27
A mesék báli ruhába bújtatott igazságok.
FONATELLES
A Királyné Szobája nem változott, Malinda megdöbbenve szembesült vele, hogy anyja piperedolgai még mindig ott hevernek a fiókos szekrényen kilencévnyi por alatt, és számos öltözéke a ruhásládában penészedett. Még ennél is megrázóbb volt szembesülni vele, hogy Godoleva királyné az ablak mögötti teraszról vetette magát a halálba.
– Jobban meggondolva, tudok egy jobb helyet – szólalt meg, és ki-somfordált. Kutya és Fursa szorosan a nyomában haladtak. Dian épp a lenti épületeket mutatta meg Képesnek és Télnek.
A második választása egy jóval kisebb szobára esett, ami régen az övé volt. Alig akadt benne elég hely az ágynak – ez elég otthonos lesz, ha Kutya ott fekszik majd benne. Szél nyöszörgött a rosszul összeillesztett ablak réseiben. Az ablakok kétoldalt a zátonyokra és az azokon túl húzódó parti sziklákra néztek, a falak tömör, szürke márgakőből voltak, az ajtó ősrégi tölgyfa. Rögtön parancsba adja, hogy gyújtsanak tüzet, és fűtött téglákat is kérni fog a matrac kiszellőztetéséhez.
– Ez lesz a szobám – jelentette be.
Fursa meglepettnek tűnt, Kutya pedig lebiggyesztette az ajkát, így a szokásosnál is mogorvábban festett.
– Végül is állíthatok elé egy embert – jegyezte meg tapintatosan Fursa. – Igen könnyű rálátni az ajtóra a lépcsőről és a folyosóról.
– Jó kis tömör kő – veregette meg a falat Malinda, titokban incselkedve a többiekkel. – Nagyon biztonságos. Az egyetlen dolog, amire figyelnem kell, a szőnyeg a kandalló előtt. Ha elmozdítják, a lyukakon átvilágító gyertyafényt még jelnek veheti valaki.
Kutya kivirult. Fursa félresodorta a szőnyeget, és letérdelt, hogy megnézze a csapóajtót.
– Nem volt egy ugyanilyen szőnyeg a szobában, amiről azt mondta, az lesz az Őrszoba?
– De, nagyon valószínű, hogy volt. – Keményen Kutya bordái közé döfött. – Miért nem mosolyogsz soha?
– Így? – A Penge hátrahúzta ajkát, föltárva a borzalmas rést fogai közt, és az azt övező agyarakat.
– Kezdetnek nem rossz. – A lány kapott az alkalmon, és megcsiklandozta Kutyát, míg Fursa nem figyelt.
Követte a két Pengét a kőlépcsőn a hűvös homályba és a korhadás bűzébe. Félig pince volt, félig barlang, amit az alapzatnál húzódó réseken át vonakodva világított meg némi fény. Fursa dühösen dünnyögött, mikor észlelte a rengeteg lehetséges búvóhelyet a leselejtezett bútorok, hordók és ládahalmok mögött.
– A szellemek szavára! – morogta. – Muszáj ebben a szárnyban aludnia, úrnőm? Kell, hogy legyen egyszerűbben védhető hely. Azok hová vezetnek? – mutatott két lépcsősorra.
– Semmi más dolgotok nincs, és a legrosszabbat még nem is láttátok. Az egyik a ti Őrszobátokba vezet, a másik a Királyné Szobájának egy eldugott szegletéhez. Azt hiszem, azt el lehet reteszelni. Gyere ide!
– Keresztülbotorkált a lomokon egy kőből rakott falhoz, amihez gyanúsan könnyen hozzá lehetett férni.
Fursa fintorgott.
– Mi van vele? Elég tömörnek tűnik.
