18
189: Sir Vitéz, kit 302 Háromholdjában isilondi katonák fogtak el, és kínozták halálra, ám védencét nem árulta el.
VASCSARNOK, A HŐSÖK LITÁNIÁJA
Öhh, megölte őt – búslakodott Sir Lothaire. – Nem szabad megcsavarnia kifelé menet. Próbálja újra! – Újabb jelet rajzolt a széndarabbal.
Szerencsére az áldozat csupán egy disznó felöltöztetett teteme volt egy vágódeszkán a Vascsarnok konyhájában. Két somolygó inas tartotta egyenesben, míg Malinda megpróbálta a testőrsége tagjává tenni. A hercegnő nem örült. Túl fiatal volt a reggel, a konyha romlott hústól bűzlött – mint a henteseknél általában –, a disznón jókora, fekete legyek mászkáltak, és a tegnapi lovaglás még mindig fájdalmas emlékeztetőt hagyott maga után. Egyenesbe hozta a kardot, az utasításnak megfelelően vízszintesen tartotta, és keményen megtolta. A penge becsúszott, és csontot ért a túloldalon, amitől az inasok meginogtak.
– És ki! – lelkendezett Rituálémester. – Igen! Sokkal jobb! Ne aggódjon, ha bordába vagy lapockába ütközik. Drámaibban fest, ha teljesen átdöfi őket, a fiúk pedig szeretik, ha két sebhellyel nyűgözhetik le a hölgyeket, de ha a szívet eléri, meg van kötve. Már feltéve, ha nem hasogatja szét kifelé menet. Mert akkor meghal. Lehetne újra? Szép munka! Próbálja ezzel itt!
A kard, melyet feléje nyújtott, egy csorba, rozsdás szörnyszülött volt, majdnem olyan hosszú, mint amilyen magas ő maga. Felnyögött a súlya alatt.
– Ezt nem tudom használni! Talán még meglendíteni... – Két kézzel fölemelte, mire a konyhai személyzet hátraugrott.
Lothaire hahotázott.
– A szív kell. A lefejezés nem működik. – A bűbájnokoknak sokszor furcsa humorérzékük volt.
– A másikkal mi a gond?
– A saját kardjával kell megkötnie az embert, és tudtommal Kutyának pallost készítettek. Próbálja föl ezt a páncélkesztyűt. Ha balkézzel tartja a Pengét, elvileg mennie kell majd. Ez itt nem éles, de a ma esti olyan lesz, akár a beretva...
* * *
Az udvarra léptek ki, ahol a látogatóba jött testőrök vad acélcsattogtatást folytattak a jelöltekkel, miközben megjegyzéseket és utasításokat harsogtak. Dian odakint várt, a friss levegőn.
Egy tagbaszakadt, seszín hajú ifjú állt mellette, aki azt morogta:
– Ma este tisztán fel fog nyársalni, hercegnő?
Malinda eltöprengett, vajon ez a durva robaj tényleg Kutya igazi hangja-e, vagy megtanulta, hogy választott nevéhez hű legyen. Napfényben már értette, mit gondolt olyan különösnek a szemén előző este – az írisze olyan halovány volt, hogy szinte fehérnek látszott. Ahogy a szempillái is. Vaknak tűnt.
– Nem szólíthatod meg így őfenségét! – csattant fel Rituálémester.
– Majd ő elmondja, ha nem tetszik neki. – Semmi mosoly, egyáltalán semmi mosoly.
– Szeretném – válaszolta Malinda –, ha a formális megszólításnál maradnál.
– Ahogy őfensége kívánja – recsegte meghajolva Kutya. – Ha szeretné egy igazi testen gyakorolni a kardozást, fenség, örömmel leszek az első ma este.
– Ó, Kutya, viselkedj már! – ripakodott rá Rituálémester. – Ez jellemző rá, fenség. Ezerszer figyelmeztettük már, úgyhogy ha ki akarná hagyni, akkor...
– Ne! – bömbölte Kutya. Térdre zuhant, és könyörgően fölemelte összekulcsolt kezét. – Csak segítőkész akarok lenni, fenség! Azért ajánlom magamat elsőnek, ha esetleg elrontaná az első próbálkozást.
