50
– Ez azért van így, mert mindenki azt hiszi, hogy Mary Hummel a nevem.
– És miért hiszik ezt?
– Ez áll a TB-kártyámon, és ezt a nevet írta a főnököm a munkabeosztásra, amikor dolgozni kezdtem… Igazából nem is számít, bárhogy is szólítanak, én mindenre hallgatok.
– Hogyan lettél Macy Woodból Mary Hummel?
– Hogy úgy mondjam, meglehetősen… – kissé tétovázott – ...érdekes életem volt.
– Érdekes, azaz izgalmas, vagy úgy érdekes, mint egy rémálom?
– Mint egy rémálom.
Lassan bólintottam. – Tegnap éjjel, amikor azt mondtam, úgy érzem magam, mint aki árván maradt, te azt felelted, tudod, milyen érzés. Te is elveszítetted a szüle-idet? – Macy elfordította a tekintetét, láthatóan kényel-metlenül érintette a kérdésem. – Ha nem szeretnél beszélni róla…
– Nem, nincs semmi baj. – Újra felnézett, és szomor-kásan elmosolyodott. – Igazából inkább ők veszítettek el engem.
– Ezt meg hogy érted?
– Hétéves koromban örökbe adtak a nevelőszüle-imnek.
Nem igazán tudtam, hogyan válaszolhatnék erre. Végül ennyit mondtam: – Sajnálom.
– Elég kemény volt, de addigra már én is elég kemény kölyök lettem. A szüleim alkoholisták és drogosok 51
Richard Paul Evans voltak. Annyit járkáltam összevissza a különböző nevelőotthonok és kábítószer-elvonó intézetek között, hogy az életemben az egyetlen biztos pontot az állandó vál-tozás jelentette. Hétéves voltam, amikor az állam végül közbelépett, és engem örökbe fogadott a Hummel há-zaspár. Mrs. Hummelnek nem tetszett a Macy név, ezért lettem Mary. Mrs. Hummel nem volt túl kedves hozzám.
Tizenöt évesen megszöktem otthonról, és azóta sem mentem vissza. Mary Hummel a hivatalos nevem, de igazából Macy Woodnak hívnak.
– Hol laktál, miután megszöktél?
– Többnyire a barátaimnál. Körülbelül egy évig ka-napéról kanapéra költöztem. Aztán amikor a barátaim fokozatosan maguk is elköltözgettek otthonról, néhány hónapot az utcán töltöttem. Az az időszak volt a legrosz-szabb. De ahogy mondani szokás, mindig hajnal előtt a legsötétebb az ég. Akkor találkoztam Jóval.
Ezekre a szavakra összefacsarodott a szívem, és a fájdalom elárulta, valójában mit érzek. – Joe a barátod?
Együtt jártok?
Macy elmosolyodott. – Nem. Jo egy nő. Az igazi neve Joette.
– Joette?
– Ez az eredménye annak, ha az ember szüleit törté-netesen Joe-nak és Yvette-nek hívják, és csupán egyetlen gyermekük van. Ételmaradékokat gyűjtöttem egy gyors-étteremben, ahol ő pincérnőként dolgozott. Azt mondta, épp szobatársat keres, aki beszállna a lakbérbe. Mindössze huszonöt dollárt kért tőlem havonta. Csak később 52
jöttem rá, amikor már idősebb voltam, hogy valójában se-gíteni akart rajtam, hogy többé ne kelljen az utcán élnem.
Végül otthagytam azt az éttermet, és a Hutban kezdtem dolgozni, de még mindig Jónál lakom. Azóta is ő gon-doskodik rólam.
– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz életed volt.
– Miért?
– Mert olyan…
– Normális vagyok – fejezte be helyettem a mondatot.
– Azt akartam mondani, hogy kedves.
– Csak túl sok heggel büszkélkedhetem ahhoz, hogy mások sebein gúnyolódjam. – Mélyet sóhajtott. – Hát, sokkal többet osztottam meg veled a múltamról, mint eredetileg terveztem. Így azt hiszem, már kvittek vagyunk.
– Megesik az ilyen. – Egy pillanattal később megkérdeztem: – Élnek még családtagjaid?
– Van egy húgom – felelte halkan.
– És neki milyen sors jutott?
– Nem tudom. Nem láttam, amióta örökbe fogadtak.
Pár pillanat múlva máris újabb kérdést tettem fel. –
Gondoltál már rá, hogy egyszer megkeresd?
– Párszor megfordult a fejemben. Különösen mostaná-ban. Folyton ugyanazt álmodom. Egy uszodában vagyok, és hallom, hogy egy kislány a nevemet kiabálja, mintha fuldokolna. Rohanok, hogy segítsek, de Mrs. Hummel megragad, és magával hurcol. – Macy rám nézett. – Fogalmam sincs, miért álmodom mindig ugyanezt.