40

Én megmondtam!

SIR KUTYA

Visszament hát a sodrott lépcsőn, vissza hideg, szűkös, magányos kis cellájába. A katonák bevágták mögötte az ajtót, rátolták a reteszt, és biztos el is mentek. Nem látta nyomát sem Pestisnek, sem Lidércnyomásnak, ám a székén gyertyacsonk árválkodott, apró lángja reszketett a huzatos sötétségben – mellette tintatartó, toll és egy ív papíros várták. A királynő kimerülten zuhant le a priccsre, és kicsivé összegömbölyödve bámulta ezt a csodát.

A kancellár állta a szavát! Malinda írhatott a saját védelmében. Csak egy lapot kapott, a gyertyának még talán egy órája lehetett hátra, a papírt pedig biztosan elviszik hajnalban, akár kész van, akár nincs. Eltöprengett, vajon Birkabőr vagy a gazdája ennyire rosszindulatú – vajon azért büntetik, mert megsértette a komor öregembert vagy mert megölte Granville-t. Lehet, hogy Neville nem a csapat ura, csak egy báb. Ilyen hosszú fogság után már találgatni sem tudott.

Megint zörgött a zár, nyikorogtak a pántok, Malinda pedig összerezzent. Félt, hogy Pestis vagy Lidércnyomás jönnek, hogy valóra váltsák a kancellár fenyegetését, és átadják őt a „férfiaknak”. Nem fejtették ki, hogy az erőd kínzómestereire, vagy más haramiákra gondolnak. Reménykedett, hogy csak blöfföltek. Most már semmit nem nyernének a bántalmazásával. Ennek ellenére föllélegzett, mikor egyetlen talpas katona lépett be, és csöndben behúzta maga után az ajtót. Nem tűnt fenyegetőnek, úgyhogy nem törődött vele.

Három nap után még mindig nem tudta, mit jelképez a tárgyalás. A szószóló úr rövid közbeszólása alapján – örökké áldják őt a szellemek – az országgyűlés még nem hódolt be teljesen a Trónbitorlónak. Sajnos azonban a korona hatalma szinte korlátlan volt, ha árulókkal kellett leszámolni. Több mint valószínű, hogy a következő napon véget vetnek ennek a kihallgatás-paródiának... másnap jóváhagyják a jelentést... adnak egy-egy napot mindkét háznak, hogy megvitassák... Jó eséllyel rögtön ezután cselekedni fognak, mielőtt a külföldi kormányok tiltakozást nyújthatnának be.

– Öt nap! – mondta Télnek. – Még öt nap, és eljönnek értem, hogy levágják a fejem!

– Csak a holttestemen át – jelentette ki Kutya.

Malinda nekivetődött az erkélyre vezető ajtónak, megpördült, és ráordított a jelenésre – csak az őrületet ne! Csak azt ne! Nem jog megőrülni, mint az anyja...

A férfi a karjába zárta, és véget vetett a sikolynak, mielőtt igazán elkezdődött volna. Olyan hangja volt, mint Kutyának. Olyan íze volt a csókjának, mint Kutyáénak. Úgy ölelt, mint Kutya. Olyan szaga volt, mint Kutyának. A férfi teste sokkal hepehupásabb volt, mint arra emlékezett: sajátos, lenge köpenye alatt mintha mindenféle furcsa csomaggal lett volna kitömve, és kötelet is tekertek rá – de Kutya volt az.

Végül egy ujjnyira eltávolodtak egymástól.

– Csont és bőr vagy! – morogta a férfi.

– Te meg csupa éles szegély! – Újra csókolóztak.

– Reszketsz.

– Valódi vagy! Tényleg te vagy az. Ugye nem fogtak el?

– Remélem, nem. Ezt neked hoztam. – Némi matatás után előhúzott valamit a köpenye alól, ami egykor virág lehetett. Csúnyán meghajlott, és inkább Kutya-, semmint virágillata volt. Malinda nem látta jól a sötétben, de nem is kellett. Könnyektől fuldokolt.

– Ó, Kutya, Kutya, kedves Kutyám! Senkitől sem kaptam még szebb ajándékot.

– Jobb, ha megyünk. Később befejezzük. Mi van kint?

– Csak egy folyosó.

Kutya fölmordult.

– Milyen messze vagyunk a Folyamkaputól?

– Pont fölötte vagyunk. Mármint a járat van fölötte.

A férfi elégedett hangot hallatott.

– Nem is lehetne jobb. Próbáljuk meg!

– De...

Kutya gyengéden odébb tolta, holott úgy csüngött volna rajta, akár a borostyán. Szerelme csinált valamit a zárral, mire az kattant.

