1453. április 20.

A házamban ébredtem. Ő mezítelenül aludt mellettem. Szavakkal elmondhatatlanul szépséges volt. Halandó teste olyan volt, mint az arany és mint az elefántcsont. Oly szép, oly érintetlen volt mindennek ellenére, hogy gombócot éreztem a torkomban, amint őt néztem.

Szerelmem égetett. Testem hamuvá égett, amíg őt néztem. Soha még oly közelinek nem éreztem a halált, mint az ő alvó testét nézegetve. Még akkor sem, amikor egyszer ifjúkoromban a fülemüle dalára ébredtem, s a Halál ropta táncát a temető falán.

Ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő volt minden. A halál gombócával a torkomban arra gondoltam, hogy az ember tökéletlensége csupán a testnek a következménye, mivel Isten férfinak és nőnek alkotta meg az embert. Negyvenéves voltam. Nekem már tudnom kellett volna mindezt. De nem tudtam. Szerettem. Vakon. Vigasztalanul.

Riadóra szóltak a harangok az ágyúdörgésnél is hangosabban. Emberek futottak az utcán a házam előtt, a futó lépések dobajától összekocódtak az edények az asztalon. Ijedten szöktem föl fektémből, mert eszembe jutott a kötelességem. Ő is fölébredt, és meztelenségét félénken takargatva az ágyneművel, fölült az ágyban.

Sietve öltözködtem. Még csak kardom sem volt. Sietősen adtam neki egy búcsúcsókot, és leszaladtam a lépcsőn. A kapu előtti kőoroszlánnál Mánuel próbálta az embereket megállítani és megkérdezni tőlük, mi történt. Hitetlenkedő csodálkozás ragyogott az arcán.

– Uram! – kiáltotta. – Csoda történt! Áldott ez a nap! Most érkezik a pápai hajóhad! Az első gályák máris látszanak a tengeren!

A tömeggel együtt futva tettem meg én is az egész utat végig az Akropolisz dombjára. A tengerparti fal fölé emelkedő magaslatról a ziháló, integető és ordibáló emberek közül négy nagy nyugati gályát pillantottam meg, amelyek a magas hullámverésben dagadó vitorlákkal rendületlenül haladtak az Akropolisz földnyelve felé, török gályák megszámlálhatatlan sokaságában. Három hajó árbocán genovai zászló lobogott. A negyediken, ez egy nagy teherhajó, a császár hosszúkás bíbor zászlaja lengett a szélben. Több keresztény hajót nem lehetett látni.

A hajók már oly közel voltak, hogy a szél a fülünkig sodorta a küzdelem zaját, a kiabálásokat, az átkozódásokat és a lövéseket. A törökök vezérhajója belefúrta orrhegyét a legnagyobb hajó oldalába és úgy maradt beleragadva.

A törökök mindenik keresztény gályába belevágták a csáklyáikat, úgyhogy a nagy hajók a vitorláik erejével számos könnyű kis gályát vonszoltak magukkal.

Az emberek izgatottságukban kiabálva mesélték, hogy a küzdelem már messze bent a tengeren elkezdődött. A szultán a Márványtorony közelében lévő zátonyos szakaszon messze belovagolt a tengerbe, hogy parancsokat kiáltson a hajóinak, felszólítván a kapitányokat, hogy pusztítsák el a keresztények hajóit.

A part menti fal feketéllett a tömegtől. A mendemondák és a történetek szájról szájra jártak. A szultán eltorzult arccal, ajkát elhúzva vicsorgott, mint a kutya. Szája tajtékzott. Ez bizony igaz lehetett. Hiszen a saját szememmel láttam Mohamedet, amint dührohamot kapott, noha már megtanulta magát fegyelmezni.

