39

Richard Paul Evans Odamentem, hogy üdvözöljem. – Jó napot! Mark vagyok. – A leheletem megfagyott a levegőben.

– Carl – felelte a férfi.

– Köszönöm, hogy idefáradt.

– Aha. – Végigmérte a hóval borított járművet. – Van hátul pár söprűm. – Elővett két partvist a teherautó pla-tójáról, átadott nekem egyet, és együttes erővel letakarí-tottuk a havat az ablakokról, az ajtókról és a motorház-tetőről. Azután letérdelt, és ráakasztotta a vontatókötelet az autóm lökhárítójára, majd saját kocsijának vonóhor-gára. Kissé nehezen ugyan, de sikerült kinyitnom a ve-zetőülés melletti ajtót.

– Vontatták már valaha? – kérdezte a férfi.

– Igen. – Valójában többször is, mint ahogy meg tudnám számolni. Stu mindig segített azoknak, akik nem engedhették meg maguknak, hogy vontatót béreljenek.

Ez szép volt tőle, ennyit el kell ismernem; habár nekünk sem volt sok pénzünk, ő mindig segített másokon. Egyszer nem fogadott el munkadíjat egy gyermekét egyedül nevelő anyától, aki az utcánk végén lakott. Azt mondta neki, hogy csak egy ócska gyújtógyertyával volt gond a kocsijában. Valójában viszont az egész délelőttöt a kar-burátor újjáépítésével töltötte. Mivel még csak tízéves voltam, majdnem kikotyogtam a dolgot, ám Stu szigorú pillantása még időben belém fojtotta a szót.

– Csak tartsa feszesen a kötelet! – kiáltotta Carl a veze-tőfülke nyitott ablakából. – Ne felejtse üresbe tenni a ko-csit! És engedje ki a kéziféket, ha netán be volna húzva!