29

Richard Paul Evans

– Szívesen. Kérsz még?

– Köszi, nem kérek. Elég volt. – Az órámra pillan-tottam. Már majdnem hajnali egy volt. – Jobb, ha most utadra engedlek.

Macy együtt érző pillantást vetett rám. – Még mindig aggódom miattad.

– Rendben leszek.

– Biztos?

– Igen.

– Megengeded, hogy hazavigyelek?

Rámosolyogtam. – Ha ragaszkodsz hozzá.

– Ragaszkodom hozzá. – Felállt. – Csak még előbb elmo-sogatok magunk után. – Felkapta a bögrémet, és visszament vele a pulthoz. Miközben én tovább üldögéltem, Macy megkérdezte: – Kérsz egy kis sütit? Van szedres vagy fahéjas.

– Köszönöm, nem kérek.

– Na és mit szólnál egy szelet „Csokoládéhalál” nevezetű sütihez? Ez a leghíresebb specialitásunk.

– Tényleg tele vagyok.

– Bánni fogod. – Kilépett a pult mögül, miközben kezét egy konyharuhába törölgette. – Kész vagyok. A kocsim hátul áll odakinn.

Követtem a lányt a hátsó ajtóhoz. Kimentem, ő pedig sorra leoltogatta a lámpákat, azután beállította a riasztót, és becsukta maga után az ajtót. Még mindig havazott, de már nem olyan sűrűn.

– A tiéd ez a hely?

– Dehogy. Bárcsak az volna. Valóságos aranybánya

– Macy bezárta az ajtót, a kulcsot pedig zsebre vágta. –