Lassan, rendíthetetlenül sodorta a szél a nagy gályákat a kikötő és a biztonság felé. Úgy vonszolták magukkal a török gályákat, miként medve vonszolja magával a bundájába csimpaszkodó vadászebeket. Oly sok török gálya volt, hogy egymásnak ütköztek. A magasra csapó hullámokból véres tajtékfoltok villantak a szemünkbe. Néha-néha valamelyik gálya abbahagyta a küzdelmet, kiakasztotta a csáklyáját és oldalabbra evezve, másikat engedett a maga helyére. Kicsit távolabb, kint a tengeren egy süllyedő török gálya hánykolódott.

Dobpergés és a kürtrivalgás, szörnyű kiáltozások és halálhörgés töltötték be a levegőt. A tengeren holttestek és hajódarabok úsztak. A vértes keresztény tengerészkatonák hajóik magas fedélzetéről fejszével, karddal, dárdával verték vissza a hajók oldalán fölfelé kúszó törököket. Gályája hátsó fedélzetéről szócsővel a kezében, a török hajóhad parancsnoka üvöltötte a parancsait.

A tömeg egy emberként kiáltozta: Flaktanellasz, Flaktanellasz! Ujjongva szállt a kiáltás az egész város fölött. Valaki felismerte a császár színeit viselő hajó kapitányát. A hajó még jóval az ostrom kezdete előtt Szicíliába vitorlázott gabonáért. A nagydarab férfi fintorgott, nevetett, kezében véres fejszéjét lengette s mutogatta íjászainak a török gályák árbocaira fölkapaszkodó lövészeket.

A hajók benedvesítették vitorláikat, hogy a törökök égő kócot lövő nyilaitól lángra ne lobbanjanak. Az egyik török gálya fedélzetén hirtelen tűzfolyam zúdult végig, és megperzselődött emberek iszonyú fájdalomüvöltése túlharsogott minden más zajt. Az égő gálya kiszállt a küzdelemből, lángnyelveket hagyva maga után.

A látvány hihetetlen volt. Négy keresztény hajó ellenállhatatlanul tört utat magának a kikötőbe, miközben legalább negyven könnyű török harci gálya ostromolta. A tömeg elmondhatatlanul ujjongott. Újra és újra azt kiáltozták, hogy jön a pápai hajóhad. Ez még csak az előcsapat. Kosntantinápoly meg van mentve!

A füstölgő, összetorlódott hajók már elhaladtak az Akropolisz földnyelv mellett. Ott éles kanyarral nyugat felé kellett fordulniuk, hogy eljussanak a lánchoz, a kikötői öbölbe. Elvesztették kedvező hátszelüket. Sebességük lecsökkent. Amint bejutottak az Akropolisz dombjának árnyékába, a vitorlák elernyedtek, és a hajók nem engedelmeskedtek többé a kormánylapátoknak. A domb kifogta a vitorlákból a szelet. A török hajókról örömujjongás harsant. A tömeg elnémult. De a kikötői öböllel szemközt, Péra falainak másik oldaláról, a dombokról az ellenszélben is hallani lehetett a látványra összegyűlt török csapatok győzelemkiáltását, amint Allahot dicsőítették.

Harcolva, szüntelen csatározás közepette siklottak a keresztény hajók egymás mellé. Nem hagyták el egymást a bajban sem, noha a török parancsnoki hajó orra még mindig benne volt a legnagyobbik gálya oldalában, és gátolta annak mozgását. Egymáshoz kapcsolódva, egymás oldalához simúlva himbálóztak a széltől már nem is borzolt vízen, mint egy egységes erődítmény, amelyekből kövek, golyók, nyilak és forró ólom záporozott a török gályákra. Sistergő ívben csapott le a görögök tüze a távolabb lévő gályákra is, melyek legénységét teljesen lefoglalta az igyekezet, hogy a hajójukon a tüzet eloltsák.

Flaktanellasz, Flaktanellasz!” – kezdett ismét kiáltozni a tömeg a part menti fal tetejéről. A hajók immár oly közel voltak hogy a küzdőknek az arcvonásait is meg lehetett egymástól különböztetni. Segíteni azonban nem tudott nekik senki. A lánc mögött harcra készen sorakoztak föl a velencei gályák, de a lánc megakadályozta őket abban, hogy beleavatkozzanak a küzdelembe. És a láncig még hosszú volt az út.

