3

 

A palotákban mindig vannak rejtekajtók.

SIR KÍGYÓ

Távoli harangszó lyuggatta át az éjszaka palástját gyászos, nehéz kondulással. A félálomban heverő Malinda eltöprengett, vajon miért kongathatják. Aztán nők sikoltottak föl, ajtók csapódtak, férfiak kiabáltak. A hercegnő felült, és reszkető vállára húzta a legfölső paplant. Szobája ajtaja nyikorogva kitárult, s gyertyafény hullott oda, hol az ágy baldachinfüggönye nem ért össze egészen.

– Úrnőm? – cincogta Dian. – úrnőm!

– Ki az odakint, Dian? – Malinda kellemesen csalódott saját, meglepően nyugodt hangján, bár tudta, hogy csak becsapja magát.

– Kardforgatók! Pengék! De nem a Testőrség!

A „kardforgatók” akár forradalmat is jelenthettek, egy csapatnyi orgyilkost, kik Pengék lévén csakis védencüket szolgálják, aki talán nem a király. Kizárólag a Testőrség volt megkérdőjelezhetetlenül hűséges az uralkodóhoz és örököseihez. Nem a Testőrség...

– A köpenyemet! Mit akarhatnak?

– Vészhelyzet van, fenség – szólalt meg egy bariton. – Sir Kígyó vagyok, a Rend lovagja. Emlékszik rám? – Súlyos léptek szelték át a szobát. – Lehet, hogy veszélyben van. Kérem, azonnal jöjjön velünk... fenséged és legfeljebb két barátja.

Zsaluk vágódtak be, hevederzárak csúsztak a helyükre. Nevetséges! A szobája két szinttel volt az udvar fölött. Még több csizma dobbant... Dian átgyömöszölt egy nehéz, kitömött köpenyt az ágy függönyén.

– Cipőt, valamelyik cipőmet! – Malinda kidugta a lábát a függönyön, mialatt magára rángatta a köpenyt. Lerántotta képtelen hálósapkáját. Erezte, ahogy Dian az egyik, majd a másik lábára húzza a cipőt. Ahogy lecsúszott az ágyról, és átverekedte magát a függönyön, a haja a hátára hullott. Szobája máris megtelt lámpásokat tartó, fegyveres férfiakkal, s a mögülük leskelődő, riadt, zilált nőkkel. Csak két arcot ismert föl: Sir Kígyóét és Sir Jarvisét. Az előszobában Wains úrnő sikoltozott értetlenül, rémülten, még a fiatal hisztérikáknál is hangosabban.

– Te velem jössz! – Malinda Dianra mutatott, akin csupán egy hálóing volt. – És maga is, Kristály úrnő. Arabel, gondoskodj róla, hogy abbamaradjon ez a lárma!

– Ez szörnyűséges! – rikoltotta éles hangon Kristály. – Kik ezek a férfiak? Hívják a Testőrséget! Nem tűrjük, hogy őfenségét...

Hangját elnyomta a kardforgatók kiabálása, akik kiterelték a nem-kívánatos hölgyeket. Sir Jarvis becsapta, majd bezárta mögöttük az ajtót. Odabent hat férfi maradt, valamint Malinda, Kristály, és Dian.

Malinda szíve kelepcébe esett denevérként verdesett. A nagy harang halkabban, de tovább kongott. Éjjelente legalább három Penge őrizte a lakosztályát, tehát ezek a behatolók vagy megölték őket, hogy bejussanak – ami valószínűtlennek tűnt –, vagy pedig a Pengék elrohantak védencüket, a királyt oltalmazni. Ez súlyos veszélyre utalt.

– Mi a veszedelem, Sir Kígyó? És miért zárt be minket ide, ahonnan nincs...

– Van egy titkos ajtó, úrnőm. – Sir Kígyóra illett a neve: rendkívül vékony volt, és hírhedt kifinomultságáról. Sir Rettenthetetlen előtt ő töltötte be a parancsnokhelyettesi posztot. – Erre, ha kérhetem.

Egy másik férfi megnyomta a fal faburkolatának egy darabját, mire az nyikorogva-vonakodva föltárult. Egy harmadik kardforgató lépett a nyílásba, lámpásának fénye igen szűk átjáró nyirkos kőfalaira hullott.

