17
242: Sir Pusztító, aki 337 Hétholdjának 15. napján esküvőre kísérte védencét a Gyertyaláp parkba, mikor bael rablók ütöttek rajta a menyegzőn, s közülük ötöt megölt, mielőtt őt magát levágták volna, ám védence életben maradt.
243: Sir Rhys, kivel ugyanezen az esküvőn számszeríjvessző végzett, ám védence életben maradt.
VASCSARNOK, A HŐSÖK LITÁNIÁJA
A Király Ajtaja egy jellegtelen ajtócska volt egy kerek bástya aljában. Malinda megpróbált nem összerezzenni, ahogy leszállt a nyeregből, noha a halálos gyötrelem sikolyait is teljesen helyénvalónak érezte volna. Tölgy kinyitotta az ajtót, Hawkney és Marlon fogta a kantárszárakat. Mindenki várakozóan pillantott Piersre.
– Tényleg arra kényszerít, hogy megtegyem, fenség?
Malinda bánkódva figyelte az ablakokat: nem látott kíváncsi arcokat, de most nem kockáztathatott botrányt.
– Talán majd legközelebb.
Piers közelebb lépett.
– És ha beértünk? – kérdezte torokhangon: pillantása perzselt, akár egy kohó.
– Nem! – felelte határozottan. – Most már nagylány vagyok.
* * *
Azonnal megbánta a döntését, mert a lépcső meredeknek bizonyult, ám azért merészen nekivágott, s végül egy tömörnek látszó ajtóhoz ért. Piers kopogott egyet, majd belépett. A szoba kicsi volt a bútorokhoz képest, ódon és kopottas, mégis hívogató a kandallóban szikrázó, frissen csiholt tűz révén. A bútorzat egyetlen asztalból, három fából ácsolt székből, egy bőrfotelből, a kandalló mellett álló magas háttámlájú pádból, néhány könyvespolcból, és egy rendkívül elnyűtt szőnyegből állt.
– Sir Piers! Hát igaz, amit vezérről hallottam? – Nagymester fiatalabb volt, mint Malinda gondolta volna, talán még a negyvenet se töltötte be. Végigvizslatta a két, sárral borított nőt, mindvégig óvakodó tekintete ide-oda rebbent kettejük között.
– Attól félek, vezérről, és sokan másokról is – válaszolta Piers. – Fenség, bemutathatom Nagymestert?
A férfi mélyen meghajolt. Malinda lehúzta összesarazott kesztyűjét, és kinyújtotta a kezét, hogy Nagymester megcsókolhassa.
– Megtiszteltetés a Vascsarnokba látogatni, és találkozni magával, Nagymester.
– Őfensége igen kedves. Felkínálhatok egy széket, és némi frissítőt?
– A vigyora valószínűleg rendszeresen ott ült az arcán: nem üdvözlésnek vagy megjegyzésnek szánta. Szobájához hasonlóan ruhái is ósdik, kopottak voltak. Bár a legtöbb Pengéhez hasonlóan ő is közepes termetű volt, a lány megértette, miért mondta róla Piers, hogy kicsi: mintha nagyobbnak próbált volna tűnni saját magánál. Vagy talán csak az előítéletek munkálkodtak Malindában.
– Nem kérek széket, köszönöm, szeretek állni. A tűzből azonban elfogadnék egy keveset.
Közelebb lépett a lángokhoz, bár tudta, hogy a csontjait átjáró fagy inkább a fáradtságból fakad, semmint a hidegből. Az emberei ennek megfelelően helyet változtattak. Úgy sistergett köztük a feszültség, mint a szárazvillám.
– Egy korty sernek nagyon örülnék – tette hozzá, mielőtt elsikkadna a téma. – Te, Dian? Kettőt kérünk, Nagymester.
– Hármat – egészítette ki Piers.
Nagymester a túlsó ajtóhoz sétált, és utasításokat adott annak, aki odakint állt. Visszatért, bemutatták Bandita úrnőnek, mondott pár érzelgős dolgot a néhai parancsnokról, majd udvariasan érdeklődött Malinda útjáról. Ezután megjegyezte:
– Szomorúan látom, hogy a Testőrség fél egyenruhában utazni.
