ZÁRSZÓ

Ezt Manuel írta, Demetriosz fia. Azé a Demetrioszé, aki az öreg Mánuel császárnál szolgált mint fahordó. Ő maga azonban, aki ezt írta, Mánuel, Johannesz Angelosz urat szolgálta, akit a latinok Jean Ange néven ismertek, és akit a törökök Angyalnak neveztek, és féltek tőle.

Miután uram megírta, amit meg akart írni, megmutattam neki a pincébe rejtett pénzemet és az arany áldozókelyhet, amit a Khora-kolostorból sikerült megmentenem, és ezt mondottam:

– Sok latin váltotta meg az életét a szultán vezíreitől. Váltsd meg te is, és meneküljünk el együtt innen, a halál városából.

– Nem, nem – válaszolta. – Számomra a legnagyobb kegyelem a halál, ami egyáltalán érhet. Te azonban csak maradj életben, és bízzál a törökök kegyelmében, hiszen te azok közül való vagy, akik minden időkben életben maradtak, mivel olyanok, amilyenek, és arról ők maguk semmit sem tehetnek.

Uram sok éjszakát virrasztott át, és utolsó napjain sem nem evett, sem nem ivott, hanem teljes böjtöt tartott. Ezért is lehetett már annyira zavaros a feje, hogy nem gondolt a saját érdekeivel.

A város elfoglalását követő harmadik nap reggelén, miután a törökök elvégezték a reggeli mosdásukat és imájukat, Mohamed szultán elküldött uramért, és színe elé hívatta. En bizonyos távolságból követtem uramat, és senki nem akadályozott meg benne. Más görögök is összegyűltek Konsz-tantinosz oszlopa körül, hogy lássák, mi történik.

Konsztantinosz oszlopánál a szultán fölmutatta Konsztantinosz császár fejét, amelynek már kifolyt a szeme, és erősen szaglott, s így kiáltott:

– Karddal hódítottam meg Konstantinápolyt, és karddal vágtam le a görögök császárát, hogy városát megörököljem tőle. Van-e valaki, aki el akarja vitatni tőlem karddal szerzett örökségemet?

Uram elébe lépett, és szólt:

– Vitatom az örökségedet, törökök emírje, Mohamed! Bíborcsizmában születtem, amely halálomig a lábamon marad. Császári vér vagyok, és Konstantinápoly egyetlen törvényes baszileusza, bár ezt te nem tudtad!

Mohamed szultán egyáltalán nem lepődött meg a szavain, hanem a fejét csóválta, és megjegyezte:

– Mindent tudok, amit tudnom szükséges. Már atyám is ismerte a származásodat, noha azt hitted, mindenki elől eltitkoltad. Számomra ez nem meglepetés, mert nekem szemem és fülem van mindenik keresztény országban, még Avignonban is. Mit képzeltél, miért engedtelek el magam mellől az ősszel, és miért ajándékoztam neked egész maroknyi drágakövet búcsúzóul, amikor elhagytál?

Uram így válaszolt:

– Tudom, hogy te úgy gyűjtőd magad köré az embereket, ahogy Arisztotelész gyűjtötte a természeti ritkaságokat. Magad mondtad egyszer, hogy téged az emberekben semmi nem lep meg, mivel keresztüllátsz rajtuk. Én sem lephettelek meg tehát.

Mohamed szultán így felelt rá:

– Pedig te valóban megleptél engem, Angyal! Azért engedtelek Konstantinápolyba, amikor a háború kirobbant, mert azt reméltem, hogy a józan ész szerint lázadást fogsz itt szítani a császár ellen, és versenyre kelsz vele a hatalomért. Ezért adtam neked felhasználható vagyont is, hogy a pártoskodás magvát elvessem a védők között. De te megleptél engem. Csakugyan el kell hinnem, hogy benned az egyetlen olyan emberre találtam, aki nem ismeri a hatalomvágyat.

Uram ezt mondotta:

– Az én időm csak most érkezett el. A hadsereged és a görög nép előtt vitatom az örökségedet, és követelem tőled országomat!

Mohamed szultán szánakozóan megrázta a fejét:

– Ne légy bolond, hanem borulj le előttem, és hajts fejet előttem, a győztes előtt, és akkor megkímélem az életedet. Különben megelégelem a dolgot és félredoblak, ahogyan Arisztotelész is belefáradt, amikor a cethal csigolyáját a hátán cipelte a múzeumába.

