Megölte őt – recsegte az elnök. – Abban a pillanatban, hogy meghallotta, hogy elfogták Baelmark királyát, lóhalálában egy osztag lándzsást küldött Lomouthba. Uralkodói végzést kaptak, hogy ragadják el, és vigyék vissza Grandonba. Igaz ez?

– Igen – felelte kimerültén Malinda. Kemény nap volt, három kemény napból a harmadik. Lassan leszállt az alkony Grandon és annak erődje körül. A munkások már hazafelé tartanak a családjukhoz, az asszonyok vacsorát készítenek, fájós patájú lovak zabot esznek a meleg karámban. A folyón lehorgonyoztak a hajók. A lakájok gyertyatartókat helyeztek el a Zászlócsarnokban, hogy az ülnökök lássák a tanút, és az írnokok vezethessék a jegyzőkönyvet.

Már majdnem véget ért a komédia. Malindát már szinte nem is érdekelte. Korai, bátor képzelgése, hogy valami olyasmiben lesz része, ami legalább hajaz egy tisztességes tárgyalásra, oly illékonynak bizonyult, akár a szivárvány. Birkabőr Horatio torzítással, féligazságokkal, kényszerítéssel, és saját hazugságaival megkötözött borjúként szolgálta föl őt a gazdájának. Az ülnököket is sikerült annyira megfélemlítenie, hogy azok a maradék tekintélyükről is lemondtak. Már nem kérdeztek tőle semmit. A királynő nyilvánvalóan bűnös volt, és az ülnökök parancs szerint fognak szavazni.

– Tehát még csak meg sem kísérelt tárgyalást tartani, egyszerűen lecsapta, és lándzsára tűzette a fejét. Kitette a férje fejét a fivére mellé?

Megmoccant benne a híres uralkodói vérmérséklet maradványa.

– Ha Radgar a férjem volt, akkor a trónigényem nem volt törvényes, tehát miért esküdött nekem hűséget ebben a csarnokban, Birkabőr uraság?

– Az ülés jegyzőkönyvbe veszi, hogy a tanú nem válaszolt a kérdésre.

– Egyszerű a válasz: a Királynői Tanács javaslatát követtem, amelybe maga is beletartozott. Maga utasított minket, kancellár. Azt mondta, ha ki akarjuk végezni Baelmark királyát, tegyük meg minél előbb, mielőtt megfosztják a tróntól.

– De nem érveltem amellett, hogy egy ilyen fontos foglyot előbb alá kellene vetni a Kikérdezésnek, vagy legalább alaposan kihallgatni?

– Nem emlékszem. – Félig-meddig arra számított, hogy a mellette ácsorgó inkvizítor-börtönőrök hazugnak nevezik majd, ám Malinda igazat szólt, és ők is csöndben maradtak. – Alaposan kihallgatták Lomouthban, mielőtt az embereim odaértek volna. Igencsak borzalmas módon hallgatták ki! Én magam nem láttam, de azt mondták, a Tűzföldek uraként olyan bűbáj ült rajta, ami sebezhetetlenné tette a tűzzel szemben. Fájt neki a tűz, de nem égette meg. Addigra a kínzás már elvette az eszét.

– Különben is, láttam, mit tett a Kikérdezés Lord Rolanddal. Megesküdtem, hogy soha, senkit nem vetek alá neki, mindegy, milyen gonosz. Most azzal vádolnak, hogy túl vajszívű vagyok? A Tanács beleegyezett Radgar Æleding kivégzésébe, és maga is jelen volt az ülésen.

– Bár nem emlékezett, mire szavazott végül a főinkvizítor. Malindának persze eszébe jutott az a Radgar, akivel futólag találkozott a hosszúhajón Vizesparton. Eszébe jutott saját meggyőződése, hogy a férfi mégsem az a szörnyeteg, aminek a hírneve alapján gondolják. Eszébe jutott, mennyire taszította a gondolat, hogy makogó nyúllá változtasson egy ilyen férfit.

Az elnök végignézett az asztalon, előbb balra, majd jobbra.

– A tisztelt ülnökök most talán azon töprengenek, a baelt azért végezték-e ki ily kapkodva, hogy megakadályozzák, hogy elmesélje az ő változatát arról, mi hangzott el kettejük között, mielőtt a tanú atyját meggyilkolták. A férfi Lomouthban tett vallomásának másolatát az ülnökök is elolvashatják majd a megfelelő időben.