– Talán könnyebb lesz, ha hozza ezt a lámpást, úrnőm – tette hozzá kedélyesen Sir Kígyó. – Vigyázzon a pocsolyákkal!

Malinda végre megtalálta a hangját.

– Én nem tudtam erről a kiútról! – Ami még fontosabb, hogy nem tudott erről a beútról.

– Ez csak természetes. Majd elmondom, ha... – Sir Kígyó megragadta a lány karját.

– Engedjen el! – Félretolta az útjában álló, tiltakozó Kristályt, és belépett a titkos járatba.

Először csupán egy rés volt két álfal között, még a mennyezete sem látszott. A folyosó befordult pár sarkon, majd elágazott, de Malinda követte az előtte siető férfi lámpását. Elméjében történetek kavarogtak az éjszaka leple alatt menekülő őseiről, kiknek sarkát a lázadás lángjai nyaldosták – talán épp e járaton rohantak végig. Arra jutott, hogy ezúttal nem forradalom az oka. Arról tudott volna, ha ilyesmi van a levegőben. Nem, a zűrt csakis bűbáj okozhatta.

Meredek kőlépcső vezetett le egy alacsony, íves kőalagútba. Papucsba bújtatott lába meglelte a Sir Kígyó által említett pocsolyákat. Az állott levegő ősi penésztől bűzlött.

A bűbájrendek hagyományosan mentesültek az adózás alól, mert gyógyításokat és egyéb hasznos dolgokat végeztek. Azonban kétség sem fért hozzá, hogy sokuk átkokat és szerelmi bájitalokat is árult, de akár még nekromanciát vagy megigézést is végzett. Az elementárisok nemzedékről nemzedékre szaporodtak Chivial-szerte, s egyre gazdagabbak lettek, egyre nagyobb földbirtokokat halmoztak föl. Ambrose hónapokkal korábban fölhatalmazást kért a megadóztatásukra – gazdaságilag jó, politikailag nagyon veszélyes lépés volt. Egy körültekintő uralkodó óvatosabban haladt volna, de a körültekintés mindig is hiányzott belőle.

A királyi fenyegetőzésre és lekenyerezésre máskor oly fogékony országgyűlés ezúttal megmakacsolta magát. A rendek jókora vagyonukkal ugyanolyan jól tudtak szavazatokat venni, mint ő, fenyegetésben pedig a bűbájnokok még jobbnak is bizonyultak nála. Montpurse kancellár élete harcát vívta: a közrendűek a bokája után kapkodtak, míg Ambrose a fülét marta.

Pincének is kellett lennie a palota alatt, de Malinda nem tudott erről semmit. Több vastag, hevederrel zárt ajtó mellett haladt el, miközben pár nyitott ajtón is átment – utóbbiakat behúzták, miután társai is átléptek rajtuk. Nem tudott a szobájában lévő titkos ajtóról. Nem a megszokott lakosztályában aludt Szürkevégen. A Hosszú Éj előtt kevéssel a lordkincstárnok valamiféle eltervezett felújításról hablatyolva megkérte, hogy költözzön át. Ha! Persze nem újítottak föl semmit, ilyesmire amúgy is mindig nyáron került sor, mikor az udvar máshol járt. Nyilván e mögött is Durendal állt.

A fondorlatos Durendal parancsnok előre látta a bűbájnokok által jelentett veszélyt, ám még ő sem gyarapíthatta gyorsabban a Testőrség létszámát, mint ahogy a Vascsarnokból kikerültek a kardforgatók. Kényszermegoldásként visszahívta a lovagokat. Ők sokan voltak, mert a Pengéket általában húszas éveik végén eresztették el a szolgálatból. A parancsnok gyakorlatilag titkos, törvénytelen magánhadsereget hozott létre, s e célra állami pénzt sikkasztott – a hercegnőnek sikerült kihúznia az egész történetet Sir Sasból és Sir Árnyékból. Malinda lehetett az egyetlen a Renden kívül, akinek ez a tudomására jutott. Eszébe jutott, hogy ezt odaveti az apjának, csak hogy lássa, akkor mi történne Okostojás Durendal úrral.

Túl sokáig halogatta a dolgot.