– Aranykulcs? – Hangját elnyelte az ajtópántok csikorgása. Persze hogy valami bűbájnak is lennie kellett a pakliban, ha így jelenik meg a megmentője. Nem délibáb! Tényleg Kutya! – Vannak Fehér Nővéreik! – Érzékelhették a bűbájhasználatot.

– Eggyel sem találkoztam. – Kutya kilépett, majd megállt, és végigvizslatta a fejük fölött húzódó vasrácsokat. Eközben a hold ezüst szélű felhő mögé bújt, és csak a csillagok világítottak. A szél felborzolta a férfi köpenyét. Haja tejfehéren ragyogott. – Féltem... meg kell ölnöm valakit. A másik ajtó hová vezet?

– Nem tudom. – Próbált nagyon közel maradni hozzá. Nem bírta levenni róla a kezét. – Pont alattunk van a Folyamkapu. – És ha észlelték a bűbájt, amit használt, a lovaskatonák már elindultak feléjük. Bástyaablakok néztek a folyosóra.

Kutya levette a csupa dudor köpenyt, a vállára akasztott kötéltekercset, és ledobta mindkettőt. Fölugrott, elkapta a rácsot, fölhúzta magát, és csizmáját a távolabb lévő fokok közé akasztotta. Denevérként csüngött, arccal fölfelé nézett, és Kard jégcsapként lógott róla. Morgott, és visszamászott. – Ki van lazulva bármelyik rács? Rozsdás? Ki kell mozdítani kettőt vagy talán hármat.

Malinda elméjét elhomályosította a döbbenet. Csak arra tudott gondolni, hogy KutyaKutyaKutya... Lazulva? Rozsdás?

– Errefelé – mondta, és megfogta a kezét, a nagy, kérges, ismerős kezet, és elhúzta a túlsó oldalra, ahol víz csöpögött le a másik bástyáról, és a moha szétmorzsolta a habarcsot. – Próbáld meg itt! Hozom a széket.

A hold óvatosan kikandikált, épp csak annyira, hogy látszódjon Malinda árnyéka, ahogy befut a cellájába, majd visszasiet a székkel.

Kutya ráállt, tanulmányozott valamit, tapogatózott, aztán megszólalt:

– Állj hátrébb! – Azzal újra fölkapaszkodott. A hold eltűnt, mintha nem tetszene neki, amit lát. Kutyából csak egy sötét alak maradt, mögötte a felhőkkel. Felmordult. Malinda ráébredt, hogy a férfi megpróbálja szétfeszíteni a rácsokat – a kezével húzott, a lábával tolt. Pár pillanattal később a bajsza alatt dühösen motyogva lejött.

– Képtelenség! – mondta Malinda. – Arra kell mennünk, amerről jöttél. Induljunk, szerelmem! Siessünk, ne vesztegessük itt az időt!

– Mennék, ha te is tudnád használni a köpenyt. Tessék! – Átemelte a kardszíjat a feje fölött, és átadta Kardot a hüvelyével együtt. – Tartsd kéznél. – Újfent fölmászott, és máshol próbálkozott. – Valami célja kell, hogy legyen az izmaimnak... áh! – Fém csikordult kövön.

A lány reszketve átkarolta magát, és azt kívánta, bárcsak nála lenne a takarója, de nem merte otthagyni Kutyát, hogy visszamenjen érte, mert félt, hogy a férfi szétpukkan, mint egy buborék. Különben is, Kardra kellett vigyáznia. Valahol a távolban hangos férfibeszéd hasított az éjszaka csöndjébe. Nem kiabáltak, nem fújtak riadót. Valószínűleg csak őrségváltás. Újabb rács nyikorgott...

Szökés, szökés, szökés... Talán fél óra is kellett hozzá, de mintha évekig tartott volna. Végül Kutya kiegyenesedett, hogy levegőhöz jusson. Vérző kezét a köpenyébe törölte, míg másik kezével magához húzta Malindát. Két rácsot sikerült teljesen kiszednie, ám nem egymás mellett voltak. A sor végén több másikat is kilazított és meghajlított, de még nem sikerült elég nagy rést nyitnia ahhoz, hogy megszökjenek.

– Téged éheztettek – dünnyögte Kutya, miután elengedték egymást.

– Annyira nem. Hogy jutottál be?

– Besétáltam a kapun. Követtem őket, amikor visszahoztak a celládba. Tudod, nem voltunk biztosak benne, hol tartanak téged.

– De hát ez bűbáj!

