11

Gyerekkorom óta ismerem Radgart, ám még mindig meg tud lepni. Sikerét javarészt annak köszönheti, hogy tökéletesen kifürkészhetetlen.

SIR DARÁZS MAGÁNLEVELE SIR ROLANDNAK

A róla készült rajz nem ért fel a valósághoz. Malinda soha nem látott még ilyen élénk színű szempárt – akár a zöld zománc –, s rézvörös szakállába sem vegyültek még ősz szálak: Rövidebbre vágatta a haját... nem tűnt harminc esztendősnek... ahogy szörnyetegnek sem.

– Felség! – pukedlizni kezdett.

– Nem! – Radgar keze elővillant, és elkapta a lány könyökét. – Neked nem kell letérdelned!

Találkozott a tekintetük. Malinda félrenézett. Ha a férfi valamiféle törékeny udvari virágra számított, immár tudta, hogy helyette egy megtermett nőszemély jutott neki. Ám úgy emelte meg a nőt, mintha Ambyvel lenne egy súlycsoportban – a király sem volt éppenséggel törpe. Favágóhoz méltó izmok feszülhettek a testén.

Ó, a szellemekre! – Ha a Pengék vagy a lovaskatonák rájönnek, hogy Szörnyeteg Radgar itt van karnyújtásnyira, hamar szűz özvegy lesz belőle. Megnézte, milyen messze járt a hajó a mólótól... még nem túl messze. Céltalanul sodródott az esőpettyezte vízen. Az evezők mozdulatlan szárnyként tárultak szét.

– Elnézést, ha megijesztettelek! – szólalt meg Radgar. – Nem árulta el atyád, hogy itt vagyok?

A lány megrázta a fejét. Ambrose nem tudhatta, hogy...

A király – a férje – fintorgott.

– Azt legalább elmondta, hogy régebben ismertük egymást?

– Miért... nem, felség. – Rubint, Gerle és a Penge bizonytalanul megtorpantak. Nem tudták, továbbmenjenek-e. Fönn a parton atyja átlesett az őt gyűrűbe fogó Testőrség fölött, s tisztán látszott az arcát elöntő düh. Tényleg fölismerte Radgart? Hogyan? De hát...

– Biztosított, felség, hogy jó oka van feltételezni rólad, hogy jóindulatú vagy és gyöngéd.

– Milyen kedves tőle! – felelte dühösen Radgar. – Egészen más véleménnyel volt rólam, mikor tizenkét éve találkoztunk. Úgy látszik, majdhogynem hazudott neked, mikor ismeretségünkről beszélt. Szerinted is megpróbált félrevezetni?

Miért beszél az apjáról? Nem akar csókot adni legalább az arcára? Vagy a kezére?

A kalóz felvonta a szemöldökét.

– Őszintén, úrnőm! Atyád szándékosan eltitkolta előled, hogy ő és én személyesen ismerjük egymást?

A lány zavartan felelt:

– Talán csak kiment a fejéből egy rövid...

– Biztos, hogy nem. Milyen más cselt használt veled szemben? Mivel fenyegetett meg, hogy belekényszerítsen ebbe a házasságba?

Malinda nem értette.

– Felség, írtam neked! Megesküdtem a...

– Igen, megtetted, mert én nem írtam alá az egyezményt, míg meg nem győződtem róla, hogy nem kényszerítenek bele egy olyan házasságba, amitől viszolyogsz. Ám tőled is szeretném hallani.

– Felség... – A parton lebzselő tömeg elnémult, és a hajót bámulta.

– Miért nem vártad meg a két udvarhölgyedet?

– Nagyuram, miért nem hajózunk el?

– Később! – csattant föl a férfi. – Mert tudtad, hogy nem akarnak jönni? Mert kényszerítették őket, hogy veled tartsanak? Mi a helyzet hát veled? Boldoggá tesz a gondolat, hogy életed hátralévő részét Baelmarkban fogod tölteni az én gyermekeim kihordásával?

– Megtiszteltetés, hogy ilyen kiváló királyhoz mehetek feleségül!