Piers megfeszült.
– Mint te is tudod, ez bevett elővigyázatosság, amikor nem az uralkodót kísérjük.
– Nem rémlik, hogy hallottam volna róla.
A szárazvillám újra fölragyogott. Ekkor szerencsére egy idősebb szolgáló behozta a sört a szobába. Az első korty Malinda élete nagy élményeinek egyike volt.
* * *
Piers szólalt meg:
– Kitalálhatod, miért jött őfensége a Vascsarnokba, Nagymester. Hányat tudsz elengedni?
– Nyilvánvalóan nem olvastátok a jelentéseimet.
– Dominik csak tegnap találta meg vezér kulcsát, és nem volt ideje elolvasni semmit.
– Már Dominik a vezér? Hivatalosan senki nem értesített.
– Ő gyakorolja a vezérséget. A lordprotektor nevezi majd ki az utódot.
– Hány fő a veszteség?
Piers Malindára pillantott engedélyért.
– Csak tessék, Sir Piers! – fojtott el egy ásítást a lány. Ha néhány percnél tovább tart a találkozó, állva elalszik, és a tűzbe zuhan.
– Hárman gyógyíthatatlan sérüléseket szenvedtek – mondta Piers –, hatvanketten meghaltak.
– Nem! – Nagymester szemét összehúzta a kín. – A Rend soha nem szenvedett ilyen mértékű veszteséget! Soha! – Túljátszottá a drámát.
– De most már igen. Ráadásként, amennyire meg tudjuk mondani, még kétszáz polgár és lovaskatona is meghalt. A Tanács nem fedte föl a végső számot.
– Nem, nem!
– De, de! A Testőrség csupán harmincöt főt számlál, Nagymester: soha nem volt még ilyen kicsi. Ráadásul beköszöntött a régensség, és tudod, hogy az mit tud tenni velünk. Őfelségét és a lordprotektort is védenünk kell, valamint őfenségét is – és lehet, hogy még mindig tart a Szörnyháború. Politikai szemszögéből nézve a Rend az életéért fog küzdeni. Szóval, Nagymester, hány Pengét tudsz adni őfenségének?
Saxon a szokásosnál is lejjebb biggyesztette ajkait.
– Bármennyire is fájlalom, Hogy vissza kell utasítanom őfenségét, de a válasz csak és kizárólag az lehet, hogy „semennyit”!
– Erőltesd meg magad! – felelte hűvösen Piers, és úgy fordította a kardját, hogy könnyebben előránthassa.
– A fenyegetőzés nem teremt élő lelkeket. – Nagymester barátságtalan mosollyal fordult Malindához. – Tiszteletre méltó atyja teljesen kimerített bennünket egy hónapja. A Kutyák Éjszakája óta a bevettnél sokkal gyorsabban vesszük végig a kiképzést a fiúkkal, úrnőm. A szokásos út öt évig tart, ám sok jelöltnek többre van szüksége, és a jelenlévők közül senki sincs még itt négy esztendeje sem. Ez alá egyszerűen nem adhatjuk. A fiúk nem állnak készen sem testileg, sem szellemileg, sem érzelmileg. A kardforgató tudományuk egyszerűen elégtelen.
– Mennyi szenior van? – követelte Piers. Mintha magasabb lett volna. Ha csak tettette a haragot, nagyon jól csinálta.
Nagymester tovább mosolygott Malindára.
– Mindössze hat. Egészen tegnapig csupán négy volt, de ők is szinte még csak bolyhosok, a két előléptetett pedig még szakálltalannak sem nevezhető. Húsz vagy több szeniorra van szükség, hogy edzeni tudjunk a fiatalabb jelöltekkel. Már így is túl alacsonyra süllyedt a mérce, s én tiszta lelkiismerettel nem tudom...
– Baromság! – harsant föl Piers. – Jellemezd a négy szeniort! Tégy úgy, mintha még mindig Ambrose királynak jelentenél.
Az idősebb férfi lecsapott rá.
– De nem azt teszem, nem igaz? Kinek az engedélyét hozod, Sir Piers? A lordprotektor írta alá őket? Letette már egyáltalán a lordprotektor a hivatali esküt?