– Nem az. – Valójában egy faajtót rejtő elvarázsolt függöny volt. Malinda kinyúlt, és félrehúzta, majd nekiveselkedett az ajtónak, mire az kinyílt. Mögötte lépcső kanyargóit lefelé a sziklába. A lentről felszűrődő halvány világosságban vésőnyomok látszottak a lépcső falán. – Óvatosan – mondta a hercegnő. – A fokok nem egyformák.
Megint Fursa ment elöl, ám mérges morgása csodálkozásba fúlt, mikor a lépcső aljára ért, és egy sokkal nagyobb és fényesebb teremben találta magát, mint az elhanyagolt pince, ahonnan lejöttek. Egykor természetes tengeri barlang volt, amely akkor alakult ki, mikor a tenger magasabban állt, vagy a barlang mélyebben helyezkedett el. Üvegfal zárta el a régi kijáratot a szikla felé, amitől a helyiség száraz és világos lett. A talajt ledöngölték és kiegyengették. Szőnyegeket, székeket és asztalokat hoztak le, s annyi polc ágaskodott itt poros könyvekkel, mint akármelyik tudós dolgozószobájában. A két Penge tátott szájjal nézett körbe, majd együtt a nagy ablakhoz léptek, és lenéztek a messze alant nyújtózó sziklákra és a tajtékzó vízre. Valószínűleg azóta nem tette be ide senki a lábát, hogy Godoleva királyné halálos ugrásakor lezuhant az ablak előtt.
Kutya megpördült, és dühösen nézett Malindára.
– Mi ez a hely? – Itt véghetetlenül dübörgött a hullámverés. A lábukkal és a fülükkel is ugyanolyan jól érzékelték, Kutya mégis kevésbé szorongott, mint korábban.
– Anyám Adela Szobájának hívta, de lehet, hogy ő találta ki a nevet.
– Malinda hátat fordított neki, és odébb húzta a legnagyobb szőnyeg sarkát. – Itt van Euránia egyik legjobb, bűbájokkal foglalkozó könyvtára. – A Királyfokon töltött utolsó hónapjai során elcsent néhány kötetet, és megpróbálta kiolvasni őket, de azok messze meghaladták egy kilencéves képességeit. Ez a rossz szőnyeg volt. Visszatolta a helyére, és másikkal próbálkozott. Kutya egyszer sem említette a lány szobájában hagyott Veriano könyvet. A következő látogatásakor szó nélkül elvitte. A lány most már tudta, hogy a Penge nem tudós: ha a többiek könyvet láttak nála, kiröhögték, és gúnyolni kezdték. Á! Megtalálta, amit keresett: egy sor erősen kopott, okkerszínben a sziklapadlóra vésett vonalat.
– Egy nyolcszög? – kiáltotta Fursa, mikor rádöbbent, mit csinál Malinda. – Lehetséges varázsolni egy ilyen barlangban?
– Dehogy! Egyedül földelementálok válaszolnának a hívásra, meg talán néhány vízszellem. Az anyám őrült volt, parancsnok. Bűbájjal remélte visszanyerni apám szerelmét. Hatalmas pénzeket költött rá, hogy összegyűjtse ezeket a könyveket, és tudósokat is le akart fizetni, hogy jöjjenek ide, és segítsenek rajta. Ha a király valaha is megtudta volna, miben mesterkedik, az Erődbe vetette volna, vagy a fejét veszi. Úgyhogy a Pengéi követték és akadályozták a terveit: elküldték az idehívott tudósokat, elvakarták a nyolcszögeit, és megtiltották a helyieknek, hogy segítsenek neki.
Szegény, magára hagyott, őrült Godoleva! Malinda korábban nem sok együttérzést tanúsított anyja iránt, ám most már tudta, milyen érzés, ha Királyfokra száműzik az embert. Csakhogy neki ott volt a szeretője, és biztosan tudta, hogy nem lesz itt sokáig. Az anyja abban a tudatban élt itt, hogy soha nem hagyják majd távozni.
Fursa fölsóhajtott.
– Várjuk csak ki, amíg Tél megpillantja azokat a könyveket!
