47
Richard Paul Evans Ha összegyűjthetném a gyermekkor reményét, A vágyakat s álmokat, miket ismertem rég.
Összeszedném én, ha tehetném.
S teérted mindet elcserélném.
Csodaország sohasem létezett,
Valahogy Alice mégiscsak tévedett, Talán megtalálhatnám, ha akarnám, De meglehet, hiába is próbálnám…
Az egyik akkord közepén abbahagytam a pengetést, és hagytam, hogy a gitár lüktető visszhangja elhaljon a szobában. Nem tudom, miért kínoztam magam. Anyám-ra gondolni önmagában is éppen elég fájdalmas volt, hát még énekelni róla. Ez csak terápia – győzködtem magam.
Abban a pillanatban kopogtak az ajtón. Elhúztam a szám. A főbérlő, gondoltam. A háziúr meglehetősen különös szerzet volt. Hetvenes éveinek végén járhatott, és egyedül élt. Közvetlenül fölöttem lakott. Amikor még csak fontolgattam, hogy kiveszem a lakást, nagylelkű-en felajánlotta, hogy használhatom a telefonját. Erről az ajánlatáról azután persze rögtön az első alkalommal meg is feledkezett, amint szaván akartam fogni.
Azonkívül általában korán lefeküdt, úgy nyolc óra körül, és nyugtalanul aludt. Gyűlölte, hogy késő éjszaká-ig dolgozom; azt állította, hogy minden éjjel felébresz-tem. Nem számított, mennyire vigyázok, hogy még vé-letlenül se csapjak zajt. Ha tíz óra után hangokat hallott a lakásomból, máris lent termett, és kivörösödött arccal 48
mondta a magáét. A gitáromat a kanapé mellé fektet-tem, majd kinyitottam a zárat, és felkészültem lelkileg az öregúr szónoklatára. Kitártam az ajtót. Macy állt a sötét folyosón. Egy pillanatig csak némán bámultunk egy-másra.
– Felébresztettelek? – kérdezte.
– Nem, épp most értem haza. Gyere be!
– Kösz. – Macy belépett, és kényelmesen szemügyre vette a szobámat. Pillantása megakadt a gitáromon. – Te énekeltél?
– Csak egy dalt, amin már egy ideje dolgozgatok.
– Te írtad? – kérdezte csodálattal a hangjában.
– Igen.
– Nagyon ügyes vagy.
örültem a dicséretének. Odamentem a kanapéhoz, és levettem róla a gitártokot. – Foglalj helyet! Odalépett hozzám, és letelepedett a kanapémra. – Szép kis lakás.
Otthonos. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette a gitáromat. – órákat is adsz?
– Régebben adtam. Még Alabamában. Már megfordult a fejemben, hogy talán itt is belekezdhetnék, de az életem az utóbbi időben olyan sok dologban félresik-lott… nehéz tanítványokat szerezni.
– Én mindig is meg szerettem volna tanulni gitározni
– jegyezte meg. Felnézett rám. – Bocs, hogy ilyen későn török rád. Most fejeztem be a munkát, és csak látni akartam, hogy vagy.
– Jól vagyok.
– Tényleg?