– A köpeny igen. A Fekete Kamara titka, de a Kollégium lemásolta... Lothaire lopott nekünk egyet... nem igazán láthatatlanság, inkább csak jellegtelenség. Tudtad, hogy ott vagyok, mégsem figyeltél.

– Biztos voltam benne, hogy egy katonát látok.

– Ezt csinálja. – Még szorosabban megölelte. – Rád tenném, és kiküldenélek, de az okos embereken nem működik. Ah!

A hold bátran megiramodott a felhőszigetek közti nyílt, fekete éjtenger felé, és világosabb lett. Kutya letérdelt, és végigkutatta a köpenyét.

– Van itt még pár trükk... Biztos, hogy pont a Folyamkapu fölött vagyunk?

Malinda bólintott, majd azt mondta:

– Igen.

– Jelet kell küldenem... Vár egy csónak, de lehet, hogy a lovaskatonák érnek oda előbb. Leengedlek a kötélen a kikötőbe. Tedd, amit mondok, semmi vita! Kész vagy?

– Igen. Jaj, úgy szeretlek! – Megcsókolta, de a férfi félbeszakította.

– Én is téged. – Fölállt a székre, és kinyúlt a rácsok között. Valamit ledobhatott a dokkra, mert egy szemvillanás múlva vakító fény világította meg a bástyákat a fejük fölött. Fehér tűzgömb úszott fel a földről az ég irányába, és beragyogta az egész erődöt, mielőtt eltűnt volna.

Kutya kivette Kardot Malinda kezéből, előhúzta, és megismételte:

– Állj hátrébb! – Majd lecsapott vele az egyik rácsra, amit korábban meghajlított. Cseng! Cseng! Úgy csépelte a vasat, mint favágó az ágakat: méltatlanul, fejszeként használta fenséges fegyverét. Cseng! Cseng! Cseng! A harmadik ütés után halkabb csilingelés hallatszott, mikor a rács letört, és a kőlapra zuhant. Egész Grandonban meghallhatták ezt a lármát: hangok harsantak, gyertyák gyúltak az ablakokban, rohanó emberek zaja hallatszott... majd egy dobé, mely riasztotta az Őrséget. Cseng! Cseng! Újabb rács esett le.

– Ott! – Kutya lihegve dobta le Kardot. Két kézzel megragadta Malindát, és szinte fölhajította a frissen nyitott résbe. A magasból hallatszó kiáltások alapján észrevették őket. A nő érezte, hogy a ruhája elszakad valami éles, kiálló dolgon. Talált egy kiszögellést, felhúzta magát, Kutya pedig megragadta a lábát, és feltolta. Felkapaszkodott a rácsokra, majd elterült a külső fal tetején, mely négy-öt lépés széles lehetett. Visszafordult, hogy segítsen Kutyának, ám csak egy összetekert kötelet kapott az arcába. Utána következett Kard a hüvelyével együtt. Utána pedig maga Kutya, akinek nem kellett segíteni.

Mindenfelé hangok kiabáltak, és verték a dobokat. Számszeríj keményen csattanó hangját hallotta, de nem tudta volna megmondani, hová esett a vessző.

– Jönnek! – kiáltotta Kutya. – Ott, látod?

Vitorlát világított meg a holdfény. A móló felé iramodó hajó oldalt dőlt a szélben. A leggyönyörűbb dolog volt, amit valaha látott. Ismét egy csatt!, és most már egy cseng! is, ahogy a vessző lepattant a kőről, túlságosan is közel.

– Lőnek ránk!

– Hadd lőjenek – felelte Kutya, majd kötelet tekert körbe Malindán a hóna alatt, és megcsomózta. – Ilyen fénynél szerencséjük van, ha a bástyát eltalálják. Kész is vagy. Gyerünk!

A lány megbízott benne. Hátrafelé lelépett a peremről, és megindult a fal mentén. A kötél a bordái közé vágott. Nehéz volt távol tartani magát a durva, éles kövektől. Csak most jött rá, mennyire legyengült. A lába alól váratlanul elfogyott a kő, mire meglendült, és beverte a sípcsontját a Folyamkapu boltívébe. Megpördült, és vállal a vassal kivert fának csapódott, mikor Kutya tovább eresztette. Malinda egy kupacba rogyott a kapu tövében, s a kötél már nem feszült. A királynő kiszabadította magát, és felpattant.

A móló egy kőkiszögellés volt a fal alja mentén. Kétoldalt a vízből kiemelkedő tornyok állták útját, és egyedül a Folyamkapun, vagy magán a folyón át lehetett megközelíteni. Dagály volt, a hullámok bűzös permetet köpködtek a kövezetre.

