32

 

280: Sir Képes, aki 369 Kilencholdjának ötödik napján...

VASCSARNOK, A HŐSÖK LITÁNIÁJA

Malinda szerencséjére nem a kövekre esett, hanem fűre, de a zuhanásban kificamította a vállát, és kiszaladt belőle a szusz. Érzékelte a zűrzavart, a kürtszót, a rémült nyihogást és emberi ordítást, az íjhúrok hangos pendülését meg a robajló patadobogást, mikor a Fekete Lovasok elrobogtak mellette. Aztán üvöltéseket hallott. Mire levegőhöz jutott, és fölemelte a fejét, a beaufort-i csatát már meg is nyerték. Tél és Dominik álltak fölötte kivont karddal, míg a többi Penge feléjük rohant a palota irányából. Granville emberei vagy megfutamodtak, vagy eldobták fegyvereiket. Az udvari lovaskatonák és legalább száz Fekete Lovas uralta a terepet – és talán csábítónak tűnt számukra a gondolat, hogy a királynőt is foglyul ejtik, hogy a saját céljaikra használják, ám a Pengék érkezése szertefoszlatta ezt a lehetőséget.

Hagyta, hogy Tél talpra segítse.

– Köszönöm – suttogta. – Nagyon szép... áú! Még fáj kicsit a vállam. Szép munka. Hol van Lord Granville?

– Halott – morogta Tél. – Ott lenn – mutatta Félelemmel, és ekkor, mintegy észbe kapva, a kardot visszacsúsztatta a hüvelyébe.

Idő kellett, hogy felfogja a hírt. Arra jutott, nem érez sajnálatot fivére, Fitzambrose iránt, maga iránt viszont igen. Emberek haltak meg miatta, így hát elveszítette ártatlanságát az uralkodók harcában. Egy nő, aki életeket vett el, többé nem lehetett szent és sérthetetlen. Viszont eggyel kevesebb uralkodójelölt kevesebb, hűséggel kapcsolatos gondot is jelentett. Az árulás fogalmát a győztesek szabták meg.

A Pengék el akarták venni a marsall kardját, mielőtt a királynő közelébe mehetett volna, ám Malinda leintette őket. Sőt, kölcsönvette a fegyvert, a férfi vállához érintette, és kinevezte Beaufort-i Souris grófnak. Valdor főkapitány is megérkezett – őt Malinda Thencasteri Valdor grófnak nevezte ki, mivel a közjog szerint az árulók földjei a koronát illették. Most, hogy ezt a kettőt biztosan magához láncolta, elkezdhetett aggódni más erők miatt, melyek még fenyegetést jelenthettek.

– Lord Souris, mihez tud kezdeni a foglyokkal? Örömmel megkegyelmezek bárkinek, aki felesküszik rám, de nem akarom, hogy nincstelen csavargók tartsák rettegésben a vidéket.

A kis ember mosolya arra engedett következtetni, hogy szórakoztatónak találta a vérszomjas harcos-királynőt.

– Ön igen kegyelmes és kegyes, felség. Egyelőre felveszem őket a saját embereim közé, fenntartva a jogot, hogy őfelsége kincstárához forduljak kárpótlásért. Megengedi, hogy akasztást helyezzek kilátásba azoknak, akik nemet mondanak? Kétlem, hogy túl sok fanatikus lenne, akinek idáig terjed a hűsége.

– Megadom az engedélyt – felelte, és eltöprengett, vajon mikor lett ilyen vérgőzös. Valószínűleg családi vonás lehet. – Mi van Granville többi emberével?

– Sokakat visszaküldött Wadföldre, hogy fönntartsák a rendet. A többiek különféle várakban és királyi erődökben vannak szétszórva. Senki nincs elég közel, hogy közvetlen fenyegetést jelentsen – természetesen az Erődöt leszámítva.