Sir Lothaire a fejét rázta.
– Mélységesen sajnálom, fenség. Jó szándékú, de javíthatatlan. Próbálkoztunk a könyv minden hivatalosan létező büntetésével, de mit se számítanak. Attól félek, az ember úgy fogadja el Kutyát, ahogy van, vagy sehogy.
– Nem veszélyes?
– Ó, dehogy! Soha nem bántott senkit, noha legtöbbünket ketté tudná roppantani, ha megerőltetné magát. Jobban aggódnék amiatt, hogy a valódi ellenséget sem akarná bántani... Csak az a gond, amit mond, és ahogy mondja. Öné a döntés, fenség.
Kutya összegörnyedt, akárha meg akarná csókolni a földet.
– Kérem, kérem! Igyekszem majd. Mindig nagyon igyekszem.
– Tégy úgy, és meglátjuk! – felelte ernyedten Malinda.
Sir Lothaire sóhajtott.
– Ő egyszerűen ilyen. Menjünk tovább a Kohóhoz, fenség!
* * *
Elsőre a Kohó nem tűnt többnek alacsony, mohlepte kupolánál apró, csúcsos ablakokkal, ám a föld alatt sokkal többet rejtett: egy kriptát, melyet lépcsősoron lehetett elérni. Forrásvíz csörgött ki a perem mentén álló nyolc kő hűtővályú oldalán, s a víz csatornanyílásokon át a sziklapadlóba vezető lefolyóba ömlött. Öt tűzhelyen pattogott a tűz, míg három másik készenlétben tartva parázslott. A falak mentén lógó fogók, piszkavasak és pörölyök sora, az érccel teli vödrök, az egyéb rudak és öntvények, a nyolc óriási üllő mind arra emlékeztetett, hogy ez egy ténylegesen működő kovácsműhely, mégpedig az, ahol a híres macskaszemes kardokat készítik. A kilencedik üllőn – a középen elterülő vastömbön – kovácsolták az ifjakat élő Pengékké. Az ezt körbevevő, sziklapadlót borító fehér kőberakásos nyolcszög adta a Vascsarnok elementárisát. Mind a nyolc elem bőséggel előfordult itt.
– Most pedig meditálnia kell – lelkendezett Rituálémester.
Malinda reszketett a nyirkos levegőtől.
– Min kell meditálnom?
– Bármin… a könyvek nem említik. – Szemüvegén tűzfény csillant. Halkabbra fogta: – Szerintem azért van így, hogy a jelöltek ne panaszkodhassanak, hogy nem volt idejük átgondolni. – Kuncogva meghajolt, és a lépcső felé indult.
Malinda a legforróbbnak tűnő tűz felé indult. Tél, Képes és Fursa szétváltak, majd a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtek egy-egy tűzhely mellett. Kutya nem moccant, hanem egyenesen a hercegnőt bámulta.
– Kellek neked? – kérdezte irtózva Dian. – Mert ha nem, mindenható fenség, akkor visszasurrannék az ágyba... ömm... egyedül – tette hozzá régi mosolya árnyékával. – Komolyan.
– Hozd le a köpenyemet, és akkor engedélyezem!
Létezett bármi, amin meditálhatott volna a jövőt leszámítva, amiből egyáltalán semmit nem tudott megjósolni?
* * *
Nem sokkal később Kovácsmester ment oda a jelöltekhez, és megkérdezte tőlük, milyen nevet akarnak a kardjukra. Távozott, és az izgalom véget ért. Úgy egy óra elteltével Malinda úgy döntött, nem bírja tovább az unatkozást. Odasétált a legközelebbi jelölthöz, aki történetesen Képes volt. A fiú nagy szemekkel pillantott föl rá, és elkezdett felállni.
– Ne, ülj le! – mondta Malinda, és csatlakozott hozzá a padlón, – Ha meditálnunk kell, akkor kerítsünk valamit, amin meditálhatunk. Meséld el, hogyan választottad a neved!
A jelölt tétovázott.
– Nos, fenség... Jó a csengése. Sok mindenre képes. És eddig öt Képes volt a Rendben a feljegyzések szerint, de a név soha nem került be a Hősök Litániájába.