– Durendal, mint a Régenstanács ideiglenes elnöke írta őket alá, és a Tanács pecsétje szerepel rajtuk. Ténylegesen a Tanácsé a hatalom, míg a lordprotektor hivatalba lép.
– Bah, háztartási munka... tehénfejés meg a mosogatólé kiöntése. Egyedül a lordprotektornak van felhatalmazása Pengéket adni. Tegyük fel, hogy eljön az ideje, és Pengéket kér, mire megtudja, hogy mindet odaadtam egy elégtelen engedélyért cserébe. Mi lesz velem akkor, hmm?
– Nem lesz ahhoz fogható, ami most történhet veled, te alkalmatlan károgó! Számolj be a négy szeniorról!
Nagymester vállat vont.
– Fursa az Első jelölt. Nagyon jóképű, jól fog mutatni egyenruhában, de úgy vív, mint egy teknős. Második... Őfensége nem akarja Másodikat. Őrült. Ha rendes idők járnának, kirúgtuk volna rég, ám most megtartottuk, hogy eddze az ifjoncokat. Én egészen biztosan nem bíznék benne az udvarban, karddal az oldalán.
– A neve? – csattant fel Piers.
– Már nem emlékszem, mit írt a könyvbe. Csak a Kutyára hallgat. Megboldogult atyja igen dühös lett hasonló nevek hallatán, fenség, ám néha kénytelenek vagyunk elfogadni őket. A Harmadik Tél. Talán ő a legjobb kardforgató közülük, amivel igen keveset mondtam, csakhogy éretlen, és szörnyen feszült. Könyékig rágja a körmeit.
– Én meg bevizeltem! – vakkantotta Piers.
Nagymester kizökkenve pislogott.
Piers elsápadt a sár alatt.
– Sok szenior idegeskedni kezd, ahogy közeleg a megkötésük. Nem tudnak aludni, tikkelnek, és az ágybavizelés sem ritka. Az ég szerelmére, ilyenekről nem beszélünk, Saxon! Mellesleg, ha hat éve, az én időmben is igaz volt, milyen lehet most ezeknek a kölyköknek, miközben a Pengéket szörnyek falják föl, meg felkoncolják a saját fivéreik? Szörnyháború, Vizespart, most pedig a régensség! Nos, folytasd! Ki a negyedik?
– Képes. Csak egy ostoba kölyök. Fura vicceket mesél, csínyeket űz. Pár év múlva rendben lesz. – Nagymester egy negyed meghajlást mutatott be Malinda felé. – Rendkívül sajnálom, úrnőm, de a hordó üres.
– Azt majd meglátjuk!
– Csöndet! Mindketten hallgassanak! – Malinda elégedetten vette tudomásul, hogy mindketten összerezzentek a haragja láttán. Az, hogy Piers ilyen egyértelműen utálta Nagymestert, nem segítette az ő ügyét, az idősebb férfi pedig teljesen el akarta lehetetleníteni. – Fejezzék be a gyerekes viselkedést! Az ordibálás nem old meg semmit. Mikor van a vacsora, Nagymester?
– Rövidesen, fenség. A Rend természetesen nagy megtiszteltetésnek venné, hogyha...
– Akkor kérem, adjon valakit, aki elkísér a szobánkba. Mivel Sir Piers ennyire bizalmatlan, lehet, hogy szeretné próbára tenni a négy szenior kardforgatói képességeit. Ha vége az étkezésnek, folytathatjuk a beszélgetést az emberek jelenlétében.
– Emberek...?
– A négy szenior jelölt.
– Ez nem a hagyományok szerint...
– Ám – sújtott le Malinda leghatásosabb Ranulf-pillantásával – ezúttal így fogjuk csinálni. Azt mondja, nem állnak készen, és akár igaza is lehet. Sir Piers hazugsággal gyanúsítja, maga pedig kétségbe vonja az ő fennhatóságát. Az is lehet, hogy a rám leselkedő veszélyekkel szemben tucatnyi Durendal is kevés lenne. Nem fogom arra kérni ezeket a fiúkat, hogy dobják el értem az életüket, hacsak nincsenek megfelelően kiképezve, és fölvilágosítva a helyzetről.