– Télt érdeklik a bűbájok?- Nem nézett Kutyára. – Ennél teljesebb gyűjteményt biztosan nem talál.
– Télt minden érdekli. Vannak más titkos járatok, amiket látnunk kell?
– A közelben nincsenek – felelte. – Néhány van a lenti épületekben. Itt az egyik szőnyeg alatt van egy csapóajtó, ami a lenti barlangokba vezet. Ha elég sokáig megy az ember, eljut a nagy tengeri barlangig, ahol betör a hullámverés, néha pedig fókák sütkéreznek a sziklákon. Azt hagyjuk máskorra! Senki nem fog arról jönni.
Fursa a lépcső felé indult.
– Akkor menjünk vissza, hátha keres minket valaki! Majd felfedezzük a másikat, ha több időnk lesz.
Malinda és Kutya kézen fogva követték.
* * *
Az indigókék égen a fölpuffadt hold ezüst lajtorjákat festett a tengerre, mikor Malinda jó éjt kívánt Diannak, és bezárta az ajtót. Félrehúzta a szőnyeget, hogy tudassa Kutyával, tiszta a terep. Levetette a hálóruháját, és az anyja hermelinköpenyébe bújt, melyet a gardróbban talált. Azért maradhatott itt, miközben sokkal kevésbé értékes dolgokat is elloptak, mert a szigeten senki sem tudta, hol kell az ilyen fényűző dolgokat eladni, vagy csak nem akarták, hogy meglássák náluk. A hercegnő tovább csodálta a kilátást, hallgatta a szél sóhajait és a szikla alatt megtörő hullámok fáradhatatlan zúgását. Kutya rendkívül halkan is képes volt közlekedni – a lány nem hallotta, ahogy kinyitotta és becsukta a csapóajtót, bár megérezte, hogy megremeg a padló a férfi súlya alatt. Gyors pillantással meggyőződött róla, hogy tényleg ő az, és még nála is kevesebb ruha van rajta. Bár a teste sajgott, és a csontja velejéig elfáradt a hosszú úttól, mégis úgy érezte magát, mint egy összepréselt rúgó, ami vadul kiugrik, amint a Penge hozzáér. A meg nem élt szerelem kibírhatatlan kínt jelentett. Már három teljes éjszaka telt el! Nem értette, hogy maradhatott életben egészen eddig Kutya nélkül.
– Gyere, nézd meg! – Ismét az elképesztő holdat fürkészte. Elképzelte, amint a férfi mögé lép, keze becsúszik a köpeny nyílásán...
– Nem. – Nyikorgott az ágy, ahogy a Penge belefeküdt. Az álláig húzta a paplant.
– Jól van, akkor ne. – Odasétált, hogy csatlakozzon hozzá, de olyan kevés Kutyamentes hely maradt az ágyon, hogy végül rajta nyúlt el, test a testen, és kettőjükre húzta a takarót. Megcsókolta az orra hegyét.
– Mondd ki a szót!
– Szeretlek.
– Hmm. Meg kell próbálnod szenvedélyt bújtatni belé. Mindegy. Elmondtad, most mutasd is meg! Kezdd puhán, ahogy a pók szövi a hálóját, és juss el a földrengés pusztító rohamáig!
Kutya összeroppantotta hatalmas medveölelésével, csókolta, simogatta, dögönyözte... Akkor döbbent rá, hogy színlel, amikor a Penge megpróbált szabadulni. Nem tudta volna visszafogni a férfit, ha az tényleg beveti az erejét, de az hagyta, hogy visszahúzza.
– Eressz el! Ma este alkalmatlan vagyok rá.
– Nem hagyom cserben a férfit, aki szeret.
– Ma nem vagyok férfi. Tudod. – Ronda arcát a holdfényben eltorzította a szégyen.
