25
– Ebben a hófúvásban?
– Nem lakom messze – hazudtam.
A lány homlokán a ráncok még inkább elmélyültek. –
Ahogy akarja. Kiengedem.
Kiléptem az irodából, menet közben begomboltam a kabátom. A lány követett, majd előrekísért, a kávézó bejá-ratához, elővette a kulcsait, és kinyitotta előttem az ajtót.
– Azért köszönöm – mondtam búcsúzóul.
– Nincs mit.
Egy pillanatig csak nézett, majd hirtelen nekem szegezte a kérdést: – Jól van?
Anyámon kívül senki sem érdeklődött a hogylétem felől, amióta elköltöztem otthonról. Nem vagyok az az érzékenykedő típus, apám gondoskodott erről. Borzasztóan szégyelltem magam, de könnyek futották el a szemem. Bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam elfordítani róla a tekintetem.
– Nincs jól, igaz? – A szemembe toluló könnyeket fi-gyelte, majd közelebb lépett, és mindkét karjával átölelt.
Az idejét sem tudnám megmondani, mikor kerültem utoljára fizikai kapcsolatba bárkivel is. Az érintése meleg volt, gondoskodó és biztonságot nyújtó. A fejem egyszer csak a vállára borult, és én szabadjára engedtem a köny-nyeimet. Több mint egy perc is eltelt, mire sikerült visz-szanyernem az önuralmam. Hátrébb léptem, megtöröl-tem az arcom, és közben borzasztóan szégyelltem, hogy egy teljesen idegen ember előtt elsírtam magam.
– Bocsánat.
– Mondd el, mi a baj!