– Te akarsz lenni az első?
Kölyökmosoly villant.
– Talán szerencsét hozhat.
– Nem bolondság! És hogy fogod hívni a kardodat?
– Hajlandó. Ez egy vicc, ugye... Képes és Hajlandó?
– Méghozzá remek vicc. A Testőrségemnek parancsnokra lesz szüksége. Mondd el, miért kellene téged választanom a többiek helyet!
A fiú szája tátva maradt.
– Engem, fenség? Ó! Ömm. Én vagyok a második legjobb kardforgató Tél után. Bandita parancsnok nagyon jó vezér volt, mert mindenki kedvelte őt, nem igaz? Úgy hiszem, én is elég népszerű vagyok, fenség. – Pimasz vigyora visszatért, és ott is maradt.
Malindát nem nyűgözte le az érv, de tetszett neki, hogy gyorsan vág az esze.
– És ha úgy döntök, valaki mást nevezek ki, ki legyen az?
– Kutya!
– Kutya mindenki szerint őrült.
– Ó, hát az, de agyafúrt is.
A hercegnő zavartan kérdezett vissza:
– Szerinted egész pontosan mitől lenne jó parancsnok?
Képes egy pillanatig az ajkát rágcsálta, és nem nézett rá.
– Mert az elmúlt egy hónapban Második volt, és, tudja, Második felel a fegyelemért, hogy ne kanászodjanak el az ifjoncok. Trükkös ügy, sok Második kudarcot vall, és Nagymestertől kell segítséget kérniük. Mindenki azt hitte, Kutya túl puha, Galagonya meg rögtön az első nap szapulni kezdte. Galagonya se pehelysúlyú, de Kutya az egyik bokájánál fogva kilógatta az ablakon, fejjel lefelé, tudja, fél kézzel, két emelet magasból, és elszámoltatott vele negyvenkilencig. – Képes vihogott. – Ő pedig, ööö, levizelte az ingét, fenség! Kutya meg azt mondta, a következőnek százötvenig kell majd számolnia. Azóta Kutyának csak elég rájuk néznie, azok meg rögtön összeszarj... Elnézést kérek, fenség! Úgy értem, megijednek tőle. Szerintem Kutya kordában tudna tartani minket a maga kedvéért.
– Észben tartom az ötletet – felelte, és fölkelt. Nagymester nem túlzott, mikor Képes uraságot ostoba kis kölyökként jellemezte.
Tél volt a következő a nyolcszög mentén, aki épp lázasan rágta a körmét. Ugyanazt kérdezte tőle, mint Képestől.
– H-hat Tél van a Litániában, k-k-komoly elvárásokat támaszt a név.
– És minek nevezted el a kardodat? – Jégcsap? Fagy?
– Félelem.
– Félelem? Miért?
– Mert a félelem a... Mert remélem, hogy Félelem úrnőm ellenségeinek szívéig fog hatolni.
– Én is remélem. Mondj pár okot, miért nevezzelek ki parancsnoknak!
A fiú összerezzent, és gondolkodott egy kicsit.
– Én vagyok a legjobb kardforgató négyünk közül, bár Sir Piers nem volt nagy véleménnyel... Nem lennék túl jó parancsnok. Tűz-idő ember vagyok.
– Mi az a tűz-idő ember?
Tél értetlenül pislogott rá.
– Mindenkinek két domináns eleme van, egy kézzel nem fogható és egy tapintható. Az én tapintható elemem a tűz – nyugtalan vagyok, kérdezősködő, ideges –, a kézzel nem fogható pedig az idő. Rossz párosítás egy vezérnek. Egy kardforgatónak azonban jó.
– Érdekes! Azt hittem, többet tudok a bűbájokról, mint a legtöbben, ám erről még sosem hallottam. Mi a helyzet a barátaiddal?
Tél felragyogott a kiselőadás lehetőségétől.