– Szegény kincsem! Három napig lovagoltál, ennyi az egész. – Nem tudta, ez számít-e valójában, de hihetőnek hangzott. – Vagy a hullámverés miatt? Elvinnélek valahova, ahol nem lehet hallani, ha lenne ilyen hely Királyfokon. Ne aggódj! Előttünk az éjjel. Én így is boldog vagyok.
– Én nem. – Érzett ő valaha boldogságot úgy, mint más emberek? Soha nem nevetett, soha nem mosolygott. Most is csak feküdt, panaszkodás nélkül, némán, mozdulatlanul. Malinda munkához látott, s bevetett minden kis trükköt, amit tanult, hogy felizgassa őt (a legjobbnak általában Dian hajas módszere bizonyult), de azon az estén nem működtek. Végül megint elnyúlt Kutyán, fejét a mellkasára hajtotta, ujjával teste dombjait és völgyeit cirógatta, és hallgatta egyenletesen kalapáló szívét.
– Elmesélek egy történetet.
– Ne! Engedj el!
– Figyelj? Volt egyszer egy gyermek, aki egy ehhez nagyon hasonló szigeten élt. Szabadon futkározhatott a barátaival, felfedezte a dombokat és a völgyeket, még a barlangokat meg a titkos helyeket is. Nagyon különös családhoz tartozott, mert bár anyja volt, igazi apja nem. Egy szörnyeteg nemzette őt, akire emlékeznie kellett volna, de sosem ment neki – egy gyűlöletes zsarnok. Az anyja minden idejét egy barlangban töltötte, titkos könyveket tanulmányozott, és túl elfoglalt volt, hogy szeretni tudja a lányt. A lánynak szerencsére volt két pótanyja és pótapja, a legjobb barátai szülei, akik megengedték, hogy osztozzon rajtuk. Egy napon látta, ahogy elrepül az anyja. Vöröset viselt, és mikor elröppent a szikla tetejéről, a ruhája úgy rebbent és csapkodott, mint a szárnyak, a kalapja pedig lerepült, s a haja ezüst lobogóként lengett fölötte. De a lány leginkább a csapkodó vörös szárnyakra emlékezett – egészen addig csapkodtak, míg odalent elnyelte őket a fehér tajték. És akkor egy pillanatig maga a tenger is vörös lett, akár a bogyószörp.
Kutya morgott, mire Malinda az ajkára tette az ujját.
– A két pótapja harcolni kezdett amiatt, hogy kinek kellett volna jobban vigyáznia az anyjára, és megölték egymást. A lány sokkal jobban sírt értük, mint az anyjáért, úgyhogy tudta magáról, hogy megátalkodott és gonosz.
– Kocsin elvitték szörnyapja odújába, távol a barátaitól, egy utálatos palota-börtönbe. Évekkel később az apja szégyene fizetségeként legnagyobb ellenségének adta a lányt – annak jeleként, hogy az ellensége a jobb harcos, és bármit elvehet, ami a szörnyapa tulajdona, még az egyetlen lányát is. Az ellenség nevetett, félredobta őt, mint értéktelen holmit, és visszaküldte. A lány nem nyeremény volt, hanem csali a csapdában, de ő nem kiáltott, hogy figyelmeztesse apját, és az ellenség megölte a zsarnokot.
Kutya újra levegőt vett, hogy megszólaljon, s Malinda ezúttal megcsókolta, hogy elállja a szavak útját, mielőtt előbukkannának.
– Figyelj, még nincs vége! Nem gyászolta meg az anyját, és nem gyászolta meg az apját se. Kétszeresen is gonosz volt. A mai napon megérkezett, és látta a helyet, ahonnan az anyja leugrott, és hallotta a tajték hangját, ami felfalta az anyját, mégsem sírt. A lány egy szörnyeteg, egy szörnyeteg lánya. Nem érdemli meg valódi férfi szerelmét.
– Hercegnő...