Kalauza végül egy alacsony szobába vezette, ahonnan nem nyílt több ajtó, bár a magasban a falakba illesztett spaletták mögött ablakok lehettek. Az egyik sarokban rozsdás létra ágaskodott a plafonon lévő csapóajtó felé. Ezt a fagyos, nyirkos, egészségtelen kriptát legföljebb bor, szén vagy akár jég tárolására lett volna szabad használni, ám jelen pillanatban nyolc derékalj, pár pad, és néhány vesszőből font kosár volt benne... meg valószínűleg jó pár patkány. A menetet vezető férfi friss fahasábokat dobott a vaskályhába, amiben már eleve igen takaros tűz lobogott. A szoba kivilágosodott, mikor a csapat maradéka is befutott lámpásokkal – Dian, Kristály úrnő, Sir Kígyó, valamint még egy férfi, aki bevágta az ajtót, és a helyére csúsztatta a hevedert. A kíséret többi tagja lemaradhatott, hogy az üldözők útját állja.

A kardforgatók udvari ruhákat viseltek, ám macskaszemes kardjuk alapján kizárólag Pengék lehettek. Kígyó, Sir Terelőostor – tagbaszakadt, szép arcú ember, aki Malinda emlékei szerint némiképp egyszerű lélek –, és egy sápadt szőke férfi, aki... Bajnok? Igen, Sir Bajnok.

– Magyarázatot követelek! – Kristály Malinda elébe sietett, mintha arra készülne, hogy megvédi őt a három kardforgatótól, akik meg akarják erőszakolni. – Őfelsége értesülni fog erről a botrányról! Ha valóban veszély van, hová lett a Királyi...

– Csitt! – ragadta meg Kristály vállát a hercegnő.

Sok gardedámhoz hasonlóan Kristályt is jobban aggasztotta a látszat, mint a valóság. Mit szólnak majd az udvarban, ha megtudják, hogy a hálóruhás hercegnőt elrabolták az éjszaka közepén? Hogy egy kardforgatókkal teli pincébe hurcolták? Mindhárom nő alkalmatlan ruhát viselt, hajukat sem kötötték össze. Az idős nő előre látta a botrányt, és hogy a király őt fogja okolni. A Gyertyalápokra ismét balszerencse várt.

Dian vele ellentétben már inkább somolygott.

– Nem értem, mi a gond. Nem bújunk inkább össze melegedni?

Kristály úrnő riadtan fölrikoltott, és az égnek emelte kezét.

– Kiolthatjuk a fényt, ha úgy jobban tetszik. – Diannak nem volt uralkodói hírneve, amire ügyelnie kellett volna. Mindig is élvezte az ölelkezést, és a közelmúltban fölfedezte, mennyivel jobb fiatal őrökkel űzni ezt a mulatságot.

Malinda lerántott egy pokrócot az egyik ágyról, maga köré csavarta, és a kályha mellé állt.

– Jöjjenek ide melegedni, hölgyeim! Sir Kígyó, ha lenne szíves magyarázatot adni.

– Szörnyek, úrnőm. Sir Terelőostor jobban látta őket.

– Kutyák, fenség – mondta komolyan az izmos férfi. – Néhány olyan nagy, mint egy bika. Több százan vannak. Úgy tűnt, a király lakosztálya felé tartottak, úrnőm, de mindenkire rátámadtak útközben. Fölmásznak a palota falain, átrágják az ablakok rácsait, és...

– Ivott ez az ember?

– Igazat szól – felelte Kígyó szemöldökráncolva.

– Jól sejtem, hogy a Testőrség atyámat védelmezi?

– Ha szükséges, akár az utolsó emberig. Hercegi öccsére hozzánk hasonló lovagok ügyelnek.

– És hová visznek engem? – Ebben a ruhában nem mászhatott létrát.

– Sehová, fenség. Ez a legbiztonságosabb helyek egyike. A csónakház alatt vagyunk. Ha az ellenség mégis ránk talál, kivágjuk magunkat, és a folyón át távozunk. Máskülönben itt várakozunk, míg el nem múlik a veszély, s utána visszatérünk a palotába.

Malinda dühösen mérte végig a kardforgatókat. Akik éppen csak leplezték derültségüket.

– Ez az Öreg Pengék búvóhelye, igaz?

Kígyó szeme csillogott a bizonytalan fényben, ám a szája nem mosolygott vékony bajsza alatt.

– Az egyik. Honnan tud az Öreg Pengékről?

– Honnan tud a hálószobámba vezető titkos ajtótól?

A férfi megvonta keskeny vállát, s ezúttal valóban elmosolyodott.