– Egy Fehér Nővért kellene megkérdeznie, úrnőm. Ő közvetlenül érzékelné az elemeket, és biztosan tudná. Csak találgatok, bár mégis csak elég jól ismerem őket, tehát azt mondom, Képes levegő-szeretet. Hebehurgya, kiszámíthatatlan, de mindenki kedveli. Vagy talán levegő-idő, mert olyan fürge. Fursa víz. Ez egyértelmű: ő olyan sima, mindenhová beilleszkedik. Ráadásnak, ömm, a szeretetet mondanám neki is, úrnőm. Kutya... Kutya egy rejtély. Föld, egész biztosan, az ereje miatt. Szerintem a kézzel nem fogható eleme a véletlen... Kutyával különös dolgok történnek. Egy nap az egyik öreg lovag elhagyta a macskaszemet a kardjából. Tudja, elkopott a foglalat. Nagymester jutalmat ajánlott, Kutya pedig átsétált a mocsáron, és azonnal megtalálta a követ. És előtte nem volt kint napokig, szóval nem látta kiesni, nem csalt, meg semmi!
– Szerencsés?
– Olyasmi – kuncogott idegesen Tél. – Visszafelé egy vipera bokán harapta. Ez jellemző rá, úrnőm. Ha van olyan ember, akibe villám fog csapni, akkor az Kutya.
Malindát lenyűgözte, amit hallott: fürge elmét érzékelt. Ha Tél félénkebb volt a többieknél, az azért lehetett, mert túl nagy képzelő-erővel áldatott meg.
– Köszönöm, Tél. Adtál valamit, amin meditálhatok. Visszatérve az eredeti kérdéshez, ha nem téged nevezlek ki parancsnoknak, ki a legalkalmasabb a maradék háromból?
– Ó, Fursa, fenség! Őt aztán semmi nem hozza ki a sodrából.
* * *
Fursa következett – karcsú, sötét, finom. Úgy mosolygott Malindára, mintha csak egy csinos lány lenne, nem pedig hercegnő. Ha olyan ügyesen mozgatja a kardját, mint a szempilláit, meghódíthatja a világot.
Megkérdezte, miért választotta ezt a nevet.
– Talán furcsán hangzik, de tetszett a csengése, fenség.
És a kardja?
– Látta Durendal kardját a csarnokban? Nos, az Alkony, és ezt a nevet senki nem fogja még egyszer használni, de én Estének nevezem majd az enyémet.
Malinda addig bámulta őt, míg össze nem rezzent, ami tovább tartott, mint amire számított.
– A kettő már túl sok. Nem tudtad, hogy a trónörökös füle hallatára borzalmas szóvicceket mondani főbenjáró bűn?
– Szóviccek? – rebegtette meg újra a pilláit. – Tőlem, fenség?
– Igen, még tőled is, furcsamód! Tudsz indokot mondani, miért téged kellene kineveznem parancsnoknak?
– Fursa egy döntés lenne – dünnyögte, és körbesandított a Kohó körül. – Csak a rend kedvéért, úrnőm. Közel sem állok készen, hogy parancsnok legyek, ám a többieknél mégis felkészültebb vagyok.
– És ha a szóviccek iránti ellenszenvem arra vesz rá, hogy mást válasszak, ki legyen az?
Fursa megint a többieket tanulmányozta.
– Tél. Okos és lelkiismeretes. Ha Sir Piers nem téved abban, hogy a megkötéstől önbizalmat nyer, akkor kiváló Penge lesz belőle. Képes egy szeleburdi okostojás. Kutya... megjósolhatatlan. Úgy beszél, mint egy őrült.
– Fura dolgokat mond, de mit csinál? Megbízhatok benne?
– Ó, hogyne! Ne figyeljen arra, amit mond. Egyáltalán nem hajlandó vívni, ha az ellenfele nem ölt maszkot és védőruhát – márpedig a szeniorok legtöbbször nem tesznek így, tudja. Nem arról van szó, hogy ügyetlenül bánik a karddal. Egyszerűen csak olyan makacs, mint ez az üllő, és nem akarja kockáztatni, hogy bárkit megsebesítsen.
– És mi a helyzet az ifjú Galagonyával?
Fursa meglepett pillantást küldött felé.
– Az még Nagymesternek is tetszett, holott általában egy jó szava nincs Kutyához. Kutyának van humorérzéke, csak nem mutatkozik meg túl sűrűn.