Piers úgy forgatta a szemét, mintha azt kívánná, bár ne avatkozna közbe.
Nagymester meghajolt.
– A mesterek roppant nagy megtiszteltetésnek vennék, ha inna velük egy pohár bort az étkezés előtt, fenség...
* * *
A csarnok hosszabb és szélesebb volt annál, amire Malinda számított. Mikor belépett Nagymester karján, nyomában a többi mesterrel és az őt kísérő Pengékkel, az összes fiú fölállt, és „Hap! Hap! Hap!”-szerű ütemes éljenzésbe kezdtek. Valószínűleg minden vendégnél így tettek, de már tudhatták, kicsoda a hercegnő. Nagyon kevés nő látta belülről a Vascsarnokot – az anyja például közéjük tartozott –, és most sem látott belőle sok mindent, mert az egyetlen fényforrást az asztalokon álló gyertyák adták... valamint, döbbent rá hirtelen, az odafönt ragyogó csillagok sokasága. A kardok híres ege alig kétembernyi magasságig süllyedt a folyosó közepénél, s oldalirányba fölfelé ívelt. A nyugtalan pengék visszatükrözték az alant táncoló sok-sok lángnyelvet. Semmi bámészkodás!, emlékeztette magát, és előrenézett, ahogy végigparádézott a sorok mentén.
A kétfelé elhelyezett faasztaloknál álltak a diákok, vagy jelöltek, ahogy a Rend nevezte őket. Először a legkisebb fiúk, akik harsányan éljeneztek, lökdösődtek, és tolakodtak. Hátrébb az egyre idősebbek és idősebbek, ám egyre kevesebben. Az első két asztalnál kellemetlenül sokan voltak, míg a túlsó végen mindössze hat komoly, ifjú szenior állt karddal, büszkén. Az utolsó az üres főasztal és Nagymester trónja volt.
– A hátsó falon látható penge Alkony – jegyezte meg Saxon –, Durendal kardja. – A legendás alapítóra célzott, nem Lord Rolandra. – Amint láthatja, eltört. Durendal álmában halt meg, ágyban, és így találták mellette a fegyvert. Soha nem oldódott meg a rejtély.
– Lehet, hogy évekkel azelőtt eltört, és így vitte magával a hüvelyében, anélkül, hogy bárkinek elmondta volna.
– Lehet – hagyta rá mordul házigazdája.
Felvezette a hercegnőt a főasztalhoz és a párnázott trónhoz – a királyi családnak megvoltak a maga előjogai, ezek közül az egyik a legjobb ülőhely. A lány óvatosan foglalt helyet, és próbált nem gondolni a hosszú hazaútra lóháton, ami pár nap múlva várni fog rá. Balján Sir Lothaire, avagy Rituálémester ült, egy tudósszerű, szórakozott, szemüveges férfi. Piers és Dian is helyet kaptak az asztalnál, kísérete maradéka pedig csatlakozott a fél tucat szeniorhoz. Alandale végre kihenceghette magát, bár remélhetőleg megmaradt a nők témakörénél.
Kósza fuvallat koccantotta össze a kardok egét, mire ötezer acélfog csörrent finoman egymásnak, s egymillió csillag gyulladt ki. Mindegyik penge láncon csüngött, és több tucat lánc volt... megint leszegte a tekintetét.
A mesterek elfoglalták a helyüket, ami jelezte a fiúknak, hogy visszaülhetnek a padokra – mire kiújult a civakodás és a verekedés a szopránok asztalainál. Szolgálók jelentek meg ételes kocsikkal. Malinda farkaséhes volt, de úgy érezte, félúton el fog aludni, és lefejeli az asztalt.
– Bort, fenség? – kérdezte Nagymester.
A hercegnő visszautasította az újabb pohár bort. A hat szeniort tanulmányozta az asztalnál, akik a látogatóba jött testőrökkel beszélgettek. A valós életkoruktól függetlenül három fiatal férfit és három magas fiút látott – talán igazságtalan volt így különbséget tenni köztük, de fedte az igazságot. Csak egyikükre mondta volna, hogy jóképű.
Mivel Nagymester éppen keresztkérdéseket tett föl Vizespartról Diannak, Malinda Rituálémesterhez fordult.