– Vallomás, ami kínzás hatására hangzott el? – kiáltotta Malinda. – Vagy maga írta ma reggel?

– A tanú csak akkor szólalhat meg, ha szólítják. De ha már így felhozta, beszéljünk hát Lord Rolandról. – Az elnök kivillantotta sárga fogait. – Az áruló Rolandról. Őt bizony valóban alávetették a Kikérdezésnek, aminek során bevallotta, hogy árulást követett el az ország legfőbb hatósága, a Régenstanács ellen. Mielőtt teljes és részletes vallomást tehetett volna, a maga megbízottai elfoglalták az Erődöt, és maga parancsba adta, hogy engedjék ki a foglyot a cellájából.

– Így igaz. Még mindig rémálmaim vannak amiatt, amivé maga változtatta azt az embert. Tud egyáltalán aludni, kancellár?

– Megparancsolta, hogy a foglyot vigyék...

– Akkor már nem volt fogoly.

– Bárhogy is legyen, azon az éjjelen megölték. Ki ölte meg?

– Nem tudom. – Természetesen a Pengék, de nem tudta, melyikük.

– Maga szerint ki ölte meg?

– A sejtésem nem bizonyíték.

– Az ülés jegyzőkönyvbe veszi, hogy a tanú megtagadta a választ. Nem azért ölték meg, hogy ne tanúskodhasson a maga szerepéről ebben az undorító árulásban?

– Nem tudom, miért ölték meg.

– A tanú hazudik! – vakkantotta az egyik őr a széke mellett.

– Jól van, szánalomból ölték meg! Az egyik legjobb barátja ölte meg, nem tudom, melyik, mert a maga borzalmas bűbájai eltorzították őt, és...

– Csöndet! A tanú csak akkor beszélhet, ha kérdésre válaszol. – Az elnök felsóhajtott. – Radgar, Roland... A tisztelt ülnökök biztosan fölfigyeltek rá, hogy igen rövid ideig élnek azok, akik tanúi lesznek a maga bűneinek. Most beszéljünk Pompifarthról. Elküldte a Fekete Lovasként ismert zsoldosokat...

– Maga is ott volt a találkozón! Maga is tudja, mennyit harcoltam, hogy korlátot szabjanak, meddig mehetnek el a harcban! Maga is tudja...

– Ha tovább folytatja az ülés rendjének megzavarását – recsegte Birkabőr-, betömetem a száját az őrökkel, és csak a testbeszédével fog tudni tanúskodni. A maga pecsétje volt azon a végzésen, melynek révén azok a kegyetlen zsoldosok kirabolták Pompifarthot. Azok az erőszakos férfiak lerongyolódtak és éhesek voltak, mégis rohamra küldte őket egy város ellen, mely fölött állítása szerint uralkodott. A gyilkosság, az erőszak és a rablás mind a maga nevében, a maga fennhatósága alatt történtek.

– Ez állítás vagy kérdés? Mindkét esetben hazugság. Sourisnak szigorúan megtiltottuk, hogy belépjen a város bármely részére, az erődöt leszámítva, ami északról összeér vele. A mészárlásra a parancsot nem mi...

Az elnök bólintott, mire egy kemény, kérges kéz záródott Malinda szájára, és nekicsapta a tarkóját a széktámlának. Kezek ragadták meg a karját, hogy mozdulni se bírt.

– Ez az utolsó figyelmeztetés. Amikor legközelebb felszólítás nélkül megszólal, betömik a száját, és megkötözik. – Birkabőr balra, majd jobbra sandított. – Ilyenkor általában berekesztjük az ülést az adott napra, azonban úgy vélem, most már viszonylag gyorsan véget tudunk vetni ennek az unalmas ügyletnek. Javasolhatom a tisztelt ülnököknek, hogy tartsunk egy rövid szünetet, élvezzük ki Churle kormányzó kiváló vendégszeretetét, és gyűljünk újra össze körülbelül egy óra múlva? Akkor majd kikérdezhetjük a tanút utolsó és talán legszörnyűbb bűnéről: a gyilkosságról, melyet saját, már egyébként is véres kezével követett el.