– Mindig ilyen volt?
– Amióta csak emlékszem. Nagyon keményen megkapta Kölyök-ként. Már akkor is olyan nagy volt, mi meg... a szopránok rájöttek, hogy nem védi meg magát... Matróz volt az Első, és végül neki kellett közbelépni, és véget vetni neki. Két fiút kicsaptak kegyetlenkedésért.
– Miért került a Vascsarnokba? Mit tett előtte?
– Nem tudjuk. – Fursa tétovázott. – Kiabálni szokott álmában.
– Mit mond?
– Soha nem értettük egészen, de úgy tűnik, egy Ed nevű embert szólít. Ha elmeséljük neki, hogy hangosan vonyítottak a kutyák előző éjjel, csak megvonja azt a hegynyi vállát, és elmegy, egyedül kisétál. Úgy egy óra után visszatér, és ez minden. Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz, fenség. Szükségünk lesz rá, ha valódi harcra kerül sor: Kutya olyan erős, akár egy bika. Neki valószínűleg pallost készítettek. – Eltöprengett. – De egy hagyományos szablyával sem épp lomha.
Malinda a problémás Kutyához sétált, és leült mellé. Csak bámulta őt a fiú, jellegzetesen csúnya arca kifejezéstelen volt. A Kohó homályában bizarr, fehér írisze kevésbé tűnt föl, ám az orra görbe volt, szája és állkapcsa féloldalas, egyik füle pedig duzzadt, akár a pöfeteg.
– Miért választottad a Kutya nevet?
Néhány hosszúra nyúlt másodperc után felcsendült a recsegő morgás:
– Egy kutya hűséges és ádáz védelmező.
– De kutyának nevezni valakit azt jelenti, hogy értéktelen és alacsony rangú.
Végül rádöbbent, hogy a fiú nem fog válaszolni, mert nem egyenes kérdést tett föl neki. Megpróbálkozott egy mosollyal, de erre sem kapott választ.
– Minek nevezed majd a kardodat?
– Mi szüksége lenne egy kardnak névre? Nem jön hozzám, amikor hívom.
– Nem figyeltél, amikor a jó modort tanították, igaz? Mondd el, miért kellene téged kineveznem a Testőrségem parancsnokának!
– Nem szabad. Nem leszek parancsnok.
– Akkor ki legyen az?
Rámeredt Malindára, s talán gondolkozott, talán nem. Végül azt morogta:
– Nem érdekel. Bármelyikük lehet. – Megvonta Fursa által hegynyinek nevezett vállát. Szemtelensége bosszantotta a hercegnőt, ám az inkább tűnt közönynek, semmint szándékos sértésnek.
– Soha nem mosolyogsz?
– Ha egy kutya kivillantja a fogát, nem örömében teszi.
– Akkor nevetni? Szoktál nevetni?
Ezen elgondolkozott.
– Réges-rég nevettem – felelte, és hátat fordított neki.
* * *
A nap éhségben és unalomban telt. Legtöbbet két fivéréről meditált – a csecsemőkirályról és a könyörtelen harcosról –, ám nem gyarapodott új tudással. Ahogy a magasan ülő ablakok sötétedni kezdtek, néhány kovácstanonc jött, és lelkes lobogássá varázsolták a tüzeket. Rituálémester csoszogott be a halom mosással megpakolt Dian társaságában, nyomukban néhány ifjonccal, kik asztallapnak tűnő dolgokat hurcoltak.
– Ideje fürdeni, fenség – fogott bele harsányan a férfi. – Gyorsan átvesszük a rituálét, ha lenne olyan kegyes a nyolcszöghöz fáradni... Magára nagyon kicsi, ám természetesen fontos szerep vár. Az ideje nagy részében itt fog állni, a szeretet csúcsánál. Egyenesen magával szemben a jelölt lesz a halál csúcsánál. A Kölyök mindig a véletlen... Mindössze négy megkötés esetén nem kell majd újjáalakítani a nyolcszöget megkötések között, elég megerősíteni a felajánlást, és én kántálom majd az Átadó sorait... – A szakmai részletekre terelte a szót, mint a bűbájnokok általában.