– Nem feledkeztem meg róla. – A zord torony uralta Grandont és így az országot is. Zűrzavaros időkben általában az írta a történelem-könyveket, akié az Erőd volt. – Lord Valdor?

A főkapitány dörgölte pár pillanatig borostás arcát, aztán azt dörmögte:

– Egy apróbb csel beválhat, felség. Ismerem a mai jelszavakat, és ha elővigyázatosan beöltöztetem pár emberemet az áruló egyenruhájába, bejuthatunk, és kinyithatjuk a kaput. Szeretné, hogy valami végzetes történjen az ifjú Fitzambrose-zal?

– Nem. Egyelőre csak zárják be! Bárki más, aki hűséget fogad, rögtön kegyelmet is nyer. Kérem, nagyon siessen!

Végignézett a Testőrségen. Az Erőd túl fontos volt, hogy annak a Valdor főkapitánynak a kezében hagyják, aki épp az imént tett tanú-bizonyságot ingatag hűségéről.

– Sir Piers, menj velük! Ezennel kinevezlek az Erőd ideiglenes kormányzójának. Üzenj rögtön, ha biztosítottad az Erődöt. Engedd szabadon Courtney herceget, Lord Rolandot, és az összes foglyot, akiért kezeskednek!

Úgy tűnt, Piers le van sújtva, amiért ilyen veszélyes helyzetben hátra kell hagynia védencét, de letérdelt, és megcsókolta Malinda ujjait. A királynő felbosszantotta magát, mikor sebtében palástolt mosolyokat látott feltűnni a Pengék arcán. Igaz, ami percekkel ezelőtt biztos halálnak látszott, az mostanra világra szóló győzelemmé vált, de eddig talán azt hitték, egy lány nem tud döntéseket hozni vagy parancsokat osztogatni?

– Marsall, követjük a lovaskatonákat Szürkevégbe. Lesz bármilyen gond az utcákon?

– A főkapitány jobban tudja ezt nálam – felelte óvatosan Souris.

– Egy udvari lovaskatonákból álló kíséret – brummogta Valdor – kisebb eséllyel vonna magára nemkívánatos figyelmet. A Pengék jelenleg nagyon rossz hírnévnek örvendenek, még a vizesparti eset jut róluk az emberek eszébe. Ha megengedi, felség, Lord Granville-t meglehetősen kedvelte az egyszerű nép, sok kiemelkedő személy pedig azt várta, hogy kiderüljön, ki kerekedik fölül... már elnézést, felség. Az Áruló még nem üzent Grandonba, hogy királlyá kiáltassa ki magát, ám minél előbb ér oda helyette őfelsége, annál jobb.

Malinda érezte, hogy a dühös Pengék felhúzzák magukat körülötte. Azt hitték, belesétál egy ilyen nyilvánvaló csapdába?

– Féken tartom a Testőrséget – mondta határozottan. – Lord Souris, nem lépek be fölöslegesen nagy erőfitogtatással a fővárosomba, de szeretném, ha a Fekete Lovasok elérhető közelségben lennének. Hol tudnak a szabadban letáborozni?

– A Nagyrétet már használtuk régebben, felség.

– Akkor ott verjenek tábort. A jelszó mára Pompás reggel, a hátralévő időre pedig Remek kilátások. Tudják a feladatukat, nagyuraim. – Biccentéssel viszonozta tisztelgésüket, majd Fursához fordult. – Parancsnok, gyűjtsd össze a palota személyzetét, és fogd munkára őket! Ereszd félárbócra a zászlót, és készítsd fel a király testét, hogy uralkodóhoz méltó módon vihessék vissza a fővárosba holnap! Csapják le az Áruló fejét, és tűzzék ki az Erőd kapuja fölé! A két legjobb lovasodat küldd el, akik a lehető leghamarabb jussanak el a grandoni Címertani Főiskolába! Griff címerkirály jelentsen be engem, mint Chivial jogszerű királynőjét, Sas címerkirály pedig hívja össze atyám Nagytanácsának minden elérhető tagját, valamint a Régenstanácsot, hogy hűséget fogadjanak nekem! Itt pedig gyűjtsd össze a fegyvereket, tudd meg, hányan haltak meg, és gondoskodj róla, hogy az árulók testét szertartás nélkül égessék el! Keríts hátasokat az udvarhölgyeimnek, nekem meg találj egy jobb jószágot annál a rakás borzalomnál – és megfelelő nyerget! Hagyjuk ezt a női nyerges bolondságot! Tizenöt perc múlva állj készen, hogy Grandonba lovagoljunk!