Városszerte zúgtak a harangok. A török ágyúk abbahagyták a tüzelést. Csillapíthatatlan izgalommal várták a küzdelem eredményét mind a falakon, mind pedig a törökök táborában. Szájról szájra terjedt a hír, hogy a szultán visszalovagolt a Szent Romanosz-kapuval szemközti táborába, és ott a sátrába zárkózott.

Látván a genovai hajók hihetetlen küzdelmét, mindent megbocsátottam a kereskedelmi előnyeit féltékeny óvó Pérának. Megértettem, hogy milyen fegyelem és hajózási tudomány eredménye volt az általam látott küzdelem. Megértettem, miért Genova volt évszázadokon át a tenger királynője és miért versenyzett Velencével. Végtelenül lassan, hüvelykről hüvelykre mozdult előre a négy nagy gályából alakult recsegő-ropogó és tüzet okádó erődítmény, amint a hullámok és az evezők a lánc felé terelték.

A város falain és a dombokon az emberek térdre borultak imádkozni, nem bírván tovább a szinte elviselhetetlen feszültséget. Olyan borzalmas volt a törökök számbeli fölénye. Oly eszelős dühvel cseréltek újra és újra helyet a török gályák, és folytatták mindig friss erőkkel a támadást. A török hajóhad parancsnoka teljesen berekedt a folytonos kiáltozástól. Vér csorgott az arcán. Levágott karú turbános katonák zuhantak a tengerbe, a kezük azonban továbbra is görcsösen szorította a keresztény hajók peremét.

„Panaghia, Panaghia! Szent Szűz, óvd a városodat!” – imádkoztak térdre hullva az emberek. A görögök a latinokért imádkoztak, megindulva a hajósok kitartásától és bátorságától. Talán nem is hősiesség, ha az ember a saját életéért harcol. De az hősiesség volt, ahogy a négy hajó a roppant túlerővel dacolva, egymást el nem hagyva, próbált áttörni a kikötőbe, hogy Konstantinápolynak segítséget hozzon.

Azután mintha valami kék villanás suhant volna át az égbolton. A levegőben meglibbent a Szent Szűz kék ruhájának a szegélye. Csoda történt. A szél megfordult. Hirtelen ismét kidagadtak a hajók nedves vitorlái, és az egész összegabalyodott hajócsoport gyors tempóban siklani kezdett a lánc irányába. A török hajók parancsnoka az utolsó pillanatban vágatta le fejszékkel a saját hajójának az orrát úgy, hogy csak a lékverő csúcs maradt bent a keresztény hajó domború tölgyfa oldalában. Patakokban folyt a vér a török gálya ereszeiből, midőn megfordult és vereségét beismerve visszafelé kezdett evezni. Bukdácsolva, törött evezőkkel, a görögök elolthatatlan tüzének gomolygó füstjében követték a török gályák a vezérüket. Konstantinápoly lakosainak szűnni nem akaró diadalkiáltásai az eget is megremegtették.

A csodákról én nem sokat tudok. De ahogy a szél a döntő pillanatban megfordult, az bizony olyan volt, mint egy csoda. Valami szent s emberi érzékkel fel nem fogható volt ebben az eseményben. Különleges ragyogását nem homályosította el sem a sebesültek szörnyű jajgatása, sem a hajósok rekedt szitkozódása, amint elfúló hangon kiáltoztak, hogy nyissák meg a láncot. A lánc lekapcsolása a parti toronyról, hogy a hajókat a kikötőbe beengedjék, nehéz és veszélyes művelet volt. Csak amikor a török hajók már eltűntek a szem elől, adott engedélyt Aloisio Diedo a lánc megnyitására, és a négy gálya bevergődött a kikötőbe, kilőve ágyúit a császár tiszteletére.