– Áh, zöldség! Talán félsz, vagy undorodsz, vagy remegsz az izgalomtól. Kizárt, hogy megtisztelve érzed magad. Rabszolgahajcsár vagyok, ezrek vére szárad a kezemen. Anyámat belekényszerítették a házasságba, ám én nem vagyok hajlandó nőül venni téged, amíg meg nem győződtem róla, hogy tényleg boldoggá tesz téged a gondolat. Szerintem belehajszoltak. Beszélj! Győzz meg a tévedésemről!

Ugyanúgy zsarnokoskodott vele, akár az apja.

– Ez igazságtalanság, nagyuram! Már megmondtam, de nem hiszel nekem. Hazugnak nevezel?

– Az apádat még sokkal rosszabb dolgoknak is nevezem! Talán te nem vádoltad meg őt rabszolgatartással?

Összerezzent a vádló zöld tekintettől. Sok mindent mondott akkor, ám nem mindent, amit neki tulajdonítottak.

– Lehetséges, hogy helytelen szavakat használtam, mikor... Úgy értem... Hirtelen jött a hír... Őszintén megígérem felségednek, hogy soha nem fogok így beszélni veled.

Radgar a homlokát ráncolta.

A hercegnő megpróbálta összeszedni magát.

– Királyok véréből való vagyok, ezért ahhoz megyek hozzá, akihez mondják. Mindig is tudtam, hogy ez a sorsom, és ki merem jelenteni, nagyuram, hogy első ránézésre sokkal kevésbé tűnsz durvának, mint más kérők, akiknek a nevét hallgatnom kellett korábban...

A férfi elfintorodott.

– Hízelgő, csakhogy én nem Radgar Æledingre, a kétlábú hímállatra gondoltam. A férfiak igen hasonlóak a sötétben. A legtöbb nő különben is becsukja közben a szemét. A királyok is úgy házasodnak, hogy nem látják előtte a kiszemeltet, hölgyem, ám engem nem a külsőd tesz bizonytalanná – távolról sem! Nem, én Baelmark királyára gondolok. Chivialban nem örvend nagy népszerűségnek a nevem.

Tűz és halál! Komolyan azt ajánlja, hogy elengedi? – A vadul fölcsapó reménytől a szíve is majd’ megállt, ám ez a megoldás elképzelhetetlen volt, s ellen kellett állnia a kísértésnek. Tiltotta a kötelesség. Így hát jött a harag:

– Azt akarod, könyörögjek? A királyi frigy sokszor lesz híd a korábbi harcoló felek közt. Mi lesz az egyezménnyel? Ha elutasítasz, úgy nem kell folytatódnia a háborúnak?

A sárkányhajó lassan távolodott az eső által vert vízen. A parton összegyűlt tömeg tovább diskurált tanácstalanul. Mostanra mindenki rájöhetett, hogy kicsoda valójában az eseményeknek gátat szabó ember.

Radgar szomorúan megrázta a fejét.

– Az elmúlt tíz évben bármikor véget vethettem volna neki, hölgyem. Ostoba büszkeségből nem akartam visszavonni ifjonti hetvenkedésem. Ami azt illeti, hallottam már legendákat hősökről, kik vérbosszút esküdnek, majd belegabalyodnak a szerelem hálójába, s végül kénytelenek visszavonni esküjüket; a többi részét te magad is kitalálhatod. A veled való házassággal megmenthetném a hírnevem. Különös, hogy nem nekem, hanem atyádnak jutott eszébe, hogy beleírjon téged az egyezménybe.

A lánynak kinyílt a szája. Gyorsan becsukta.

– Ahá! – csapott le a kalóz. – Azt hitted, az én ötletem volt ez az esküvő?

– Nekem ezt mondták, de azt hittem, Lord Rolandé volt.

– Durendalé? Nem. Ő túl becsületes ahhoz, hogy eladjon egy hölgyet, de ha a gazdája eldob valamit, azt visszahozza. Atyád ötlete volt. Kétségbeesetten véget akart vetni a háborúnak, s nyilvánvaló, hogy ismét hazudott neked. Nos, megígérem, hogy nélküled vetek véget neki.