– Ez majd elveszi a kölyök kedvét a csínytevéstől – dünnyögte valaki.

Fursa tekintete tágra nyílt a rémülettől. Persze-teljesen igazságtalan volt a dolog: a Malinda által felsoroltak közül majdhogynem semmi nem volt része egy Penge teendőinek, ám a lánynak kormányzat nélküli királynőként szüksége volt valakire, akinek parancsokat adhat. A fiú a Vascsarnok éleselméjűségével hárított.

– Sir Dominik, gondoskodj róla, hogy végrehajtsák a parancsokat! Én bekísérem őfelségét.

Ez eltüntette a feszültséget. A bámészkodók vidám, egyetértő kiáltásokat hallattak, és még Dominik is elröhögte magát. Fursa úgy vigyorgott, mint egy iskolásfiú, és a karját nyújtotta a királynőnek.

– Megengedné, hogy pár percnyi pihenést javasoljak, felség? És jó lenne ennie valamit, mielőtt elindulunk.

Malindában most tudatosult, ami másoknak nyilvánvaló lehetett: remeg, és le kell ülnie egy kicsit. Bólintott, és elfogadta a parancsnok karját. Ahogy távolodtak, valaki kiáltott mögöttük valamit, mire a Királynői Testőrség éljenzésben tört ki. Malinda nem figyelt rájuk, sétált tovább.

– Mind arra számítottak, hogy meghalnak – mondta izgatottan Fursa. – Megmentett minket. Most akár térden állva is elfutnak Grandonig, ha úgy akarja.

Mivel nem mert megszólalni, csak biccentett. Ő volt a királynő! Eltart majd egy darabig, mire fölfogja. Most már bármit megtehetett, és senkitől nem kellett félnie. Valóban?, kérdezte egy cinikus hang a fejében. Jelentsd csak be, hogy hozzámész egy alacsony származású kardforgatóhoz, akit Kutyának hívnak, és figyeld, mi történik az uralmaddal! Nos, majdnem bármit. És ő maga vitte véghez, övé volt a dicsőség. Ha egy napot is késlekedett volna Királyfokon, talán nem maradt volna elég idő odavinni a Fekete Lovasokat. Meg akart ölelni valakit, és kart karba öltve táncolni valakivel.

– Te is segítettél, parancsnok. Olyan ügyesen fizetsz le másokat, már ezért megérdemelnéd, hogy megemlítsenek a Litániában.

– Úgy vélem, egy dologról azért megfeledkezett, felség.

– Éspedig?

– Amikor kiosztotta azokat a nagy címeket. Azt hiszem, a Testőrsége parancsnokának is adnia kellett volna egyet. Reménykedtem, hogy báró Zordláp leszek.

Malinda megpróbált felnyögni, de kacagás lett belőle.

– Ez mindenképpen főbenjáró bűn volt. De már kiosztottam a címeket, és most össze kell gyűjtened a pénzt ahhoz, hogy...

Hirtelen megtorpantak. Szinte belebotlottak Kutyába, aki egyenesen az útjukba állt, meggyötört arcát eltorzította a gyász, és színtelen szeméből könnyek ömlöttek. Karjában egy zöldbe öltözött testet tartott.

– Ne! – kiáltotta Malinda. – Hogyan?

