2

A hercegnő szokatlanul magasnak számít a hölgyek köréhen, ám alkata szemrevaló, s ő maga egyáltalán nem nőietlen, tudniillik ugyanolyan kecsesen táncolja a menüettet, amilyen ügyesen a gagliardát. Vonásait hőre csodálatos színe csak még inkáhh kiemeli, s nem csúfítja őket semmiféle rút aszimmetria – hár inkáhh árulkodnak határozott jellemről, semmint alázatosságról. Azt is mondják, arca többször pirul el jókedv, mintsem hajadoni félénkség mián. Merész lovas, ki jobban kedveli a sólymokat az orsónál, s az íjakat a csem~ balónál. Férfiakhoz méltóan képes megfeszíteni a harci íjat, egy alkalommal pedig közel nyolcvan lépés távolságról ejtett el szarvast számos neves tanú szeme láttára. Csípős megjegyzései sok derűt, ám ugyanannyi sértődést is okoztak – utóbbiakért királyi atyja nem rest azonnal megfeddni.

RÉSZLET AZ ISILONDI NAGYKÖVET ÁLTAL IKTATOTT EGYIK KÜLDEMÉNYBŐL, 368 EGYHOLDJA

Miután Malindát egyetlen tollvonással megfosztották a barátaitól, a családjától és egyetlen addig ismert otthonától, megkezdte élete legnyomorultabb évét. Királyfokon hónapról hónapra alig-alig látott idegent, most viszont idegenek hangyavárába dobták. Minden szempár rászegeződött, minden fül az ajtajához simult. Ami még rosszabb, hogy az az ogre apja mindenhol ott volt – kísérete élén ott járt-kelt a palotáiban, hatalmas testén selyem- és szőrmeruhákkal, ékkövekkel, arannyal cicomázva, és malacszeme mindent észrevett. Hatalmas lordok remegtek meg egyetlen fintora láttán, és hahotáztak hasukat fogva legapróbb szellemeskedése hallatán. Undorral tekintett Malindára.

Már pusztán az, hogy a lány magas volt és erős, arra emlékeztette a királyt, hogy gyermekének fiúnak kellett volna születnie.

Egyedül Sir Dominiket ismerte az udvarban. Ám a Penge bármilyen kedves is volt, nem tudott sok időt szakítani a király gyermekére, és nem is akart okot adni az udvar viperáinak a sziszegésre.

Ha Godoleva rossz anyának bizonyult, úgy Sian még őt is százszorosan alulmúlta. Hétesztendei házasság után is menthetetlenül meddő maradt, s egyre jobban rettegett a király növekvő elégedetlenségétől. Mikor őfelsége egyre nagyobb érdeklődéssel szemlélte az elsőbálozókat, már mindenki tudta, merről fúj a szél.

Sian Köles úrnőt tette meg Malinda nevelőnőjének, s úgy hitte, ő mindent megcsinál, amit elvárnak tőle. Köles úrnő lehetett talán a legrosszabb választás: fiatal volt és könnyelmű, kedvenc időtöltéseként pedig naplóját fűszerezte bizonyos, Pengéket is érintő történetekkel. A Pengék hírhedtek voltak arról, hogy nem válogatósak, ám úgy tűnt, Köles az egész Testőrséget szeretné letudni.

Nagy meglepetésre majdnem egy évnek kellett eltelnie, hogy Siant rajtakapják, amint saját Pengéivel igyekszik orvosolni meddőségét. Bár hogy csak Sir Siklóval követte-e ezt el, vagy külön-külön mind a négyükkel, az végül nem derült ki. Miután a királynét árulásért elítélték, Tízhold egy csípős reggelén utolérte őt a hóhér bárdja. A király ebéd után elvette Haralda úrnőt.