– A palotákban mindig vannak rejtekajtók, fenség. Piszok nagy nyűggel járnak, mert állandóan őrizni kell őket. Sok-sok éjszakát töltöttem ebben a patkánylyukban. És több ehhez hasonlóban.

– Legtöbbször nem egyedül – mormogta halkan Bajnok.

A lánynak nem kellett volna meglepődnie a titkos ajtók és átjárók létezésén, mert Királyfokon is volt több. Mindenki állt – az ő engedélyére vártak, hogy leülhessenek.

– Könnyen lehet, hogy ük-ük-ésígytovább-üknagyanyja, Estrith királyné ezen a járaton át szökött el a lázadók elől – jelentette ki Kígyó.

– Akkor a járatnak van miért felelnie. Az ostoba nőnek a sarkára kellett volna állnia. – Malinda bátran beszélt, holott a veszély közelségétől lúdbőrös lett. A fenébe Durendallal, egyszeriben nagyon is jó ötletnek tűnt a törvénytelen magánserege! Kiválóan tervezte meg a dolgot. – Tudom, mit fogok tenni. – A kályhához legközelebbi ágyra ült. – Adj még egy pokrócot, Dian! Köszönöm.

– Fenség! – tiltakozott fölháborodva Kristály. – Most nem...

– De igen, megpróbálhatok. – A hercegnő eldőlt, s kényelmesen elhelyezkedett. Mindannyiuknak hátat fordított. – Őrizze az őrzőimet, ha akarja, vagy aludjon maga is! Nem izgat. Kérem, Sir Kígyó, halkan csörgesse a kockáit!

A férfi kuncogott.

– Ez valóban bölcs tanácsnak tűnik.

Ezután senki nem szólt. Rövidesen az ágyak nyikorgása és a halk léptek is abbamaradtak. Csak az egyik sarokból hallatszott folyamatos, halk csöpögés. Malinda tudta, hogy úgysem bír majd aludni, de azzal nem árthat, ha látszatból megpróbálja. Már nem félt. Persze dühös volt. Dühös a szemtelen, nyílt lázadás miatt. Dühös, hogy annak a minden lében kanál Durendalnak végig igaza volt. Több mint dühös, amiért beterelte őt egy olyan hálóterembe, ahonnan rejtekajtó nyílt, ahelyett, hogy megbízott volna benne. Aggódott barátaiért a Testőrségben, különösen Sasért és Árnyékért, és Dian Chandosáért, akik védencük körül hadakoztak a szörnyekkel. Aggódott az apjáért... Még azért is aggódott, hogy mi lenne az országgal, ha bármi történne a királlyal. E néhány utóbbi felismerés annyira meglepte, hogy még mindig rajtuk gondolkozott, amikor elaludt. Valószínűleg ő volt az egyetlen Szürkevégben, aki aludt azon az éjszakán.

* * *

 

Ököl dobbant az ajtón: háromszor, kétszer, egyszer. Malinda morcosán a fejére húzta a takarót. Hangok... mintha Sir Félix lenne, akit régen elengedtek már a Testőrségből... hideg, nyirkos levegő... bűz?

Fölriadt. Hallotta, hogy ismét csukódik az ajtó. Léptek közelítettek a homályban.

– Úgy tűnik, véget ért a vészhelyzet, fenség. Őfelsége és a korona-herceg biztonságban vannak, sértetlenül.

A hercegnő csipás szemmel ült föl. Reszkető testéhez szorította a pokrócot.

– Hányan nem sértetlenek?

– Jelenleg húsznál tartunk. – Kígyó hangjából feltűnően hiányzott a szokásos incselkedő él. – Néhány sebesült lehet, hogy nem éli túl. Úgy hallottam, vannak csúnya sebek.

– De csak nem mind a Testőrségből?’

– Ó, nem! Néhányan nők. A Testőrségből négyen, fenség: Matróz, Árnyék, Vance és Kócsag. A lovagok közül még nem tudjuk biztosan.

De Sas nem! Se Chandos, aki Dian legújabb kedvence volt. Ám Ma-Imda ismerte mind a négy halottat, és kedvelte őket.

– Égjenek! Égjenek az árulók, akik ezt a borzalmat művelték!

– Ha rajtunk múlik, égni fognak, fenség.