Fursa alaposabban is szemügyre vette a holttest zekéjét.

– Nyílvessző?

Kutya csak bólintott, képtelen volt megszólalni.

– Az az apró lyuk? – hitetlenkedett a királynő. Semmi vér nem volt. Egy jó varrónő pillanatok alatt megfoltozná a zekét, és szebb lenne, mint újkorában.

– Átment... – Fursa hangja megbicsaklott. – Egyenesen átment rajta. Tévedett. Azt hitte, a Képes szerencsét hoz neki. De legalább végre beírta a Litániába.

* * *

 

Azt mondták neki, tizenheten haltak meg a beaufort-i csatában, huszonnégyen pedig megsebesültek. Mindannyiukat sajnálta, de Képes jobban fájt, mint a többi együtt. Képest mint embert is gyászolta. A nyílvessző valószínűleg Grenville lovasai felől jött, a rohamozó Fekete Lovasokra céloztak vele, miközben a Pengék Malinda segítségére siettek. Senki sem látta, mikor becsapódott. Egyedül Kutyának tűnt fel, hogy a fiú nincs ott, és visszament, hogy megkeresse a virágok és az alacsony sövények közt. Elmondták a királynőnek, hogy a hagyomány szerint az elesett Pengéktől a harcmezőn vesznek végső búcsút, ő pedig megengedte nekik, hogy megejtsék a szertartást, és visszaadják Képes testét az elemeknek. Ahhoz nem ragaszkodtak, hogy kivárják, amíg leég a máglya, de így is elmúlt dél, mire a királynő és kísérete elhagyta Beaufort-t, és ügetni kezdtek a Grandonba vezető úton.

Újabb név került a Litániába, a gyász mégis hamar tovaszállt. A Pengék rövidesen újra izgatottan és megkönnyebbülten zsibongtak – tréfálkoztak, énekeltek, kiabáltak, és nagyobb zajt csaptak, mint valami részeg sereg a Hosszú Éjen. Mindig akadt pár percenként egy őrült ifjonc, aki vágtázni kezdett lóháton, szűk köröket írva le. Véget ért a több hónapos házi őrizet, és eltűnt a fejük fölül a halálos ítélet. Megadták Képesnek a hagyományok diktálta tiszteletet, és úgy tűnt, teljesen megfeledkeztek az apró királyról, akiért pár órával azelőtt még meghaltak volna.

Malindának feltűnt, hogy Kutyát a menetoszlop hátuljához osztották be. Bár vágyott a társaságára, a legkisebb botránytól is tartózkodnia kellett. Az oldalán Fursa lovagolt, ami jog szerint őt illette. Dominik is a közelében maradt.

Szorongatni kezdték a rá váró gondok. Lord Roland volt az egyetlen lehetséges kancellárjelölt. Ő azt is tudni fogja, hogy hozzá hasonlóan ki utasította el a lordprotektor államcsínyének támogatását, ki állt ki mellette, és ki tudta elkerülni, hogy színt valljon. Azt is tudni fogja, ki volt még rátermett és megbízható – Malindának egy egész Királynői Tanácsot, sőt egy egész kormányzatot föl kellett állítania, s az elérhető férfiakról csak társasági pletykákból tudott. Hogy miért csak férfiakról volt szó? Mert nem talált volna tapasztalattal rendelkező nőt. Az előző főinkvizítor nő volt, néhány királlyal korábban pedig a főbűbájnoki posztot töltötte be egy nő, ám ezek mind kivételt jelentettek. A Tanács ugyan hívatta a tisztelendő anyát, ha ki akarták kérni valamiben a véleményét, de az idős hölgy mostanában már Tölgytollban töltötte a legtöbb idejét, és ritkán járt az udvarban.

A menet lassítás nélkül robogott végig egy falun. A lakóknak előre szóltak, és felsorakoztak az út két oldalán éljenezni. Őfelsége pillanatok alatt eltűnt, és az év legizgalmasabb eseménye ezzel véget is ért.