* * *

Az új királyné alig volt idősebb, mint maga Malinda – légies, kecses szépségű gyermek, finom modorral és vasakarattal. Seregnyi házsártos nagynénje alaposan fölkészítette őt királyi ura zsarnokoskodásának megtörésére. Állítólag – bár ez igen megbízhatatlan forrásból származik – kijelentette, hogy a férjet úgy lehet a legjobban irányítani, ha az ember lánya összeszorított térddel alszik.

Bár meghagyta a királynak, hogy egyik idős nagynénjét, Wains úrnőt nevezze ki a hercegnő nevelőnőjének, eközben ő maga látta el a feladat java részét. A húgaként bánt Malindával. A királyné emellett az udvarba kérette az elszegényedett Arabel úrnőt, hogy a hercegnő főudvarhölgyeként szolgáljon. Azt is elintézte, hogy Arabel magával hozza Diant, így egy barát is mellette lehetett. De Fait úrhölgy ekkorra már újraházasodott, s örömmel maradt Királyfokon. A királyné keményen munkálkodott, hogy összebékítse az apát és a lányát – kihasználta, hogy mindketten érdeklődnek a zene, a tánc, és a jó lovak iránt. Mérsékelt sikere nem csupán Malinda hibájából fakadt.

* * *

Ott volt példának okáért az a tavaszi reggel, mikor a tizenegy esztendős hercegnő a királynénak és udvarhölgyeinek játszott csembalón. Nagyon zavarta, hogy betanított ebként kell szerepelnie, viszont ott munkálkodott benne a vágy, hogy mindent tökéletesen elsajátítson, amibe belekezd. E kettősség megnehezítette a dolgát. Mikor végül elbukdácsolt a darab végéig, rendkívül idegesítette a taps, amiről tudta, hogy nem érdemelte ki. Ekkor egy Penge vágta ki az ajtót, s bemasírozott a király. A nők persze azonnal talpon termettek, és pukedliztek, emiatt valószínűleg az uralkodó nem vette észre, hogy a lánya is ott van. Fölemelte Haraldát, és csókot nyomott az arcára.

– Jó hírem van, édesem! – harsogta. – Eljegyeztem azt a mihaszna lányt a De Mayes fiúval, Ansennel. Ünnepeljük meg egy családi ebéddel ma este!

– Micsoda?! – visította Malinda, és áttörte az udvarhölgyek sorfalát, hogy kérdőre vonja apját. – Azzal a varanggyal? Azzal a gennyes fekéllyel?

Ambrose elképedt a szemtelenség hallatán.

– Te nem beszélhetsz így velem! – mennydörögte.

Malinda túlságosan feldühödött, semhogy törődjön a veszéllyel.

– Hercegnő vagyok, herceghez kell feleségül mennem! – Eszébe jutott egy beszélgetésfoszlány, amit egész biztosan meg se kellett volna hallania. – Csak nem fukarkodsz a hozományommal?

Ahogy várható volt, kitört a katasztrófa. Malindát megvesszőzték, és többnapi szobafogságra ítélték. Ansel valójában ártalmatlan, királyi származású fiú volt, a hercegnő másod-szépunokatestvére. Bár még a hírhedten nagyszájú De Mayes hercegné se áradozott különösebben fia jó tulajdonságairól, Ansel semmivel nem érdemelte ki, hogy kétéltűnek vagy zsírdaganatnak nevezzék. A legnagyobb bűne Malinda szemében az volt, hogy a fiú öt esztendővel kevesebbet számlált nála.

* * *

A következő emlékezetes sorscsapásra néhány hónappal később került sor, mikor a király értesült róla, hogy lánya ismét férfi módjára lovagol, ahelyett, hogy női nyerget használna. Pedig Sir Arundel tanította lovagolni őt, ám az udvarban ez hölgyekhez méltatlan dolognak számított – úgy tartották, csak a szamárháton közlekedő parasztasszonyok lovagolnak így. Többször is megtiltották neki, és többször is megszegte a tiltást. Ambrose emlékezetes dührohamban tört ki.

– Te kis önfejű, pimasz taknyos! – bömbölte. – Azt hiszed, mindig az van, amit te akarsz! Azt hiszed, mindent megkaphatsz!