Malinda figyelt, s igyekezett, hogy az ifjoncok ne vonják el a figyelmét. Kuncogtak, vigyorogtak, és nyilvánvalóan feslett dolgokról sugdolóztak, miközben serényen összeláncolták falapjaikat, melyekből afféle tetőtlen kunyhót eszkábáltak. Mi volt a vicc tárgya? Képes vigyorgott, Fursa hősiesen igyekezett nem így tenni, Tél arca pedig dél óta beteges vigyorra torzult. Egyedül Kutya maradt komoly.
– ...magának és a jelölteknek fürdeniük kell a víznél, a halálnál, a véletlennél, és végül a szeretetnél. Nagyon fontos a sorrend. Az... az... az... és végül az ott. – Lothaire mosolygott, okuláréja aranyszínben csillogott. – Teljesen alá kell merülni.
Diant láthatóan jobban szórakoztatták a kilátások, mint bármi egyéb Bandita halála óta.
– Törölköző, őnedvessége, és egy roppant feszes szerzetesi csuha, csuklyával. Az udvar megőrül majd érte, amikor megszabod a következő évszak divatirányzatát.
Rituálémester kezdett rádöbbenni a helyzet kényes részleteire.
– Talán úgy lenne a legjobb, ha a jelöltek mennének először? Fiúk, kérlek, hozzátok ide a paravánt! Utána maga is mehet. Gyerünk már! A pincéből kellett előásnunk, fenség. Iratmester szerint maga az első hölgy, aki Pengét köt magához a néhai Sian királyné óta...
Nem sokkal később Dian és Malinda a levegő csúcsánál lobogó tűznél ücsörögtek, ahol teljesen körbevette őket az embermagas kerítés. Sorozatos csobbanásokat és fájdalomkiáltásokat hallottak, ahogy a négy Pengejelölt átesett a megtisztító szertartáson. Legalábbis Malinda csak ezt tette. Dian talált egy lyukat, melyen át fél szemmel megfigyelhette a halálnál fekvő hűtővályút. Úgy tűnt, valaki nagyon tetszik neki.
Mikor a kellően lehűtött ifjak megszárítkoztak és felöltöztek, segítőkészen elvitték a paravánokat, s felállították őket a víz csúcsánál lévő vályúnál, hogy a hercegnő is áteshessen a maga próbatételén. A víz olyan hidegnek tűnt, mintha jéggel hűtenék. Elgondolkodott, vajon tényleg szükséges-e a rituáléhoz ez a megpróbáltatás, vagy ez csak egy újabb szadista módszer az elkötelezettség számonkérésére.
* * *
Lehullt a sötétség, és csak a tűz fénye világította meg a Kohót. Közvetlenül éjfél előtt bemasíroztak a lovagok, mesterek és jelöltek, s az idő, ami egész nap végtelenül lassan vánszorgott, most sebesen suhant tova. Malinda a kijelölt helyén állt a nyolcszögnél Nagymesterrel, Rituálémesterrel, egy rémült fiúval – aki a Kölyök lehetett –, és négy eljövendő Pengéjével. Összesen nyolcan, természetesen. Énekeltek... Bizonyos elemeket meghívtak, másokat elűztek. Ősi szertartásokra is sor került, maréknyi adag búzákkal és aranyérmékkel... A hercegnő nem volt érzékeny a spiritualitásra, de a síri visszhangok már önmagukban elegendőnek bizonyultak, hogy lúdbőrözzön a tarkója. És akkor a Kölyök elcincogta a maga sorait, és egy kardot helyezett a középen álló, hatalmas fémhasábra... Kutya segített Fursának levenni az ingét... Tél egy széndarabbal megjelölte a mellkasát, hogy a lány lássa, hova kell döfnie...
Egy félmeztelen fiatalember állt a központi üllőn, és kardját a magasba emelve tisztelgett a hercegnő felé, ahogy remegő hangon elszavalta az eskü szövegét:
– Malinda hercegnő, én, Fursa, a Király Pengéinek Ősi és Hűséges Rendjének jelöltje visszavonhatatlanul megesküszöm fivéreim jelenlétében a saját lelkemre, hogy örökké megvédelek minden ellenségedtől, a magam életét semmibe véve óvlak majd a gonosztól, s csak urunkhoz, a királyhoz való eskümet tartom meg. Hogy eme eskühöz köttessek, kérlek, döfd kardomat a szívembe, hogy meghalhassak, ha hamisan esküdnék, vagy, ha igazul szólok, az itt összegyűlt szellemek révén folytatódjon életem a te szolgálatodban, egészen addig, amíg újra meg nem halok.