– Ki rendelte el ezt a felvonulást, parancsnok?

– Én, felség. Rosszul tettem?

– Sir Dominik jóváhagyta?

– Úgy vélte, nem okozhat kárt. Azt mondta, várta, hogy javasolni fogom-e, úrnőm.

– Akkor jó munkát végzel.

– Köszönöm, felség.

– Van előőrsünk?

– Igen, úrnőm.

– Azonnal tudni akarok róla, ha hír érkezik Sir Pierstől az Erődből.

– Természetesen. Feltehetnék egy kérdést... természetesen a biztonságával kapcsolatban, felség?

– Ez a te előjogod, parancsnok.

– Aggódom... aggódunk a célunk miatt. Szürkevég még nem egészen védhető, és amíg meg nem győződtünk róla, hogy...

– Ma még nem akarok Szürkevégbe menni. Ha az Erődöt sikerül biztosítani, oda megyünk. Ha nem, akkor a Fekete Lovasok táborába, a Nagyrétre.

Fursa biccentett, majd láthatóan megemberelte magát. Merőn nézte a szekérnyomos utat, s azt kérdezte:

– Ha megengedi, felség, nem kellett volna előbb tudatni mindezt velem?

Dehogynem, de Malinda maga is csak most találta ki.

– Most tudattam veled, parancsnok.

– Igenis, úrnőm.

* * *

 

Grandon Erődje mindig is hatalmasan és vészjóslóan terpeszkedett a város fölött, ám napszálltakor különösen baljósan hatott – fekete falai zordan magasodtak az ezüstös folyó előtt, és az este utolsó fénysugarai vérszínűre festették tornyai tetejét. Így nézett ki akkor is, amikor Malinda királynő Pengékből álló kíséretével fellovagolt a kapujához. A város harangjainak örömteli kongása, mellyel őt üdvözölték, ugyanúgy szólhatott volna Ambyért is. Valdor főkapitány és Sir Piers köszöntötték őt, és nagy büszkeséggel, karmazsin párnán nyújtották át neki a díszes kulcsokat. Madarak röppentek föl, mikor felharsant a fanfár, és a felvonóhídon sorakozó, az udvari lovaskatonák lóról szállt díszőrsége tisztelgésül a hídnak ütögette pikáját. Féltestvére feje világtalanul bámulta a jelenetet. A hatalmasok játszmáiban egy elszámított lépés is több volt a kelleténél.

A kormányzat kerekei máris Malindáért kezdtek forogni. Az egész városban kihirdették uralmát, méghozzá incidens nélkül. Eközben heroldok tajtékzó lovakon vitték meg a hírt az ország távoli sarkaiba, Neville Fitzambrose-t pedig egy tömlöcfalhoz láncolták. Eddig nem érkezett jelentés ellenállásról, bár ez megváltozhat majd, ha Granville távolabb állomásozó katonái meghallják a hírt. Mikor az uralkodó végighaladt az utcákon, kevesen éljenezték meg, de legalább lázongás sem tört ki, és a háta mögött, a tér túloldalán a bámészkodók tiszteletteljes csöndben álltak. Kíváncsi arcok százai nézték le rá az ablakokból. Úgy tűnt, a polgárok egyelőre várnak az ítélkezéssel. Szóval a gyerekkirály meghalt, a hős Lord Granville-t meggyilkolták, a lány pedig megszerezte Ranulf trónját? Hát, jó a megtermett kishölgynek! Amíg jobb, mint Adela vagy Estrith...