Sajnos Malinda ismét elfeledkezett róla, hogyan is illik megszólítani egy uralkodót.

– Tigris egy csődör! – kiabálta. – Próbáld csak ki te női nyereggel!

A király majd’ megfulladt.

– Ezért bárki mást az Erődbe záratnék! – Sir Hoare-ra, a Királyi Testőrség parancsnokára zúdult az uralkodói harag. – Te is tudtad, hogy ez nyílt engedetlenség! Miért nem ügyeltél rá, hogy betartsa a parancsunkat?

Malinda persze soha nem ment sehova egy-két őt kísérő Penge nélkül. Jól kijött velük, Sir Hoare-t pedig különösen kedvelte, mert pajzán humora volt, mégis megadta neki a tiszteletet, ami a trónörökösnek kijárt. Ezúttal még a királlyal is szembeszállt az ő kedvéért.

– Tisztelettel, királyom, bűbáj köt minket, hogy felségedet és tisztelt leányát megvédjük a veszélytől. A hercegnő felséged ügyességét és merészségét örökölte, ami a lovaglást illeti, és rendes nyeregben lovagolni biztonságosabb, mint...

– Megtiltottam neki az akadálylovaglást!

A parancsnok lehetett talán az egyetlen ember a királyságban, aki még ezen a ponton is szembe mert szállni az uralkodó haragjával.

– Nem lehetünk egyszerre testőrök és nevelőnők, felség. Ha a hercegnő azt hiszi, kémkedünk utána, elveszíti irántunk a bizalmát, és feladatunk lehetetlenné válik.

Ambrose lila fejjel lendítette felé az öklét. Hoare könnyedén kikerülte az ütést. Az utódját is kikerülte, harmadszorra pedig már nem próbálkozott a király.

Ám egy hét múlva Sir Hoare sajnos távozott. Helyét a parancsnoki poszton egy olyan Penge vette át, akivel Malinda korábban még nem találkozott: Sir Durendal, aki akkor tért vissza egy titokzatos küldetésből a tengeren túlról. Belőle a király egyik legnagyobb talpnyalója lett, akit a trónörökös sem fortéllyal, sem fenyegetéssel nem tudott megingatni.

* * *

Mikor megérkezett a régóta várt hír, hogy újabb örökös készül a világra jönni, Malinda ugyanolyan boldogan ünnepelt, mint a többiek – örült mostohaanyja boldogságának. A király ujjongott, és rá jellemző módon elragadtatta magát. A bűbájok iránt tanúsított viselkedését sosem lehetett megjósolni: volt olyan esztendő, hogy egész vagyonokat költött szerencsehozó amulettekre és jóslatokra, míg a rákövetkező évben azzal fenyegetőzött, hogy minden bűbájnokot kihajít az országból. Ezúttal úgy döntött, hogy a királynénak a nagy napig a távoli bilincsdombi palotában kell pihennie. A palota körüli vidéket alaposan megtisztíttatta a szellemek legkisebb nyomától is. Azonban a bűbájoknak megvolt a maguk haszna, s a gyógyítás is ezek közé tartozott. A királyné egészséges fiúgyermeknek adott életet, ám az orvosok sehogy nem tudták elállítani a vérzést. Többnapi hiábavaló próbálkozást követően hintóra rakták, és őrült vágtával a legközelebbi nyolcszöghöz siettek, ami a környéken megmaradt. De elkéstek.

Malinda sokkal jobban meggyászolta Haraldát, mint a saját anyját. Sokszor átkozta apját makacsságból elkövetett hibájáért, de soha nem akkor, amikor mások is meghallhatták.