Malinda sosem látott még valódi rettegést. A fiú szeme fehérbe váltott az írisze körül, kardtartó keze remegett – ám hiba nélkül mondta el az ősi szavakat, és botlás nélkül ugrott le. Kecsesen mozgott, fél térdre ereszkedve ajánlotta föl kardját, majd elhátrált, és az üllőre ült. Tél és Kutya megragadták a karját, hogy egyenesen tartsák. A többi a nőn múlt. Még Fursa ajka is fehérnek tűnt – biztos az járt a fejében, hogy egy olyan nő fogja most megölni, aki aznap fogott először kardot a kezébe. Ne az arcát figyelje, javasolta neki korábban Rituálémester, hanem a kardját! Lepillantott a kardra, melyet semmivel sem tartott magabiztosabban, mint előtte Fursa.
Ó, a szellemekre! Ívelt volt! A reggeli gyakorlásnál Lothaire egy szót sem szólt ívelt pengékről, holott a kard, melyet Fursának készítettek, enyhe, ám jól látható ívben hajlott.
Muszáj elsőre jól csinálnia. A szertartás ezerszer működött már a múltban. Az anyja is kötött meg Pengéket; nem lehetett túl nehéz. Csupán három szót kellett mondania. Egy vonalba hozta a fegyver hegyét a fiú mellkasán sötétlő jelöléssel, kétségbeesetten próbálta megfékezni a remegését, és látta, hogy Fursa összerezzent, amikor megbökte, és vért fakasztott.
– Szolgálj vagy pusztulj! – Olyan erősen tolta, ahogy csak tudta, s igyekezett elfordítani a markolatot, hogy a seb a lehető legkisebb legyen. A penge olyan könnyen csusszant be, hogy Malinda majdnem fölbotlott. Csontnak ütközött. Fursa rémisztő, durva hangot hallatott, amit a nő halálhörgésnek vélt. A fiú arcára a kín vicsora ült ki, és nekifeszült az őt tartóknak. A hercegnő kihúzta a pengét... nem szabad megcsavarnia kifelé menet... de meg kell csavarnia, hogy kövesse az ívet...
A kard kiszabadult, és vér csöpögött róla, ám a seb a szeme láttára gyógyult be. Kutya és Tél elengedték Fursát, akinek fehér gödrök maradtak a karján. A Kohó beleremegett az éljenzésbe. Aztán Fursa már állt is, és Malindára ragyogva kinyújtotta a kezét a kardjáért – az ő saját kardjáért, Estéért. A lány letörölte az izzadságot a homlokáról, és viszonozta a mosolyt.
A résztvevők helyet cseréltek, és újabb kántálás következett, bár ezúttal kevesebb. Kutya is elszavalta az esküt állatszerű morgásával, ami valószínűleg a természetes beszédhangja volt. A második megkötés már könnyű lesz. Ám az első pillantás, amit Malinda a pallosra vetett, melyet a fiú látszólagos erőfeszítés nélkül emelt meg, azt súgta neki, a fegyver többet nyomhat, mint egy ló. Mikor Kutya lehuppant az üllőről, a hercegnő lehajolt, hogy fölkapja az acél páncélkesztyűt, melyet Sir Lothaire kizárólag erre a célra adott neki. A markolatnál és a penge közepénél ragadta meg a szörnyűséges fegyvert – pengéjét tenyérnyi szélesre kovácsolták, bár Kutya mellkasa és válla is ehhez illően óriási volt. Le tudja majd fogni őt neki Tél és Képes? Milyen erősen kell döfnie, hogy áthatoljon ennyi izmon?