– Csöndet! – Elég erősen ütött a Penge vaskos bordáira, hogy belesajduljanak az ujjai. – Nem tehetsz megjegyzést a történetemre, mert az enyém. Helyette elmesélhetsz te is egy történetet. Ha ismersz bárkit, aki annyira megátalkodott, hogy büntetésül szeretnie kell a borzalmas szörnylányt, akiről meséltem, akkor meghallgatom a történeted. Ha nem ismersz ilyet, akkor egyáltalán nem szólalhatsz meg.
Jajgatott a szél az ablakszárnyak közt és a kéményben. Halovány füst tekergett a holdfényben, és Malinda attól félt, hogy nem válik be a módszer. Lassan kúsztak a percek.
– Volt egyszer egy óriás – morogta a fülébe Kutya. – Kovács volt. Puszta kézzel vasrudakat tudott meghajlítani. Föl bírta emelni az üllőt, pedig ahhoz két ember is kevés. Volt egy felesége: nagyon fiatal, nagyon gyönyörű, nagyon finom. Annyira szerette a feleségét, hogy ha bárki csúnyán nézett rá, azt szinte halálra verte az öklével. A nő két fiút adott neki. A második fiú megölte őt. Túl nagy volt, és nem bírt előjönni belőle. A nő három napig sikoltozott, míg végül meghalt, és ekkor kihívták a borbélyt, hogy vágja föl, mert a gyilkos még mindig ott volt benne, és még mindig élt. A kovács gyakran elmesélte a gyilkosnak, hogyan ölte meg az anyját.
Malinda meg akart szólalni, mire egy kérges kéz fogta be a száját. Kutya egy nagy billenéssel oldalra döntötte kettőjüket, így egymás mellé kerültek.
– Nem akarod tovább hallani – recsegte a férfi. – Csak rosszabb lesz.
A lány bólintott.
– Mm!
– Gyűlölni fogsz, és elküldesz.
– Nem.
– A gyilkos korához képest nagyra nőtt, de a fivére nagyobb volt, szebb és ügyesebb, segített az apjuknak, és nem ölte meg az anyjukat. Egy napon ő és a barátai madártojásokat gyűjtöttek a szikláknál, ahogy a fiúk szokták, és a gyilkos követte őket, ahogy az öcsök szokása. Egy helyre nem mertek menni az idősebb fiúk: ahhoz a sziklához, ahol a szulák fészkeltek, mert a szulák egyetlen tojást tojnak, és vadul védelmezik azt. A nagyfiúk inkább kihívták a gyilkost, másszon föl oda, hogy megmutassa, elég nagy és bátor, hogy a barátjuk legyen. Megtette. Nagyon nehéz volt. Véresre vágta a kezét, a térdét és a lábujjait, meg-megcsúszott és lehorzsolta magát, a szulák pedig rikoltozva repültek neki. De végül megkaparintott egy szulatojást, és visszavitte a sziklapárkányra, ahol a többi fiú várt, és megmutatta a trófeáját. Ekkor a fivére rácsapott a kezére, a tojás felrepült, leesett, és összetört. Mind nevettek.
– Ő nekiugrott a fivérének, és fellökte. A bátyja nagyobb volt nála, de a lökés váratlanul érte, hátraesett, és pörögve-ordítva lezuhant, le egészen a sziklák közé, a tengerbe.
Malinda immár sírt, könnyei Kutya mellkasára potyogtak.
– Máris bőgsz? Pedig csak rosszabb lesz.
– Folytasd! – Tudni akarta, és azt akarta, hogy Kutya megbízzon benne, de közel sem számított ilyen borzasztó történetre.
– A kovács agyát vörös köd lepte el, mert a gyilkos megölte a feleségét és a jobbik fiát is. Állatnak nevezte a gyilkost, és azt mondta, képtelen emberek között élni. Vas nyakörvet szegecselt rá, meztelenül a kutyák közé láncolta őt, és a földre dobta neki az ételt. Minden este nagyon megverte. Az arcába csapott, kiverte a fogait. Ütötte, rúgta, a láncát rángatta, hogy megduzzadt a torka, és lélegezni alig bírt. Egy nap azonban a kovács többet ivott a szokásosnál, és verés közben terült el, úgyhogy az állat a nyaka köré tekerte a láncát, és megfojtotta vele.