A véletlen szellemei körülbelül évszázadonként egyszer királynőt adtak az országnak. Adela és Estrith, Estrith és Adela... Malinda egész nap rajtuk gondolkodott. Most, ahogy lova patái a kapu alagútjának macskakövein kopogtak, különösen Estrith járt a fejében, akit száz évvel ezelőtt hoztak ide az Erődbe, hogy lefejezzék. Az ostoba nőszemély kezdte a lefejezéseket: megkurtította a férjét, majd hozzáment egy rablóbáróhoz, ellenségévé tette a fontos lordokat, az országgyűlés jóváhagyása nélkül próbált adót szedni, háborúkat kezdett, és úgy általánosságban minden létező hibát elkövetett. Hat rövid esztendő után a közvélekedés Chivial valaha volt legalkalmatlanabb uralkodójának kiáltotta ki. A legjobb dolog, amit tett, az volt, hogy két nappal a kivégzésére kitűzött időpont előtt elvitte a láz. Senki nem vette túl komolyan, hogy tényleg láz volt.

Adela több mint egy századdal korábban valószínűleg inkább áldozat volt, semmint gonosztevő.

– Kérlek, maradj a közelemben – mondta Malinda Pillanatnak, mikor Grandon felé lovagoltak. – Ne feledd, mi történt Adelával! – Az apró nővér felvillantotta vadóc mosolyát, és azt válaszolta, nem feledkezett meg Adela királynőről.

Hogy pontosan mi történt Adelával, az rejtély volt, és örökre az is marad. Harminchat esztendei uralma a leghosszabbak közé tartozott, ám csak az első pár hónapban uralkodott ténylegesen, aztán elhurcolták, és fogságba vetették Királyfokon. Ekkor már a Pengéi is mind egyetértettek abban, hogy megőrült, noha a bizonyítékok alapján trónra lépésekor még épelméjű volt. A legtöbb történész úgy vélte, alattomos bűbájjal mérgezték meg – akkoriban még nem voltak Fehér Nővérek –, az első számú gyanúsított pedig a férje volt, hiszen a házasság jogán ő kaparintotta meg a koronát, és uralkodott Adela helyett húsz évig.

A harmadik lesz a szerencsés?

A lovak végigcsattogtak a visszhangos alagúton, kapukon át, rostélyok alatt. Elérték a széles belső udvart, melyet sátrak és rengeteg ember töltött meg. Malinda évek óta nem járt itt, és most meglepődött, milyen nagynak tűnik az alkonyi fáklyák fényében. Az Erőd már-már önálló városka volt – több kisebb erőd, melyeket komolyan megerősített külső fal ölelt körbe. Az uralkodói lakosztályok a legmagasabb bástyában, a Rideg-toronyban voltak, ami elállta a nyugatról érkező vöröses ragyogás útját. Még dél körül is lehangoló hely volt, az embertelenség ezeréves emlékműve. Alkonyatkor még zordabbnak látszott, Malinda mégis nagy megkönnyebbülést érzett, hogy ideért. Elég lovaskatonája volt, hogy megtartsa az Erődöt, és elég Pengéje, hogy hűségesek maradjanak a lovaskatonák. Még ha Souris el is árulja, az Erődben akkor is át tud vészelni egy hosszabb ostromot is. Immár ténylegesen és tettek révén is királynő volt, és ha valakinek ez nem tetszik, annak le kell taszítania őt a trónról.

Körülötte Pengéi leugráltak a nyeregből, ám egy királynőnek meg kellett őriznie a tartását. A felhágólépcsőnél állt meg, és Sir Dominik segítségével szállt le. Rangjából kifolyólag egész életében mind a férfiak, mind a nők tisztelettel bántak vele, de már most is érezte a változást. Egészen eddig mindig volt egy magasabb hatalom, ami felülbírálhatta az ő akaratát. Többé nincs. Az uralkodó egyedülálló, és bár sok másik ország vezetőivel ellentétben nem állt hatalmában despotaként csak úgy lecsapatni valaki fejét, attól még bárkinek az életét pokollá változtathatta, aki magára haragította. A hatalommal azonban kötelesség is járt, ami úgy rakódott a vállára a nap során, mint valami téli hóesés. Királynői Tanács, kormányzat, országgyűlés... de végső soron a felelősség egyedül az uralkodóé volt, ő pedig népéből százakat, vagy akár ezreket is halálba sodorhat egyetlen rosszkor rátörő, látványos sértődéssel. Mostantól minden döntését mérlegelnie kell, minden lépését fontolóra kell vennie.

