14
Az volt a nagy álma, hogy egy szép napon majd át-veszem a családi vállalkozást – a Smart Autó Szervizt –, ezért tízéves koromtól fogva minden szombaton levon-szolt magával a műhelybe, és munkára fogott. Miközben a haverjaim a helyi cukrászdában lógtak, vagy légpuská-val szöcskékre vadásztak, én azzal töltöttem a gyermek-korom, hogy kerekeket és légszűrőket cseréltem.
Mindent gyűlöltem, ami a műhelyhez fűződött; az unalomtól kezdve, ahogy azt kellett figyelnem, miként boncol fel Stu egy sebességváltót, a mustáros-felvágot-tas, motorolajos szendvicsekig. Ám leginkább Stu tár-saságát utáltam. Ő nem volt híve a haszontalan cseve-gésnek, ezért a hosszú napok általában néma csendben teltek, leszámítva a sűrített levegős csavarkulcs időnként felsíró nyüszítését és a helyi country-adó állandó viny-nyogását. Nincs sok tehetségem az autószereléshez, és Stut mintha állandóan bosszantotta volna az ügyetlen-ségem. Minden héten könyörögtem anyámnak, hogy ne küldjön oda, majd egy szombaton, a tizennegyedik születésnapom környékén, Stu végre lemondott rólam, és otthon hagyott.
Lehet, hogy a szerelem nem vak, mindenesetre borzalmasan rövidlátó.
MARK SMART NAPLóJÁBóL
Anyám, Alice Geniel Phelps egyáltalán nem hasonlított Stura. Csendes volt, elgondolkodó, és nagyon szépen beszélt. Szeretett olvasni, filozófiáról beszélgetni, 15
Richard Paul Evans kedvelte a zenét és az irodalmat, az olyan dolgokat, amelyeket az apám általában időpocsékolásnak tartott.
Sohasem tudtam elképzelni, hogy egy olyan nő, mint az anyám, hogyan mehetett hozzá egy olyan alakhoz, mint Stu, amíg a kezembe nem akadt a szüleim házasságkö-tési anyakönyvi kivonata. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy csupán nyolc héttel a születésem előtt há-zasodtak össze. Rájöttem, hogy az akkori szokások miatt anyámnak valószínűleg nem volt más választása.
Ahogy idősebb lettem, Stu és én egyre többet vesze-kedtünk. Megszámolni sem tudnám, hányszor avatko-zott anyám a vitába az én oldalamon, néha szó szerint kettőnk közé vetve magát. Ő volt a vékony szál, amely a családunkat összetartotta. És akkor örökre elment. S vele együtt az otthonom is a múlté lett.
Mint már említettem, akkoriban amúgy is elég rosszul állt a szénám. Habár keményen dolgoztam és kitűnően tanultam, az első évem után az egyetem a költségvetés csökkentésére hivatkozva több száz ösztöndíjat meg-szüntetett, az enyémet is beleértve. Mivel az egyetemről így kimaradtam, elveszítettem egyúttal az állásomat az egyetemi irattárban, és a kollégiumi szobámat is.
Igazság szerint nem igazán érdekelt a mérnöki tudo-mány – nem különösebben rajongtam érte –, de a szüleim nem engedhették meg maguknak a tandíjat, ezért az ösztöndíj jelentette számomra az egyetlen utat az egyetemre. Arról álmodoztam, hogy dalszövegíró leszek. zenei ösztöndíjat azonban hihetetlenül nehéz elnyerni, hacsak nem komolyzenei virtuóz az ember. Én természetesen 16
nem vagyok az. Egész jól játszom a tizenkét húros gitá-ron. Talán inkább afféle népdalénekes volnék, nem az a kifejezett juilliardos típus.
Stu előre megjósolta, hogy kudarcot fogok vallani, nekem azonban eszem ágában sem volt megadni neki ezt az örömet, ezért Utah-ban maradtam, és vidám, hazug-ságokkal teli leveleket írtam haza arról, hogy milyen jól haladnak a tanulmányaim. Valójában szegény voltam, magányos, és mély depresszióba zuhantam. Egy lepuk-kant alagsori lakásban éltem, és elvállaltam az egyetlen munkát, amelyet találtam – egy közeli középiskola por-taszolgálatát.
Az volt a tervem, hogy összespórolom a pénzt az egyetemre, de a keresetem még a megélhetésre is alig volt elég. Amikor anyám meghalt, a nagynéném felhívta a kollégiumot, hogy értesítsen. Ekkor tudta meg a csalá-dom, hogy kimaradtam az iskolából. Mivel nem hagytam hátra sem a címem, sem a telefonszámom, anyám haláláról csak két nappal a temetés után szereztem tudomást, amikor felhívtam, hogy beszéljek vele. Stu vette fel a telefont. Hazugnak nevezett, és a fejemhez vágta, hogy ne is fáradjak a hazamenetellel.
Azt hittem, ennél lejjebb már nincsen, de hamar kiderült, hogy tévedtem. Néhány nappal később az alabamai barátnőm, Tennys, akivel már négy éve jártunk, levélben értesített az eljegyzéséről. A választottja egy ígéretes, ifjú csontkovács volt.
Szégyellem azt, ami ezek után történt. Most már elhi-szem, hogy bizonyos körülmények között mindannyian 17
Richard Paul Evans képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyeket egyébként lehetetlennek tartanánk.
Az elmúlt év során amúgy is depresszióval küszköd-tem. Amikor azonban a búskomorságomhoz hirtelen fájdalom, magány és visszautasítás is társult, fontolgatni kezdtem, hogy véget vetek az életemnek. Ez először nem volt több kósza gondolatnál, amely gyorsan tovaröp-pent. Ám ahogyan a depresszióm egyre súlyosbodott, a kósza gondolat lassan gyökeret vert a fejemben.
E történet kezdetének estéjén, amint megérkeztem a munkahelyemre, egy őrült irodalomtanárnő azonnal üvöltözni kezdett velem. Azzal vádolt, hogy elloptam az iskola egyik CD-lejátszóját. Az égvilágon semmit sem tudtam róla, még csak nem is láttam a lejátszót soha, de az a nő kötötte az ebet a karóhoz, hogy egyedül én jut-hattam be a szobájába, és égre-földre esküdözött, hogy kirúgat az állásomból, és feljelent a rendőrségen, ha reg-gelre nem adom vissza. Valamivel később, WC-takarítás közben úgy döntöttem, ez lesz életem utolsó fájdalmak-kal teli éjszakája. Ekörül forogtak a gondolataim, amikor útban hazafelé lerobbant az autóm. Isten mér rám még egy utolsó csapást – gondoltam. Igazság szerint azonban egészen más tervei voltak.
Anyám mindig azt mondta: „Az ember végső két-ségbeesése Isten lehetősége a megmutatkozásra.” Azt is gyakran elismételte, hogy „legyél kedves mindenkihez
– sosem tudhatod, miféle keresztet kell viselniük, és milyen édesen cseng fülükben egy kedves szó”. Az az éjszaka mindkét bölcsességének bizonyságot szerzett.