– Ó! – Kísértés. Szabadság, az esély, hogy végre fölébredjen ebből a hosszú rémálomból! – Megesküszöl rá?

– Megesküszöm rá. Szabadon távozhatsz.

– Szégyent hozol rám! – Megpróbált szembenézni a higgadt, zöld tekintettel, mely hűvös volt és halálos, akár az óceán.

– Megbecsüllek, úrnőm. Apám erőszakkal vitte el az anyámat, én viszont nem vagyok hajlandó így bánni egy nővel.

Ostobaság! Miféle játékot űzött vele? Több állt e mögött, mint ami elsőre látszott.

– Valóban? Na és mi van a több ezer emberrel, akiket szolgaságba hurcolsz?

– Azt leszámítva. Ilyen a háború, de gyűlölöm. Komolyan szándékomban áll most véget vetni neki, hercegnő, és neked sem kell szolgasorba kerülnöd. Visszaadom neked a szabadságodat.

Malinda még mindig ingadozott.

– Szégyent hozol rám!

– Atyádra hozok szégyent. Megelégszem azzal, hogy megmutattam a világnak, milyen mélyre képes süllyedni. Menj békével! Nem kell egy egész életen át gyerekeket szülnöd egy kalóznak.

A lány dühöt érzett és gyanakvást, hogy talán valahogy becsapja,.. örömöt és reményt, hogy az elmúlt fél év terhe végre lekerül róla... szégyent az elutasítás miatt... idegességet, hogy mit fog tenni az apja...

A remény győzött.

– Engedelmeskedem őfelsége parancsának.

– Engem ért a veszteség, hercegnő. Ez nem volt sem könnyű, sem kellemes. Vigyél vissza minket, kormányos!

* * *

A hajó mintha magától mozdult volna a parancsra, akár egy cirkuszi ló. A tat a mólóhoz koccant. Radgar kihajtotta neki a lépcsőket, s a kezét nyújtotta. Malinda mintha álomban lenne, úgy kapaszkodott föl a mólóra, majd lenézett a fölfelé emelt, zöld szempárra. Nem úgy festett, mint egy szörnyeteg tekintete – már-már sóvárgónak tűnt. Mondott valami hízelgőt búcsúzóul, ám a lány nem fáradt azzal, hogy fölfogja.

Megfordult, és elindult hazafelé. Véget ért. Szabad volt. A jó ég tudta csak, mit fog szólni a király. Egy kalóznak adta a lányát, a kalóz meg elhajtotta őt.

Rubint és Gerle eltűntek, de ők már amúgy sem számítottak. Az a néhány kalandvágyó apród és fiatalabb udvaronc, aki korábban lejjebb merészkedett a lejtőn, most sietősen meglódult visszafelé, mielőtt a rabló baelek a nyomukba erednének. Mikor Malinda a lépcső közelébe ért, hátrapillantott, s látta, hogy a hajó – bármelyik is volt a kettő közül – még mindig nem indult útnak, csak céltalanul sodródott. A Testőrség megtisztította a lépcsőt a hercegnő előtt, s egyenes út nyílt az atyjáig, aki mindkét öklét a csípőjére téve méregette őt. Vajon az Erődbe viteti, és bíróság elé küldi árulásért? Biztosan gyötörte a kíváncsiság, hogy mire készül a kalózkirály. Ahogy Malindát is.

Hacsak... Megpördült, hogy újabb pillantást vessen a hosszúhajóra. Ekkor kattant a számszeríj.

Még sok idő elteltével, rémálmaiban is hallotta a feje fölött elsüvítő vesszőt, s talán a valóságban is így történt. Amikor a szárazföld felé fordult, apjának hűlt helye volt. A fölharsanó ordítástól minden szőrszála égnek meredt. Hallotta már egyszer ezt a hangot, réges-régen, gyermekként, mikor az anyja meghalt. A védencüket elvesztő Pengék hangja volt ez. Csak most sokkal hangosabban.