A körülötte várakozó, acéllal és vérben edzett harcosokhoz fordult. Legtöbben évek óta tanulmányozták az apját, és jobban tudták nála, hogyan uralkodik egy király.

– Köszönöm mindegyikőtöknek. Jól tudom, hogy nem lennék itt a Pengék nélkül. Örökké hálás leszek a segítségetekért és a támogatásotokért. Sir Piers,.. Fáradt vagyok, piszkos és éhes, de a ma este Chivialé. Mi a legsürgősebb teendő?

– Ami azt illeti, felség, minden! – felelte komoran a férfi. – Ám tiszteletre méltó apjától sokszor hallottam, hogy az az ország, amelyik nem tud várni egy órát, nem is igazi ország. A történelem nem fogja megróni magát, ha szünetet tart, pihen kicsit, eszik, és átöltözik.

– Átöltözöm? – hitetlenkedett Malinda.

– Attól félek, a ruhák, amiket ilyen rövid idő alatt szerezni tudtam, sem stílusban, se minőségben nem méltóak egy királynőhöz, ám tiszták, és elvileg méretben is nagyjából megfelelőek. Forró vizet és puha törölközőket is kérettem.

Egy röpke pillanatra eltűnt a súly, és Malinda végre bírt nevetni.

– Csábít a gondolat, hogy grófi címet adományozzak ezekért a szavakért, Sir Piers! Vezess ehhez a délibábhoz! – Megtorpant, a Penge arcát tanulmányozta. Mindig is nehezen lehetett olvasni belőle, ám az éjszín szempárban fájdalom bujkált. – Mi a baj?

A férfi vállat vont.

– Sok minden, felség, de még több minden rendben van, és örömre ad okot, hogy épségben megérkezett. Hadd zengjenek a harangok – a többi várhat, amíg eljön az ideje!

* * *

 

Dian korábban még soha nem járt az Erődben, úgyhogy hitetlenkedve fintorgott a Királyi Lakosztály ütött-kopott szobái láttán – csupasz kőfalak, elnyűtt szőnyegek, ősrégi bútorok. Viszont ott gőzölgött hívogatóan egy hatalmas rézkád, mindegyik tűzrostély mögött lángok lobogtak, és annyi ételt halmoztak a tálalóra, amivel az egész Királynői Testőrséget jóllakathatták volna. Mivel Dian jobban ismerte Malindát, mint ő saját magát, rögtön ki is terelt mindenki mást – mindenkit, kivéve Pillanat nővért, aki lerogyott egy székre, lehunyta a szemét, és színpadiasan felnyögött. Ahhoz képest, mennyivel ügyetlenebb volt a többieknél lóháton, nagyon szépen tartotta az iramot.

– Vetkőzz! – szólt rá a királynőre Dian, és szappanért meg törölközőért nyúlt. – Fedd föl meztelen fenségességed, felség!

Malinda vetkőzni kezdett.

– Szeretném, ha összehoznál nekem egy udvartartást, Dian. Úgy sejtem, pár napig még itt leszünk. – Hálásan süppedt a perzselően forró vízbe. – Ne hagyd, hogy elaludjak!

– Van ám itt diós fácán. Tokhalas és gödölyés pite. Kandírozott erdei gyümölcsös torta.

– Ó, jól van! – Megdörgölte magát a szivaccsal. – A tortáért ébren maradok. Kérlek, mondd, hogy jól kiszellőztették az ágyam! Valószínűleg az Atyaföld háborúi óta nem aludtak benne. Nem maradok sokáig, épp csak annyi ideig, hogy fogadjam a hűségesküket, ismét kinevezzem kancellárnak Lord Rolandot, és rátestáljam az egész országot. Aztán vissza ide, és irány az ágy!