– Sir Lothaire, kérem, nevezze meg nekem a szeniorokat. Az a sötét hajú hódító, gondolom, Fursa jelölt. Minden hölgy szeme elkerekedik majd a palotában, ha meglátják. – Várjuk csak ki, amíg Viola úrnő megpillantja őt!
– Ó, mindegyikünkkel így van ez. – A bűbájnok olyan simán jelentette ezt ki, hogy Malinda nem tudta, mennyire gondolja komolyan. – Vele szemben Tél ül.
Télre mindig is úgy fog gondolni, mint a körömrágóra, és valóban kicsit idegesnek tűnt. Ki ne lenne ideges a helyében? Képes a három kölyök egyike volt. Dicsekedett, történeteket mesélt, és nevetett. A másik kettő, Crenshaw és Vadász még Télnél is rémültebbnek látszottak, bár persze csak az előző napon kerültek előre az első sorba, most pedig eljött egy lehetséges védenc Pengéket aratni. Ha őket nem is szólítják, előfordulhat, hogy itt hagyják őket, mint a Vascsarnok egyedüli szeniorjait. Nehezen birkóztak meg a kardjukkal, ami azzal fenyegetett, hogy elgáncsolják a közlekedő szolgákat.
Így hát csak Kutya maradt, a legnagyobb, és valószínűleg a legidősebb, aki durva, nem túl megnyerő vonásaival, és rendezetlen, kenderkócszínű hajával tűnt ki, ami szalmaként meredt elő kalapja alól. Közönyösen evett, mit sem törődve a körülötte zajló társalgással.
– Elég nagy Pengének, nem igaz?
– Az biztos, hogy széles – értett egyet Lothaire, aki erősen hitt abbéli képességében, hogy tud evés közben beszélni. – Már akkor a megszabott magasság fölött járt, amikor felvettük, úgyhogy alkalmaztuk... a szükséges szertartásokat, hogy megállítsuk a növésben... nem működött olyan jól, ahogy szokott. Talán túl fiatal volt... magasabb nem lett, de előrefelé és oldalra terebélyesedett. Látnia kéne a mellkasát... bár, gondolom, fogja, nem igaz? A többiek néha Ökörnek vagy Lónak hívják. Nem igazán szereti, ami különös olyantól, aki Kutyának nevezte el magát... Az ügyességét nem befolyásolta. Úgy lengeti a pallost, mint a rapírt, igen lenyűgöző...
Étvágynak nem voltak híján a csarnokban. A vacsora egyszerű volt, de bőséges, és kellően finom. Mindenki jóízűen evett, még az idősebb lovagok is, a szolgálók pedig úgy szedtek újra és újra sürögve-forogva a tányérokra, mintha egy gödörbe lapátolnák a földet. Malinda évek óta nem evett ennyit, és jól érezte magát tőle. Másnap koplalnia kell majd, hogy felkészüljön a szertartásra. Két asztaltársával cseverészett lényegtelen dolgokról, s mindvégig tudatában volt, hogy azok szerettek volna hallani valamit Dianból és Piersből, akiket éppen durván kivallattak a vizesparti mészárlásról. A szeniorok ugyanígy hallgatták ki a Pengéket, s őt is csak a rangja védte meg attól, hogy hasonló elbánásban részesüljön.
* * *
Az evés véget ért, Nagymester fölkelt, és megvárta, míg csönd lesz.
– Fivérek, jelöltek, mint láthatjátok, ma este királyi vendég tisztelt meg bennünket jelenlétével. Mielőtt megejtem a bemutatást, sort kerítünk a szokásos felolvasásra a Hősök Litániájából.
Éles csizma- és padcsikorgás közepette mindenki fölállt, s Malinda és Dian is csak hajszállal maradt el. Egy szolgáló kerekeken guruló olvasópolcot tolt Nagymester mellé, aki most az azon nyugvó jókora könyv felé fordult.
– „275. számú: Sir Merész, ki 368 Ötholdjának negyedik napján vadászatra kísérte védencét, mikor egy óriási, emberszerű macskára emlékeztető, bűbájjal létrehozott szörnyeteg ugrott elő a bokrok közül, és védencére támadott; ő közéjük állt, és megsebesítette a lábát, mielőtt amaz eltörte volna a nyakát a mancsával, ám védence életben maradt.” – Pillanatnyi csönd után Nagymester becsukta a könyvet. – Emlékezzünk elesett fivérünkre, és tisztelegjünk előtte!
