40
– Rendben – mondtam, és bekászálódtam. Olyan hideg volt az autóban, akár a hűtőkamrában. Kiderült, hogy az akkumulátor is lemerült, így nem használhattam sem az ablaktörlőket, sem a fűtést. Amikor az út szabad lett, Carl kinyújtotta a karját, hogy jelezzen, azután a vontató előrelendült, és oldalirányban kirántotta az autómat az utcára. Húsz perccel később megérkeztünk Carl műhe-lyéhez. Bevontatott az autófeljáróra. Végül behúztam a kéziféket, és kimásztam.
Odaadtam neki a kulcsokat, azután a telefonjáról felhívtam Victort, akivel együtt takarítottuk az iskolát. Victor egyszer felajánlotta, hogy bármikor elvisz, ha szükségem van egy fuvarra. Ezt az ajánlatot mind ez idáig elhá-rítottam, mégpedig két nyomós oknál fogva. Először is, volt saját autóm, és nem volt szükségem arra, hogy mások furikázzanak. Másodszor, Victorral a beszélgetések több-nyire az ufók és az összeesküvés-elméletek körül forogtak.
Akár az időjárásról is beszélhetett neki az ember, akkor is képes volt arra terelni a szót, miként tussolta el a kormány a legújabb repülő csészealjról szóló híreket, amelyet Los Alamosban, Új-Mexikóban fedeztek fel. Ritkán értettem egyet (valójában soha) a nézeteivel, és gyanítom, hogy Victor ezért vagy idiótának hitt, vagy azt gondolta rólam, hogy egy titkos kormányszervezetnek dolgozom, amely a földönkívüliek tevékenységét vizsgálja idelent a Földön.
Victor úgy negyvenöt perccel később meg is érkezett.
Feltüzelte a figyelmes hallgatóság reménye, és a legjobb formáját nyújtotta. Átfutotta az ufókról szóló összes 41
Richard Paul Evans alapelméletet, az emberrablásoktól kezdve a gabona-körökön át egészen az Utah déli vidékén történt meg-magyarázhatatlan tehéncsonkításokig. Szokásos reper-toárja újabb elemmel bővült: a spontán emberi öngyul-ladással. Arról tájékoztatott, hogy évente legalább hu-szonhat ember kap lángra spontán módon, és hogy most már rendszeresen hord magával tűzoltó készü-léket az autója csomagtartójában. Felhatalmazott rá, hogy használjam, amennyiben váratlanul lángokban tör-ne ki. Felvetettem, hogy esetleg tarthatnánk egy próba-riadót, de nem talált az ajánlatomban semmi humorosat.
Victor szóáradata még akkor sem hagyott alább, amikor megérkeztünk az iskolához. Mégis gyorsan telt az idő, hiszen a gondolataim egészen másfelé jártak. Gon-dolom, a szív is, akárcsak maga a természet, gyűlöli az ürességet, és én találtam valamit, helyesebben valakit, akivel kitölthettem az űrt. Különös déli kalandom után a kávézóban tisztában voltam vele, hogy talán sosem lá-tom viszont Macyt, de mégis jólesett rágondolni.
Már majdnem este tizenegy volt, amikor Victorral visszaértünk a szerelőműhelyhez. Az autóm a ház előtt állt, és ezt jó jelnek tartottam. A ház teljesen sötét volt, leszámítva a televízió villogó fényét az elülső szobában.
Bekopogtam az ajtón. Egy perccel később megjelent Carl, kócosan és a sok tévézéstől üveges tekintettel.
– Bocsánat a kései zavarásért! – mondtam. – Most vé-geztem a munkával.
Carl a nyakát dörzsölgette. – Nem gond. Megbütyköl-tem a masinát.