* * *

 

A lakosztályában nemcsak azt a nyolc lányt és nőt találta, akikre számított, hanem rajtuk kívül még vagy harmincat és tucatnyi férfit – mindannyian idegesek és kimerültek voltak. Mosónők, fodrászok, varrónők, a hercegnő solymászai, még a főajtónállója is. Azok az emberek, akik a palota túlsó végében élték életüket, biztonságot remélve eljöttek hozzá. Ha a szörnyek célba vették volna Malindát, ez lett volna a létező legrosszabb hely, ahová jöhetnek, ám szerencsére egyetlen eb sem próbált behatolni. Wains úrnő volt az egyetlen nyugodt ember a szobában – a kutyákról való csevegés elvonta a figyelmét, és épp egy ifjúkori szarvasvadászatról mesélt.

– Kifelé! – bömbölte Malinda. – A szörnyek mind elmentek. Kivéve engem, márpedig én veszélyesebb vagyok náluk. Mindenki menjen vissza dolgozni! Kristály úrnő, Arabel úrnő... kérem, készítsenek föl! Meg kell látogatnunk atyámat.

* * *

 

Hat Pengét, a szokásos kétszeresét látott az apja ajtaja előtt strázsálni. Az egyikük Sas volt, és jólesett a saját szemével megbizonyosodni róla, hogy egyetlen karcolás és zúzódás nélkül megúszta. Sir Piers viselte a tiszti szalagot; kardját tisztelgésre emelte.

– Őfelségéhez jöttem.

– Lehet, hogy nincs itt, fenség. A lakosztálya lakhatatlan.

– Akkor megtekintem a csatamezőt. Közben mesélj a harcról!

Kedvelte Pierst. Általában szűkszavú, már-már udvariatlanul szófukar volt, ám úgy tűnt, nincs tudatában, hogy ő bír a Testőrség második legszebb arcélével. Tekintete sötéten, simán csillogott, akár az olajozott dió. Malinda egykoron igencsak belehabarodott a férfiba. Aki összeállította a lány kíséretéül szolgáló osztagot, ám a többiek még mindig úgy pezsegtek, akár a habzóbor. Pierst kivéve mindenki egy vagy több hatalmas, vérmocskos fogat hordott a nyakában, holmi medálként. Ő maga is csatlakozott a nagyzoló cserfeléshez.

Természetes, ha egy hercegnő saját hercegről álmodik – még egy olyan hercegnő is, akit egy hercegi ebihallal jegyeznek el. Különösen egy olyan hercegnő, akit egy hercegi ebihallal jegyeznek el. Malinda férfiasságról alkotott elképzelése többször is változott az évek során, de szinte mindig olyasvalakiként élt benne, aki a Királyi Testőrség egyenruháját viseli. A mindenhol jelen lévő fegyveres kíséretet gyerekfejjel bosszantó korlátozásnak érezte. Később megértette, hogy ez jelentős megtiszteltetés. Még anélkül is el lehetett ismerni, hogy a legtöbb Pengében bizony van szikra és sárm, hogy valaki behódolt volna a kardforgatók abbéli vélekedésének, hogy ők képezik minden nő legvadabb vágyálmát. Durendal parancsnoktól kapták a beosztásukat, így hát Malinda segítőkészen átadott neki egy névsort azokról, akiknek a közelsége nem lett volna ellenére. Durendal azonban fittyet hányt a kívánságaira. Úgy egy évvel ezelőtt a lány fölvetette atyjának, hogy ideje lenne megkötnie néhány saját Pengét. Ambrose hajlott a dologra, egészen addig, míg a parancsnok le nem beszélte róla – a Hercegnői Testőrséget nem irányíthatta volna az uralkodó. Nem meglepő, hogy Durendal neve első helyen szerepelt Malinda ellenségeinek névsorán!

A Hosszú Éj előtt apja ellovagolt Vascsarnokba learatni a következő Penge-termést. Hat új kardforgatóval tért vissza, kik közül Sir Sas volt a legfiatalabb. A lány még sosem látott senkit, aki ennyire macskaszerűen járt volna. Minden egyes sötéten méricskélő pillantására végigszaladt a hideg Malinda karján. Rögvest tudta, hogyan kell kinéznie álmai hercegének, hogyan kellene bánnia a lovakkal, nevetnie, mosolyognia. Durendal parancsnok elől egészen addig eltitkolta tetszését, nehogy ugyanúgy szárnyát szegje Sasnak, mint a többieknek. Remélte, nem tűnt föl senkinek, milyen közel került az elolvadáshoz minden egyes alkalommal, amikor a férfi ránézett.