Malinda ismerte Merészt! Kétszázhetvenöt? A hercegnő elméje megmakacsolta magát, akár egy ló a korlátnál. Rituálémesterhez fordult.
– A fiúk minden este hallanak egy ilyen történetet?
A férfi bólintott, és pislogott az okuláréja mögött.
– Vannak más felolvasások is... Mikor egy új fiú fölveszi egy hős nevét, vagy amikor új nevek kerülnek bele. Sok ilyen volt mostanában!
Nagymester elkezdte Malinda bemutatását. Ha Merész volt a kétszázhetvenötödik, hánynál járhattak most? A vizesparti veszteségek beleszámítottak?
– Ki kerül bele? – suttogta.
– Aki életveszélytől menti meg védencét, akár az élete árán.
Nem, Vizespart hatvankettője nem kerül majd a litániába.
– ...és üdvözöljétek őfenségét! – mondta Nagymester.
Nagy éljenzés.
– Továbbá Bandita úrnőt, az előző vezér özvegyét.
Hosszú, elnyújtott éljenzés következett, tiszteletül a parancsnoknak, akit mindenki kedvelt. Csak nem akart abbamaradni, s végül Nagymester vetett véget neki. Dian az ölébe bámult, és sűrűn pislogott.
– Sir Pierst, a Királyi Testőrség nem hivatalos, ideiglenes parancsnokhelyettesét!
Piers meghajolt, ám az éljenzés ezúttal visszafogottabbra sikerült, s egyre halkult, ahogy az újabb és újabb látogatókat bemutatták. Végül Sir Alandale-nél tréfás pfujolással ért véget.
– Szomorú idők járnak – vallotta be Nagymester. – Szeretett uralkodónkat, Rendünk fejét kevesebb mint egy hete gálád módon meggyilkolták. Fivéreink sokkal nagyobb áldozatot hoztak, mint azt először hallottuk. Sir Piers ott volt, és most szól néhány szót.
Akkortájt, mikor Malinda arról álmodozott, hogy Sir Piers kéjrabszolgája lesz, nem kedvelte a férfi könyörtelen énjét. Ma is fölfedte, mikor úgy elhessegette Kromman halálát, és azzal, ahogy rávette a nőt, hogy siessenek lóhalálában a Vascsarnokba. Most pedig ezt azzal példázta, ahogy leírta a vizesparti mészárlást fivéreinek. Nem hagyta ki a borzalmakat: a baelek egyetlen nyílvesszőt lőttek csak ki, mire a Pengék fölbolydultak, hatvanketten meghaltak, és még talán kétszáz másik ember is. Minden egyes bejelentést nyögések és szisszenések kísértek. Közölt néhány kevésbé borús tényt is: a polgári veszteségek nagyját a pánik okozta – agyontaposták őket, vagy lezuhantak a parton. Amennyire a Testőrség meg tudta állapítani, a legtöbb Penge halálát nem más Pengék okozták. A lovaskatonák szörnyű bosszút álltak ősi riválisaikon.
– Egyiküket sem tisztelhetjük meg a Litániával – folytatta –, de talán nem teljesen hiába haltak meg. Mikor tudjuk majd a válaszokat, fivéreim, a halálukat a javunkra is írhatják. – Az ifjak a terem túlsó végén biztosan nem értették; az idősebb fiúk talán igen; az idősebb lovagok biztos, hogy igen. Kérdéseket fognak föltenni, és még a Rend puszta léte is veszélyben foroghat.
– Nem élveztem, hogy el kell mondanom nektek mindezt, fivéreim, noha még szomorúbb hírrel is szolgálnom kell, talán a legrosszabb hírrel, melyet a Vascsarnok valaha hallott. Hallottátok, hogy egy számszeríjvessző végzett urunkkal, melyet maga a baelek királya, Radgar Æleding lőtt ki. Láttam őt a hajón pár perccel korábban. Fölismertem.
