy chiviali legyen. És Kutya kizárva.

Amikor folytatódott a ceremónia, Malinda meglepetésére a közhelyes és nehézkes Brinton herceg lépett elő. Valószínűleg azonnal délre sietett, amint elérte a királynő segélyhívása. A királynő rámosolygott, mondott neki pár kedves szót, és az eszébe véste, hogy küldjön majd neki valami megfelelő ajándékot. Talán egy fölös várat.

* * *

És ment tovább: akit a heroldok megtaláltak a királyság nagyjai közül, mind lerótták tiszteletüket. Apja régi tanácsadói közül is sokan ott voltak – a főadmirális, Dechaise báró, a kincstárnok, a Fehér Nővérek tisztelendő anyja –, de Granville embere is megjelentek, beleértve Disznót, Patkányképűt és Halszeműt.

Valaki hiányzott...

Sas címerkirály meghajolt.

– Most, hogy minden ideszólított személy igaz hűséget esküdött őfelségének, az összegyűltek őfelsége óhajára várnak. – Máshogy fogalmazva, vége volt.

– Hol van – kérdezte csöndesen Malinda – Lord Roland?

Sas Griffre nézett; Griff Baziliszkuszra pillantott; Baziliszkusz Sir Dominikre sandított. Sir Dominik szinte kézzelfogható gyűlölettel bámult föl a főinkvizítorra. Malinda rádöbbent, hogy körülötte mindenki tud valamit, amit ő nem, valamit, ami a szertartás alatt is szájról szájra járhatott suttogva, miközben az esküket fogadta. Eszébe jutott a különös árnyék Piers tekintetében.

– Ha visszavonulhatnánk az öltözőszobába, felség – mormogta érdes hangon Dominik. – Tragikus hírt kell megosztanunk. Azt javaslom, hozza a főinkvizítort is... az ő biztonsága érdekében.

* * *

Mire Malinda elérte a zsúfolt kis öltözőszobát, az úgy megtelt Pengékkel, hogy még az ajtaját is elállták. Fogalma sem volt, hogyan értek oda előtte. Levetette a válláról a súlyos palástot, és egy apródnak dobta, aki megtántorodott a nehéz ruhadarabtól. Ekkorra Dominik és Fursa elkezdték megtisztítani az utat.

Szívszaggató zokogás hangja és émelyítő csatornabűz csapta meg, és olyan lelki feszültség, ami oly erős volt, akár a testi fájdalom. A tömeg összébb húzódott. Mögöttük két ember ölelte át egymást egy heverőn. Egyikük egy elegáns, harminc körüli nő volt, pompás öltözékben – még borzasztó sápadtsága sem rontotta el igéző szépségét. Nem kelt föl, helyette oldalt fordította a fejét, és vádlón nézett a királynőre. Nem ő zokogott. Egy férfit vigasztalt a karjába zárva, ám ő maga úgy nézett ki, mint aki soha többé nem fog érezni semmit.

Malinda végigtúrta emlékezetét a nő neve után.

– Kate grófné!

A nő biccentett, és figyelme újra a karjában tartott férfira irányult. Malinda természetesen tudta, hogy ki az, mégis erőt kellett vennie magán, hogy egyenesen ránézzen. Ő volt a bűz és a sírás forrása. Ruhái undorító rongyként lógtak rajta. Lehajtott fejjel felesége ölelésébe bújt, és zokogott. Zokogott és zokogott és zokogott.

A szobában lévő Pengék mind a királynőt nézték, várták, hogy tegyen vagy mondjon valamit. Hogy megölhessenek valakit. Neki csak a kútba esett terve járt a fejében, hogy ennek az embernek adja a kormányzatot. Mégis mi a halált műveltek vele? És miért gyötrik tovább ezzel a nyilvános megaláztatással?

– Magyarázatot várok. Sir Dominik?

– Alávetették a Kikérdezésnek.

Malinda megpördült, és a főinkvizítorra nézett.

– Igaz ez?

Egy kifejezéstelen koponya nézett vissza rá. Bólintott, és vállat vont.

Malinda keze úgy csattant az arcán, akár egy fejsze. Minden erejét beleadta a csapásba, amitől az inkvizítor megtántorodott.

– Térdeljen le, amikor magához beszélek!

Öreg térdek ropogtak, ahogy a férfi térdre ereszkedett, de még mindig úgy tűnt, fölöslegesnek érzi az egész hajcihőt.