Azon a reggelen ő is félresöpörte a tüzes tekintetet és a határozott beszédet. Ugyanolyan harsányan és lelkesen ünnepelte a hatalmas győzelmet, mint harcostársai. Malindának nem akadt lehetősége beszélni vele, sőt igazából beszélni sem, mert mind a hat férfi az éjszakai küzdelemről fecsegett: a király lakosztályára támadó szörnyetegekről, és arról, hogy a vezér – Durendal, természetesen – hogyan zárta őfelségét egy gardróbba. Nyilvánvalóan újabb Penge-legenda született.

A palotán végigsétálva mintha egy rémálmon gyalogolt volna keresztül – ám még rémálmaiban sem gondolta volna soha, hogy nyers húscafatokon kell majd átlépnie Szürkevég szívében. Munkások gyűjtötték össze a maradványokat, és talicskázták ki. A padlót, de még a falakat is alvadt vér borította, és minden kibelezett kutyáktól bűzlött. Apja lakosztálya valóban csatatérré vált, az ablakok helyén üresen tátongó lyukakkal. A kutyahús embermagasra tornyosult. Néhány szoba megmenekülhetett a zűrzavartól, mert Pengék álltak az ajtajaik előtt, mialatt a munkások ki-be jártak. Egy pillantással fölmérte, hogy a király nincs ott.

A titkára, Kromman úr azonban ott volt. Az előszobában elhelyezett íróasztalánál ült, a vér és a mészárlás bűze ellenére munkájába temetkezett. Fölállt, és meghajolt.

– Éppen a keresésére akartam indulni, fenség. Őfelsége azt kéri, jelenjen meg a Rózsacsarnokban a dél utáni első órában.

Krommant mindenki lenézte. Ifjúkorában inkvizítor volt, s még mindig az inkvizítorok fekete köpenyét és birétumát hordta magán, valamint a rájuk jellemző halszerű tekintettel meredt a világba. Az „üveges” talán túl szépen csengett volna – vértelen arca és kusza, ősz haja jobban mutatott volna egy vízi hullán. Papírral a kezében megkerülte az asztalt.

– A nyugati ajtón fog belépni, valószínűleg körülbelül húsz perccel az imént említett időpont után. A heroldok fogják szólítani. Teljes kíséretével kell érkeznie. Mikor köszönti királyi atyját, megfelelő mértékű érzelem kimutatása elfogadható lehet. Leírtam ide pár szót, melyeket fölhasználat, ám természetesen úgy kell tűnnie, mintha rögtönözne. – Átnyújtotta a papírt.

Malinda nem vette el. Ez is egy olyan, látszólag spontán esemény lehetett, mint amilyeneket Ambrose előszeretettel szervezett. A lány alávalónak és értelmetlennek vélte ezt a képmutatást. Még csak meg sem tévesztett senkit.

– Milyen hatékony mindez magától, Kromman uraság! Abban reménykedtem, éppen atyámnak a biztonságos megmenekülésem feletti örömteli üdvözletét készül átadni, vagy esetleg az egészségem és a hogy-létem iránt érdeklődő kérdéseit.

Lekezelni egy inkvizítort – még ha néhai inkvizítort is – nagyjából annyi eredménnyel járt, mint megrágni egy sziklát. Az üveges tekintet nagyon hosszúnak tűnő ideig bámulta őt, mielőtt a férfi válaszolt volna.

– Úgy gondolja, elhallgatnék egy ilyen üzenetet, ha őfelsége megbízna az átadásával?

A hercegnő vállat vont.

– Gondolom nem. Csak reménykedtem. Ő mondta tollba azt a beszédet, amit olyannyira lenget, vagy maga találta ki?

– Én öntöttem formába az utasításait.

– Akkor most kiöntöm őket a formából. A szavaim és az azokat kísérő érzelmek is a sajátjaim lesznek.

Kromman a vereség beismerése nélkül hajolt meg. Malinda suhogó szoknyával pördült meg, és távozott. A titkár egy spicli volt. Nem ért föl Durendallal az ízeltlábú gusztustalanságok leltárában, de igen szorosan követte őt.