Kitaláltam, hogy ki lehet. Én Rabló néven ismertem, bár egészen addig nem tudtam, mi vált belőle. Innen ismertem őt, amikor még jelölt volt a Vascsarnokban.
Fölzúdulás! Még a mesterek is csatlakoztak a tiltakozó kiabáláshoz.
Piers némán állt, míg elhalkult a csarnok.
– Legnagyobb ellenségünk egykor közénk tartozott, fivéreim. Ő volt a szenior, mikor én a Kölyök. Persze megtagadta a megkötést, amikor eljött az idő, és Chivialból visszamenekült lángoló búvóhelyére, ahol magához ragadta a trónt, és hadat üzent az országnak, ami menedéket adott neki. Ambrose királynak ezt sikerült titokban tartania. Velünk, többiekkel elhitették, hogy Rablót és egy másik jelöltet a király kötötte magához, és valamilyen titkos feladatra szánta őket a Királyi Testőrség kötelékén kívül. Szégyenünket betetézendő, fivéreim, Radgar Æledingnek tudnia kellett, mi fog történni az ott-tartózkodó Pengékkel, mikor megölte védencünket. Egy közülünk való árult el minket. – Piers visszasüppedt támlátlan székére.
Nagymester percekig hagyta tenyészni az elborzadt csendet, mire végül odasuttogta:
– Fenség?
Malinda bólintott. A szeme nem akart nyitva maradni, csakhogy már évek óta mondott beszédeket, és itt most nagy szükség volt egyre. Nagymester újfent bemutatta őt. A hercegnő talpra vergődött, és úgy szólalt meg, hogy a terem túlsó végében is hallják:
– Nagymester, mesterek, lovagok, rendtagok, jelöltek... Régóta vártam az alkalmat, hogy meglátogathassam a Rendet, mely oly kiválóan és oly régóta szolgálja családomat. Megtiszteltetés a számomra találkozni magukkal, kik itt élnek a kardok ege alatt. Sajnos sötét idők járnak mind a rendre, mind a családomra. Igen, és hazánkra, Chivialra is, melyet most egy gyermek nevében irányítanak. A régensség soha nem könnyű. Az elkövetkezendő hosszú években, melyek az öcsémre várnak, mielőtt birtokba vehetné örökségét, megesküszöm maguknak, hogy életemet az ő jólétének fogom szentelni, az ő szolgálatának, az ő...
– Meghalok érted, hercegnő!
A hang durva volt és disszonáns. Kutya fölpattant. A mellette ülők felugrottak, és megpróbálták visszahúzni. Tántorogva, de még mindig állva, újra elharsogta:
– Meghalok érted! – Mindenfelé dühös motyogás támadt. – Kérj, amit csak akarsz, és teljesítem... – Tölgy és Marlon is ráakaszkodtak, és négy embernek együttes erővel sikerült visszarángatnia Kutyát a padra.
Nagymester meg sem mukkant, Malinda mégis hallotta őt: Megmondtam! Kutya őrült.
– A becsület, a bátorság, és a szolgálat – szólalt meg a nő – fémjelzik testvériségüket évszázadok óta. Szeretném azt hinni, hogy a Ranulf-ház is ezek révén tűnt ki. A becsületnek, a bátorságnak és a szolgálatnak a legsötétebb időkben kell a legfényesebben ragyogniuk. Esküdjünk meg hát együtt rá, maguk és én, itt, a kardok ege alatt, hogy mindig igazak leszünk elveinkhez, törvényeinkhez, és hagyományainkhoz. Hogy a még meg nem született századok ránk visszanézve ne a legsötétebb kort lássák, hanem a legdicsőségesebbet.
Leült, és kiélvezte az ovációt.
* * *
Naivan azt remélte, észszerű társalgást folytathat majd a négy elérhető szeniorral, melyben felvázolja a politikai helyzetet és az előrelátható veszélyeket, ám későre járt, és kimerült volt. Piers vette át az irányítást a találkozó fölött, amire Nagymester dolgozószobájában került sor. Malinda nem mert leülni, nehogy elaludjon, és ha a királyi család tagja állt, mindenki állt – a négy jelölt egyenetlen sorban az ablak előtt, Malinda, Dian, Piers és Nagymester velük szemben. Nem maradt elég gyertya, a tűz pedig már hamvaiba holt. Ez már az alvás ideje volt. A világ remegett a kimerültségtől.