– Igen, felség. Kilenc napja tartóztatták le felségárulás vádjával. Kihallgatásakor nem volt hajlandó válaszolni a kérdésekre.

– Inkvizítorok hallgatták ki, igaz?

– Igaz. – Az öregember nagyon furcsának érezhette, hogy föl kell néznie egy nőre, vagy bárkire. Tekintete arcról arcra siklott, mintha azt számolgatta volna, mennyi az esélye, hogy élve hagyja el a szobát. Ez a sok fiatal kardforgató fiúkora óta imádta Lord Rolandot. Ez a fekete csuhás kígyó pedig elpusztította a hősüket.

– Teljesen törvényes volt, felség – ellenkezett Birkabőr. – A törvény nem enged kivételt árulás esetén. A gyanúsítottat, aki nem hajlandó őszintén és teljes mértékben tanúskodni, alá kell vetni a Kikérdezésnek. – Királynőjének keze nyoma vörösen világlott az arcán.

– Árulás? Azt gondolták, a lordkancellár áruló?

– De hát az voltam! – bőgte Roland. Levegőért kapkodva folytatta. – Államtitkokat fedtem fel! Sikkasztottam. Összeesküdtem a...

Felesége a szájára tette a kezét, hogy elhallgattassa. Roland nem ellenkezett. Abbahagyta a beszédet, és még erősebben zokogott, véreres szeméből könnyek ömlöttek.

– Azért tette, hogy nekem segítsen! – kiáltotta Malinda. – Az nem árulás! Meg akarta akadályozni az árulást, a jogos trónörökös elleni összeesküvést!

Csönd, halotti csönd. A szobában mindenfelé elfehéredő ujjak szorultak a kardmarkolatokra. A főinkvizítor élete egy hajszálon függött.

– Meglehet, hogy egyetért a szándékaival, felség – tiltakozott reszketve az öregember –, de a tény adott: megszegte a Királyi Tanácsnak tett esküjét, és a bűbáj hatása alatt számos visszaélést bevallott, ezért halálbüntetést szabtak ki rá. Soha ilyen egyértelmű esettel még nem...

– Csöndet! Grófné, nincsenek szavak, melyekkel kifejezhetném a borzalmat és a gyászt, amit érzek. Bármilyen gyógymód is kell...

– Nincs gyógymód! – replikázta dühös hangon az apró nő. – Soha nem lehet többé rendes ember. Igaz? – Elvette a kezét. – Mondd meg nekik!

Lord Roland felnyögött.

– Soha. Mindig az igazat kell mondanom, a teljes igazat. Mindent be kell vallanom, bármekkora apróság is legyen, mindent el kell mondanom, ami eszembe jut, minden kérdésre felelnem kell. – Öntudatánál volt, érezte szégyenét, szeme nagyra tágult a rettegéstől. – A lelkifurdalástól sírok. Most is muszáj elmondanom, felség, hogy magát mindig is egy elkényeztetett, akaratos, zabolátlan, túlfűtött kis... – A felesége keze újra a szájára kúszott. Roland öklendezett párat, majd Kate vállába temette az arcát, és tovább sírt.

Az igazságnál semmi sem volt veszélyesebb.

Nos, Malinda királynő? – Mindenki őt nézte. Az uralkodó hozza meg a döntéseket, nemde? Ordítani akart. Lord Rolandért már semmit sem tehetett, ám egy óvatlan szóval végezhetett volna a főinkvizítorral. Nem hullajtana egy könnycseppet sem ezért a vértelen csúszómászóért, ám a megölésével még a kezdete előtt halálra ítélné az uralmát. Mégis, mit mondhatott volna?

– Grófné, megszakad a szívem. Legalább annyira szükségem volt rá, mint magának. És a gyermekeiknek. – Úgy emlékezett, két gyerek van, egy tizenegy-két éves fiú, és egy feleannyi idős lány. – Chivialnak is szüksége volt rá. Bármit tehetek... csak kérnie kell, és elrendelem.

– Hajtsa végre a büntetést!

– Micsoda?!

– Jól hallott... felség! – A pöttöm grófné nagyon metsző hangon tudott szólni, ha úgy akarta. – Vagy gondolja, hogy az a Durendal, akit mind ismerünk, így akar élni? Hogy örökké egy ilyen hebegő, fél-kegyelmű torzszülött akar lenni? Hogy szánakozást akar látni minden tekintetben? Hogy minden lélegzetvétellel titkokat akar okádni magából? Írja alá a parancsot, Malinda királynői Essünk túl rajta! Ne hagyja tovább szenvedni!