A hajók legénysége zászlóival és a kapitányaival egyetemben, még aznap délután, ujjongó tömeg kíséretében átvonult a városon a Khora-kolostorba, hogy Konstantinápoly Panaghiájának köszönetet mondjon a megmenekülésükért. A sebesültek is ott vonultak velük mindannyian, akik csak képesek voltak mozdulni, néhányat pedig hordágyon vittek el a templomba, mert csodálatos gyógyulást reméltek, miután láthatták meglibbenni az égbolton a Szent Szűz szoknyájának a szegélyét. A latinok így hálálkodtak és így dicsőítették a görögök Szent Szüzét, miközben szemük káprázott a Khora-kolostortemplom aranyalapra fölrakott mozaikjainak a ragyogásától.

A hálaadó istentisztelet után sokan közülük a falakra jöttek, hogy megnézzék a törököket, és gyalázkodásokat kiáltozzanak a sáncárok és az elővédmű ellen rohamozó törököknek. Még mindig a harci hév és a győzelmi mámor hatása alatt voltak. De mikor az ágyúóriás eldördült, és a fal megmozdult a lábuk alatt, elhallgattak, keresztet vetettek és sietősen visszatértek a falakról a városba és a hajóikra.

Sok más emberrel együtt én is megszorongattam Flakta-nellasz kapitány kezét, és megveregettem a hátát, mivel hát ő görög volt. Gabonával megrakott hajójával Khiosz kikötőjében találkozott a három genovai gályával, amely kedvező szélre várt, és csatlakozott hozzájuk. A küzdelemben az ő lassú és rosszul fölfegyverzett hajója a genovaiaknak inkább kárára volt, mintsem hasznára. Ennek ellenére a város lakossága őt tartotta a küzdelem hősének, olyannyira, hogy bár az első dicsőítést még kissé zavartan fogadta, hamarosan maga is hinni kezdte. Jól megtermett férfiú, és állandóan pislog. Szókincse azonban oly kicsi, hogy minden második szó után kénytelen káromkodáshoz folyamodni, hogy zavarát leplezze.

A város gondolkodó lakóinak szívéből azonban hamarosan szertefoszlott az öröm és a reménység ragyogása, amikor megértették, hogy az a három genovai hajó egyáltalán nem elővédje az egyesített keresztény hajóhadnak, hanem csupán a császár által még az ősz folyamán vásárolt és akkor ki is fizetett fegyvereket szállította le. A szultán hajóhadának ellenük intézett támadása a semlegesség nyilvánvaló megsértése volt, mivel a hajók tulajdonképpen Pérába tartottak. A kapitányok csak azért vették fel a harcot, mivel tiltott hadirakományt vittek, és féltek, hogy elveszítik a hajóikat. A kikötőbe jutván gazdag emberekké lettek ők is meg a hajótulajdonosok is. Hogy aztán a gazdagságukat és a hajójukat sikerült-e Péra semlegességére való hivatkozással meg is őrizni, az más kérdés.

Belőlem is elszállt a mámor. Vissza kellett térnem a Blachernaiba, a szálláshelyemre, és jelentkeznem kellett Giustinianinál. Búcsúzóul megcsókoltam ifjú feleségemet, de már akkor egészen más gondolatok forogtak a fejemben, és megtiltottam neki, hogy a városba menjen, nehogy fölismerjék. Manuelnek megparancsoltam, hogy engedelmeskedjék neki és megígértem, hogy azonnal visszajövök, amint a kötelességeim megengedik.