* * *

A király javára szóljon: borzasztóan lesújtotta a hír. Hónapokig szinte egyáltalán nem mutatkozott nyilvánosan, s az országot Montpurse lordkancellár vezette. Malinda hercegnő ezen hónapok során kelt át a nővé válás rejtélyes hídján. Bár már nem ő volt többé az örökös, csupán bujkáló apja és újszülött öccse álltak előtte – mámorító és veszélyes helyzet egy tizennégy éves számára. Mikor belépett egy szobába, mindenki fölállt; a férfiak félreálltak, és meghajoltak előtte a folyosókon; csak ő kapott baldachint a széke fölé. Haralda vigyázó keze eltűnt, de sem a maga alatt lévő királynak, sem a túlhajszolt kancellárnak nem jutott eszébe, hogy senki nem vette át a királyné helyét. Jelképes nevelőnője, Wains úrnő békésen tűrte, hogy agg kora legyűrje.

Malinda udvartartása hatalmasra nőtt, mint kertben a gaz. Olyan lordok és úrnők is tagjai voltak, akikkel soha nem találkozott, mint például Gödörfertály nyolcvanas éveit taposó grófja, a király legidősebb lányának örökös pohárnoka. Királyné híján az ország minden arisztokratafelesége a hercegnő tiszteletbeli udvarhölgye szeretett volna lenni, ám nem sokan látogatták meg az udvarban. Szintén szerették volna, ha kiházasítandó lányaikból társalkodónő lesz. Azt pedig különösen szerették volna, ha nem partiképes lányaik, hajadon nénjeik és özvegy anyjuk nincs láb alatt, mi több, a király költségén él. Kristály úrnőre, Malinda matrónájára várt a feladat, hogy elsimítsa a kényes részleteket, s mindeközben irányítható, de tiszteletet parancsoló méretűre hizlalja a hercegnő kíséretét: három-négy udvarhölgy és négy-öt társalkodónő tartozott alá. Egyetlen épelméjű asszony sem vállalta volna önként ezt a megbízatást, ám Kristály családja, a Gyertyalápok már igen régóta kegyvesztettek voltak. Az ő kinevezése lehetőséget adott a számukra, s a visszatérés első lépéseként szolgált, ami akár egy nemzedékig is eltarthat. Kristály törékeny, erélytelen nő volt, aki annyira félt attól, hogy magára vonja a király haragját, hogy Malinda könnyedén manipulálni tudta.

Arabel úrnő maradt a főudvarhölgye. Szétszalajtotta terebélyes pereputtyát, hogy apródokként és társalkodónőkként ténykedjenek az ország kisnemesei körében. Az eljövendő hozomány biztosítása lányai számára komoly teherként nehezedett a vállára, emiatt elképesztő mértékben függött Malindától. A hercegnő számára a legértékesebb tulajdonsága a pletykákhoz való érzéke volt – Malinda csak főpusmogó-hölgynek nevezte.

Aztán ott volt Dian de Fait. Mivel közrendű családból származott, csupán egyszerű szolgáló lehetett volna, ám a hercegnő Haralda királyné halála után nem sokkal némi ügyeskedés árán főtársalkodónőjévé tette. Dian újonnan nyert címével az anyját is támogathatta, akinek Királyfokon élő új férje még több gyereken kívül nem sok mindent tudott adni.

Wains, Kristály, Arabel és Dian – ez a négy nő alkotta Malinda legbelső, állandó háznépét. Körülöttük egész kertnyi udvarhölgy és társalkodónő virágzott, rajtuk túl pedig szinte méhekként rajzottak a különféle szolgálók és hivatalnokok. Az udvari címek gyakran félrevezetőek voltak. Számvevője hivatalnokként dolgozott a kancellárián, míg kincstárnoka a Brintonok egyike volt – távoli herceg-rokonok, akiknek mindig a kedvére kellett tenni néhány jelentéktelen ranggal. Lovászmestere Leandre báró volt, egy közelebbi kuzin, ám valójában egy udvari piperkőc, aki még az öszvért sem tudta megkülönböztetni a lótól.