Csönd. Kibírhatatlan volt a kín. Senki nem nézett senkire.

– Sir Piers – szólalt meg Malinda –, kísérje Lord Rolandot és feleségét a legjobb lakosztályba, és adjon meg nekik bármit, amit csak kérnek! Ezt az ügyet megvitatjuk a tanács előtt, amint lehetséges. – Lenézett a főinkvizítorra. A férfi rezzenéstelen tekintete úgy bámult rá, mint két lyuk. Malinda borzongva fordult el, és szemével megkereste Fursa csontfehér arcát.

– Parancsnok, sok gyászos dolog történt ezen a napon, de mind közül ez a legrosszabb.

– Igen, felség.

– A felelőst sajnos nem büntethetjük meg, mert már halott. Azok, akik alávetették Lord Rolandot a Kikérdezésnek, a törvény szerinti kötelességüket teljesítették. – Hallott némi morgást a Pengék felől, ám hiába fordult oda, nem tudta megállapítani, kinek az irányából jött. – Se lincseléssel, se vérbosszúval nem kezdjük az uralmunkat, érthető voltam? Értesítsetek minden Pengét... de tényleg minden Pengét, minden Pengét a Rendben, nem csak a Királynői Testőrségben... hogy uralkodói kegyelmünk az inkvizítorokra is kiterjed, és senki sem állhat személyes bosszút azért, ami Durendallal történt. Világos?

Fursa nyugtalanul nézett körbe tanácsért.

– Azt hiszem, felség.

– Helyettes?

Dominik sóhajtott.

– Igen, felség. A Pengék tisztában vannak vele, hogy a maga erőfeszítéseinek köszönhetik létüket, úrnőm. Nem fogják uralma kezdetét olyan bűnnel bepiszkítani, melyért biztosan magát vádolnák. Nem szabad bosszúnak következnie!

A Testőrök felnyögtek. Megszólalt a valódi vezér. Dominiknek engedelmeskedni fognak, ha már Fursának nem – mindegy, ki viseli a parancsnoki kardszalagot. Kinyíló ujjak engedtek el markolatokat.

Malinda végre lazíthatott kicsit.

– Engedélyt adunk, hogy távozzon, főinkvizítor. A parancsnok majd kerít néhány lovaskatonát, hogy hazakísérjék.

Azzal remegve megfordult, és kiviharzott a szobából.

* * *

Pengék kísérték a királyi lakosztályba. Dian várta... minden összemosódott. Semmi nem számított. Roland hasznavehetetlen volt – akár halott is lehetett volna. Ki lesz a kancellárja? Egyetlen másik jelöltje sem volt. Az apja négy kancellárt fogyasztott el. Az elsőtől, Lord Kékmezőtől még tanult, őt az apjától örökölte. Utána kiképezte Kékmező örököseit. Többször is hallotta tőle, hogy Roland messze a legjobb volt mind közül. A kezdő uralkodó és a kezdő kancellár együtt garantált katasztrófát jelentettek.

Kihúzta a karját, bedugta a kezét, leült, hogy megfésüljék, végrehajtotta az alváshoz készülődés bevett mozdulatait, és mindeközben elméje valahol máshol repkedett, akár egy moly. Kit kérhetne még föl kancellárnak? Valami féleszű nemest, aki szemétdombot varázsolna a kormányzatából? Egy felkapaszkodott, alacsony származású hivatalnokot, aki felbosszantaná az arisztokráciát, és magára haragítaná a közrendűeket? Nem ismert senkit. Az apja remek emberismerő volt, legalább is akkor már mindenképp, amikor ő is megismerte. Fiatalkorában Ambrose is hibázott elégszer, Malindának viszont semmi tapasztalata nem volt. Az elkövetkező öt esztendő legfontosabb döntését vakon fogja meghozni. Dobjon kockával? Húzzon sorsot? Írja le minden chiviali férfi nevét, és dobja őket egy kalapba...

Kalap.

– Minden kész – mondta Dian, és megölelte. – Égve hagyom ezt a gyertyát itt. Nyolc Penge őrködik az ajtó előtt. Kutya is ott van...

– Ma este ne!

– Megmondom neki. Szerintem kellően melegnek fogod találni az ágyat. Próbálj aludni!

Némi remény.

– Mondd meg Fursának, hogy szükségem lesz egy titkárra, és...

– Alvásra van szükséged – szólt rá határozottan Dian. – Bújj ágyba, királynőm!

Így ért véget uralma első napja.