A Szent Romanosz-kapunál a külső falon kívül már a nagy fal is megrongálódott az ágyúgolyóktól. Alkonyattájt gerendákat, földet, rőzsekötegeket és bőröket szállítottak végtelen sorokban a rohamkapun át a falak közötti sikátorba, hogy a külső falat megerősítsék. A kapun bárki kimehet a külső falhoz, a visszatérés azonban már sokkal nehezebb. Az őrszemek, akiket Giustiniani állított oda, a karjánál vagy a nyakánál fogva ragadnak meg mindenkit, aki vissza akarna szökni, és kényszerítik őket, hogy egész éjszaka dolgozzanak. Giustiniani latinjai már teljesen kimerültek az éjjel-nappal tartó ágyú-tűztől és a törökök szüntelen bosszantó támadásaitól, mellyel a faljavítási munkálatokat igyekeztek megzavarni. Legtöbbjük még a vértet sem tudta lehúzni magáról több napon át.

Giustinianinak leírtam a tengeri küzdelmet, amint azt a magam szemével láttam, és így szóltam:

– A velenceiek a Blachernaiban dühöngenek a genovaiak tengeri győzelme miatt. Hiszen az ő hajóik eddig még nem sok dicsőséget szereztek a lánc mellett lustálkodva vagy éppen menekülve a szultán bombardjainak a kőgolyói elől!

– Még hogy győzelem? – mondta Giustiniani, és már nem nevetett. – Az egyetlen győzelem az, hogy lassan immár két hete álljuk az ostromot. Ezeknek a hajóknak az érkezése egyébként a mi legnagyobb vereségünk. Eddig legalább reményünk volt arra, hogy a pápa által összeszedett hajóhad időben meg fog érkezni a segítségünkre. De most már tudjuk, hogy az egész görög tenger üres, de még csak Itália kikötőibe sem gyűjtöttek össze hajókat. A keresztény nemzetek bizony elhagytak bennünket!

– No de az ilyenféle vállalkozásokat titkolni szokás az utolsó pillanatig! – vitatkoztam.

– Badarság! – felelte. – Egy nagy hajóhadat nem lehet annyira titokban fölszerelni, hogy a genovai kapitányok legalább mendemondát ne hallottak volna róla. – Ökörszemével fenyegetően rám nézett, és megkérdezte: – Hol voltál, hogy egy álló napig nem láttak a Blachernaiban?

– Nyugalmas nap volt, és a magam dolgait intéztem. Talán már nem bízol bennem?

– Az én lajstromomra lettél följegyezve! – tett szemrehányást. – Énnekem tudnom kell, hogy te mikor mit teszel! – Felpüffedt arcát hirtelen egészen közel nyomta az arcomhoz, szemében zöld láng lobogott, és így szólt: – A török táborban láttak téged aznap!

– Örült vagy! – kiáltottam. – Ez szörnyű hazugság, és a fejem vesztét jelentheti. Ugyan, hogy juthattam volna oda, és hogyan tértem volna vissza ide?

– Minden éjjel csónakok eveznek Pérába és onnan vissza. Jól tudod te is. Péra podesztáját meg lehet vesztegetni, és a kapuőrök is szegény emberek, akik szíves örömest tesznek szert egy kis mellékjövedelemre. Ne gondold, hogy én nem tudom, mi történik a szultáni táborban. Énnekem ott éppúgy szemem van, mint itt a szultánnak!

– Giustiniani! – erősködtem. – A barátságunkra kérlek, higgy nekem! Tegnap nyugodt nap volt, és én házasságot kötöttem egy görög nővel. De az Istenre kérlek, tartsd meg ezt a titkot, és maradjon kettőnk között. Különben elveszíthetem őt!

Giustiniani harsogó nevetésre fakadt, és óriási mancsával a vállamra csapott, mint régen is.

– Ennél nagyobb szamárságot még nem hallottam! – nevetett. – Teszerinted ez a legmegfelelőbb idő a házasodásra?

Hitt nekem. A vádaskodással talán csak rám akart ijeszteni, hogy bevalljam, mit tettem a tudta nélkül. Szívem mégis megkeseredett, és rossz sejtések töltötték be a gondolataimat. Egész éjszaka tüzek égtek a török táborban, és a nagy ágyúk minden második órában eldördültek, pedig éjszakánként eddig egyetlen lövéssel is beérték.