– Ó, a szellemekre! Ó, Kutya, Kutya! – Megpróbálta megcsókolni, megsimogatni, bármit, hogy enyhítse a fájdalmát, de a férfi elfordította az arcát.
Tovább ömlöttek a hátborzongató szavak.
– Az állat azt hitte, éhen fog veszni, mert még mindig ki volt kötve, vagy talán megeszi a kovács testét meg a kutyákat is, és utána hal éhen. De mielőtt eléggé megéhezett volna, hogy nekikezdjen – úgy két nap múlva –, a szomszéd meghallotta a kutyavonítást, és átjött megnézni. Elengedte az állatot, ruhát kerített neki, és azt mondta, meneküljön el.
A megtört hang elhallgatott. Csak a hullámverés és a szél hallatszott...
– Ó, Kutya, Kutya... Ebből semmi nem a te hibád volt, szerelmem! – Malinda fulladozott. – Apád tette a magvat anyádba. Ha a gyermek túl nagy volt, az az ő hibája volt, nem a tiéd. A bátyád ütött meg először, ami utána jött, baleset volt. És az az apa, aki így bánik a fiával, megérdemli, ami vele történt.
Ezt Kutya is tudta, mindig is tudta, mégsem volt elég. Malinda keze lejjebb csúszott, hogy megbizonyosodjon arról, ami csak most jutott el a tudatáig.
– Visszatért – mondta. – Újra férfi vagy.
– Egy állat.
– Férfi vagy. Az én férfim.
– Még mindig akarsz? – vicsorogta Kutya. – Azok után is, amit elmondtam?
– Ó, szerelmem, jobban, mint valaha!
Emlékezetes szeretkezés volt. Rádöbbenés – amikor két ember magát a szerelmet fedezi föl. Háromnapi lovaglás után kész önsanyargatásnak tűnt, Malinda mégsem cserélte volna el Skyrria összes korona-ékszeréért se.
* * *
– Még mindig nem alszol? – morogta Kutya.
Malinda fölriadt, mert valójában már aludt, vagy nagyon közel járt hozzá. A Pengék álomtalansága olykor igen idegesítő tudott lenni.
– Nem, kedvesem. Csak nyugodtan! Csináljuk újra!
– Ne légy ostoba, asszony!
– Akkor csak ölelj át! – Nem mintha lett volna választása. Szűken voltak, ragadósan, összetapadva...
– Tudsz valamit a bűbájokról?
A hercegnő megint fölriadt.
– Keveset, nagyon keveset...
– Ha a bűbájnokok látják a jövőt, miért nem látják a múltat?
– Hmm?
– Tudnak beszélni a halottakkal, nem?
Anya, fivér, apa? Malinda azt akarta mondani: „Néhányan azt állítják, meg tudják idézni a holtakat, és beszélnek velük – de csak kis ideig, és mindig csak egyetlen alkalommal. Senki nem állítja, hogy életre tudják kelteni őket.” De egyszerűbb volt egy igen-szerű hangot dünnyögni. Nagyon álmos...
Kutya hangja többször felbukkant és eltűnt.
– Ha tudnak beszélni a holtakkal, miért nem tudják figyelmeztetni őket? A másodpercek többet számítanak, mint az évek. Egy pillanat elég, hogy örökre megváltozzon az életed.
Hmm?
– Hogyan... melyik pillanat?
– 350 Hatholdja... kiszámoltam... vissza kell mennem, csak egy-két percre... szólni apámnak, hogy ne nyúljon anyámhoz egy hónapig... csak hogy elmondjam, semmi jó nem fog kisülni belőle...
És Kutya sem sülne ki belőle, ez pedig elviselhetetlen gondolat volt, de a lány túlságosan álmos volt már ahhoz, hogy kimondja.