Ne az arcát figyelje... De persze így tett, és lenyűgözve szembesült vele, hogy Kutya a félelem legkisebb jele nélkül bámul vissza rá. Kipirult volt, nem sápadt, és különös tekintete inkább éhesen, mohón nézett a közeledő kardra. Malinda megtorpant, mire a fiú mogorván rámeredt, ő pedig emlékeztette magát, hogy nem szabad elhúznia a megpróbáltatást csak azért, mert Kutyának sikerült álcáznia a szenvedését. A kard távoli hegyét a fekete foltnak szegezte, és olyan erősen nekiveselkedett, ahogy csak tudott.
– Szolgálj vagy pusztulj! – Ezúttal elvétette a csontot, és az acél már kétlábnyira a fiú hátán túl járt, mire észbe kapott. Vérpatak áztatta át Kutya nadrágját. A kín hatására akkorát rándult, hogy eltaszította Képest és Télt, ámbár Malindának így is sikerült tisztán kihúznia a kardot, melyet újra egyenesbe hozott páncélkesztyűs kezével.
Kutyának is olyan hangosan dübörgött az éljenzés, mint Fursának. Érdekes volt, hogy egy ilyen különös jellemet, mint Kutya, ennyire tisztelnek. A fiú még akkor sem mosolygott, amikor visszaadta neki hatalmas sárkányölő kardját. Bárki azt hihette volna, a napi rutinja része, hogy meghal.
Kezdett nőni az önbizalma. Csakhogy Tél következett, és mikor azt hitte, Fursa rémültnek tűnt, még nem tudhatta, milyen is az igazi rettegés. A fiú alig hallhatóan suttogta el az esküt, kétszer meg is bicsaklott, és újrakezdte. Még az ilyen ártatlannak tűnő megszakítások is érvényteleníthették a szertartást, és látta, hogy Rituálémester szája szólásra nyílik, hogy elrendelje az újrakezdést. Ám harmadik nekifutásra Tél sikeresen átverekedte magát az eskün, és lelépett az üllőről. Lassan közelítette meg Malindát, és úgy hullott térdre, mintha a lába megadta volna magát. Mikor kinyújtotta a kardját, a hercegnő látta az arcáról csöpögő izzadságot. Ki volt ő, hogy így megkínozzon egy fiút? Megnyugtató mosollyal igyekezett válaszolni a Tél szemében ülő elcsigázott könyörgésre, és eltöprengett, vajon a fiú inkább vérszomjat lát-e a mosolyban.
A kard egy rapír volt, igen könnyű, és karcsú, akár a tű. Félelemnek nevezte el. A fiú lehunyta a szemét, Malinda pedig Félelmet plántált a szívébe. Szinte egy csepp vér se hullt.
Miközben elhalt az éljenzés, visszaadta neki a kardját, és látta rajta, hogy megkönnyebbült könnyek közt mosolyog. El akarta mondani neki, hogy a bátorság nem a félelem hiányát jelenti, hanem a félelem leküzdését, és hogy valószínűleg ő volt a legbátrabb ember azon az estén a Vascsarnokban – ám nem akarta szégyenbe hozni azzal, hogy a többiek előtt ilyet mond, és biztos egyébként is tudta ezt.
Az ifjú Képes ijedtnek tűnt, de örülni fog, hogy túl lehet rajta. Hajlandó egy könnyű, egyenes kard volt, semmi flanc. Különösebb gond nélkül csusszant be gazdája szívébe, és ki onnan... talán túlzottan is nagy Hajlandósággal.
Mindenkivel megvolt.
Az ifjoncok izgatottan visongva lepték el a nyolcszöget, úgy csiviteltek, mint a seregélyek – sebhelyeket és véres kardokat akartak szemügyre venni. Lovagok és mesterek gyűltek köréjük, hogy gratuláljanak. De a négy frissen kovácsolt Penge csak a védencét látta.
– Sir Fursa – szólalt meg a védenc –, kinevezlek a Hercegnői Testőrség parancsnokának.
Amaz meghajolt, de a mosolya alapján éppen erre számított.
– Mélységesen megtisztel. Mi a parancsa, fenség?
– Egyelőre elég, ha ételt szerzel – válaszolta.
A következő napon pedig csatába vezeti majd aprócska seregét uralkodójuk, a király oldalán.