22
1988. NOVEMBER 3.
– Mi a bánat…
Az ablaktörlők vadul csapkodtak ide-oda, hiábavaló igyekezettel próbálták lesöpörni a havat a szélvédőről.
Tizenhat éves Malibum hangos köhögés és rázkódás kö-zepette egyszer csak leállt, a műszerfalon úgy villogtak a kijelzők, akár a karácsonyi izzók. Már csaknem éjfélre járt az idő, és Salt Lake a korai hóhullás szorításában vergődött. Egész pontosan hóvihar tombolt. Épp végez-tem a munkával, és hazafelé tartottam a hólepte utakon.
Azon törtem a fejem, vajon tényleg képes leszek-e véget vetni az életemnek. Ha figyelembe vesszük, merre jártak a gondolataim, igencsak különösnek tűnik, hogy az autóm lerobbanása ennyire felzaklatott. Pedig így volt. Íme Isten határtalan szeretetének újabb bizonyítéka – gondoltam magamban kissé cinikusan.
A Malibut az út szélére kormányoztam, és nekiütköz-tem a hóval borított járdaszegélynek. Haragosan a kor-mánykerékre csaptam. A rengeteg idő ellenére, amelyet Stu műhelyében elvesztegettem, alig értek a kocsikhoz.
Stu már akkor pontosan tudta volna, mi a hiba, mielőtt 23
Richard Paul Evans a motor leállt volna. Láttam egyszer egy filmet egy sut-togóról, aki beszélni tudott a lovakkal, és meggyógyítot-ta őket. Stu is egy ilyen „autósuttogó” volt; már azelőtt tudta, mi a baj egy kocsival, mielőtt a motorháztetőjét felnyitotta volna.
A záporozó hópelyhek burokba zárták az autómat. Amikor már ki se láttam a szélvédőn, kikászálódtam és körülnéztem, felmértem a helyzetem súlyosságát. Minden épület sötét volt az utcán, kivéve egyet, amely körülbelül fél saroknyira állt tőlem. Végigbaktattam a járdán, amelyről még senki sem lapátolta el a havat, egyenesen a fény irányába.
Az épületen tábla lógott, rajta A JAVA HUT vagy JAVA A HUT, KÁVÉzó felirat díszelgett; a szavak el-rendezése miatt nem volt egyértelmű, pontosan hogyan is kellene olvasni a feliratot. Amint közeledtem, egy fiatal nő megfordította a NYITVA táblát a kirakatban, és most már a zÁRVA jel virított rajta. Azután a bejárati ajtóhoz sétált, körülbelül ugyanakkor ért oda, mint én.
Kissé megdöbbent, amikor meglátott. Különös látványt nyújthattam, a fejem és a vállam teljesen befedte a hó.
A lány legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam, velem körülbelül egykorú lehetett, a haja vörösesbarna, széles arcában őzike szeme úgy sötétlett, akár a Coca-Cola.
Az a fajta szépség sugárzott belőle, amely rendszerint görcsöt kötött a nyelvemre. Kinyitotta az ajtót, épp csak annyira, hogy a fejét kidughassa a résen. – Sajnálom, épp most zárunk.