– Meleg téglák az ágyba? – kérdezte Dian, mialatt az uralkodói haj gubancaival viaskodott.

– Határozottan.

– És meleg Kutya?

– Nem! Itt nem. Kutya államtitok kell, hogy maradjon. Azt sem akarom, hogy a Testőrség többi része tudjon róla!

– Mm? – jegyezte meg kételkedve a barátnője. – Gondolod, nem tudják? Ma reggel hagytad, hogy megöleljen.

– A tüzekre, valóban! – Vajon negyven Penge meg tudott őrizni egy ilyen titkot? Milyen vicceket mesélhetnek most róla? Malinda dühös némaságban pancsolt egy darabig, majd tétován kiemelkedett a kádból.

– Tudod, nem csak a botrány jelenti a gondot. Az is elég rossz, de az én esetemben ez trónörökös gondot, na meg vérvonal-tisztasági gondot is jelent. A férfiak ráadásul a fejükbe vették azt a marhaságot, hogy a nők nem tudnak értelmesen gondolkodni. Ha megházasodok, azt várják majd, hogy a férjem szállítsa a döntéseket, én meg a kisbabákat.

– Akkor maradj egyedülálló! – Dian vastag törölközőbe burkolta őt. – Kutya csodálatos. Nem fogja zavarni, ha titokban marad. Nem várja majd, hogy herceg legyen, csak mert vonzó a felépítése.

– Nem a felépítése miatt szeretem!

– Nem? – tudakolta Dian. – Pedig segít. Tudod, láttam őt a Kohónál. Igazán lenyűgöző! Szörnyen irigy vagyok.

Malinda nem tudta biztosan, merre tart ez a beszélgetés, így inkább azt mondta:

– Nővér?

Pillanat szemhéja fölpattant. Láthatóan meditált, nem aludt.

– Felség? – Nevetséges kalapja nélkül nem tűnt nagyobbnak egy gyermeknél.

– Igaz, hogy a Fehér Nővérek ugyanolyan jól megérzik a hazug szavakat, mint az inkvizítorok?

– Van, aki igen. De valószínűleg soha nem olyan jól.

– És te? Ha bárki hazudna egy hűségeskü során, megéreznéd?

A nővérnek nagyon nagy és nagyon kék szeme volt, amitől még inkább úgy festett, mint egy csodálkozó gyerek.

– Az árulás lenne. Egy ekkora erejű hazugság nyilvánvaló kellene, hogy legyen, ám itt nehéz lesz érzékelni, úrnőm.

– Miért?

– Mert a hazugságok levegőből és halálból állnak. A levegővel megbirkózom, mert bennem is domináns elem, csakhogy ezt a helyet megtölti a halál. Még a kövek is haláltól bűzlenek. Mindenhonnan ordít rám a halál. Megteszem, amit csak tudok, de egy inkvizítor sokkal többre lenne képes.

– Milyen mkvizítorban bízhatok meg úgy, mint benned? Nem nevezek ki hazugokat a Tanácsomba.

Pillanat ritkán viselkedett ilyen komolyan – általában pajkos derűvel szemlélte a világot. •

– Lehet, hogy a képességeim nem jogosítanak föl ekkora bizalomra, felség. Amint mondtam, a képességeink nagyon egyediek és jellegzetesek. Ezért szeretjük, ha legalább két nővér van jelen minden fontos eseménynél.

– De ma csak te vagy itt – felelte Malinda –, és én meg a történelem, ami csontokkal zörög a hátunk mögött. Védj meg a bűbájoktól, és figyelmeztess a hazugságokra! Nem kérek mást, csak hogy tegyél meg mindent, amit tudsz!