Megállt az idő. Közeledett ugyan a hajó, de fájdalmas lassúsággal. Föntről úgy tűnt, már sokkal közelebb jár – ám most már ki tudott venni arcokat, és látta a fényben megcsillanó acélt.

Kutya jól látszott a felhők előterében: átmászott a fal tetején, és megindult lefelé a kötélen. Számszeríjak zengték gyilkos dalukat, csatt! csatt!, és a kövekről lepattanó vesszők hangjai ellenpontozták: cseng! cseng! Szerencsére a számszeríjakat időbe tellett újratölteni. Az íjászok fönt a bástyákon Kutyára lőttek, legalább is ezt feltételezte. A nagy Folyamkapu még zárva volt, ám miközben Malinda fölállt, a kapu mellett kivágódott egy kisebb ajtó, és egy lovaskatona rontott ki rajta, fejét lesunyva, s a túloldalon kihúzta magát. Holdfény villant lándzsája tüskés pengéjén. A királynő megpördült, és futásnak eredt, ám lába egyszeriben mintha ólomból lett volna. Vessző csapódott a köveknek a lába mellett.

Elérte a móló végét, épp a cellája alatt, és nem volt hová menni. Azonnal megfordult. Tucatnyi lovaskatona bukkant elő, és a legelsők már utol is érték. Egy kéz ragadta meg a karját. Megpróbált a férfi arcába karmolni, de elkapták a csuklóját, és a háta mögé rántották a karját.

– Vigyétek vissza a szajhát az odújába!

Úgy előrelökték, hogy majdnem elesett. Ez jó ötletnek tűnt, úgyhogy elengedte magát, és térdre omlott. Egyre csak kiabált és kiabált. Megpróbált beléjük rúgni, de nem sok sikerrel járt.

– Viselkedj, kurva! – szólt rá az egyik. A többi katona is megérkezett, és útjukat állta. A férfiak, akik tartották őt, felrángatták, és futni kezdtek vele a kapu felé. Malinda ordított, kiabált, kapálózott – mindhiába, nem tudta megállítani őket. Minden erőfeszítése ellenére még ahhoz is túl gyenge volt, hogy lelassítsa őket.

A kis hajót szélörvény csapta meg az erőd irányából. A vitorla előbb lelappadt, majd széthasadt. Hangok szitkozódtak. A dereglye pár pillanatig tétlenül hánykolódott, majd lassan újra irányba állt, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a fedélzeten lévők megmenthessék őt. Amint átérnek vele a kapun, elveszett. Túlságosan legyengült, és túl sokan voltak. Elérték a kaput. Lábak botlottak meg a földön heverő kötélben.

Malinda fölpillantott. Kutya megállt félúton, és valahogy megfordult, hogy felé és a lovaskatonák felé nézzen. Lábával megtámaszkodott a falon, a kötelet pedig átvetette az egyik válla fölött. Úgy emelkedett ki a kövek közül, mint valami lehetetlen vízköpő. Amikor a Malindát cipelő két férfi át akarta őt lökni a kapun, Kutya teli tüdőből felvonyított, és elengedte a kötelet. Szándékos volt: rájuk vetette magát. Több katona is a földre zuhant, beleértve az egyiket, aki a lányt fogta. Malinda is beleesett a végtagok, testek és tüskés fegyver tengerébe. Páran a folyóban kötöttek ki. Kiabálás, ordítás, zűrzavar lett úrrá mindenütt. Amint megérkezett a hajó, tucatnyi fegyveres ugrott le róla: néhányan a kövekre estek, ketten a vízbe zuhantak, míg a többiek talpra érkeztek. Rövid csata bontakozott ki – egy lovaskatona egyetlen Pengének nem volt ellenfél, és az érkezők számláltak több embert.

Malindát nem érdekelte. A földön hevert, és Kutyát ápolta. Vér ömlött a férfi mellkasából, fekete szökőkút a holdvilágnál. Tágra nyílt szeme fehéren fénylett.

– Itt vannak! – szólalt meg Malinda. – Megmentettél... Kutya? Kutya?

A Penge megpróbált megszólalni, de csak hátborzongató, reszelés hang tört elő belőle.

– Micsoda?

Mintha azt rebegte volna, „Én megmondtam...”, ám még több vér ömlött ki a száján, és nem fejezte be a mondatot. Valószínűleg azt akarta tudatni Malindával, hogy: „Én megmondtam, hogy meghalok érted.”

– Jöjjön gyorsan, úrnőm! – kiáltotta Fursa. – Tölgy, Dühöngő, hozzátok a fedélzetre...

– Nem! – Rikoltotta Malinda. – Nem! Nem engedhetem!