Uram ekképpen válaszolt:

– A győztes nem te vagy, hanem én.

Makacssága annyira földühítette Mohamed szultánt, hogy jeladásul összecsapta a két kezét, és így kiáltott:

– Történjék hát, amint te akarod! Adjátok rá a bíborcsizmát, hogy bíborcsizmával a lábán haljon meg, amiként született. Nem vonom kétségbe a származását!

A hóhérai azon nyomban megragadták uramat, lerángatták a ruháit, az ujjast hagyván csak rajta. A hóna alatt megragadván, késükkel mindkét combján átmetszették az ütőerét, úgyhogy a vére végigfestette a térdét, a lába szárát meg a lábfejét.

Miközben ömlött a vére, uram mindkét kezével a hóhérai vállára támaszkodott, hogy állva maradjon, tekintetét az ég felé fordította, és így imádkozott:

– Fölfoghatatlan Isten, a te valóságodat szomjaztam életem minden napjában. Börtönből börtönbe küzdöttem át magam, hogy rátaláljak a te valóságodra. De halálom pillanatában könyörgök: Engedj még egyszer visszatérni! Add vissza nekem még egyszer idő és tér bilincseit, a te szörnyű és gyönyörű bilincseidet! Engedd ezt meg nekem, hiszen tudod, miért könyörgök érette!

A szultán kezével fölemelte uram reszkető állát, és fejét körbeforgatván ekképpen szólott hozzá:

– Nézd meg a városodat, Johannesz Angelosz baszileusz! Uram végső erejével így válaszolt:

– Nézem gyönyörűséges városomat, de ahol most a lábam a földet éri, csillagtestem egyszer még visszatér. A falak romjaihoz tér vissza csillagtestem. Idő és tér megbilincseltjeként a falakról sötét virágot szakítok szerelmem emlékezetére. De te, Mohamed, te nem térsz vissza soha!

Így halt meg az én uram, Johannesz Angelosz, lábán bíborcsizmával. Miután kilehelte lelkét, fejét a törökök levágták, testét pedig a kikötőnél a tengerbe dobták, a többi holttest közé, amelyek a tengert mérgezték.

De a szultán, miután magát a császár örökösének nyilvánította, a hadseregét és a hajóhadát elküldte a városból, és megengedte, hogy az életben maradt görögök pátriárkát válasszanak maguknak. Gennadiosz barátot választottuk meg, aki a legszentebb volt a város szerzetesei közül, és akinek hírneve miatt a törökök is megkegyelmeztek. A szultán a szálláshelyén fogadta őt, és mint Konstantinápoly pátriárkáját hivatalában megerősítette, amint azt a szultán előtt a császárok is tették, és jóindulata jeléül értékes pásztorbotot és egy arany áldozókelyhet ajándékozott neki. A szultán ily módon beváltotta ígéretét, és megengedte a görögöknek városukban a szabad vallásgyakorlatot és a saját bírói hatalom gyakorlását is. A szultán még néhány templomot is ajándékozott a pátriárkának, hogy a görögök vallásukat azokban gyakorolhassák, a többit azonban megtisztították és az iszlám Istenének dicsőségére mecsetté alakították.

A kikötővel szemközti parton a szultán megerősítette Péra városának korábbi kereskedelmi jogait, annak jutalmául, hogy Péra megőrizte semlegességét, és jó szolgálatokat tett a szultánnak az ostrom alatt. De Péra szárazföldi falait lerombolták, és a Pérából elmenekült lakosok házait lepecsételték, és holmijaikat a szultán számára lajstromba vették, amennyiben a menekültek három hónapon belül nem térnének vissza a városba, hogy személyesen újra birtokba vegyék a javaikat.

Konstantinápolyba is egész sereg menekült tért vissza, és a szultán külön kegyét ígérte mindazoknak a görögöknek, akik visszatérnek, és bizonyítani tudják előkelő származásukat. Néhányan visszatértek, és miután igazolták származásukat, a szultán parancsára azon nyomban kivégezték őket. A szultán csak a szegény népnek kegyelmezett, megengedvén neki, hogy ki-ki a maga tanult mesterségében dolgozhasson és gazdagítsa a birodalmat. A tanult földrajztudósoknak, a történelemtudósoknak és a császári technikusoknak is megkegyelmezett és szolgálatába fogadta őket. De a filozófusoknak nem kegyelmezett.