– Nem olyan rosszak, mint ahogy Nagymester lefestette őket – állapította meg Piers. – Sokkal több gyakorlásra és eligazításra lesz szükségük, de mostanában minden újoncon ezt látjuk. Attól pedig nem lesznek jobbak, ha itt hagyja őket, mert minden idejüket az ifjoncokkal töltik. A kiképzők is, akiknek velük kéne foglalkozniuk. Pár hónap az udvarban, és a Testőrség gatyába rázza majd őket őfenségének.
– És mit csinálunk mi itt a Vascsarnokban? – csattant föl Nagymester.
– Próbáltok boldogulni, ahogy csak tudtok, mert mindenki ezt teszi.
Eljött az ideje, hogy Malinda szóba hozza, amit akart. Máris rájött, hogy nemes beszéde a hagyományos út eldobásáról, ami lehetőséget adott a fiúknak a visszautasításra, hiba volt. Meg merje említeni a lordprotektorral kapcsolatos kételyeit? Aki sokkal nehezebben tudna ármánykodni a hercegnővel szemben, ha négy Penge venné körbe őt, ám ők négyen itt őrültek lennének önként jelentkezni, ha tudnák, milyen zordak valójában a kilátások. Bizonytalanul pillantott rájuk. Fursa rögtön meggyőző benyomást keltett: lenyűgözően jóképű és látszólag magabiztos. Kutya csak kicsit volt magasabb, ám sokkal termetesebb. Mogorva képet vágott, és volt valami furcsa a szemében, de nem akarta megbámulni. Tél úgy nézett ki, mint aki annyira retteg, hogy mindjárt elhányja magát. Képes idegesen vigyorgott – még csak fiú volt. Hol kezdje?
Míg tétovázott, Piers megint megszólalt:
– Gondolom, mindannyian reszkettek a félelemtől. Én is így voltam, amikor idáig jutottam, de nektek csak a megkötéssel kell foglalkoznotok, azon pedig több ezren estek már át karcolás nélkül. Amint megkötöttek titeket, nem szenvedtek majd hiányt bátorságban. A megkötés ad majd bőven, ha szükség van rá. – Elsősorban valószínűleg Télnek címezte a szavait, és Tél föl is emelte az arcát. Képes bátor vigyora még szélesebbre nőtt. Kutya még mogorvább képet vágott.
– Mindannyian tudjátok – fogott bele Malinda –, hogy új királyunk még ahhoz is túl fiatal, hogy értse, mit jelent az, „király”. Mi azonban értjük, és tudjuk, mit jelent a becsület és a hűség. A leghatározottabban megesküszöm nektek, hogy nincsenek terveim a trónnal. Azt akarom, hogy az öcsém biztonságban megérje a férfikort, és megörökölje a jussát. Ha a véletlen szellemei máshogy döntenének, akkor remélem, én fogok örökölni. De ismeritek a kiskorúság veszélyeit. Az én...
– Meghalok érted, hercegnő! – recsegte Kutya, és előrelépett.
– Várj! – kiáltott rá Nagymester, és lépett, hogy elállja az útját.
Úgy tűnt, mintha Kutya csak egyetlen hanyag mozdulatot tett volna, ám az idősebb férfi mégis elrepült a karja érintésétől – hanyatt is vágódott volna, ha nem ütközik az asztalnak. Kutya oda sem figyelve térdre hullott Malinda lába előtt, és kérges mancsába fogta a lány kezét.
– Nem kell, hogy... – A hercegnő megpróbálta kirántani a kezét, de az meg se moccant.
Kutya megcsókolta a kézfejét.
– Leszek az embered, hercegnő.
– És én is! – vágta rá Fursa, s letérdelt Kutya mellé. Elsőként neki kellett volna következnie, de nem sértődött meg, csak könnyedén mosolygott. Képes és Tél majdnem összeütköztek, amikor odasiettek, hogy beálljanak a sorba.
– Szép munka! – rikkantotta Piers. – Remek Hercegnői Testőrséget talált magának, úrnőm! Pofa be, Nagymester!