Haralda halála után Malinda gyakorlatilag saját magára ügyelt. Az esztendő során követte az udvart palotáról palotára – Nocare, Óvásár, Szürkevég és a többi –, és távol maradt az apjától, amennyire csak tudott. Akkorra már ismerte Chivial arisztokráciájának krémjét, szóval időről időre kiválasztott egy érdekesen csengő nevű házat Grandon közelében, s meghívatta magát meg a kíséretét. Wains úrnő bármit aláírt, amit elé rakott, a kancellária pedig visszaküldte lepecsételve, a király jóváhagyásával. Lényegtelen volt, hogy apja valóban látta-e ezeket az iratokat, vagy sem. Ezek a kiruccanások üdítő egérutat biztosítottak az udvarban lebzselő millió éles tekintet elől.

Hogy ezalatt nem futott bele egyetlen óriási botrányba sem, leginkább józan eszének volt köszönhető. Ha éles nyelvével szerzett is magának ellenségeket, azok egyelőre türelmesen vártak.

* * *

Mire a király ismét magához ragadta a jogart, rejtélyes hattyúfiókájából igazi hattyú lett, az udvar tündöklő csillaga. Sok másik apához hasonlóan eleinte ő is tanácstalan volt, amikor leánygyermeke helyére egyszeriben egy ifjú hölgy lépett. Ambrose hagyta, hogy Malinda a saját feje után menjen, amíg illően viselkedik – cserébe a lány ügyelt, hogy ne bőszítse föl apját.

Békéjük alatt kapcsolatuk virágzott: mire Malinda 367 végén tizenhat éves lett, apja ódákat zengett a nagyköveteknek gyermeke képességeiről, s még azt is megengedte neki, hogy állami fogadások házigazdája legyen. Föleskettette őt királyi tanácsadónak Montpurse kancellárral, bár azt azonnal leszögezte, hogy a lánya nem fog részt venni a tanácskozásokon. Az uralkodó igazán lenyűgöző bált rendezett a hercegnő születéshetére – Grandon főpolgármestere vette a lapot, ahogy az országgyűlés is: előbbi átadta a hercegnőnek a város kulcsát, utóbbi üdvözlő nyilatkozatot fogadott el.

Az ünnepélyre kötelezően meghívott vendégek közé tartozott vőlegénye, Lord Ansel, kiből mostanra homokszín hajú kis nyápic lett, aki még Malinda válláig se ért. A hercegnő korában sok lány férjhez ment már, vagy gyermeket is szült, míg őrá legalább ötévnyi hajadonság várt, utána pedig élethossznyi Ansel. A fiú a bárányhimlő pocsékul időzített támadására hivatkozva kimentette magát. Az anyja azonban eljött.

– Micsoda szerencse! – vakkantotta szokásos tapintatlan módján. – Ő még nálad is jobban megkönnyebbült. Ha neked nem tetszik kettőtök gondolata, próbáld meg elképzelni, neki milyen lehet! A felesége örökké magasabb rangú lesz nála. Még ha korán is kezd borotválkozni, te addigra már huszonegy éves öregasszony leszel, és egy lábbal magasabb nála.

Ám az esküvő hátborzongató napja még odébb volt. A 368. év kezdetén Malinda élvezte az udvari életet. Az ifjabb korosztály megkérdőjelezhetetlen vezéreként kedvére flörtölgetett – noha csak visszafogottan – a fiatal arisztokratákkal és a Pengékkel, de mindig vigyázott, hogy soha ne szolgáljon olyan botránnyal a vén macskák számára, amin azok a karmaikat köszörülhetik. Nem szerette az apját. Úgy tekintett rá, mint egy félig idomított sárkányra, ami testőrnek hasznos, de nem érdemes felbőszíteni. Szép lassan már nem is félt tőle, ami súlyos hibának bizonyult. A borzalmas Kutyák Éjszakája sok más emberrel együtt rádöbbentette őt, hogy IV. Ambrose is halandó, és az országnak szüksége van rá. Apát és lányát egy rövid időre összekapcsolta a valódi fenyegetés.